A nyolcéves Summer Whistler nem akart semmi rosszat, csak még egy olyan kerek, baracklekváros fánkot, amilyet a vacsoránál kaptak az ebédlőben. Látta, hogy vagy fél tucat megmaradt, és tudta, hogy azokat eltették másnapra, abba a sárgásra festett szekrénybe, a konyhában. Nagyon jól ismerte az árvaháznak otthont adó korabeli épület félhomályba burkolózó folyosóit, hiszen amennyire csak vissza tudott nyúlni gyermeki emlékeibe, mindig is ezen falak között élt. Ráadásul nem ez volt az első eset, hogy nem tudott ellenállni az esti édesség csábításának, és miután társai elaludtak, ő kiszökött a lakószobából, hogy megadja magát a kísértésnek. Tökéletesen ismerte a járást az emeleti termekből a konyhába, még becsukott szemel is odatalált volna. Ez most jól jött, mert borús, felhős éjszaka volt, a sűrű, ólomszürke felhőkből bágyadtan hullottak az esőcseppek. Végigfolytak az ablakokon, lecsorogtak a téglák közé furakodó borostyánon, és furcsa csilingeléssel szaladtak az ereszcsatornákban. Az épületben elszórtan égett néhány halvány izzó, ez elég volt ahhoz, hogy ne menjen neki semminek, de a színeket már inkább az emlékezetéből tudta, semmint felismerte. Időnként hatalmasat dörrent az ég, amit egy éles villámlás követett – ez egy minutumra szinte nappali fénybe ragyogtatta az amúgy kissé kopott falakat és padlót. 
Summer azonban nem foglalkozott ezzel, sietve végigiszkolt a komoran derengő folyosón, majd óvatosan lelassított a lépcsőfordulóban szunyókáló Mr Poole mögött. A férfi rezzenéstelenül ült egy kis asztalra borulva, a csendben csak ütemes szuszogása hallatszott, talán még egy halk horkantás is. A kislány elindult a széles lépcsőkön, végig szorosan a vastag korláthoz tapadva, nehogy a keresztrejtvényt fejtő Miss Reilly észrevegye a szeme sarkából, mint legutóbb. Megvárta a villámlást, majd alábukva átsiklott a recepciós pult előtt, a lélegzetét is visszafojtva, lábujjhegyen. Ezután már könnyű volt az út az ebédlő duplaszárnyú ajtajáig. Itt megtorpant, bevárta az óraműszerűen érkező mennydörgést, és puha kezeivel benyomta az ajtót. A kellemetlen csikorgást elnyomta az égi robaj, a kis csibész pedig ott állt a néptelen helységben. Már karnyújtásnyira került az áhított édességtől, mindössze a hosszú asztalok mentén kellett végigmennie, majd be a konyhába, amelynek ajtaja sosem volt bezárva, akárcsak a sárga szekrényé. Ide már alig-alig szóródott be a folyosói lámpák sápadt fénye, szinte vaksötét volt, ezért Summer kivárt egy kicsit, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez, és legalább a bútorok körvonalait kivehesse. Elmosolyodott és nekilendült az utolsó, könnyűnek ígérkező szakasznak, ám félúton járva valami az útját állta a sötétben. Fel sem fogta, mi lehetett az, csak érezte, semmint látta. Kezdetben csak egy halk cuppanás hallatszott, mintha valaki egy sekély sártócsába lépett volna, aztán a soron következő menydörgés már fenyegetőbben hangzott. Amikor pedig a kékeslilás villám áthasította az eget, a lány egy másodpercre megláthatta, mi tartotta fel. Sikítani szeretett volna, de a rémülettől egy hang sem jött ki a torkán. Aztán ahogy kihunyt a villám hideg fénye, Summer Whistlert elnyelte a néma sötétség.

A northlemani vasútállomásra befutó szerelvény csikorgó kerekekkel állt meg a szerény állomásépület előtt, és egy pillanatra úgy tűnt, senki sem akar leszállni róla. Nem is volt túl hívogató a néptelen, töredezett betonú peron, ám végül egy magányos alak lépett le a vaslépcsőkön, majd az utazóbőröndjét maga mellé szorítva átvágott a kora őszi esőben ázó vágányokon. Besietett a szárazságot ígérő váróterembe, ahol szemeit körbefuttatta a szinte teljesen kihalt helyiségen, majd pillantása egy magas, vasalt öltönyös, magányos fickóra esett, aki egy hatalmas esernyőre támaszkodva várakozott a sarokban. Az esőcseppektől tarkított utazó odalépett hozzá:
– Aaron Frost ügynök, FBI.
– Taylor nyomozó, northlemani rendőrség – válaszolt az esernyős. 
– Mennyire fáradt? – kérdezte Taylor már a kocsiban, ahogy kihajtottak az állomás előtti szinte üres parkolóból. – Vigyem a motelbe vagy először az árvaházba?
Az ügynök kibámult a nedves szürkeségbe, és arra gondolt, felesleges lenne átöltöznie, úgyis vizes lesz megint.
– Menjünk egyből a helyszínre – mondta végül, és remélte, a munka egy kicsit felébreszti az álmosságából, ami már a vonatozás elején rátört.
Egy ideig szótlanul hajtottak az úton, úgy tűnt, mindketten a másikra várnak, hogy amaz kezdeményezze a társalgást. Frostnak fogalma sem volt, merrefelé járnak, mivel az ablak kezdett bepárásodni. Azt azért látta, hogy ritkulnak körülöttük a házak, vagyis kifelé tartottak az amúgy sem nagy településről.
– Uram – törte meg a csendet váratlanul a nyomozó –, lenne egy dolog, amiről szólnom kell előre.
Frost nem válaszolt, de érdeklődve nézett a mellette ülő férfira.
– A helyzetre való tekintettel a gyermek-védelmisek ragaszkodtak hozzá, hogy a nyomozáshoz az ő egyik kollégájuk is csatlakozhasson. Remélem nincs ellene kifogása.
– Amíg nem hátráltat, addig nincs – vonta meg a vállát az ügynök.
Taylor erőltetett mosolyt ragasztott az arcára.
– Az az igazság, hogy az illető egy… hölgy, Miss Brennan. 
Frost ezúttal nem szólt.
– Nincs meglepve? – kérdezte óvatosan a nyomozó.
– Valamennyire érthető, hogy a Gyermekvédelmi Hivatal egy nőt rendelt ki. 
Taylor szemmel láthatólag nem értett egyet ezzel, és véleményének hangot is adott:
– De akkor is – kezdte –, ez az eset talán egy rátermettebb embert igényelne. Mégiscsak 32 gyermek tűnt el nyomtalanul!
– Ezt ne hamarkodja el, Taylor. És különben is, mi is itt vagyunk – ütött meg barátkozó hangot Frost.
– Csak maga, Frost ügynök, csak maga – felelte a nyomozó.
Az utas értetlenül nézett rá.
– Ez van, az az utasítás fentről, az ügy teljes egészében az FBI hatásköre. 
– Azért csak besegít, ha kérem, nem? – kacsintott Frost.
Most Taylor nézett vissza furcsálló tekintettel:
– Még hogy az FBI segítséget kér a helyi rendőrségtől? Ki hallott már ilyet? 
– Maga tele van téves előítéletekkel – gondolta magában Frost, de hangosan inkább azt mondta:
– Ez egy furcsa ügy, még bármi előfordulhat.
A nyomozó ránézett, de csak némán hátrébb pöckölte a fején a kalapját.

Hamarosan a városka utolsó épületét is maguk mögött hagyták, egy sima, egyenes országúton úsztak előre a széles kocsival. Frost egy tenyérnyire letekerte az ablakot, amitől a pára gyorsan elillant és ő láthatta, hogy egy mezőkkel körülölelt aszfaltcsíkon robognak. Nem tartott sokáig a látvány, percek múlva egy vaskos fákból álló erdőbe furakodtak be, és az út is kanyargósabbá vált. Az ügynök emlékezett a vonaton olvasott rövid jelentésre, tudta, hogy a northlemani árvaház a várostól úgy tizenöt mérföldre fekszik, egy fákkal körbevett területen. Régi, múlt századi épület volt, amelyet két évtizeddel ezelőtt alakítottak át a gyermekeknek, és azóta is mindenki megelégedésére szolgálta a nemes ügyet. Egészen mostanáig, mert két nappal ezelőtt az intézmény minden lakója, a 32 gyermek és a nyolc nevelő, eltűnt, mintha soha nem is lettek volna ott. A hivatalos telex szűkszavú volt, állítólag nem találtak semmilyen értékelhető nyomot, és senki sem jelentkezett, hogy tudna valamit az ügyben. Frost lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni, milyen épülettel találja majd szemben magát néhány mérföld után. Nem sokat tévedett, a házat tényleg olyan komor kőből emelték, ahogy sejtette, és tényleg olyan lehangolóan kuporgott az esőben, ahogy attól tartott.

A kétemeletes, halványan az angol kastélyokra emlékeztető stílusú épület előtt három autó is sorakozott, utasaik mind a tágas előcsarnokban várták az érkezőket. Az egyenruhásokon kívül két civil volt az élénk színekkel dekorált hallban, egy, a harmincas éveiben járó, elegánsan öltözött nő, és egy kövérkés, hatvanas férfi, aki idegesen cigarettázott, miközben fel és alá járkált. 
– Végre! – sóhajtott fel, amikor a két férfi belépett a házba, és leverte a kalapjára tapadt esőcseppeket. 
Hirtelen minden szempár feléjük fordult, és a csarnokot egy pillanat alatt megülte a várakozás csendje.
– Frost ügynök, az FBI–tól – kezdte Taylor –, Miss Brennan, Gyermekvédelem, Mr Evans, az árvaház igazgatója, és Cobb, illetve Preston tizedesek – zárta rövidre a bemutatást a nyomozó.
– Gondolom a nyomozó elmondta, miért vagyok itt – vette át a szót a nő.
Frost megállapította, hogy tökéletesen illett mind a helyszínhez, mind a gyermekvédelemhez. Csinos volt, de nem feltűnően, határozott, de nem fölényes, ráadásul konzervatívan dekoratív.
– Igen.
– És ugye az ügynökséget ez nem zavarja? – kérdezte, miközben félre nem érthetően egy szűk pillantást eresztett meg Taylor felé.
– Nem, kisasszony – szólt Frost –, amíg jelenléte előremozdítja a nyomozást.
Brennan Frostra nézett, de a férfi arca nem árult el semmilyen cinizmust.
– Én a gyermekek miatt vagyok itt, ahogy Ön is… – kezdte a nő, de befejezni már nem tudta.
Az igazgató köpcös alakja tolakodott közéjük, ahogy fontoskodó tekintettel az ügynökre nézett:
– Hol kezdjük? – kérdezte. – Mit szeretne látni elsőként? Az irodákat vagy a lakószobákat?
– Először a konyhát szeretném látni, és egy jó forró kávét. Órák óta úton vagyok, és a vonaton nem volt lehetőségem inni egyet.
Evans némileg zavarba jött, de előremutatott egy folyosóra:
– Erre jöjjenek.

– Taylor nyomozó – szólt Frost, miközben lassan a darálóba kanalazta a fekete szemeket –, összefoglalná a helyzetet, amíg lefő a kávé? 
A nyomozó röviden megköszörülte a torkát, és nekifogott:
– Nos, két nappal ezelőtt, szeptember 28-án, kora reggel, kaptunk innen egy telefonhívást az ellátó szolgálat sofőrjétől, aki a friss péksüteményt és a tejet hozta, hogy mindenki eltűnt az épületből. Alig fél óra múlva már itt voltunk, és magunk is meggyőződhettünk róla, hogy sem a gyerekek, sem a nevelők nem tartózkodnak az intézményben. 
– Közben én is megérkeztem – szólt közbe az igazgató lendületesen.
– Igen, köszönöm, Mr Evans – bólintott Taylor. – Átkutattuk az épületet, de senkit sem találtunk. 
Frostnak már voltak kérdései, de udvariasan kivárt.
– Nem találtunk erőszakra utaló nyomokat, sem betörésnek vagy rablásnak a jelét. Mr Evans szerint minden a helyén volt.
– Így van, az irodám ajtaja is zárva volt, és az iratok rendben álltak az asztalomon – erősítette meg hevesen bólogatva az igazgató.
– Mivel senki nem él vagy jár erre éjszaka, senkit nem tudtunk megkérdezni, látott-e valamit. És persze azóta sem jelentkezett senki, hogy… tudja, hogy valami követeléssel álljon elő.
Taylor elhallgatott, mint aki a végére ért a beszámolónak.
– Az ajtó, felügyelő úr – szólt halkan Cobb tizedes.
– Oh, persze, majd elfelejtettem. Habár a főbejárati ajtó zárva volt, az egyik oldalsó ajtót nyitva találtuk.
– Úgy érti, nem bezárva vagy kitárva? – állította meg Frost.
– Becsukva, de nem bezárva, uram.
– Találtak esetleg nyomokat a ház körül? – lendítette tovább az ügynök a beszélgetést.
Taylor a fejét rázta:
– Semmit, csak a sofőrét, aki telefonált. Pedig ennyi gyereket csak busszal vagy teherautóval lehetett elvinni, de ilyen nagy járműnek nem volt nyoma a talajon. 
– Esetleg parkolhattak kintebb, az aszfalton – töprengett hangosan az ügynök. – Esett akkor is, vagy azóta?
– Aznap éjjel esett, de lábnyomok nem voltak – mondta lemondóan a nyomozó.
– Még valami? – kérdezte Frost, miközben a frissen készült kávét egy csészébe öntötte.
– Nagyjából ez minden, de ha bármi kérdése van, válaszolok.
Az ügynök egy picit kivárt, és élvezte a meleg kávé kesernyés ízét.
– Igazgató úr – fordult a már megint füstölő férfihez –, Ön nem itt lakik?
– Nem, én benn lakom a városban. Reggel nyolcra jövök, és délután ötkor elmegyek, ha csak nincs valami intéznivaló. 
– Mióta vezeti ezt az intézetet?
– Kilenc éve, és mondhatom, eddig semmi panasz nem érkezett ránk.
– Dicséretes – jegyezte meg Frost. – Miss Brennan, a Hivatala hogy látja?
A nő picit meghökkent, arra számított, hogy az ügynök egymás után kérdezi majd őket, nem váltogatva. Ennek ellenére igyekezett összeszedett maradni:
– Én is úgy tudom, hogy Mr Evans kiváló munkát végez.
Az igazgató nyájas mosolyra húzta kövérkés ajkait.
– Járt már itt máskor is, Miss Brennan?
– Igen, úgy két, két és fél éve voltam itt egy bejáráson a kollégáimmal.
Frost nem kérdezett, csak olyan arcot vágott, mint aki még szeretne hallani valamit.
– És minden megfelelő volt – tette hozzá a nő.
– Értem – bólintott az ügynök –, Mr Evans, van valami elképzelése arról, hova tűnhettek a nevelők és a gyerekek? Úgy értem, van a közelben egy megfelelő épület vagy hely?
Az igazgató picit értetlenkedett:
– Azt gondolja, valahová elmentek együtt?
– Nem tudom, de ha esetleg elmentek vagy elvitték őket, van itt a környéken olyan hely, ahol észrevétlenül ellehetnek?
Evans pár másodpercig bénán bámult maga elé:
– Én nem tudok ilyesmiről – nyögte végül.
– Taylor nyomozó?
A felügyelő rögtön válaszolt:
– Természetesen vannak üresen álló házak a városban, és talán két-három farm is, de azok olyan rossz állapotban vannak, hogy ott nem maradhatnak. De ha akarja, ellenőrizhetjük.
Frost bólintott:
– Talán segítene, igen. 
Frost letette az üres csészét, és körbenézett.
– Honnan telefonált a sofőr? – kérdezte.
– A recepcióról – mondta Taylor.
– És ő hogyan jutott be az épületbe?
– Az oldalajtón, de nem ő nyitotta ki, ha arra gondol. Nyitva találta.
– És miért ment oda? Azt értem, hogy a bejárat zárva volt, de miért oda ment ezután?
– Az ilyesmiket gyakorta azon az ajtón keresztül viszik be, mert az közelebb van a konyhához – szólt közbe Evans.
– És az az ajtó nyitva van éjszaka is? – nézett rá Frost.
– Tudtommal nem, nehogy egy gyerek kiszökjön.
Frost nem szólt, de látható volt rajta, hogy ez az információ máris szöget ütött a fejében.
– Mr Evans – fordult az igazgatóhoz –, mit tud elmondani a nevelőkről? Jól ismerte őket?
Evans, dacára kissé komikus megjelenésének és modorának, egyáltalán nem volt ostoba, és rögtön átlátta a kérdést.
– Amennyiben arra céloz, hogy valaki a kollégáim közül asszisztált ehhez a rendkívüli eseményhez, nos, akkor rossz nyomon jár – szögezte le szárazon.
Frost nem akarta elveszíteni a férfi korábbi támogató hozzáállását, ezért óvatosan válaszolt:
– Igazgató úr, semmilyen hátsó gondolatom sincs. Elképzelhető, hogy az ajtót nem is szándékosan hagyták nyitva, talán egyszerűen csak elfelejtették becsukni. Inkább arra utaltam, hogy a kollégái között van-e esetleg olyan személy, akit nem ismer annyira, mondjuk mert nem régen dolgozik itt?
Evans megrázta a fejét:
– Továbbra is kezeskedem a nevelőkért, de természetesen az irodámban megtekintheti a kartonjaikat. 
– Mindent a maga idején – szólt kurtán Frost, mert érezte, hogy kényes terepre tévedt a személyzet megbízhatóságának megkérdőjelezésével.
– Tűnt el valami? – fordult inkább Taylorhoz.
A nyomozó megrázta a fejét:
– Tudtommal nem.
– Személyes holmik, játékok?
– Nem, semmi. Tulajdonképpen ez a legmeglepőbb. Szinte minden a helyén van, még a gyerekek ruhája is.
– Azt mondja – vágott közbe Brennan –, hogy a gyermekek hálóruhában tűntek el?
Taylor biccentett:
– Ahogy az éppen alvó nevelők is. 
A nő hitetlenkedve rázta meg a fejét. Az ügynök azonban valami másra lett figyelmes:
– Azt mondta felügyelő, hogy „szinte minden” a helyén van. És mi nem?
– Nos, találtunk pár lecsúszott takarót a gyerekeknél, illetve a férfi nevelők hálószobájában pár szék felborult, de ez minden.
– Az ebédlőben is voltak leborult székek – jegyezte meg halkan Cobb tizedes.
– Az ebédlőben? – húzta fel a szemöldökét Frost, és úgy sejlett, ez a részlet is bekerült a nyitott oldalajtó kérdése mellé. 
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy körbejárjunk, és ha már itt vagyunk a konyhában, kezdjük az ebédlővel – mondta az ügynök határozottan.

A komor ház bejárása talán másfél órát vett igénybe a pincétől a padlásig. A kis csapat legtöbbször csak némán vonult végig a helyiségeken és folyosókon, lépteik zavaróan visszhangoztak az üres falak között. Máskor bizonyára gyerekzsivaj tölti be ezeket az amúgy tágas tereket, nevetés és kiabálás, ám most rettenetesen csend volt. Ezt a némaságot csak Frost ügynök időnkénti kérdései törték meg, illetve Taylor vagy Evans rövid válaszai. Tulajdonképpen a telex nem hazudott, tényleg semmi nyoma nem volt annak, hogy valaki vagy valakik erőszakkal hatoltak volna be az épületbe, vagy hogy erőszakot alkalmaztak volna. A nyomozó megerősítette, hogy mindent úgy hagytak, ahogy két nappal ezelőtt találtak, semmit nem mozdítottak el. Frost szemügyre vette az ebédlőben felborulva heverő három széket, amelyek az asztalokról estek le, mivel a többi szék ott sorakozott a hosszú asztalokon. Megtekintette a földszinti oldalajtót, sőt rá is próbált, de most zárva volt. Kérésére Evans kinyitotta, és egy kis, lebetonozott előtér volt odakint, majd egy keményre taposott földút. Ha volt is rajta bármi nyom, az mostanra felismerhetetlenné vált az esőtől.
– Hogy hívják a szállítót? – tudakolta Frost.
– Irwin – felelte Taylor.
– És Irwin mit mondott, mit talált, amikor bejött?
– Állítása szerint miután a bejárati ajtó zárva volt, és hiába csengetett majd dörömbölt, hátrajött ehhez az ajtóhoz, és nyitva találta. Bement, rögtön a recepcióra, de nem látott senkit. Hangosan hívogatni kezdte a nevelőket, de nem kapott választ. Ekkor elment a konyhára, de ott sem találkozott senkivel. Végül felment a nevelői szobába, de azt is üresen találta. Visszajött az előcsarnokba, és telefonált nekünk. 
– Semmi furcsát nem látott vagy hallott?
– Nos, ez épp elég furcsa volt a számára, úgyhogy nem nagyon akart egymaga kutakodni – jegyezte meg a nyomozó. – A kocsijában ülve várt meg bennünket, nem is maradt bent.
Az ügynök megnézte a lakótermeket is, árvaházhoz viszonyítva szépen dekorált, családias környezetet látott odabent. Bár voltak rácsok az ablakok előtt, Frost úgy vélte, a gyerekek számára nem lehetett rideg a légkör. Lopva Brennanra pillantott, és úgy tűnt, a nő is elégedetten szemlélte a berendezést. Néhány ágyon valóban feltűnt, hogy a párna vagy a takaró lecsúszott a földre, de a rendetlenség egyáltalán nem volt zavaró vagy gyanakvásra okot adó. A szekrényekben ott lógtak a gyerekruhák, a kitisztított cipőcskék pedig rendezett vonalban sorakoztak végig a fal mentén. A játékok a dobozaikban pihentek, a ceruzák a fából faragott, öblös tartóikban álltak és a labdák egy nagy hálóban lógtak a sarokban. Négy lakószoba volt, de ugyanez a kép várta a komor menetet minden helyiségben. 
A nevelők szobája is rendezett, igényesen kialakított volt, még festmény replikák is lógtak a falakon. Itt minden makulátlanul állt, bár Evans elismerte, hogy ő rendezte vissza a bútorokat, de Taylor helyeslése mellett biztosította Frostot, hogy itt sem volt szembetűnő kavarodás, illetve innen sem hiányzott semmi. Az ügynök valóban látta a fiókokba tett pénztárcákat, fényképeket és karórákat, illetve a női részben a piperekelléket és a szerény ékszereket. El kellett ismernie, hogy még ha a gyermekek és a nevelők önszántukból is távoztak, akkor sem vittek magukkal semmit a rajtuk lévő ruhán kívül, még a legszemélyesebb tárgyaikat sem. 
Futó pillantást vetettek Evans irodájára is, amely nem volt szemet szúróan berendezett, de láthatóan kényelmes és barátságos volt, akárcsak egy privát dolgozószoba egy igazi angol kastélyban. Frost észrevett néhány antik bútordarabot és a számos vaskos könyvet, amelyek kissé túlságosan is ízlésesnek tűntek egy állami fenntartású árvaházhoz, de végül is miért ne rendezhette volna be Evans úgy a szobáját, ahogy neki tetszik?
Az épület többi helyisége merőben funkcionális volt, raktárak és tárolók, mosoda és szeneskamra, egy apró tornaterem, a kazánház és egy gyerekrajzokkal élénkített, ablaktalan közösségi terem, amely, ahogy az sajnos országszerte kötelező volt, menedékhelyként szolgált egy esetleges ellenséges támadás esetére. 

– Mi a véleménye? – ezt Taylor kérdezte Frosttól, amikor a bejárást befejezve visszaértek az előcsarnokba, a recepcióhoz. 
Az ügynök elhúzta a száját, és kissé megvonta a vállát:
– Nem igazán tudok mit mondani. Itt tényleg minden rendben van, leszámítva a rejtélyes eltűnést. 
– Akkor nincs ötlete? – folytatta a nyomozó, és a hangjába némi csalódottság keveredett.
– Még nincs, de majd alszom rá egyet. Azt hiszem, most már fáradt vagyok elméleteket gyártani.
– Akkor elviszem a motelba – bólintott Taylor.
Brennan felkapta a fejét:
– A Howard Johnson’s-ba? – kérdezte, pedig feltehetőleg ő is tudta, hogy ez az egyetlen motel, ahová állami intézmény szobát foglalna ebben a városkában. 
Frost ránézett és bólintott:
– Igen. Csak nem Ön is?
A nő halvány mosolyt engedett el, szinte alig észrevehetőt:
– De, én is. Azt hiszem, a hivatalaink közös címjegyzékből dolgoznak.
Taylor széttárta a karját:
– Akkor? Hogy legyen?
– Ha Frost ügynöknek megfelel, elviszem őt a motelba én – mondta Brennan. – Így nem terhelnénk Önt ezzel, felügyelő úr.
Taylor némán bólintott.
– Holnap reggel bemennék Önhöz – fordult Taylor felé Frost –, hogy átnézzem a vallomásokat. Aztán kijönnék ide, Mr Evans, és szeretném megnézni a nevelők aktáit. Végül pedig beszélnék Irwinnel, ha megoldható. 
– Hányra menjek Önért, uram? – kérdezte Taylor.
– Nem szükséges – szólt közbe a nő –, majd együtt bemegyünk. 
Taylor megpöckölte a kalapját:
– Ahogy jónak látják. Akkor holnap találkozunk, minden jót. Gyerünk, emberek – biccentett a két tizedes felé.
Frost utánuk sietett, hogy a bőröndjét kivegye a nyomozó kocsijából, és figyelmét nem kerülte el Taylor kissé megvető ábrázata. Az ügynök azonban semmi kivetnivalót nem talált Miss Brennan kedvességében, sőt örült is neki, hogy beszélhet majd vele, volt ugyanis pár kérdése, amit nem szeretett volna sem az igazgató, sem a rendőrök előtt feltenni. 

– Cserébe meghívhatom egy vacsorára? – kérdezte Frost a nőt a kocsiban.
Az rámosolygott, és bólintott:
– Így kerül az állam egyik zsebéből a másikba a pénz – utalt arra, hogy az ügynök nyilván elszámolja költségként a vacsorát.
Frost biccentett, értékelte a nő fanyar humorát.
A motel szűkös éttermében, ami inkább hasonlított egy út menti ebédlőhöz, mint egy igazi étteremhez, páran ültek, a két hivatalnok pedig egy csendesebb sarokba húzódott. Némán ettek, majd a kávéra várva Frost pár udvarias kérdés után ráterelte a szót az előttük lappangó ügyre.
– Mit szól az árvaházhoz? Mennyire jellemző ez az igényesség?
– Még nem járt ilyen helyen? – kérdezte a nő.
Frost megrázta a fejét.
– Nos, általában ehhez hasonlók, persze vannak kivételek mindkét irányba. Sok múlik az igazhatón és a személyzeten. Talán feltűnt, hogy itt a legtöbb dekoráció nem bolti termék, hanem kézzel készített. 
– Szóval Evans valóban kezeskedhet a kollégáiért, tényleg odaadó csapata lehetett.
Brennan egyetértőn bólogatott. 
– És az igazgató szobája?
– Kicsit csicsásnak hatott, de nem nevezném kirívónak. 
– Hadd tegyek fel egy más jellegű kérdést, Miss Brennan – hajolt kissé előre Frost. – Mennyire jellemzőek az eltűnések az árvaházakban?
A nő cigarettát vett elő, kényelmesen rágyújtott és aztán válaszolt:
– Nyilván sejti, hogy sok gyerek próbálkozik szökéssel, és vannak olyanok is, elsősorban lányok, akiket egy-egy pasas szöktet meg. Szóval nem egyedi, hogy gyerekek tűnnek el, bár a legtöbbjük pár nap vagy hét után előkerül a rendőrség segítségével. 
– Ne haragudjon a kérdésért, de muszáj feltennem, maga dolgozott már ilyen eltűnt gyerekekkel? 
Brennan érdeklődve nézett az előtte ülő férfira:
– Mire gondol?
– Csak arra, hogy van-e személyes tapasztalata ilyen esetekben, tudja-e első kézből, hogy mi történik ilyenkor?
– Sajnos volt már rá példa, hogy ilyen ügyben kellett eljárnom.
A nő hangja hűvösen csengett.
– És Önnek? Ön találkozott már ilyesmivel?
Frost érezte az erőltetettséget.
– Igen. Nem kifejezetten ez a szakterületem, de több tucatnyi eltűnéssel foglalkoztam már, köztük leginkább felnőttekével, de voltak tinédzserek is. Gyerekekkel talán még nem, ezért örülök, hogy Önnek van ez irányú tapasztalata. 
A nő arcán meglazultak az apró izmok, és újból természetesen tartotta a parázsló cigarettát is.
– Önnek feltűnt bármi is, amikor körbejártunk? – folytatta Frost.
A nő megrázta a fejét:
– Semmi szokatlan. Számomra érthetetlen ez az egész? Miért mentek el? Vagy ki vitte el őket? És miért?
Frost nem felelt, csak az időközben megérkezett kávéját kevergette. Belenézett a csészében örvénylő fekete folyadékba, és egyszerre rászakadt az álmosság.
– Még nem tudom, mi történhetett – mondta –, de rá fogunk jönni – mosolygott a nőre fáradtan.

Miután elbúcsúztak és ki-ki a szobájába ment, Frost lezuhanyozott, és elcsigázottan elterült az ágyán. 
– Ez sem lesz könnyű – gondolta magában.
Lehunyta a szemét, felvillant előtte az árvaház ebédlőjében levert három szék, a nyitva felejtett oldalajtó, a kellemes dolgozószoba, és végül a hangulatos gyerekszobák képe. Majd a csészében kavargó feketekávé vette át az uralmat lelki szemei előtt, és szinte azon nyomban mély álomba merült.


Amikor felébredt, a nap sugarai küszködtek a lomhán szálló gomolyfelhőkkel, de Frost megállapította, hogy a kellemesen bágyadt fény áll nyerésre. Borotválkozott, tiszta inget húzott, és lement az étteremszerű helyiségbe reggelizni. Miss Brennan ott ült a tegnap esti sarokban, és felé intett, amikor meglátta a bejáratnál tétovázni. 
Még nem volt kilenc óra, amikor beléptek a northlemani rendőrség széles kapuján, és pár perc múlva Taylor szűkös irodájában ültek. A nyomozó már előkészítette az iratokat, amelyek alig egy dossziét töltöttek meg, azt is éppen csak. Frost Irwin vallomásával kezdett, a nő a talán fél tucat fényképet vette kézbe. 
– Ez minden? – dőlt hátra Frost úgy negyed óra után.
Taylor biccentett:
– Ennyi. 
– Küldött embereket a farmokra?
– Igen, délutánra vissza is érnek.
– A sajtó nem érdeklődött még?
A nyomozó megrázta a fejét:
– Még nem. De ma tájékoztatni kellene őket, mielőtt ők jönnek rá – mondta Taylor és reménykedve az ügynökre nézett.
– Ezt Önre bízom – ábrándította ki Frost –, maga bizonyára jobban ismeri az itteni viszonyokat. 
– Kösz – fanyalgott Taylor.
Frost nem igazán foglalkozott vele, nem az ő feladata volt a helyi sajtó. 
– Egyébként mit tud nekem mondani a northlemani helyzetről?
– Nyugodt város a mienk, de persze itt is vannak problémák, mint bárhol máshol.
– Hogy állnak az erőszakos bűncselekményekkel?
– Ha a statisztikát vesszük, akkor jók vagyunk. Igazán súlyos esetek nem nagyon vannak itt. A komolyabbakat általában visszaesők vagy átutazók követik el. 
– Akkor ez az eset elég nagy port fog felverni, nem? – kérdezte óvatosan Frost.
Taylor kedvetlenül bólintott:
– Az biztos! Benne leszünk talán még a TV-ben is!
– Van a városban olyan, akiről esetleg elképzelhető, hogy részt venne egy ilyen jellegű ügyben?
Taylor elgondolkodott, majd megrázta a fejét:
– Azt nem hinném. Ez túl nagy balhé.
– És aki esetleg csak tippet adna vagy autót? Tudja, csak úgy besegítene.
– Már érdeklődtünk, de szerintem ilyesmit sem. Mégiscsak gyerekekről van szó…, az más.
– És ez az Irwin? – bökött a nyitott dosszié felé Frost.
– Meglepne. Nagyon be volt ijedve már először is. Nem látszik elég tök…, izé, bátornak – válaszolt Taylor, és Brennanra sandított, aki nem adta jelét felháborodásnak.
Még ücsörögtek egy pár percet az irodában, közben teljesen kisütött a nap és kellemes őszi idő ígérkezett a nap hátralévő részére. Odabent viszont egyre vastagabb lett a cigarettafüst, amit Brennan és Taylor eregettek, szinte egymásra licitálva.
– Mondja csak Taylor – szólt végül Frost –, mi a maga véleménye az ügyről, mi történhetett?
A nyomozó megvonta a vállát.
– De ha valamit mondania kellene, mi lenne az? Mit súg az ösztöne? – erőltette az ügynök.
– Két elképzelésem van, de egyik sem elég szilárd. Az egyik, hogy valakik elrabolták őket, és ebben a nevelők is benne voltak, ők is segítettek. Ki tudja, talán sok pénzt ígértek nekik.
– És a másik?
– Az még gyengébb. Esetleg…, nos, esetleg történt valami baleset vagy incidens az árvaházban, amit a nevelők így láttak jónak elleplezni.
– Hogy eltűntek a gyerekekkel együtt? – szólalt meg talán először Brennan.
– Nem tudom, ez csak egy ötlet.
– És Evans, az igazgató? – kérdezte a nő.
– Talán ő is benne van, ő falaz nekik.
– Akkor nem egyszerűbb lett volna neki is lelépnie? – vette közbe Frost. 
Taylor kibámult az ablakon.
– Ki tudja, értelmetlen ez az egész. Ugyan kinek kellene harminc gyerek? Mihez kezd velük, hogyan tartja el őket? Hogy nem fogják észrevenni, ahol megjelenik egy ekkora csapat kölyök? Mindjárt benne lesz az újságban úgyis!
Ebben volt igazság, és abban is, amit ezután mondott:
– Ha meg történt valami baj, miért nem csak a nevelők mentek el? Miért vitték volna a gyerekeket? Azok csak hátráltatják őket a szökésben, nem igaz, Miss?
A nő meglepődött, de kényszeredetten bólintott:
– De, igen, tényleg nem egyszerű sok gyerekkel utazni, pláne menekülni.
Ismét hallgattak egy ideig, és az elhangzottakon töprengtek. 
– Pusztán kíváncsiságból, felügyelő – emelkedett fel Frost a székből és odalépett a falon lógó megyei térképhez –, van a közelben nagyobb ipari létesítmény vagy katonai támaszpont? 
Taylor csatlakozott hozzá a térképnél, és egy eléggé távoli pontra mutatott:
– Itt van a Stokes-bánya, nagyjából 70-75 mérföldre.
Keze átsiklott a színes papíron az ellenkező irányba:
– Errefelé meg Willy Waller téglagyára, talán 25 mérföld. Akad még pár nagyobb farm és egy kisebb acélgyár. Aki ennél komolyabbat keres, annak legalább Rochesterig kell mennie vagy tovább, de az megvan vagy 200 mérföld.
Frost még ácsorgott egy darabig, majd rábökött egy apró kék foltra.
– Ez mi? Ez egészen közel lehet az árvaházhoz.
Taylor odahajolt:
– Az a Byrne-tó. Nincs messze a háztól, ha jól tudom még a gyerekekkel is kimennek oda játszani nyáron.
Az ügynök felhúzta a szemöldökét és érdeklődő arcot vágott.
– A partja egész kellemes piknikezni.
– Szoktak oda járni a városból is?
– Hogyne, elég népszerű. Magam is voltam ott párszor, bár az ilyen szabadban evés nem az én műfajom. 
Frost elgondolkodott egy darabig, majd a kabátjáért lépett.
– Hívjuk fel Evanst, hogy kimegyek hozzá, és kérem, adja meg Irwin lakcímét, hogy délután benézhessek őhozzá is.
Taylor komótosan a leült a székébe, belelapozott az aktákba, majd tárcsázni kezdte az árvaházat:
– Én vigyem ki, vagy a hölggyel megy, uram?
– Együtt megyünk – szögezte le Brennan még Frost előtt.
Az ügynök ránézett a mellette álló nőre és biccentett.
A nyomozó rövidre fogta a beszélgetést az igazgatóval, majd egy papírra ráfirkantotta a szállítóautó sofőrjének címét.
– A déli városrészben keressék, a St. Andrew’s kórház környékén.
– Köszönöm, felügyelő, majd beszélünk – szólt Frost, és maga elég engedte Miss Brennant az ajtóban.

Az Evanssal való találkozás nem egészen úgy alakult, ahogy Frost elképzelte, úgy festett, az igazgató némileg személyesen is sértettnek tartotta magát a kollégái után való kíváncsiskodásban. Hivatalos és modoros volt, bár mindent készségesen megmutatott és minden kérdésre kimerítően válaszolt. Ugyanakkor az antik íróasztal utáni baráti érdeklődést visszafogottan fogadta, holott lerítt, hogy nagy becsben tartja a bútordarabot. Jóval ebédidő után voltak már, mire az ügynök és a nő ismét beültek az autóba, hogy visszainduljanak Northlemanba. Az idő java része a személyi kartonok olvasgatásával telt, illetve néhány rövid kérdezz-felelekkel, továbbá a nevelők szobáinak újbóli megtekintésével. 
– Ha Evans viselkedését nem számítjuk, feltűnt Önnek valami különös? – kérdezte Brennan az országúton.
Frost nem felelt azonnal, de bólintott. A nő hagyta gondolkodni, ám gyakorta érdeklődő pillantásokat eresztett felé.
– Először az, hogy egyetlen nevelőnő kivételével mindenki más már Evans igazgatása alatt került az intézménybe, sőt olyan is volt, akik együtt érkeztek.
– És ez miért furcsa?
– Nem tudom, azt kérdezte, találtam-e valami különöset. Ez nekem az.
A nő előre meredt az útra, majd vállat vont:
– Én nem tartom annak. Sajnos az ilyen helyeken gyakori az cserélődés. Van, akiről kiderül, hogy nem bírja sokáig a gyerekek viselkedését vagy stílusát. Ilyesmi az öregek otthonában is megesik, ha jól tudom.
Hallgattak.
– És mi volt a másik? – kérdezte Brennan egy idő múlva.
– A másik? Ó, hogyne… Nos, a nevelők szobájában észrevettem valami apróságot. Evans elsorolta, hogy kik voltak pihenőn és kik éjjeli ügyeletben. Eszerint négyen aludtak, négyen pedig ügyeltek. A szobákban ezt meg is találtuk, hiányzott négy hálóruha, és négy egyenruha.
A nő nem szólt közbe, de látszott rajta, hogy figyel az ügynök minden szavára.
– Ám az egyik, állítólag alvó, nevelőnőnek hiányzott a vászoncipője, míg a többieké ott volt. Nem tudom, felfigyelt-e rá, hogy ennek a kollégának a kabátja igencsak hevenyészve, vagy sietősen lett felakasztva a ruhafogasra a szekrényben. Ráadásul fordítva, mint a többi ruhadarab.
Brennan megcsóválta a fejét:
– Hogy maga miket meg nem lát! Nekem fel sem tűnt – és elmosolyodott.
– Pedig így volt. És mivel ezt érdekesnek találtam, vettem a bátorságot, és belenyúltam a zsebeibe.
A nő feléje fordult:
– Ezt hogy érti?
– Bár jogomban áll, de mégsem akartam Evanstól kérni, hogy megnézhessem. Nem akartam még jobban magam ellen fordítani azzal, hogy a kollégái zsebében kutatok.
– Nos, ez érthető… elég kimért volt velünk. De talált is valamit?
– Igen is, meg nem is – húzta meg a száját Frost. – Ez volt benne.
Az ügynök a belső zsebéből egy kis kártyát húzott elő, amely az első pillantásra olyan volt, mint egy hagyományos névjegykártya akármelyik üzletembertől. Ám a szokásos információk helyett csak egy kis ábra látszott rajta, minden bizonnyal kézzel rajzolva. Két, egymást metsző félkörív, apró díszítésekkel.
A nő csak egy futó pillantást vetett rá:
– Mi ez?
– Nem igazán tudom, de csak ez van a kártyán. Leginkább egy jelnek gondolom, talán valami szimbólum.
– Lehet ennek köze az eltűnésekhez?
– Ez egy jó kérdés. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De akárhogy is, ez is különös.
– És a cipőre van ötlete?
– Ez egyszerűbb.
A nő felhúzott szemöldökkel nézett a férfira:
– Valóban?
– Nyilván az volt a lábán és nem a papucsa. 
– De a többieknek a papucsa hiányzott, nem?
– Épp ez az! Miért volt a nő…, várjon egy percet… – szakította félbe magát Frost.
Kotorászott a kabátjában, majd elővette a noteszét és belelapozott:
– Igen, itt van, Patricia Ryan. Szóval, miért volt a Patricia cipőben? Ha a kabátja csak úgy be volt akasztva, nyilván volt valahol, kabátban, és éppen visszaért a szobába. Talán a sötétben bedobta a kabátot, de a cipőt nem vette le.
– Miért ne vette volna? Abban feküdt le?
– Ezt nem tudom, de nyilván kapkodott, ha a kabátot is csak így akasztotta be.
– De miért?
Frost a nőre nézett és tekintetében fény csillant:
– Miss Brennan, azt hiszem, maga pályát tévesztett. Talán az FBI-nak kellene dolgoznia és nem a Gyermekvédelemnek. 
A nő elmosolyodott:
– Gondolja? Olyan sokat kérdezek?
Frost elnevette magát:
– Valahogy úgy…, de ne fogja vissza magát, kérem! Tényleg segít, ha kérdéseket tesz fel, azzal is gondolkodásra serkent!
Ismét hallgattak, de a csend nem volt kellemetlen a számukra. Egyszerűen csak ültek egymás mellett az autó védelmében, és jól érezték magukat.
– Lehet, hogy még korán van, hogy elmenjünk a sofőrhöz – mondta Frost –, és én már nagyon éhes lettem. Megállunk valahol?
– De most én fizetek – szólt gyorsan a nő –, visszaadom az FBI pénzét. 

Délután fél négy körül Brennan autója a St. Andrew’s fehér épülete előtt parkolt, és Frost a recepciósnál kért útbaigazítást Irwin házához. Taylor jól meghatározta a helyet, a férfi alig pár utcasarokra lakott a kórháztól. Útközben nem lehetett nem észrevenni, hogy egy szegényebb, piszkosabb városrészben járnak. Bár a házfalakat gyakran tarkították színes rajzok, mindegyikre korom és füst rakódott a sűrűn előforduló teherautókról és buszokról. Feltűnő volt az is, hogy egyre több feketét láttak az utcákon sétálni vagy kisebb csoportokban ácsorogni. Végül egy földszintes, faszerkezetű ház előtt fékeztek, amelynek gondozatlan előkertje volt. A többi ház is hasonlóan festett, itt–ott a kertben szárítókötélre aggatott ruhákat borzolt az enyhe szél. Irwin egyik idős szomszédja lehullott leveleket sepert, de az érkező kocsi láttán abbahagyta, és érdeklődve figyelte a két kiszálló alakot. 
Amazok biccentettek felé, és határozott léptekkel a szállító ajtajához indultak. Az öreg nem szólt, csak bámulta őket. Frost bekopogott az ajtón, amelyről tenyérnyi darabokban mállott a festék. Hamarosan közeledő léptek zaja hallatszott a túloldalról, majd az ajtó résnyire nyílt. Egy fiatal, jóképű, magas fekete arc jelent meg előttük, amiről lerítt, hogy meglepődött.
– Kit keresnek? – préselte ki habozva.
– Samuel Irwint. Maga az?
A férfi bólintott, és nem tudta leplezni ijedtségét.
Frost barátságos arcot vágott:
– Ne aggódjon, csak pár kérdést tennénk fel – mondta, és diszkréten felmutatta az igazolványát. Úgy állt, hogy a seprűn támaszkodó szomszéd lehetőleg ne lássa ezt a mozdulatot.
Irwin kinyitotta az ajtót és beengedte őket. Vigyorogva intett az öregnek, aki továbbra is őket nézte a sárgás levélkupac mellől.
– Nem tartjuk fel sokáig, Mr Irwin – kezdte az ügynök. – A hölgy Miss Brennan, a Gyermekvédelemtől.
A szoba, ahová beléptek kicsi volt, de rendezett. Autós magazinok hevertek egy alacsony faasztalon a barna szövetkanapé előtt. A sarokban egy márkás rádió foglalta el a helyet, a másik oldalon pedig egy réges-régi ruhásszekrény emelkedett. 
– Hozok egy széket a konyhából – mondta Irwin, és választ sem várva elsietett. 
– Ne haragudjanak, – szabadkozott, amikor visszatért, – nem számítottam látogatókra. 
– Semmi gond, rövidek leszünk. Igazából csak annyit szeretnénk, ha elmondaná, mi történt szeptember 28-án reggel az árvaházban.
A fekete férfi zavartan nézett az ügynökre:
– De a nyomozó úrnak már mindent elmondtam.
– Tudom, de én Öntől szeretném hallani, ha nem bánja – felelte Frost, és leült a konyhaszékre. 
A nő a kanapéra telepedett, Irwin pedig ha lehet még nagyobb zavarba jött. Frost sejtette, hogy mi lehet a baj – mivel ő ült le a székre, és Brennan a kanapéra, Irwinnek szintén a kanapéra kellett leülnie. A nő éppen szólni akart, de Frost alig láthatóan megrázta a fejét.
– Foglaljon helyet, Mr Irwin – mutatott a kanapéra –, Miss Brennan nem fog ártani Önnek.
A férfi leült, de igyekezett olyan távol kerülni, amennyire csak a karfa engedte.
– Nos? – bíztatta az ügynök.
Irwin tekintete hol rá, hol a nőre ugrott, de aztán belevágott:
– Ugyanúgy mentem, ahogy minden reggel. 
– Hánykor ért oda?
– Hat óra előtt valamivel. Akkorra szoktam ott lenni mindig, uram.
Frost bólintott.
– Becsengettem az ajtón, többször is, mert nem jött oda senki.
– Ez meglepte?
– Ja…, igen, mert mindig gyorsan jöttek. Tudja, akkor már vártak engem. 
– De most nem. Mit csinált ezután?
– Kopogtam is, meg kiáltottam. Aztán hátramentem a másik ajtóhoz.
– Oldalt?
– Igen, uram. Ott szoktam bevinni a ládákat amúgy is.
– Úgy tudom, az az ajtó éjjelre zárva van. Miért próbálkozott ott?
Irwin arca megrándult.
– Néha…, szóval néha nyitva volt reggelre, amikor odaértem. 
– Az hogy lehet?
– Volt, amikor a konyhások már kinyitották nekem, mert tudták, hogy jövök.
– Ez gyakori volt?
– Nem, nem. Csak néha.
– És aznap is nyitva volt?
– Igen, uram, nyitva.
– Szóval akkor ez nem volt furcsa Önnek, és bement.
Irwin bólintott.
– Így történt. Ahogy beléptem, hívni kezdtem a lányokat.
– A lányokat? – ismételte Frost.
– A…, a konyhásokat, úgy értem.
– Folytassa.
– Nem jött senki és nem hallottam semmit. Odamentem a recepcióhoz, de nem ült ott Miss Reilly. Keddenként ő van ott.
– Ezután?
– Hát, kiabáltam és a konyhába mentem, de ott sem találtam senkit.
– Látott valami furcsát a konyhában vagy máshol a földszinten?
Irwin a fejét rázta.
– Nem…, de! Az ebédlőben még fenn voltak a székek az asztalokon, de pár a földön hevert.
– Értem, és aztán?
– Kicsit megijedtem, hogy mi van, de felmentem az emeletre is.
– Miért?
– Ott vannak a nevelők szobái, uram. Gondoltam ott csak lesz valaki.
– Járt fent az emeleten máskor is?
A férfi nem felelt azonnal:
– Igen, párszor.
– És miért?
Irwin habozott.
– Volt, hogy segíteni kellett felvinni valamit. Vagy lehozni. Ilyenkor kérték, hogy segítsek.
Frost nem reagált azonnal.
– Úgy tudom, az árvaházban volt férfi nevelő és egy bejáró kertész is.
– Igen, volt – felelte Irwin röviden. – De néha engem is megkértek.
Az ügynök lopva Brennanra lesett, amikor Irwin a padlóra bámult. Látta, hogy a nő kissé mereven ül, mintha feszült lenne.
– Mi történt az emeleten?
– Nem találtam senkit. Ekkor már tényleg megijedtem. Nem értettem a dolgot.
– És lement telefonálni?
– Igen, uram.
– Azonnal vagy még körülnézett máshol is?
– Nem, rögtön lementem – felelte sietve a férfi.
– Melyik nevelőszobába ment be egyébként? – blöffölt Frost.
Irwin meglepődött.
– Nem, nem mentem be. Csak kopogtam az ajtókon.
– Be sem nyitott? – kérdezte Frost halvány hitetlenkedéssel a hangjában.
A fekete sofőr kényelmetlenül fészkelődött egyet.
– Hát…, az egyik ajtón benyitottam. De nem mentem be!
– És melyik volt az az ajtó? Ugye emlékszik?
– A második balra, azt hiszem.
Frost megpróbálta felidézni az árvaház elrendezését. Ha Irwin valóban azon az ajtón nyitott be, akkor az az egyik férfi háló volt.
– Nem látott ott semmi furcsát?
A férfi megrázta a fejét.
– Ezután mi történt?
– Lementem telefonálni a rendőrségre. Aztán visszaültem a furgonomba, és ott vártam.
– Miért nem maradt az épületben? – kérdezte Frost, bár tudta, hogy ésszerűtlen lett volna ott maradni.
– Hát… – mondta Irwin és a nőre sandított –, az az igazság, hogy kényelmetlenül éreztem magam az üres házban.
– Félt? – kérdezett rá egyenesen Frost.
– Azt nem – válaszolt fejcsóválva, miközben úgy ingatta a fejét, hogy Brennanra pillantson –, azt nem, de különös volt. Egy üres ház…, meglepett.
– Az épület körül nem nézett szét? 
– Nem, uram.
Az ügynök hátradőlt a széken és Irwin arcát fürkészte.
– Mr Irwin, kaphatnék egy pohár vizet? – szólalt meg váratlanul.
A férfi szinte felugrott a kanapéról.
– Persze, hozok.
Frost megvárta, amíg kiment a szobából és gyorsan a nőhöz hajolt:
– Valami baj van?
Brennan megrázta a fejét:
– Nem, nem, csak olyan furcsa ez a szituáció. Valahogy kellemetlen.
Frost az ajtó felé pillantott:
– Ha visszajön, mondja, hogy a mellékhelységbe akar menni. Adjon nekem pár percet négyszemközt vele.
A nő remekül játszotta a ráosztott szerepet, és az ügynök hamarosan magára maradt Irwinnel.
– Van még valami, amit el tud mondani? – kérdezte Frost.
– Nem, uram, nincs.
– Van barátnője, Samuel?
A fekete férfi tágra nyitotta a szemét.
– Mi? Tessék?
– Udvarol valakinek?
Irwin elpirult.
– De…, ezt miért kérdi?
– Figyeljen rám, Samuel. Ez az ügy nagyon komoly. Tényleg nagyon komoly. Maga adta ezt Patriciának? – kérdezte és elővette a kártyát a furcsa rajzzal.
Irwin nem kapott levegőt.
– Hogy…? Istenem! 
Irwin félt. Nem, nem is félt, rettegett. Szemei vadul cikáztak, ajka szétnyílt és kövér izzadságcseppek jelentek meg sima homlokán. Frost közelebb hajolt:
– Ne féljen, nem mondom el senkinek. Engem nem zavar a kapcsolatuk, és megértem a helyzetüket. De muszáj tudnom, mi történt ott. Ért engem, Samuel? 
A férfi továbbra is remegett, és szaporán kapkodta a levegőt.
– Ha megtudják, engem…
– Ssss, nem fogják. Tőlem nem. Csak beszéljen, mielőtt Brennan visszajön.
– Igen, én adtam Patnek. Ez a szerelem jele, igbo nyelven. A családom Nigériából származik.
– És? – hajolt közelebb Frost.
– Istenem, ígérje meg, hogy nem szól…
– Nyugodt lehet, ígérem.
– Ott voltam előző éjjel az árvaházban.
– Patriciával találkozott?
Irwin bólintott:
– Igen. De történt valami. Hangokat halottunk az emeletről, és Pat mondta, hogy nyomban tűnjek el.
– Az oldalajtót használták?
– Igen, Pat ott engedett be, és ott is mentem ki.
– Mit hallottak?
– Semmit, csak hogy valakik beszélgetve jöttek lefelé a lépcsőn.
– Maguk hol voltak?
– Van egy raktár az oldalajtótól nem messze, ahol a kerti szerszámok is vannak. Ott… találkoztunk mindig.
– És?
– Pat azt mondta, menjek rögtön, nehogy meglássanak.
– Felismerték a hangokat? Kik voltak? Miről beszéltek?
Irwin megrázta a fejét:
– Én nem, Pat pedig nem mondta. Nem értettük őket, még arrébb lehettek,,,, de izgatottnak hallatszottak.
– Patricia bezárta maga mögött az ajtót?
– Nem emlékszem.
– Samuel, ez fontos lenne.
– Istenem, nem tudom, de mindig bezárta.
– Lehet, hogy most a sietségben nem tette?
Irwin kényszeredetten vállat volt:
– Nem tudom, uram. Siettem én is.
– Még egyet, mi volt Patricián?
– A kabátja.
– Papucs?
– Nem, a benti cipője.
A folyosóról halk, de félreérthetetlen zaj hallatszott, ahogy Miss Brennan közeledett. Frost visszadőlt a székén, és a fekete férfira kacsintott.

– Mennyit hallott? – kérdezte Frost a nőt, amikor már visszaültek a kocsiba, és elindultak.
– Eleget.
– Számíthatok Önre?
Brennan némán bólintott.
– Tudom, mi történne, ha kiderülne. Egyébként hogyan jött rá?
– Untassam a részletekkel?
– Igen, mondja csak el…, hátha tényleg pályát váltok – viccelt a nő.
– Nos, Patricia Ryan éjszaka valamiért felkelt, cipőt húzott, és a kabátját is magára kapta. Mivel esett aznap éjjel, azt bizonyára nem tervezte, hogy elhagyja a házat, ám a pizsama kevés lett volna. Mehetett esetleg a pincébe, de mivel az oldalajtó nyitva volt, arra gondoltam, hogy talán ő nyitotta ki, és ezért kellett a kabát. De vajon miért nyitotta ki? 
– Nyilván találkozott valakivel – fejezte be Brennan.
– Így van. De kivel és miért? Logikusnak tűnt, hogy egy férfival, akit nyilván titokban szeretett volna tartani. Amikor aztán megzavarták a légyottot, Patricia gyorsan kitessékelte a férfit, és vagy bezárta sietségében az ajtót, vagy nem. Én arra fogadnék, hogy elfelejtette. Ezután visszament a szobájába, villámgyorsan bevágta a kabátot a fogasra, de valamiért nem maradt ideje a cipőre. Esetleg felébredt a szobatársa, vagy valaki utána jött, megnézni, alszanak–e? 
– De később miért nem cserélte le a cipőt?
Frost kibámult az ablakon.
– Nem tudom.
– És azt miből gondolta, hogy a titokzatos férfi Irwin volt?
– Samuel azt mondta, többször járt az emeleten, de igazából nagyon ingatagnak hangzott a magyarázata arról, miért volna ment fel. Aztán azt is mondta, hogy a nevelők szobájánál balról a második ajtón nézett be. Az egy férfi háló, de ha emlékszik, ott volt egy felborult szék, amit az igaható rendezett vissza. Irwin viszont azt mondta, mindent rendben talált. Amellett nyilvánvaló, hogy Patricia szobájába nézett be, hiszen ha aggódott valakiért, az nyilván Miss Ryan volt.
A nő bólintott, de kétkedő arcot vágott:
– Ez akkor sem túl meggyőző érvelés, Mr Frost.
– Igen, de… – az ügynök elhallgatott.
– De?
– Magának is feltűnt, hogy Irwin mennyire feszült volt az Ön jelenlétében. Ha máshol nem, az árvaházban biztos találkozott fehér nőkkel, szóval ennyire nem lehetett zavarban. Másrészről ott volt a szimbólum. Abban már eleinte is biztos voltam, hogy vagy indián, vagy afrikai jel lehet. És ha mindezeket egyberakjuk, akkor kézenfekvő volt, hogy Samuel kellett legyen a titokzatos látogató az árvaházban.
– Brávó, el kell ismernem, ez lenyűgöző – mondta Brennan.
Az ügynök biccentett:
– Ugyan, nincs benne semmi ördöngösség. 
Egy darabig csendben rótták az utcákat, majd a nő megkérdezte:
– Bevigyem a rendőrségre?
– Nem, inkább egy könyvesboltba.
Megütközve nézett Frostra:
– Hová? Minek?
– Egy térképet vennék a környékről. Az az érzésem, hogy pár dolognak Taylor nélkül kell utánajárnunk ezek után.
Brennan halványan elmosolyodott:
– Nem lesz ebből baja? – kérdezte nyájasan.
– Kinek? Nekem vagy Taylornak?
A nő felkacagott.

A vacsorát a szinte már megszokott helyen töltötték, a Howard Johnson’s éttermében. Bár a környezet továbbra sem volt vonzó, azt el kellett ismerniük, hogy a felszolgált étel bőséges és finom volt, ráadásul nem kellett utána sokat utazni vissza a motelbe. Talán ez volt az utolsó nyugodt vacsorájuk, mivel Taylor másnapra sajtótájékoztatót hívott össze a rendőrségre, azután pedig nyilván elszabadul a pokol, riporterek lesznek mindenütt. Frostnak személy szerint nem volt kifogása az újságírók ellen, maga is konzultált velük, ha úgy adódott, de jobban szerette, ha csak az eset lezárása után faggatják, vagy járnak a nyomában, és nem a nyomozás során. Sokszor említette egy-egy kíváncsi firkásznak, hogy a bűnözők is olvasnak újságot és hallgatják a rádiót, ostobaság lenne megosztani minden új hírt a nyilvánossággal. Ezt a magyarázatot általában a legmakacsabb riporter is elfogadta, még ha morgott is valamit a bajsza alatt a tájékoztatás jogáról.
– Mondott még mást is a felügyelő? – tudakolta az este folyamán Brennan.
– Csak azt, hogy az egyik üresen álló farmon látták ugyan a jelét, hogy valakik meghúzták ott magukat, de azt már nem tudták megállapítani, hogy a nyomok naposak, hetesek vagy hónaposak lehettek-e. Azt azonban biztosra vették, hogy nem tartózkodott ott közel negyven ember, de még csak a fele sem.
– Lehet összefüggés, maga szerint? 
– Ki tudja? Ez benne a nehéz – eldönteni, mi lényeges és mi nem, mi vezet előre, és mi tévútra.
– Egyébként Önnek van teóriája, Mr Frost? – nézett rá a nő egyenesen. – Az Ön szimata mit súg?
Frost belenézett a nő szemébe, és egy furcsa gondolat suhant át az agyán, amit aztán gyorsan továbblegyintett.
– Nem szeretek félkész hipotéziseket másokkal megosztani.
Brennan nem vette zokon a választ, és őszinte érdeklődéssel nézett vissza.
– Én úgy tudtam, az FBI ügynökök párban járnak, de maga egyedül dolgozik, ugye?
A férfi bólintott.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
– Nem szeretném elvenni a kedvét, ezért hadd fogalmazzak úgy, hogy az én módszereim kellő…, mondjuk…, rugalmasságot igényelnek a partneremtől, és ez nem mindig megoldható az ügynökség személyi állományából.
– Hűha – húzta fel a szemöldökét Brennan –, ez nagyon diplomatikusan hangzott. Ugyanakkor nagyon különösen is…
Frost nem akarta a beszélgetést ebbe az irányba terelni, ezért inkább a könnyebb utat választotta:
– Ha mindenképpen kíváncsi, pillanatnyilag úgy gondolom, hogy a nevelők eladták a gyermekeket.
Brennan úgy nézett rá, mintha Frost épp arra kérte volna, hogy legyen a felesége.
– Hogyan? Hogy mit csináltak? Maga megbolondult!
– Nyugodjon meg, Miss Brennan. Mondtam, hogy nem szoktam kiforratlan elméleteket megtárgyalni másokkal.
– De…, de, mégis mire alapozza ezt a…, ezt az őrültséget?!
– Emlékszik, hogy mi volt Taylor elképzelése?
A nő bólintott, hiszen a nyomozó ma reggel mondta el, hogy a nevelők keze is benne lehet a dologban.
– Arra is emlékszik, maga mit mondott a szökésekről? Arról, hogy gyakran előfordul, hogy kívülről segítséget kapnak?
Brennan szűkre húzta a szemeit, de megint beleegyezően biccentett.
– Nos, pár évvel ezelőtt az egyik kollégámnak volt egy eltűnéses ügye, amikor egy ifjú tinédzsernek veszett nyoma. Ami furcsa volt, hogy az anyja egyáltalán nem volt annyira kétségbe esve, mint az elvárható lett volna, az apát sokkal inkább megviselte az eset. Később kiderült, hogy a gyermeket örökbe fogadták, ám még így is volt valami zavaró a feleség hozzáállásában. Végül a kolléga kiderítette, hogy az örökbefogadás nem éppen szabályos volt, tulajdonképpen az árvaház igazgatója intézett mindent, és a „szülők” ezért fizettek, nem is keveset. Viszont ez számos vitát hozott a házaspár között, ugyanis a nő ellenezte ezt a megoldást. Így amikor a gyerek eltűnt, ez az érzés talált utat magának az nő viselkedésében.
Brennan nem szólt, de látszott rajta, hogy megérintette, amit Frost mondott.
– Mi van, ha itt is ehhez hasonló történt? Mr Evans szinte mindenkit maga vett fel, a nevelők lekötelezettek voltak neki, sőt az is elképzelhető, hogy mindenki benne van.
– És Evans miért maradt?
– Ebben egyetértek Taylorral. Ő falaz és figyeli, mit lép a rendőrség. Ha túl közel kerülnénk a megoldáshoz, Evans elterelhet vagy értesítheti a társait.
– Úristen! – nyögte Brenann. – Lehet, hogy az a farm…?
– Lehet, de csak lassan. Mint mondtam, ez csak egy félkész elmélet.
– És most mi lesz? Mit akar tenni?
Az ügynök fáradtan hátradőlt a bőrfotelban, és tekintetét a vele szemben ülő nőre függesztette. Látszott az arcán, hogy valamin gondolkodik, valamit mérlegel és hamarosan ki is fogja mondani, ezért Brennan türelmesen várakozott. Cigarettára gyújtott, de a füstöt nem fújta a férfi felé. Látni akarta, amikor végre elhatározza magát.
– Mondja csak, komolyan részt kíván venni a nyomozás minden fázisában? – tudakolta rejtélyesen Frost.
– Igen. Miért kérdi?
– Hozott magával valami kényelmesebb ruhát? Valamit, amiben kirándulni lehet?
– Hová akar menni? 
Brennannak eszébe jutott az, amit Frost rugalmas hozzáállásról mondott nemrég.
– Az árvaházba.
– És oda miért kell olyan ruha?
Frost pár másodpercig habozott, miként fogalmazzon.
– Nos, mert éjjel mennénk, és… – bizonytalanul félbehagyta a mondatot.
– És?
– Hívatlanul.


Különösen nyugodt, nyirkosan hűvös és barátságtalanul csendes éjszaka volt az árvaházat körbeölelő erdőben. A fák törzsei nedvesen csillogtak, valahonnan a lombkoronákról pedig kövér vízcseppek találtak utat maguknak a puha aljnövényzetbe. A levegő tiszta volt, mégis nehéz és dohos. Az égen rojtos felhők úsztak némán, mögülük elő-előbukkant a növekvő hold, hogy rideg fényben áztassa az amúgy is vizes tájat. Frost kérésére Brennan túlhajtott az árvaházi letérőn és pár száz yarddal arrébb húzódtak be egy földútra a sűrűbe. Innen sétáltak vissza az országút mentén, majd be a kovácsoltvas kapuig, amely mintegy csatként fogta össze az épület körül futó magas kőkerítést. Eddig lámpafény nélkül jöttek, de most a nő felkapcsolta az egyik elemlámpát, hogy Frost apró kis szerszámokkal ki tudja nyitni, majd ugyanolyan könnyen vissza is tudja zárni a kaput. Brennan egy szót sem szólt, kezdte megérteni, mit takarnak azok a bizonyos egyedi nyomozati módszerek, amelyekről az ügynök röpke említést tett korábban. 
Az épület meghúzódva kuporgott a szépen nyírt gyep közepén, olybá tűnt, mintha a gyerekzsivaj eltűntével maga is elaludt volna. Ablakai csukott szemekként sötéten pihentek és nem zavarták őket a borostyánok között szaladgáló szellő csiklandozásai. A nő egy pillanatra megborzongott, talán a hidegtől, talán a lehangoló látványtól, de az is lehet, hogy mindkettő hozzájárult az önkéntelen mozdulathoz. 
Az oldalajtóhoz mentek, ahol ugyanaz a jelenet játszódott le, mint a vaskapunál: az ügynök kinyitotta, majd bezárta az ajtót, miközben a nő világított neki. Végül odabent álltak a még az erdeinél is nyomasztóbb csendben, ahol minden apró mozdulatuk zavaróan visszhangzott az üres épület gyomrában. Pedig maradniuk kellett ebben a kellemetlenül neszező feketeségben, hacsak nem akarták megkockáztatni, hogy a felkapcsolt villanyokat esetleg észrevegye egy szemfüles járőr, akit Taylor küld ki, csak a rend kedvéért. Igazából már nem is nagyon volt szükségük a világosságra, kiismerték magukat az épület egyszerű alaprajzán. A kocsiban előre megbeszélték, hogy Frost először a nevelők szobáit fogja alaposabban átkutatni, hátha rábukkan még valamilyen apró nyomra, aztán az igazgató irodáját, így nem is nagyon szóltak egymáshoz. 

Az emeleti szobák egyazon mintára lettek kialakítva, talán egy-egy nagyobb szoba lett lefalazva egyenlő méretekben. Egy helyiségben két személy számára volt hely, igaz ők kényelmesen elfértek benne, saját ruhásszekrénnyel, ággyal és asztallal, székekkel. Nyilván nem a szerencsés véletlen, hanem ez a beosztás eredményezte azt, hogy a négy női nevelő mellett ugyancsak négy férfi nevelő dolgozott az intézetben. Szinte mindent ugyanúgy találtak, ahogy azt délelőtt is látták, de csak szinte. Az ügynök figyelmét nem kerülte el, hogy mintha most kevesebb fénykép lett volna az asztalfiókokban, és a nők szobájában szépen összemasnizva sorakozó levelek is megfogyatkoztak. Frost halkan meg is jegyezte a nőnek, hogy ezek szerint az igazgató vélhetőleg valóban összejátszik a kollégáival, hiszen mi más magyarázhatta volna a dokumentumok eltűnését? Brennan hitetlenkedve nézett rá, de a tényekkel szembesülve el kellett ismernie, hogy Evans körül egyre sötétebb lesz a gyanú árnyéka.
Frost ezúttal nem udvariaskodott, módszeresen átkutatott minden ruhazsebet, fiókot, ágyneműt, és még a hátrahagyott kozmetikai cikkeket is átnézte. Éppen a padlón hasalt, és az egyik férfi nevelő ágya alá világított be lámpájával, amikor egy apró, de egyértelműen nem odaillő tárgy körvonalai rajzolódtak ki a fényben. Mélyen benyúlt a bútordarab alá, amíg csak ujjai között nem érezte a puha tapintású dolgot. Lassan kihúzta, és a tenyerébe fektetve alaposabban szemügyre vette. Egy lapos, kerek bőrdarab volt, mélybarna színű, és szemmel láthatólag régen kiszáradt. Közepén egy kissé megkopott, arany színnel festett vagy rajzolt jel látszott, mintha egy távol-keleti írásjel vagy egy egyiptomi hieroglifa lett volna. Ám az ügynöknek nem volt kétsége, hogy egyik sem volt, sokkal inkább valamilyen ismeretlen szimbólum.
– Ez mi lehet? – nézegette a bőrdarabot Brennan is. – Ez is egy afrikai írásjel?
Frost megrázta a fejét:
– Nem, ez más. Inkább tűnik valamiféle mágikus ábrának.
A nő nagy szemeket meresztett rá:
– Tessék? 
– Tudja, olyan varázs-szimbólumnak, amit a középkorban használtak a mágusok. Esetleg egy rúna vagy valami kabbalisztikus ábra.
Brennan a fejét csóválta:
– Ebből nem sokat értek…, de miért volt ez itt az ágy alatt?
– Két lehetőség van: vagy valaki odatette, vagy az itt alvó férfi ejtette le véletlenül.
– Egyik változat sem jobb – felelte a nő, és enyhén megrázkódott. 

Miután a hálószobákban nem találtak semmi más érdekeset, a hívatlan látogatók elosontak az igazgató irodája felé. Nem igazán attól tartottak, hogy valaki szem-, vagy fültanúja lehet ottjártuknak, inkább a lépteik által keltett visszahangzó kopogás feszélyezte őket. Mintha egy elnéptelenedett múzeumban lettek volna, vagy könyvtárban, ahol az ember óhatatlanul is lehalkítja a hangját és igyekszik a lehető legkevesebb zajt csapni. Evans szobájának ajtaja ugyan kulcsra volt zárva, de Frost ezt is kinyitotta, még ha valamivel több időbe is tellett, mint az eddigiek. Az igazgató merev pillantásaitól szabadon, az ügynök végre kedvére beletúrhatott a vaskos könyvekbe, átlapozhatta az asztalfiókban heverő hivatalos iratokat, és alaposabban megszemlélhette a szoba dekorációját. Az nem lepte meg, hogy számos mesekönyvet is talált, ám az igen, hogy a kötetek között akadt pár meglehetősen ódonnak látszó, európai kiadás is, sőt az egyik ilyen, ha hihettek a belenyomtatott évszámnak, 1816–ból való, első, német nyelvű kiadás volt. Brennan meg is jegyezte, hogy ez a könyv feltehetőleg ér annyit, mint az íróasztal, bár az sem volt éppen mai darab, ám sokkal inkább a polgárháború utáni évekből származott. 
Frost letelepedett a kényelmes bőrfotelba, egy másodpercig élvezte az ülőhely nyújtotta komfortot és előkelő érzést, majd egymás után kihúzogatta a fiókokat. Számlák, hivatalos levelezések, megrendelések és jelentések kerültek elő a felső fiókokból, csupa hétköznapi és unalmas dokumentum. Egy alsó, nagyobb fiókban az ügynök ráakadt a gyermekek adatlapjaira is, ezeket Brennan figyelmébe ajánlotta, míg ő maga tovább matatott. Nem keresett semmilyen konkrét dolgot, de valahol a lelke mélyén remélte, találhat valamit, ami segít közelebb kerülni ennek a titokzatos esetnek a megoldásához. Komolyan gondolta, amit a nőnek mondott, és egyre jobban a hatalmába kerítette az a sejtés, hogy Evansnak valamiféleképen köze lehet az ügyhöz, valamit elhallgat a rendőrség elől. Sajnos a személyi aktákban nem talált semmi újdonságot, ezek szerint az igazgató tényleg megmutatott minden iratot. Frost persze tisztában volt vele, hogy Evans akár a lakásán is tarthatta az igazán kényes papírokat, de valamilyen kézzelfogható bizonyíték vagy megalapozott gyanú nélkül nem lehetett esélye házkutatási parancsot szerezni.
Végül feladta, és inkább bosszúsan pörgette magát a forgószékben ide–oda, miközben a hasztalanul átvizsgált fiókokat nézegette. Hangulatán, ha lehetett, tovább rontott, hogy a nő vállat vonva adta vissza a gyermekek papírjait, nem talált bennük semmi érdekeset vagy említésre méltót. Az ügynök lemondóan elkezdte visszatologatni a fiókokat, amikor a legalsó tompa koppanással megakadt valamiben. Frost megismételte a mozdulatot, de a fiók ismét nekiütődött valaminek, ami nem engedte teljesen visszatolni. A férfi lassan kiemelte az egész fiókot az asztalból, és bevilágított a lámpájával a szűk résen. Egy kisebb csomagot pillantott meg, amolyan tenyérbe illőt, amely kissé félrebillenve hevert a bútordarab alján. Elképzelhető volt, hogy egy fentebbi fiókból esett le, amikor Frost kihúzta azt. Mindenesetre az ügynök benyúlt érte és kiemelte. Fekete bársonyt tapintott a keze, amely valami kemény és négyszögletes tárgyat vett körbe. Frost kihajtogatta a sötét anyagot, és egy lapos kőlapot talált benne, amelyen apró írásjelek futottak körbe, közepén pedig egy stilizált, de még így is félelmetes fej domborodott ki. Szó nélkül a nő felé nyújtotta, hogy ő is megnézhesse közelebbről.
– Mi ez? – kérdezte Brennan, és arcán látszott, hogy nem találja túl vonzónak a tárgyat.
– Nem tudom, de a jelek a szélén nagyon hasonlítanak az ágy alatt talált bőrdarabon lévő szimbólumra, szerintem egyazon eredetűek. 
– Kezd ez az egész egyre különösebb lenni – mondta Brennan –, és egyre inkább nem tetszik, ami itt történik. 
Frost nem felelt, de aprókat bólogatott.
– Lehet ennek köze az eltűnéshez? – nézett rá a nő.
– Attól tartok, igen – mondta lassan Frost. 
– Most mi lesz?
Az ügynök elvett egy üres papírlapot az egyik fiókból, ráfektette a kőlapra, majd egy grafitceruzával átsatírozta az ijesztő arcot és a jeleket. Összehajtotta a papírt és gondosan a belső zsebébe csúsztatta.
– Ezt kénytelenek vagyunk most itt hagyni – mondta, miközben a plakettet visszacsomagolta a bársonyba és berakta a fiókba. – Holnap visszajövünk Taylorral és egy házkutatási paranccsal, majd úgy intézzük, hogy megtaláljuk. Evans pedig szépen megmagyarázza, mi ez és miért van itt.
– Miért nem visszük el magunkkal? – érdeklődött a nő.
– Nem lehet, Evans egyszerűen letagadhatja, hogy az övé. Ha pedig megmondjuk, hogy az íróasztalában találtuk, akár be is perelhet, ha kiderül, hogy ez csak egy teljesen ártalmatlan szuvenír valami korábbi távol–keleti utazásáról. 
Látszott, hogy Brennan jobb szeretné eltenni a bizonyítéknak tűnő tárgyat, de nem tehetett mást, Frostnak igaza volt. Egyelőre be kellett érniük a hálószobában talált furcsa bőrdarabbal, és a papírra másolt ábrával. Gyorsan, de kellő alapossággal igyekeztek mindent visszaállítani az eredeti helyére, majd egy gondos pillantással ellenőrizték, hogy ottjártuknak nem maradt nyoma. Frost visszazárta az ajtót, majd előre bökött a lépcső felé.
– Nézzük meg az ebédlőt.
Érdekes módon már nem feszélyezte őket annyira az üresen kongó folyosón általuk keltett zaj, mintha az eddig tapasztaltak eltűntették volna a hely ártatlanságába vetett hitüket, és az épület csendjének megzavarása már nem is számított akkora szentségtörésnek. A nyugodt, családias intézet képe itt–ott megrepedt, és ami mögüle kilátszott, az egyáltalán nem volt szép vagy kedves. A ház most nem egy alvó, a gyerekek zsivaját éppen kipihenő épületnek tűnt, hanem egy, a sötét titkait komoran őrző, lapuló vadnak. Ha ki nem is mondták, egyre inkább úgy érezték, ha Evans kérdőre vonná őket az éjjeli látogatásukkal kapcsolatban, akkor ők is fel tudnának tenni néhány kellemetlen kérdést őneki. 

Az ebédlő pontosan ugyanúgy festett, mint tegnap, a nagy helyiségben mintha megállt volna az idő. A három szék továbbra is a padlón feküdt, a többiek pedig mozdulatlanul bámulták őket az asztalok tetejéről. 
– Tulajdonképpen mit keresünk itt? – szólalt meg Brennan, miután körbesétáltak a teremben.
– Nem igazán tudom – ismerte be Frost. – Ez az egyetlen mozzanat, amit jelenleg még nem értek. Az oldalajtót már meg tudjuk magyarázni, Patricia hagyta nyitva sietségében. A titokzatos ábra a kabátzsebében Samuel afrikai szerelem–szimbóluma. A bőrdarab és a kő egyértelműen valami titkos társaságra vagy, ami még rosszabb, szektára, utal. Ha valóban benne volt a személyzet és az igazgató, amire egyre nagyobb az esély, akkor talán a gyerekek eltűnése is értelmet nyer. De az ebédlő valahogy akkor is kilóg a sorból. Itt mi történt? Ez a hely miféle szerepet játszik ebben a rejtélyes előadásban? 
– Továbbra is az a véleménye, hogy a gyerekeket…, eladták? – kérdezte óvatosan a nő.
Frost ránézett, és felismerte Brennan szemében azt a fajta bizonytalanságot, amely könnyen félelembe fordulhatott, ha nem vigyáz, mit válaszol.
– Nos, az eddigiek alapján továbbra is elképzelhető, hogy ez történt – felelte nyugodtan.
Hogy elejét vegye a további kérdéseknek, a konyhára mutatott:
– Nézzünk be még oda is, aztán mehetünk.
Beléptek az ebédlőtől egy hosszú pulttal elválasztott helyiségbe, és némán körbejártak. Az ügynök sejtette, hogy csak időt nyert, Brennanak hamarosan újra lesznek kérdései, ám remélte, hogy azokat majd csak a kocsiban fogja feltenni, amikor már odakint lesznek. Tudta ugyanis, hogy a nő végül össze fogja kapcsolni az előbbi meggondolatlan megjegyzését a szektáról a gyerekek eltűnésével, és akkor óhatatlanul is fel fog merülni a kétség az elkövetők valódi motivációjával kapcsolatban, amely az ilyen esetekben legkevésbé sem a pénz szokott lenni, hanem valami baljósabb.
Frost leült egy konyhaszékre, és egy másikra mutatott:
– Üljön le egy percre, Miss Brennan. Hadd gondoljam végig ezt az egészet.
Lekapcsolta az elemlámpáját, és a nő is így tett, miután helyet foglalt. Hirtelen rájuk zuhant a sötétség és a csend. Percek teltek el, amikor a nő suttogva megszólalt:
– Maga gyakran csinál ilyet?
– Mire gondol? – kérdezte halkan Frost.
– Hogy ül a sötétben a tett helyszínén és gondolkodik.
– Igen, és általában ez az egyik leginkább kifogásolt módszerem a partnereim részéről.
Hallgattak, pedig az ügynök hangjában nem volt semmilyen negatív hangsúly.
– És beválik? – kérdezte később Brennan, továbbra is suttogó hangon.
– Nem mindig, de sokszor igen.
– Nos, én nem… – kezdte a nő, de valami félbeszakította.
Első pillanatban egyikük sem tudta, mi volt az, de hallottak valamit odakintről. Halk volt, messziről jött és kivehetetlen volt. Még az sem volt biztos, hogy az épületen belülről eredt. Frost hirtelen a nő körmének koppanását hallotta az elemlámpa fém burkolatán.
– Ne! – súgta oda. – Ne kapcsolja fel.
Bizonytalan fénypászma siklott el az ebédlő ajtaja előtt, vagy csak a szemük káprázott? 
Újabb nesz ütötte meg a fülüket, ezúttal félreérthetetlenül. Valaki beszélt, de azt nem lehetett érteni, mit mond. Aztán megint fény csillant, és újabb hang törte meg a csendet. Igen, most már kivehető volt – ketten közeledtek az ebédlő ajtaja felé a recepció irányából, és elemlámpa volt náluk. 
Frost óvatosan megérintette Brennan karját:
– Húzódjunk a pult mögé – mondta olyan halkan, ahogy csak lehetett. 
Sötét volt, de nem okozott nehézséget a pult takarásába bújni. Ha lett volna fény, tökéletes rálátás nyílhatna az ebédlőre és a bejáratára, ugyanokkor őket nehezen lehetett észrevenni, hacsak valaki nem azonnal a pultot kezdi fürkészni. Csak egy halk roppanás jelezte, ahogy Frost kicsatolta szolgálati fegyverének pántját, majd Brennan inkább elképzelte, semmint hallotta, ahogy a súlyos pisztoly kisiklik a bőrtokból. 
A két idegen ekkor érte el az ajtót, és minden tétovázás nélkül beléptek rajta. Határozott kattanás szelte át a termet, ahogy az egyik felkapcsolta a villanyt, és az ebédlő plafonján hirtelen féltucatnyi lámpa kelt életre, hogy sárgás fénybe öltöztesse a helyiséget. Frost és Brennan nem számított erre, a váratlan fényözön elvakította őket. Lehúzódtak a pult takarásába, és elkeseredetten próbálták szemeiket a fényhez szoktatni, egyelőre kevés sikerrel. Fülük azonban továbbra is hűen szolgálta őket.
– Igyekezzünk vissza a többiekhez kajával – szólt egy férfihang.
Valamiféle torz mormogás volt a válasz, nem pedig kivehető szavak. A kurta szavakon kívül egy furcsa, csoszogásra emlékeztető zaj is hallatszott, mint amikor valaki vizes vagy sáros bakancsban lépked óvatosan. Mindenesetre Frost a mondatból nyomban rájött, hogy kutyaszorítóban vannak, mivel ha az ismeretlenek valóban élelmiszerért jöttek, akkor a konyhába fognak jönni, azaz pontosan oda, ahol ők rejtőztek. Intett Brennannak, hogy maradjon lent, ő viszont megkockáztatta, hogy kilessen a pult takarásából, felmérve a helyzetet. Kis híja volt, hogy máris nem leplezte le magukat, mert amikor a fénytől még mindig szűkre húzott tekintettel megpillanthatta az idegeneket, majdnem felkiáltott.
Az egyikük az intézet nevelői ruháját viselte, igaz az több helyen megfeszült, sőt kiszakadt rajta, ahogy a testén növő feldudorodások egyre inkább duzzadtak. Öklömnyi púpok vagy hólyagok nőttek szerte a végtagjain és a mellkasán, Frost nem tudta megállapítani, mik lehetnek, de visszataszítónak tűntek. A férfi arca kisé eltorzult egy éppen kezdődő puffadástól, de felismerhetőek maradtak emberi vonásai. Nem így a másik alak, akiről az ügynök csak sejtette, hogy egykor ember lehetett, de már feltehetőleg túljutott a társa állapotán – ő tulajdonképpen egy felismerhetetlenségig elcsúfult, humanoid alakját alig-alig megőrző, amorf szörnyeteg volt, akinek feldagadt testét mindenütt kisebb–nagyobb puffadások lepték el. Lassan, vontatottan mozgott, lépései adták a különös, lucskosan cuppogó hangot, holott nem maradt nyomában semmilyen folyadékpocsolya. Eldönthetetlen volt, férfi lehetett egykoron vagy nő, ruhátlan volt és a sárgás-zöldes, erekkel átszőtt bőre úgy feszült, mintha bármelyik pillanatban széthasadhatott volna. Szemei mély gödrökben ültek, kifejezéstelen feketeséggel bámultak előre, szája megnyúlt és nyálas fogak sorakoztak benne. Az egészben volt valami nem evilági, valami megfoghatatlanul rusnya és idegen, amitől ösztönösen irtózik minden ember és feltehetőleg állat is.
Gyanútlanul közeledtek, sejtésük sem volt a konyhában rejtőző emberekről, de Frost azt is érezte a zsigereiben, hogy ha tudnák is, hogy nincsenek egyedül, akkor sem félnének tőlük egy cseppet sem. Arca valamit elárulhatott a továbbra is lekuporodva várakozó nőnek, mivel Brennan szemei elkerekedtek a rettegéstől. A férfi határozottan intett, hogy maradjon a helyén, ő maga pedig a konyhaajtó mögé araszolt, fegyverét két marokra fogva.
Amikor a förtelmes alak belépett a helyiségbe, Frost habozás és felszólítás nélkül, közvetlen közelről fejbe lőtte M29-es Smith&Wessonjával. Brennan sikolyát elnyomta a fegyver dörrenése, a torzszülött fejének szétrobbanása és a konyhában szertespriccelő cafatok sercenése. Az ügynök nem várt, kihasználva a meglepetés erejét nyomban a másik alakra vettette magát, egy jól irányzott ökölcsapással megtántorította, majd teljes lendületével megtaszítva a padlóra lökte. Nem számított azonban arra, hogy ellenfele nem csak testi megjelenésében kezdte elveszteni emberi minőségét, hanem fájdalomérzetében is. A nevelő csak egy pillanatra lepődött meg, ám szinte nyomban ezután elképesztő fizikai erőről tanúságot téve rúgta le magáról a rajta térdeplő Frostot. Az ügynök méterekkel arrébb csapódott a falnak, feje hatalmasat koppant, és fegyvere pár lépésnyire csúszott a kőpadlón. Frost megszédült, és érezte, hogy vér szivárog a fejbőrén.
– Ostoba féreg! – üvöltött rá a fölébe magasodó torz emberalak. – Mit tettél?
Két kézzel megragadta az eszméletlenséggel viaskodó ügynököt, könnyedén felemelte és szinte az arcába nyomta feldagadt képét.
– Megdöglessz, te rohadék! – ordította Frost képébe, hogy a férfi érezte a ráfröccsenő keserű nyálat.
Egyetlen mozdulattal az ebédlő közepe felé hajította a tehetetlen férfit, aki hangos csattanással esett egy asztalra, lesodorva vagy féltucatnyi széket. Égő fájdalom hasított Frost hátába és oldalába, ahogy lecsúszott az asztalról, egyenesen rá egy vasszékre. A veszett támadó nem hagyta éledezni, öles léptekkel indult felé, hogy fenyegetését bevégezze. Torkon ragadta az ügynököt, és olyan dühvel szorította, hogy Frost előtt elsötétült a világ. Tompuló érzékeivel szinte alig hallotta meg az ismerős robbanást, ahogy a Smith&Wesson 29-ese dördült el ismét valahol a hátuk mögött. Hirtelen levegő tódult a tüdejébe, ahogy ellenfele elengedte és rongybabaként ledobta a földre. Kábán felpillantott, és Brennant látta a konyhaajtó mellett, ahogy remegő kézzel szorítja a fegyvert, láthatóan az idegösszeroppanást peremén egyensúlyozva. 
A lövés nem találhatott, mert a nevelő láthatóan ugyanazzal a gyorsasággal lódult meg a nő irányába, ahogy Frostra vetette magát. Az ügynök feltápászkodott, szíve hangosan kalapált, agya lázasan pörgött.
– Dobja ide a fegyvert, Brennan! – kiáltotta fakó hangon.
A nő reszketett a félelemtől, szemét nem tudta levenni a felé közeledő undormányról.
– Brennan! A pisztolyt! – ismételte meg Frost ezúttal hangosabban.
Ami történt, az csak egy gépies reakció volt, Brennan mintha hipnózisban lett volna, automatikusan elhajította a 29-est, nagyjából az ügynök hangjának irányába. Ebben a pillanatban ért mellé a nevelő, de Frost nem akart odanézni, hanem a fegyver után lökte magát. A nő felsikoltott, ám nem ijedtség szűrődött át a hangján, hanem fájdalom. Valami végighasadt és halkan roppant, de Frost a pisztolyra fókuszált, igyekezett kizárni a tőle pár méterre folyó tragédiát. Tenyerébe kapta a még meleg markolatot, fél térdre emelkedett és a kiképzésen betanult rutinnal célzott, majd lőtt. Kétszer dörrent a lőfegyver, mindkét lövés kíméletlen pontossággal fúródott a nőt ütlegelő férfiba, egy a vállába, egy a hátába. A támadó felemelt keze furcsán megvonaglott, majd egy másodpercre megdermedt, hogy aztán teljes súlyával maga alá gyűrje Brennant, ahogy rázuhant. Frost már ott is volt mellettük, és erőteljesen megtaszította a férfit a lábával. Az legurult a vérben úszó nőről, és vigyorogva nézett fel rá.
– Úgyis elkéstél… – hörögte. – Már minden elvégeztetett. Isahar megkapta az áldozatot, amit kívánt, és áldása hamarosan kiömlik ránk! 
Az utolsó szavakat már hisztérikus nevetésben préselte ki magából, és a nő felé csapott. Frost a maradék két töltényt belepumpálta az eltorzult képébe, mielőtt bármi tovább kárt tehetett volna bárkiben is. Brennan mellé rogyott, és ránézett.
– Jól van? – kérdezte, bár amint kimondta, érezte, hogy ostobaság.
A nő bólintott, de még mindig remegett a sokktól. Frost odasegítette a pult oldalához, majd átölelte. 
– Vége. Most már vége.
Percekig ültek így az egyre nagyobb vértócsában fekvő nevelő mellett, és nem szóltak. Frost rongyokat hozott, amellyel letörölték magukról a vért, szerencsére egyikük sérülése sem volt mély. Brennan a csuklóját fájlalta, talán kificamodott, amikor a vadállat megragadta. Az ügynök szorítókötést tett rá, hogy valamelyest rögzítse.
– Rendben van? – mosolygott a nőre végül Frost.
– Azt hiszem – felelte halkan Brennan.
Az ügynök csak ekkor hagyta ott, hogy megvizsgálja a két áldozatot. Azon kívül, amit eddig is látott és tapasztalt, sokkal többet nem tudott megállapítani róluk. Akármi is történt velük, halottak voltak, nem tudták elmesélni, mi történt, de nyilván nem is akarták volna. 
– Kik ezek? – kérdezte tompán Brennan, amikor Frost visszaült mellé.
– Ketten a nevelők közül. 
– És miért…, miért ilyenek?
Frost megcsóválta a fejét:
– Fogalmam sincs. Talán betegek.
Volt egy iszonyú sejtése, de pillanatnyilag jobbnak látta nem terhelni ezzel a nőt, aki éppen csak megnyugodott.
– Nem hiszem – mondta Brennan.
A férfi gyanakvóan nézett vissza rá, és az arcát fürkészte.
– Tudom, mit mondott még korábban a jelekről. Ez egy szekta.
Frost igyekezett természetes képet vágni.
– És azt is hallottam, amit ő…, amit ez mondott. Az áldozatról és az áldásról.
A férfi felsóhajtott. 
– Miss Brennan…
– Dorothy. 
– Dorothy…, őszintén mondom, hogy nem tudom, mi folyik itt. De magam is attól tartok, nem egyszerű a helyzet. Ami itt történik, az…, az felfoghatatlan. És veszélyes.
– Most mi lesz?
Frost körbenézett:
– Ezek ketten az épületből jöttek, élelemért, és a többiekről beszéltek. Vagyis a többi nevelő is itt van, nyilván a pincében.
Brennan összerezzent.
– Nyugalom, ha eddig nem jöttek fel, akkor nem hallották meg a lövéseket. De az biztos, hogy fel fognak jönni, ha ezek nem mennek vissza hamarosan.
– Mit tegyünk?
– Először is telefonálunk Taylornak, hogy jöjjön ide erősítéssel. Aztán elbújunk és bevárjuk őket. Ez az egy majdnem végzett velünk, és ha odalent még hatan vannak, akkor esélyünk sincs.
– Csináljuk, Mr Frost.
– Aaron.
A nő biccentett és szűk mosoly futott át az arcán:
– Aaron.


– Mikor jönnek? – kérdezte Brennan, amikor Frost visszarakta a telefonkagylót a helyére.
A recepción álltak, szapora pillantásokat vetve a pincébe vezető lépcsőt rejtő folyosószakasz felé.
– Csak az ügyeletessel beszéltem, azonnal felhívják Taylort. Ha tényleg sietnek, ahogy kértem, akkor is bő fél óra, míg ideérnek.
– Várjuk meg őket odakint – javasolta a nő, és a kijárat felé biccentett.
– Itt kell maradnunk – felelte az ügynök –, szemmel kell tartani, mit lépnek. De kinyitom a főbejáratot, hogy ha úgy adódna, gyorsan menekülhessünk. 
Mintha csak az égiek megsejtették volna, mire készülnek, a két hívatlan látogató megrökönyödve hallotta, amint kulcs csikordult a bejárati ajtóban. Annyi idejük maradt, hogy ismét csak elbújjanak, ezúttal a recepciós pult takarásába. Mire behúzódtak, Frost kezében már ott csillogott az újratöltött Smith&Wesson. 
Az ajtó lassan kitárult, és bár fény nem volt sok, az igazgató félre nem ismerhető kövérkés sziluettje jelent meg az ajtóban. Pár másodpercre megállt az előcsarnokban, fejét körbefordította a sötétben, majd kisvártatva megindult az emeleti lépcső felé.
– Ő mit keres itt? – súgta Brennan Frost fülébe. – Hogy kerül ide?
A férfi megvonta a vállát tanácstalanságában.
– Talán Taylor szólt neki?
– Kizárt. De ha mégis, akkor sem érhetett ide ilyen gyorsan – fogta halkra Frost.
Csendben vártak a recepciós pult mögött, és percek múltak el eseménytelenül. Majd sietős léptek zaját hallották a lépcső felől, Evans igyekezett lefelé, ám ahelyett, hogy távozott volna arra, amerre jött, megállás nélkül a pince felé vezető folyosóra fordult és eltűnt a sötétben.
– Ha eddig kétségeink lettek volna arról, hogy Evans benne van, akkor most már bizonyosak lehetünk – jegyezte meg csendesen Frost.
– Várjunk tovább?
– Itt nem maradhatunk. Ha Evans lemegy és kiderül, hogy azok ketten már jó ideje odavannak, akkor fel fognak jönni, hogy megnézzék, mi történt velük. Itt a recepción elég védtelenek lennénk, ha ránk akadnak. 
Valóban, a pult két oldalról is nyitott volt, ráadásul egy ajtó is volt, ahol be lehetett jutni mögé. 
– A legjobb lenne, ha valahogy lent tudnánk tartani őket a pincében – morogta Frost. – Onnan csak nincs egy másik kijárat – tette hozzá, bár ebben egyáltalán nem volt biztos.
– Szerintem hagyjuk az egészet a rendőrségre – mondta Brennan.
Frost ránézett, és bólintott:
– Dorothy, tudom, hogy ez nem az Ön feladata, és megértem, hogy ki akar maradni belőle. Nekem azonban muszáj itt maradnom és figyelnem őket. Ha esetleg elszöknek, talán sosem találunk rájuk ismét.
A nő lehajtotta a fejét.
– Ha szeretné, menjen vissza a kocsihoz, és várja meg ott, amíg elintézzük. 
Brennan azon nyomban elfogadta volna az ajánlatot, ha Frost visszakíséri, ám belegondolva, hogy egyedül kellene visszamennie a sötét erdőn át, különösen félelmetesnek tűnt mindazok után, amin az elmúlt negyed órában keresztülment. Úgy érezte, nem bírná ki.
– Egyedül nem megyek – súgta végül, továbbra is a padlóra nézve.
Frost a vállára tette a kezét:
– Sajnálom Dorothy, de nem mehetek magával. Ha közben…
– Tudom – szakította félbe a nő –, értem. 
– Vagy menjen fel, és zárkózzon be egy szobába – javasolta a férfi.
Brennan megrázta a fejét:
– Ha maradok, akkor inkább a maga közelében lennék.
– Rendben, akkor igyekezzünk a pincébe szorítani őket.
– Nem bújhatnák csak el valahol? – nézett fel aggódva a nő.
Frost nemet intett:
– Közben végiggondoltam. Ha feljönnek, és megtalálják a halott társaikat, elkezdenek keresni minket, hiszen nem hagyhatnak tanúkat. Többen vannak, jól ismerik az épületet, biztos megtalálnak, mielőtt Taylorék ideérnek. Fel kell tartanunk őket, mégpedig odalent. Ha nincs más feljárat, amit nagyon remélek, akkor a pinceajtónál a legkönnyebb sakkban tartani őket egyetlen revolverrel. 
Brennant megnyugtatta az ügynök hűvös logikája, a férfi szavai és viselkedése magabiztosságot sugalltak, és ez jól esett neki. Az ebédlőben történtek után nyilvánvaló volt számára, hogy Frost remek lövész, így akár igaz is lehetett, hogy képes feltartóztatni a szörnyetegeket az ajtónál, ha ő közben világít neki. Csak remélni merte, hogy azoknak nincs fegyvere… 

Óvatosan a pincelépcsőhöz lopakodtak, teljesen vakon araszolva előre. Ez lehetett a ház legsötétebb része, gyakorlatilag semmit sem láttak, csak a falat tapogatták, mivel az elemlámpákat nem akarták felkapcsolni. Az olyan lett volna, mint egy tengeri világítótorony fénye a fekete éjszakában. Elérték a lépcsőket, és emlékezetből tudták, hogy van benne egy tágas forduló. Lemerészkedtek odáig, továbbra is csendben, és a hűvös téglafalat használva támpontként. Semmit nem hallottak odalentről és a sötétség is teljes volt. Jól belegondolva rettentő oktalanságnak tűnt hat, emberfeletti erővel bíró szörnnyel szembefordulni, egy általuk kiválóan ismert terepen, de egyszerűen nem látszott más megoldás. Frost tényleg meg volt győződve róla, hogy ha elszöknek, feltehetőleg soha többé nem akadnak a nyomukra, és így semmi sem fogja megakadályozni őket abban, hogy újra elkövessenek valami szörnyűséget. Az ügynök odasúgta Brennannak, hogy várjon, ő pedig leóvatolt az ajtóig. Az arcát hűvös légáramlat csapta meg, amiből rájött, hogy a pince vasajtaja nyitva lehet előtte. Jobb kezében a fegyverét markolva, ballal lassan kitapogatta az ajtó körvonalait. Valóban nyitva volt, méghozzá elegendően ahhoz, hogy egy testes alak kényelmesen átférjen rajta. Óvatosan benézett, nem attól tartva, hogy meglátják a teljes feketeségben, hanem hogy véletlenül belefejel a falba vagy az ajtókeretbe. Valami fenyegető némaság honolt odabent, egy egészen rosszindulatú hallgatás. Már épp vissza akart indulni, amikor tompán felderengett egy kékes fény a távolban. Nem lámpa volt, az nem így fénylett volna, ugyanakkor Frostnak elképzelése sem volt, hogy mi lehetett az. Próbált visszaemlékezni, mi is volt a pincének azon a részén, de nem volt könnyű helyzetben, hiszen csak egyszer látta a lenti helyiségeket. Úgy ítélte meg, a szeneskamra lehet arrafelé, de talán nem. A fény erőteljesebbé vált, egyértelműen kivehetővé lett, és így beigazolódott, hogy a széntárolóból jött. Amikor hirtelen egy zseblámpa fénye hasította át a sötétséget, Frost visszaosont a nőhöz. 
– Valaki jön – suttogta oda. 
Egy bizonytalan fénycsóva vetült a padlóra, és imbolyogva közeledett.
– Amikor szólok, világítson lefelé, az ajtó felé – hajolt közel Brennanhoz a férfi. – Lőni fogok, ne ijedjen meg.
A fény kitartóan erősödött, jelezvén, hogy a lámpa használója egyre közelebb ért. Frost némi megnyugvással konstatálta, hogy cipőtalpak neszezését hallja, és nem azt a furcsa, cuppogós hangot, mint korábban az ebédlőben. Eszerint akárki is tartott feléjük, ember volt – legalábbis nagyobb részben. Felkészült a lövésre, tudta, hogy csak egy vagy két golyót tud majd kilőni célzottan, és fogalma sem volt, mi lesz az áldozat reakciója. A lámpafény bevilágította a helyet, ahol nemrég az ügynök lapult, majd felsiklott a lépcsőfordulóig. Frost kivárt, míg a fény újra visszahullott a lépcsőkre a közeledő alak előtt, majd odasúgta Brennannak:
– Most!
Egyszerre fordultak be a lépcsőfordulón, a nő felkattintotta az erős lámpát, és egyenesen levilágított vele a pincébe. Az ügynök fegyverét előreszegezve kereste a célpontot, ám a zseblámpa csak egy meglepett nevelőnőt világított meg. Frost habozott, hiszen a nőn semmilyen elváltozást sem látott, tökéletesen emberinek tűnt, ahogy ott állt a küszöbön, kikerekedett szemmel, sárga hálóruhában.
– Itt vannak! – sikoltotta a nevelő, és megpróbált sarkon fordulni.
Amíg még a Brennan reszkető lámpájának fényében volt, Frost gyors egymásutánban kétszer is meghúzta a ravaszt. A lendületet vett test előrezuhant, ahogy a 44-es Magnum töltények becsapódtak és tovább taszítottak rajta. A lövések zaja dinamitként robbant a szűk folyosókon, elnyomva a nő halk nyögését és élettelen testének lágy puffanását a padlón. 
– Vissza – súgta Brennanak –, és oltsa le a lámpát!
A nő engedelmeskedett, és újra ott álltak a sötétben, mintha semmi sem történt volna. Csak a forgótárba csúsztatott töltények halk koccanása tanúskodott róla, hogy igenis történt. 
– Isahar ftaghu, syha’h! – hallottak egy eltorzult üvöltést ebben a pillanatban odafentről, a földszint irányából. 
Frost egy pillanatig sem gondolkodott, hanem cselekedett. Rájött, hogy valaki mögéjük került egy mégis csak létező vészkijáraton át. Megragadta Brennan karját és erővel a pince felé húzta a nőt. Benyomultak a hosszú és egyenes folyosóra, amelynek végében még mindig halványan izzott a kékes derengés, és az ügynök betolta Brennant a legközelebbi helyiségbe, talán épp a gyermekeknek készült óvóhelyre.
– Meg ne moccanjon – szólt hozzá fojtott hangon, és rácsukta az ajtót kívülről.
Ő maga a fény felé araszolt, és nem is látta, csak hallotta, ahogy egy lendületesen trappoló alak érkezett a pinceajtóhoz, amin nemrég keresztülléptek. Frost nem merte megkockáztatni, hogy lámpát gyújt, inkább egy tartóoszlop szerény takarásába húzódott, és pisztolyát felemelve várt. Előbb morgással kevert szuszogást hallott a sötétben álló ismeretlen felől., majd nedves loccsanás ütötte meg a fülét, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy két üldözőjük lehetett – egy ember és egy torzszülött. 
Lámpa gyúlt valamelyikük kezében, és fénye egyenesen a sárgaruhás nevelőnő elterült testére esett.
– A rohadékok! – dörmögte egy férfi, amelyhez fájdalmas, vonításszerű hang társult. 
A zseblámpa fénye agresszíven körbevillant a pincefolyosón, de túl gyorsan ahhoz, hogy a rejtőző ügynököt megvilágítsa.
– Tudom, hogy itt vagytok lent! – kiáltotta a férfi. – Úgysem juttok ki élve!
Frost idegesen körbepillantott, hogy megfelelőbb fedezéket találjon.
– Jöjjenek ki, mester, csapdába estek! – harsant egy újabb kiáltás.
Frost rájött, hogy valóban kelepcébe kerültek. A kijáratot ketten állták el, és most a szenespince felől nyilván előjönnek a többiek is, közrefogva őket. Kutyaszorítóban voltak, és valamit azonnal tenni kellett. Az ügynök lázasan kutatott a félhomályban, amit az ellenfeleik lámpája, illetve a kékes fény adott. Átkozta magát, hogy szétváltak Brennannal, így most magukra maradtak, ráadásul a nő fegyvertelen volt. Amikor a lámpafény elfordult, Frost előrelendült a szemközti falhoz, amelyen egy keskeny ajtó volt, remélhetőleg egy raktáré, amely nem volt bezárva. Testével elé állt, és hátranyúlva lenyomta a kilincset. Az ajtó engedett, a férfi pedig nesztelenül behátrált a sötét helyiségbe. Az utolsó pillanatban tette, mert Evans és egy másik alak körvonalait látta meg, amint kijönnek a szénraktárból és lassan a másik két társuk felé indultak. Gyanútlanul elhaladtak a résnyire hagyott raktárajtó előtt, amely mögött Frost rejtőzött, és amikor eléggé eltávolodtak, az ügynök kiosont mögöttük, egyenesen a kékesen derengő fény felé.
A tompa fény a raktár egyik falából áradt, amely mentén nem volt szén felhalmozva. Frost bizonyos volt afelől, hogy semmi ilyesmi nem volt itt, amikor tegnap délután körbejárták az egész épületet. El sem tudta képzelni, miből áradt a fény, de ahogy közelebb lépett hozzá, észrevette, hogy egy másik, sokkal nagyobb terembe lát be rajta keresztül. Olyan volt az egész, mint egy ajtókeret, amelyben az ajtó helyett fény izzott. Átlátszó volt és hűvös, ugyanakkor hívogató és nem elrettentő. Keresztülnézve rajta egy másik helyiség látszott, innen szemlélve kékes árnyalatban. Hatalmas, kőfalú csarnok volt, teljesen eltérő formájú és színű kövekkel, mint az árvaház bármelyik más része. Frostnak az Európában látott középkori várak falai jutottak eszébe, vagy inkább a várbörtönök durva, nagyszemű kövei. Töprengeni azonban nem volt ideje, mert Evans hangját hallotta hátulról:
– Greg, maradj az ajtóban, Jimmy, te nézz be a szobákba, és keresd őket!
Az ügynök tudta, hogy a nevelők most szisztematikusan átkutatják a helyiségeket őket keresve. Kétsége sem volt felőle, hogy Brennant nyomban meg fogják találni, hiszen közvetlenül az első terembe bújtatta be. Újra körbejáratta a szemét a belső termen, amely nem volt igazán bizalomgerjesztő, és nem látszott benne másik kijárat, amikor hirtelen észrevett valamit, ami legalább egy halvány reménysugárral kecsegtette. 
– Őrültség – gondolta magában, de nem tudott most mást kitalálni.
Ebben a minutumban Brennan sikolyát hallotta a folyosó túlsó végéről, jelezvén, hogy máris ráakadtak a nőre. Frost kilesett a kamra ajtajából, célba vette az egyik háttal álló pasast, és rálőtt a pisztolyával. Nem volt pontos a lövés, csak karcolta a vállát, de nem is igazán az volt a terve, hogy megöli az egyiket, inkább a figyelmüket szerette volna magára terelni. Ez sikerült: mindenki felé nézett, tekintetükből sötét gyűlölet sütött. Frost ellenben nem várt tovább, belépett a kékes fénybe, és ott találta magát annak a sötét kövekből rakott csarnoknak a padlóján. Előrelendült a helyiség közepe felé, ahol egy leginkább kútkávának látszó dolog terpeszkedett, és feléje rohant. Menet közben nem igazán tudta alaposabban megfigyelni a termet, de innen bentről látható volt, hogy a káva körül odafolyt vér borítja a padlót, méghozzá nagyon sok vér. Szerencséjére már eléggé meg volt száradva ahhoz, hogy ne csússzon el rajta, és ne hagyjon nyomokat benne. Frost igyekezett elnyomni magában az agyában feltoluló borzalmat azzal kapcsolatban, hogy kiknek a vére lehetett a földön, egyszerűen ki akarta rekeszteni azt a gondolatot, hogy az eltűnt gyermekek vérén gázol át. 
Jól sejtette, a terem közepén valóban egy széles kút állt, kisebb, de ugyanúgy ódon és vértől elfeketedett kövekből rakva, mint a falak. Nem volt ideje mindent megfigyelni, átlendült a káván és belülről lógva megkapaszkodott a peremben. Annyit még észrevett, hogy egy rozoga vaslétra vezet lefelé a mélybe, megragadta gyorsan az első fokát, így a teremből nézve semmi jele nem volt annak, hogy a kútban húzta meg magát. Jobb kezébe kapta a revolverét, és torkában dobogó szívvel várt.

Tisztán hallotta a betóduló lépteket, és Brennan sivalkodását. Egy durva csattanás hallatszott, és a nő elhalkult, már csak szipogott. Frost nem látta, mi történik, de el tudta képzelni.
– Itt a vége, Mr Frost! – hallotta Evans hangját. – Jöjjön elő, és kíméletesek leszünk!
Semmi sem történt.
– Komolyan ez a szándéka? 
Frost mintha óvatosan közeledő léptek zaját vette volna ki a beálló csendben. Mivel a teremben a kútkáva volt az egyetlen fedezék, várható volt, hogy amögött keressék. 
– Jöjjön elő, máskülönben Miss Brennan csúnya véget ér! – kiáltotta Evans, most már érezhető dühvel a hangjában.
Árnyék vetült a káva belsejére, ahogy valaki megpróbált belepillantani a kútba. Frost nem tudta kivenni az arcvonásokat, csak a kontúrt, de nem is igazán érdekelte, ki volt az. Amikor az illető szája kiáltásra nyílt, de hang még nem csatlakozott a mozdulathoz, az ügynök meghúzta a ravaszt. Vér fröccsent az arcára, a támadó pedig szétroncsolt koponyával tántorodott hátra. Az ügynök felhúzta magát a kapaszkodón, kiemelte jobb kezét, és maradék két töltényét a legközelebb álló Evans felé küldte.
A hatást meg sem várva, felkapaszkodott a kőperemen, és átfordult rajta. Újra kellett tölteni a fegyvert, ehhez pedig két kéz kellett. Csak remélte, hogy sikerül időben behelyeznie az újabb forgótárat, mielőtt amazok rávetik magukat. A lőtéren általában nem kellett több neki, mint három másodperc, de itt mások voltak a körülmények. Hüvelykujjával kilökte a forgótárat és ahelyett, hogy egyesével helyezte volna be az új töltényeket, zsebéből előkapott egy gyorstöltőt. Szeme sarkából látta, ahogy felé iramodik egy férfi, míg az amorf lény valamivel lemaradva követi. Evans térdre esve hörgött valamit, de Frost inkább a fegyverére koncentrált. Támadója azonban átkozottul gyors volt, épp csak a töltényeket tudta helyére tolni, de a dobtárat már nem maradt ideje visszalökni. Érezte, ahogy a levegőbe emelkedik, majd egy brutális erejű ökölcsapás találta arcon. Megfordult vele a világ, szikrák gyúltak a sötétben, és a következő érzése már egy kíméletlenül markolászó kéz volt a nyakán. Felrántotta a térdét, amely gyomorszájon találhatta az ellenfelét, aki hangosan felhorkant, és lazult a szorítása. Frost kis ívben felkapta a karját, és sikeresen lesodorta magáról a fojtogató kart. Ellökte magát, és igyekezett a káva túloldalára pördülni. Majdnem sikerült, de ekkor egy még acélosabb fogást érzett a bokáján. Másik lábával hátrarúgott, el is talált valami puhábbat, de a szorítás nem engedett. Frost a hátára fordult, hogy legalább felmérje a helyzetét, de elborzadva látta, ahogy a torz szörnyeteg ugrik felé, majd hegyként omlik rá, lehetetlenné téve minden további védekező mozdulatot. Arra gondolt, becsukja a szemét, és nem nézi ezt a förtelmes pofát, nem kíváncsi arra a kéjre, ami majd végigárad rút arcán a győzelem ízét megérezve. Ennyit tudott tenni, és remélte, Taylorék időben érkeznek, hogy legalább a nőt megmentsék ezektől a vadaktól. 
Megadóan várta az elkerülhetetlennek látszó befejezést, ám ehelyett azt érezte, hogy könnyebbé válik rajta a nyomasztó súly. Valami gurgulázó vinnyogást hallott, és döbbenten látta, ahogy a formátlan, feldagadt test a levegőbe emelkedik, mintha egy láthatatlan kéz húzná felfelé. Nem sokat habozott, oldalra fordult, hogy minél távolabb kerüljön a kávától, ha esetleg valamelyik ellenfele még ott leselkedik rá a közelben. Amikor felnézett, elképesztő látvány tárult a szeme elé: az iszonyat és brutalitás őrjítő egyvelege. A kútból, amelyben pár másodperce még ő maga keresett menedéket, combnyi vastagságú, nedvességtől csillogó csápok vonaglottak elő, és méretüket meghazudtoló gyors, vad táncba kezdtek. Az egyik ilyen nyúlvány ragadta meg a Frostot leteperő szörnyeteget is, aki most tehetetlenül kapálózva és torz hangon sikoltozva vergődött a feltehetőleg csontrepesztő erejű szorításban. A csáp mintha meg se érezte volna a test súlyát, ugyanolyan vehemenciával csapkodott, mint a többi.
Az ügynök megmoccanni sem mert, de nem is nagyon akart, a groteszk csápok gyakorlatilag bárhol elérték volna a teremben, ha a mélyben rejtező gazdájuk úgy kívánta volna. 
A korábban rátámadó nevelő a földön ülve próbált hátrálni, de őrá is egy nyúlvány fonódott, és rögtön a levegőbe emelte, hogy dühödt rángásokkal dobálja ide–oda. A jelenet apokaliptikus volt, Frost érezte, hogy elméje egyszerűen nem bírja feldolgozni a szeme előtt kibontakozó eseményeket, és a félelem valami olyan elemi hulláma tört rá, hogy úgy tűnt, az őrület örvénye fogja menten elnyelni. Evans hangja rántotta vissza valamelyest a valóságba:
– Isahar! Irgalmazz szolgáidnak! Nyghtu aorth!
Akármi is volt az a hatalmas lény, aminek a csápjai ott kavarogtak a teremben, nem csillapodott. Áldozatai rongybabaként csüngtek már, ahogy a rettentő karok kifacsarták, és néha hol a padlózatnak, hol a falaknak csapták őket.
– Miért nem vagyunk méltók, ó Isahar? – hallotta az igazgató furcsán vinnyogó hangját.
– De hát mindent megtettünk! – szólt ismét a férfi, mintha csak párbeszédet folytatna egy hallhatatlan társsal.
Frost a rémület függönyén át szemlélte a kibontakozó drámát.
– Miért minket büntetsz, Isahar? – nyögte Evans és a földre terült. – Megkaptad az áldozatot…
Az ügynök moccanni sem mert, tekintetével Brennant kereste. A nő ott feküdt, ahol fogva tartói hátrahagyták, amikor felé vetették magukat. Nem mozdult, és Frost bízott benne, hogy csak elájult.
– Öld meg őket! – sikoltotta Evans. – Nyghtu aorth!
A csápok változatlan lendülettel kavarogtak, majd az egyik lecsapott az igazgatóra. A férfi felüvöltött, kezeit széttárta.
– Átok rátok, átok… – hörögte, és tekintete összetalálkozott Frostéval.
Kétségkívül egy bomlott elme pillantása volt az, nem látszott benne félelem, csak mélyről jövő, ősi gyűlölet. Egyik karja Frost felé lendült, és valamilyen mozdulatot tett, de lehet, hogy csak úgy tűnt, mivel a nyúlvány vadul rángatni kezdte egész testét. 
– Nyghtu aorth! – rikácsolta utoljára, miközben a csápok elképesztő gyorsasággal visszahúzódtak a kútba, és eltűntek a káva pereme mögött.
Döbbent csend ülte meg a csarnokot, mintha egy látomás lett volna az egész, és nem maga a valóság. Frost zihált, és továbbra sem tudott mozdulni. Vége? Vagy ez csak a nyitány volt? Rettenetes gondolatok kergették egymást a fejében, de érezte, hogy a végtagjait lebilincselő félelem lassan oldódni kezd. Tekintete a pisztolyát kereste, de tisztában volt vele, hogy ha a csápok visszatérnek, az ő Smith&Wessonja semmit sem fog érni. Odakúszott a fegyverhez, befejezte a töltést, majd lassan, araszról–araszra, a nő felé kúszott, közben végig a kútkávát figyelve. Nem történt semmi, odaért Brennan mellé.
– Dorothy! – suttogta Frost, és gyengéden megrázta.
A nő, mint aki mély álomból ébred, kinyitotta a szemét.
– Frost, maga az…? Aaron…?
– Igen, Dorothy, én vagyok. Semmi baj, azt hiszem…, remélem, vége.
Brennan kábán bámult rá.
– Fel tud állni? – kérdezte Frost és a nő bólintott.
Felsegítette a nőt, és lassan, botorkáló léptekkel, kimentek a teremből. Frost az ajtóból visszanézett, de a helyiség nyugodt volt. Akármi is történt itt pár perccel ezelőtt, eltűnt abban a kútban, ami sötéten ásított a csarnok közepén. Egymásra támaszkodva, bizonytalan mozdulatokkal végigmentek a pincefolyosón, fel a lépcsőn, majd a recepcióra. Az ügynök kinyitotta a bejárati ajtót, hűvös, ébresztő levegő csapta meg az arcukat. Csak most érezte igazán, mennyire elfáradt, mennyire fájnak a végtagjai, és csak most engedett ki belőle a feszültség. Brennan haja csapzottan lógott az arcába, egy hatalmas vörös folt csúfította a jobb szemét, és ruhája elszakadt. Megborzongott a csípős erdei szélben, mire Frost ráterítette ugyancsak gyűrött és szakadt kabátját. A távolból rendőrautók szirénái törték meg a csendet, és egyre erősödő hangjuk különös finálét fújt a bizarr történtekhez.


A bágyadt őszi napfény az első sárga csíkokat festette a St. Andrew’s egyik kórtermének fehér falára a félig leeresztett redőnyön keresztül. Az ágyban fekvő férfi éppen a mondandója végére ért, fáradtan hunyta le a szemét. A mellette lévő széken ülő magas alak kényelmesen hátradőlve hallgatta, ujjaival egy barna dossziéval babrált. 
– És ezt fogja a jelentésébe is írni, Frost ügynök? – kérdezte előredőlve a széken.
Amaz rápillantott a párnáról:
– Kétlem. Mivel nem találták meg a kéken derengő ajtót a szénkamrában, azt hiszem, az odabent történteket kihagyom.
Taylor kinyitotta a dossziét:
– Tehát akkor az a hivatalos véleménye, hogy a nyolc tagú nevelőszemélyzet, az igazgató irányításával, egy aberrált vallási szekta tagja volt, akik az intézetben lakó összes gyermeket egy tébolyult szertartás keretében feláldozták egy közelebbről meg nem határozott istenségnek, annak kegyeinek elnyerése érdekében?
– Igen, az. Bár mivel csak hat támadó volt az igazgatón kívül, lehet, hogy nem mindenki volt benne. Ha találgatnom kellene, talán Patricia Ryan ártatlan lehetett.
– Értem. És azt is állítja majd a jelentésében, hogy a szövetségi nyomozó hivatal és a rendőrség akciója során a gyanúsítottak ellenállást tanúsítottak, minek következtében mindannyian életüket vesztették? 
Frost aprót bólintott. A nyomozó az órájára lesett.
– Fél óra múlva lesz a sajtótájékoztató. Maga szerint ott is ezt mondjam?
Az ügynök ránézett Taylor elkenődött arcára.
– Nos, lehet, hogy pár részleten esetleg változtatnia kellene, és talán mondhatná azt is, hogy a gyerekeket sikerült időben megmenteni, és egy másik, az érdekükben meg nem nevezett, intézetbe átszállítani. 
A felügyelő arca kissé megenyhült.
– Gondolja, hogy Miss Brennan is egyetértene ezzel? – kérdezte óvatosan.
– Szerintem igen…, azt hiszem, meg tudom majd győzni – válaszolta Frost. 
Taylor hosszan a szemébe bámult, mint aki azt latolgatja, komolyan gondolta–e a szavait vagy még mindig az átélt szörnyűség beszél belőle. Felállt, fejére tette a kalapját, és kifelé indult. Az ajtóban megállt, és visszanézett az ágy felé:
– Örülök, hogy együtt dolgoztunk, Frost ügynök.
– Részemről a megtiszteltetés, Taylor nyomozó – intett fáradtan Frost és újra becsukta a szemét.