Vicces, de egyáltalán nem tudok visszaemlékezni arra, hogy miként kerültem a Solomon Cove nevű porfészekbe. Persze van valamilyen ködös, dohány és ópium füsttel kevert emlékem egy bárról, valahol Chicago rosszhírű negyedében, ahol szombat esténként cimborákkal és festett szőke lányokkal ittunk, de az már olyan távoli, hogy nem is tudom, így kezdődött-e el az egész. Ami mindebből megmaradt, az egy agybamaró fejfájás volt, és egy halvány émelygés. Távolból, mintha csak vastag függönyökön át jönne a hang, egy veszekedés foszlányai csengtek köztem és egy kipirult arcú nő között, majd egy feldúlt törtetés a részegen támolygó alakok tömegében, és persze egy eszement száguldás a kivilágítatlanul kígyózó utakon. Ez utóbbi emlék egészen valóságos volt, ahogy hunyorogva körbepillantottam a poros Dodge Coupe kormánykereke fölött.

„Solomon Cove postahivatal”, állt egy pingált fatáblán, amely egy kopott házfalon díszelegett úgy egy kőhajításnyira előttem. Magányos utcalámpa fénye világította be a feliratot, ahhoz azonban nem volt elég erős, hogy több részletet is kivehessek az épületből. Balra egy emeletes ház körvonalait véltem kivenni, amelynek földszintje talán egy üzlet kirakata lehetett, ám a félhomályban nehéz lett volna pontosan megmondani. Üveg volt, mert tompán csillogott rajta a posta előtti lámpa fénye, és betűk futottak rajta keresztbe, ám az írás olvashatatlan maradt. Szabályosan lehúzódva álltam egy járdaszegély mellett, így jobb oldalon egy szinte teljesen sötét falat érzékeltem, mivel idáig már alig világított el az utcalámpa gyér fénye. Tulajdonképpen semmilyen más fényforrást nem is láttam az egész környéken. Miután hasztalanul próbálkoztam zsebórámon kivenni mennyi az idő, kiszálltam a kocsiból, hogy átsétáljak a halvány fénykörbe, amely a macskaköves utcát áztatta. Kilépve a Dodge nyújtotta viszonylagos bezártságból, egy pillanatra fellélegeztem, ám a szabadság érzése villámgyorsan eltűnt. Nem is tudom, vett-e már körül ennél nagyobb csend, mint Solomon Cove macskaköves utcáján. 

Hajnali három óra húsz perc volt. Visszasüllyesztettem az órát a zakóm belső zsebébe, és egyúttal kissé lesimítottam a gyűrődéseket az ingemen. Valahogy úgy festhettem, mint egy botcsinálta komikus az első fellépésén, ahogy a színpadra eső fénykúp ölelésében áll, és a cipője orrán kívül mást nem lát a környezetéből. A postahivatal előtti lámpa persze nem volt olyan erős, hogy elvakítson, így felmértem, hogy egy kicsiny téren ácsorgok, a városka feltehetőleg három legfontosabb épületének szomszédságában. A Dillon’s vegyesbolt koszos kirakatüvege mögött papírdobozok, konzervek és üvegek sorakoztak szép sorban, átellenben pedig a templom tornya magasodott a tér fölé, mint egy komor őrszem. Teljesen céltalanul elindultam az utcán, nem is tudom pontosan, mit kerestem. Talán csak megnyugtatott, hogy saját lépteim valamilyen zajt csaptak ebben az idegesítő némaságban. Behajtott spaletták, bezárt ajtók, fénytelen utcalámpák és kosz kísérték utamat. Ahogy túlságosan eltávolodtam a tértől, a csend mellett társamul szegődött a sötétség is, ami önkéntelenül is arra késztetett, hogy megtapintsam a zakóm alatt hordott 45-ös Coltomat. 

Jót tett azonban a vidéki levegő, fejfájásom gyorsan tompult, és ezzel arányosan visszatért a logika, az ösztön és a józanság. Lassan tíz éve voltam már a chicagói Esposito-család tagja, ennek is köszönthető, hogy megtanultam néhány leckét az odafigyelésről. A lényeg a részletekben rejlik, mondogatta mindig Frank Nitti, és ő értette a dörgést. Solomon Cove pedig tele volt részletekkel. Az első ilyen mindjárt a mindenhová benyomuló, síri csend volt. Az nyilvánvaló, hogy a városka egy lapon sem említhető az örökké nyüzsgő Chicagóval, de itt valahogy túl nagy volt a nyugalom. Sehol egy elfojtott kutyaugatás, egy korán kelő pék csörömpölése, vagy egy távolban morgó autózaj. Aztán a mozdulatlanság, mintha csak egy gigantikus fénykép előtt sétálgatnék körbe-körbe. És végül a rend. Habár mindenen a mocsok vékony lehelete futott végig, az ereszek egyenesen futottak, az ablakokat fedő fatáblák elvágólag álltak, a járdaszegélyek épen szaladtak az úttest mentén és semmi, de tényleg semmi, nem hevert eldobálva a földön. A sápadt fénykör ívét követve lassan visszaértem a kocsimhoz, és egyúttal ott álltam a templom masszív ajtószárnyai előtt. 

Talán éppen az olasz családnál eltöltött évek miatt, talán valami más késztetésre, hirtelen vágyat éreztem, hogy lenyomjam a templom széles ajtajának bronzkilincsét, és belépjek a szent helyre. Nem is tudom, mit vártam, talán fényt, hangot vagy egyszerűen csak valami megnyugtatóan ismerős környezetet. Annyira megragadott az idea, hogy nem is gondoltam végig, vajon ilyen éjjeli órán egyáltalán nyitva lesz-e a templom, ám a kilincs engedett, és az ajtó nesztelenül kinyílt előttem. Nem csalódtam, odabent valóban volt némi fény, ámbár azt meg kell vallanom, nem annyi, mint amennyire számítottam. Egy teljesen hétköznapi, minden részletében átlagos és megszokott templombelsőt láttam, üres padsorokkal, szentek faragott szobraival, egy távoli oltárral, és egy kicsiny szószékkel a magasban. Bár a festés mindenütt egy kissé megkopott már, és a fapadok is fényesre csiszolódtak a használattól, itt is minden rendezett, ám ürességtől kongó volt. Előresétáltam a sorok közötti folyosón, ahol nyilván az idevalósiak is jártak, a szőnyeg kopottan nyúlt végig talpam alatt, elnyelve cipőm sarkának kopogását. Felpillantottam a feszületre, és ösztönösen keresztet vetettem, ahogy a többiektől szoktam látni. Kissé tétován álltam ott, nem igazán tudva, hogy mit mást tegyek, de ekkor valamit meghallottam. Nem is tudom, mi volt az, akkora volt a csend körülöttem, hogy hang vagy zaj, teljesen váratlanul ért. Messziről jött, tompa volt, felismerhetetlen és különös. Talán leginkább morajlásnak tűnt, mintha valahol messze egy repülőgép zúgna, vagy egy generátor zümmögne. Elkezdtem keresni a hang forrását, esetlenül bóklászva próbáltam kifigyelni, hol erősödik fel a zaj, vagy melyik irányból érkezik felém. Azt hiszem, pár percet eltölthettem ezzel, mígnem arra jutottam, hogy a hang alulról jön, nyilvánvalóan a templom alagsorából, ahol akár egy áramfejlesztő is lehetett. De nem az volt, erre időközben rájöttem, hanem valami más, valami tényleg különleges. Ahogy azon az éjszakán sok mindent, ezt sem tudom megmagyarázni, de a hang vonzott, mintha csak arra hívna, fedezzem fel.

Engedtem a kísértésnek, és elindultam egy korábban már észrevett lépcsősor felé, amely lefelé vezetett. Itt már nem volt annyira világos, a sötétség kezdte átvenni a hatalmat, de ahhoz elegendő volt a fény, hogy lásam, a lépcsők hosszan futnak alá a mélybe. Nem volt széles a folyosó, ezért különösebben nem aggasztott, hogy valahol félúton már a sötétségben kellett haladnom, ugyanakkor a morajlás egyértelműen innen jött, hiszen erősödött, és kezdett testet ölteni. Mire leértem a lépcső aljára, ahol egy újabb szűk folyosó indult el, egyetlen magányos izzóval megvilágítva tőlem jó pár lépésnyire, már biztos voltam benne, hogy emberek halk és monoton beszédét hallom. Azt hiszem, egy pillanatra megálltam, elgondolkodva, hogy továbbmenjek-e, de végül a kíváncsiságom győzött, és lassan előremerészkedtem a járatban. Hamarosan egy öreg vasajtó előtt álltam, amely nyilvánvalóan az utolsó akadály volt köztem, és a bizarr hangok között. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy ne vessek legalább egy futó pillantást mindarra, ami az ajtó mögött folyt, bár agyamon átfutott nem egy elképesztő vagy éppen felháborító gondolat. Mintha csak egy chicagói akcióban lennék, ellenőriztem a pisztolyomat, majd óvatosan, és a lehető legnagyobb csendben, benyitottam a helységbe.

Egy valószínűtlenül tágas terembe láttam be, amely feltehetőleg az egész templom méretét kitette, több helyen masszív téglaoszlopokkal alátámasztva a meglepően magasan húzódó plafont. Ezeken az oszlopokon olajlámpák égtek, meglehetősen jól bevilágítva a csarnokot, de teret adva furcsán táncoló árnyékoknak is. A hang itt már tisztán kivehető volt, sokan mormogtak odalent, egy számomra ismeretlen nyelven, ráadásul egy zavaróan idegenül csengő hanglejtéssel. Volt ebben a hangban valami ijesztően furcsa, mintha a szavakat nem is emberek mondták volna, hanem intelligenciájuktól megfosztott teremtmények. Beljebb osontam, hogy ne csak halljam, de lássam is ezt a különös éjjeli szertartást – mert valamiképp kétségem sem volt afelől, hogy a templom alagsorában egy bizonyos rituálé zajlott. Három lépést tettem, amikor megláttam őket. Háttal álltak nekem, enyhén előregörnyedve, kezeiket a magasba emelve. Azok a kezek! Nem vagyok bizonyos benne, hogy kezek voltak, sokkal inkább látszottak mancsoknak, amelyeket szőr fedett, és hegyes karmokban végződtek. Valami sötét, csuklyás kabátot viseltek, ezért lehetetlen volt többet látni belőlük, de már ezek láttán is végigfutott a borzongás a hátamon, és éreztem, ahogy a haj feláll a tarkómon. Nem akartam megbecsülni, mennyien lehettek idelent, de valahogy a felszínen alvó, sötét és kihalt városka jutott az eszembe, és az hogy még az is elképzelhető, hogy mindenki itt volt. A fegyveremért nyúltam, megnyugvást reméltem a hűvös markolattól, és az ezüstösen csillogó pisztolycsőtől. 

Nem tudom, mi volt az, amibe lassú araszolásom közben óvatlanul belebotlottam, mialatt azokat a lényeket bámultam, szinte megbabonázva. Talán a lámpák feltöltésére szolgáló olajosüveg lehetett, de az hangos, szentségtörően gurgulázó csilingeléssel gördült előre a kőpadlón, egyenesen a legutolsó sorban állók lábaihoz. Hálát adok a sorsnak, hogy nem így pillantottam meg őket először, ahogy akkor láttam meg őket, amikor hirtelen szembefordultak velem. Nem csak nem tudom, de nem is akarom részleteiben leírni azt a látványt, amit ezeknek a vadaknak, mert nem tudom őket másképp nevezni, a vicsorgó, előreugró állkapcsukban villanó tűhegyes fogakkal rendelkező, és farkasszerűen szőrős pofája keltett. Apró, vörösen izzó szemük felvillant, és olyan gyűlöletet éreztem felőlük, mint még soha életemben. Meggyőződésem volt, hogy vagy a dühös szemük, vagy a borotvaéles karmaik fognak végezni velem, és bár tökéletesen védetlennek és tehetetlennek éreztem magam velük szemben, rájuk emeltem a 45-öst, majd hátrálni kezdtem a kijárat felé. 

Ezek a brutális, görnyedt tartású és hevesen acsarkodó lények mintha egy hangtalan parancsra indultak volna felém, lépésről-lépésre, akár egy római falanx. Tekintetük lángolt, éles karmaikat előre nyújtották, és a mormolás, amit eddig hallottam, átadta helyét valami állatias hörgésnek, egy mély, gyilkos ösztönöktől vezérelt, rekedtes morgásnak. Nem tudtam eldönteni, azzal járok-e jobban, ha némán hátrálok a vasajtó felé, vagy ha elsütöm a fegyverem, esetleg az egyiket megsebesítem, vagy akár meg is ölöm. Tudtam, a vér látványa csak felingereli őket, de talán a Colt fülrepesztő dörrenése egy ilyen zárt helységben egy pillanatra megtorpantja őket. Ez utóbbi mellett döntöttem, és jól láthatóan a plafon felé emelve a csövet, meghúztam a 45-ös ravaszát. Elképesztő robaj rázta meg a helységet, maréknyi törmelék hullt a padlóra, és porfelhő szállt alá a magasból. A vadak valóban visszahőköltek, és mintha zavarodottan pillantottak volna egymásra, de lehet, hogy csak idegesebbek lettek. Zárt soruk megtört, ahogy közelebb húzódtak az oszlopokhoz, amit furcsállottam, hiszen ez a mozdulat nem lehetett más, mint egy intelligens ember fedezék-kereső ösztöne. Lehet, hogy mégsem állatok voltak, nem primitív ösztönüktől vezérelt teremtmények, hanem az értelem szikrájával megáldott lények? Elbizonytalanodtam, de egy másodpercre sem álltam meg a kivezető ajtó felé való hátrálásomban. Csak imádkozni tudtam, hogy a lövés hangja ne csaljon pont mögém egy ilyen szörnyeteget, hiszen az gyors és kíméletlen vesztemet okozta volna. 

Ahogy az előttem zsúfolódó alakok falszerű tömege szétnyílt, valami olyasmit pillantottam meg mögöttük, amely ott akkor, és azóta is, az ősi, mélyen belénk vésett, elemi iszonyatot keltette fel bennem. Ahogy átláttam a vadállatok sötét, szőrős körvonala között, a háttérben egy óriási széket, vagy még inkább egy szögletesen faragott kőtrónust, vettem észre, amelyben egy meztelen nő ült. Teljesen emberi volt, hacsak emberfeletti, sőt, egyenesen természetfeletti szépségét nem veszem tekintetbe. Harminckilenc éve élek Amerika egyik legzsúfoltabb városában, foglalkozásomból adódóan megszámlálhatatlan mennyiségű nővel, köztük nem egy lélegzetelállítóan gyönyörű bestiával találkoztam már, de a solomon cove-i templom sötét alagsorában, vicsorgó ördögi vadakkal körülvéve, egy démoni szépségű istennő ült. Elképzelni sem tudtam, ki lehet ő, és miért volt ott. Ha csak egyetlen hívó mozdulatot tett volna, ha akár a tekintetével könyörgött volna, esetleg suttogva segítséget kért volna, feledve minden szörnyeteget, rohantam volna megragadni őt, és elvinni onnan olyan messze, ahol már nem érhetik őt el a vadak. De nem. Ez az égi jelenés csak ült ott a trónon, festményszépségű arcáról közöny, és – bár nehezemre esik leírni – megvetés sugárzott felém. Hogyan tud egy ilyen, szavakkal leírhatatlanul gyönyörű nő, olyan lekicsinylően tekinteni egy férfire, és egyben elfogadni ezeknek a torzszülött vadaknak a társaságát? Milyen imádatot adhatnak neki ezek a primitív, állati lények, amit ne tudnék akár én is felülmúlni? Csak egy fél perc kellett, és a kezdeti bűvölet bennem is elemi felháborodásba, majd keserű undorba fordult. Üvölteni akartam, átvágni a szörnyek között, és kecses, fehér nyakát megszorítva kipréselni belőle az életet, mígnem tökéletes teste egy utolsót vonaglik alattam, hogy aztán diadalittasan az égnek emeljem fejem, és hisztérikusan felkacagjak.  

A szűk folyosón álltam, hátam tompán beleütközött a rideg falba, ami nyomban magamhoz térített. A vadak még két lépésnyire voltak tőlem, és felmérvén, hogy egyszerre csak egyikük tud majd kirontani az ajtón, balra fordultam, és teljes erőmből a lépcső felé szaladtam. Nem álltam meg hátranézni, eszelős iramban bukdácsoltam felfele, csak elképzelvén a mögöttem nyargaló szörnyeket, amint egymást lökdösve tódulnak utánam, éppen egyikük a másikukat akadályozván a hajszában. Ahogy mindez elkezdődött, úgy is ért véget – homályosan emlékszem a rohanásra, a lépcsőkre, a padsorok közötti törtetésre, egy fellökött szoborra, és a nehéz ajtó súlyára, ahogy vállammal nekirontva kitárul előttem. Beugrottam az autóba, és indítottam, miközben a korcs vadak ráugrottak a kocsira, dörömböltek, morogtak, verték-zúzták az ablakokat, szaggatták a tetőt, és a csomagtartót. Beletenyereltem a kürtbe, és azt hiszem a betört szélvédőn át leadtam jó pár lövést is, ezúttal nem már cseppet sem törődve azzal, mit találok el. A motor vadul felbőgött, az abroncsok élesen csikorogtak a macskakövön, és Dodge először lomhán megmozdult, majd gyorsulni kezdett. Elrántottam a kormányt, mire többen lecsúsztak az autóról, és mivel súlyuk már nem terhelte tovább a járművemet, tövig nyomtam a gázpedált. A kocsi meglódult, az út megnyúlt alattam, és a nyílegyenes utcán végigrobogva belevesztem az éjszakába. Nem néztem sem a sötét tájat, sem a tükröket, csak hajtottam előre és előre. 

Azt kérdezed, vissza akarok-e térni valaha is Solomon Cove-ba? Hogy újra le akarok-e merészkedni a templom alagsorába? Látni akarom-e újra azt a rejtélyes nőt? Vagy a szörnyetegeket? Nos, nem, barátom, sohasem. Amire emlékezni akarok, az a rémálmaimban úgyis számtalanszor előbukkan, látom, ahogy az a gyönyörű, csupasz istennő hívogatóan int felém. De nem, sosem akarok újra odamenni, és bár látom csillogó tekintetedben, hogy téged felajzott a történet, fogadd el a tanácsom, és Te se menj oda. Könnyen meglehet, nem lesz olyan szerencséd, mint nekem, és sohasem hagyod el azt a megátkozott porfészket. Ne kísértsd a sorsot, mert magába szippant a titok, vagy egyszerűen csak elragadnak a vadak.