Kezdetben nem volt más, csak a mérhetetlen, amorf sötétség, amelyet még elviselhetetlenebbé tett a kívül-belül szétáradó, kibírhatatlan csend. Ha az embert hosszabb ideig megfosztják minden külső ingertől, előbb hallucinálni kezd, majd menthetetlenül megzavarodik. Az agy, ez a csodálatos, élő gépezet, kezdetben megpróbálja kitölteni az ingerek hiányát hangokkal, képekkel és más érzetekkel, ám éppen ez okozza önnön vesztét is: összekeveredik a valóság és az illúzió, az igaz és a képzelt. Végül az elme a saját maga által kreált látszatba gabalyodik, és feladja a racionalitás utolsó bástyáját is. Milyen kegyes volt azonban a Teremtő, hogy nekünk adta az álmodás képességét, és az éjszaka idejét néhány órában szabta meg! Persze az ember mindig is lázadt készítője ellen, és minden irányban feszegette a határokat. A Mindenható által kreált szabályokat a sajátjaival írta felül, ügyesnek vélt szerkezetekkel támogatva magát a felsőbbrendű törvények ellen vívott reménytelen küzdelemben. Mert lehet Istent játszani, ám kijátszani soha.

Dr. Craighton merev teste ott lebegett a színtelen folyadékban, amely kitöltötte a Cepheus teherűrhajó kivilágítatlan gyomrában sorakozó nyolc mélyalvó kapszulát. A mesterséges álom is egy 23. századi találmány volt, amely lehetővé tette, hogy az utazók egyszerűen tegyék meg a GMF meghajtással is heteket vagy hónapokat igénybe vevő repüléseket a rideg űrben. Ám a mélyalvás és a mesterséges álom nem volt hasonlítható a természetes, isteni tervhez, így volt néhány mellékhatása – nem csak fiziológiailag, hanem mentálisan is. Dr. Craighton mozdulatlansága csak a testére korlátozódott, agya azonban kétségbeesve próbálta értelmezni a valóságot, amely ezúttal mintha megszűnt volna létezni. A sötétség, a némaság és a lebegés révén ugyanis nem volt mit feldolgozni, így maga kezdett a teremtés veszélyes játékába. Természetesen időnként egy szofisztikált gép kémiai anyagok megfelelő keverékét injekciózta a férfi vénájába, hogy fenntartsa a talmi álomképeket, segítve ezzel becsapni az agyat, ám a doktor elméje hamar rájött, hogy vegyi illúzióval akarják félrevezetni. Az a majdnem huszonöt év, amit az emberi psziché, és különösen annak éjszakai működésének tüzetes tanulmányozásával töltött, képessé tette őt egészen rendkívüli módon szétválasztani a normálist az abnormálistól, a valódit a látszattól. És most tudta, hogy a kellemes álmok csak mesterséges molekulák fabrikációi, nem pedig saját agysejtjeinek termékei. Talán meg is őrült volna a háromhetes út végére, ha alaposan fel nem készül, és nem kever előre egy speciális adalékot az életfenntartó berendezés gyógyszerkészletébe, amely bizonyos agyhullámok megjelenésekor blokkolta elméje működését, és visszalökte őt az álomtalan mélyalvás ölelő karjaiba. Legalábbis egy ideig, mert akkor minden kezdődött elölről.

A torzított alvás fizikai következményei akkor jelentkeztek, amikor a kapszulák áttetsző fedelei lomhán felnyíltak, és a bennük álmodó emberek végre magukhoz tértek. Ekkorra már kellemes meleg, és szemkímélő, sápadt fény töltötte be a korábban hideg és sötét termet, az utasok pedig egymás után próbáltak erőt gyűjteni ahhoz, hogy kiszálljanak a mesterséges bölcsőkből. A mélyalvásnak a testi erőtlenség, az elernyedt izmok újbóli megfeszülése által okozott apró görcsök, és egy tompa, ám annál makacsabb fejfájás voltak a legáltalánosabb következményei, de súlyos esetben hányinger és ájulás is előfordulhatott. A még mindig nyugodtan fekvő Craighton mellett egy tagbaszakadt férfi épp lábra próbált állni, de elvesztette egyensúlyát, és a padlóra zuhant. 
A doktor egy pillanatra fontolóra vette, hogy egy alkalmi jó tanáccsal lássa el a feltápászkodó alakot, ám végül mégsem szólalt meg. Tulajdonképpen senkit sem ismert a Cepheusról, úgy egy hónappal ezelőtt találkozott velük életében először, akkor is csak pár percre. Egyedül a teherhajó kapitányával, egy bizonyos Robsonnal, váltott pár szót, utazása megszervezését ugyanis teljes egészében az új-koreai Dynane Vállalat intézte, amely magát az űrhajót is birtokolta, a fedélzetén lévő összes berendezéssel egyetemben. Természetesen a legénység is ennek a cégóriásnak a fizetési listáján volt, akárcsak Dr. Craighton, bár ő csak erre az egyetlen útra szerződött a bányatársasággal. Illetve nem is ő szerződött, hanem közvetlenül a Dynane kérte fel, hogy utazzon az Areum-15 holdra, amely pillanatnyilag olyan harmincezer kilométernyire alattuk fénylett halványsárga színben. Valahol, az ugyancsak a vállalat tulajdonát képező égitest vékony felhőrétege alatt, ott lapult egy apró ékkő, a Dynane szeme fénye, az Univerzum egyik legértékesebb elemét kitermelő bányatelep, a Ryung. 

Talán másfél órával a kelletlen ébredést követően a kicsiny legénység a Cepheus vezérlőtermében ült körbe egy holografikusan kivetített képet. A földöntúli színekben játszó háromdimenziós ábra nem volt más, mint a Ryung szerkezeti rajza, amely most természetellenesen lebegett a helyiség közepén. A mélyalvás utóhatásaival küszködő személyzet álmos arccal bámulta a rezzenéstelenül álló, kékes-zöldes jelenést, többen forró kávét szürcsöltek, vagy émelygés elleni tablettát rágcsáltak. Craighton is ott ült köztük, ő azonban legalább némi érdeklődéssel vizsgálta a térhatású térképet, bár igazán kevés tapasztalata volt az ilyen ábrák értelmezésében. A doktor a hagyományos, síkban megjelenített térképeket kedvelte, itt ugyanis az egyes vonalak látszólag a semmibe vezettek, esetleg kiismerhetetlenül keresztezték egymást, tökéletes értetlenségben hagyva a lélekbúvárt.
A termet egyébiránt csend töltötte ki, mindenki az imént elhangzott helyzetjelentést forgatta magában, amely szerint a bányatelep nem válaszolt semmilyen kapcsolat-felvételi próbálkozásra, és habár elméletileg észlelniük kellett volna a Cepheus érkezését, nem indult az Areum-15 felszínéről semmilyen szállítójármű feléjük. Ha minden az eredeti elképzelések szerint zajlott volna, akkor a rádiókapcsolat után a holdról elindulnak a megrakott teherkompok, hogy értékes szállítmányukat a Cepheus gyomrába töltsék, majd az egyik üres komp visszafelé menet a telepre vigye Dr. Craightont. A talán egy napig tartó berakodás végeztével a teherűrhajó a Dynane feldolgozó-állomása felé vette volna az irányt, anélkül, hogy a legénysége valaha is a jelenlegi harmincezer kilométernél is jobban megközelítené az Areum-15 kopár szikláit. Ám jelen körülmények között erre az egyszerű, és kellőképpen idilli forgatókönyvre semmilyen esély sem mutatkozott. 

– Ki a pasas? – törte meg a csendet egy fakó hajú, nyurga férfi, és Craighton felé biccentett.
A doktor érezte, ahogy most mindenki rá emeli a tekintetét, és úgy bámulja, mintha eddig észre sem vette volna, hogy közöttük ül. Igyekezett biztató arcot ölteni, de azért nem túlságosan is biztatót.
– Mr. Craighton…, azaz Dr. Craighton a Dynane különmegbízottja, és csak utas nálunk – kezdte Robson kissé bizonytalanul.
Ha lehet, a többiek még gyanakvóbban néztek rá, ezért Craighton vette át a szót:
– Dr. Ethan Craighton vagyok, és szeretném gyorsan leszögezni, hogy megbízásom nem a Cepheusra, hanem a Ryungra szól. Tulajdonképpen ennek a beszélgetésnek meg se kellett volna történnie.
A körülötte ülők megenyhülő ábrázatáról és lazább testtartásából a doktor arra következtetett, hogy valamelyest sikerült elejét venni a felesleges aggodalomnak.
– Habár feladatom célja, a Dynane szerint, bizalmas, azt hiszem, a megváltozott körülményekre való tekintettel megoszthatom Önökkel, amit tudok.
Helyeslő bólogatások kísérték szavait, és többen hátradőltek a székükben. Craighton elégedetten nyugtázta, hogy már a kezében tartja a helyzetet.
– Pillanatnyilag nem sok információ áll rendelkezésemre, a részleteket a bányatelep szakorvosa, Dr. Lubell, fogja megosztani velem.
Szándékosan kerülte a pszichológus szót, holott kollégája a Ryung elmegyógyásza volt, akinek a feladata az idegen égitesten, hosszasan összezárt emberek lelki egyensúlyának megőrzése volt. Valamivel összetettebb kihívás volt, mint annak idején a sarkvidéki kutatóállomások pszichológusainak, de nagyon hasonló.
– Annyi bizonyos, hogy Dr. Lubell jelentést küldött a vállalatnak, miszerint egyre több alvászavarral kapcsolatos eset fordult elő a telepen, amely sajnálatos módon kihatással volt a munkavégzés eredményességére. Apróbb balesetek fordultak elő, nyilvánvalóan a kialvatlanság miatti koncentrációvesztés miatt, illetve a fáradtság okán. 
Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy említést tesz a rémálmokról, ám egyelőre okosabbnak tűnt hallgatni erről.
– Lehet, hogy emiatt nem jelentkeznek? – szólt közbe egy másik legénységi tag.
– Nos, ez elképzelhető. Talán valamilyen üzemzavar keletkezhetett a kommunikációs eszközökben, bár az igazat megvallva ebben nem vagyok szakértő – felelt Craighton. – Robson kapitány?
– Persze, persze…, ez nagyon is lehetséges – csapott le Robson a felkínált alkalomra. – Ha például egy technikus figyelmetlen volt, akkor műszaki hiba keletkezhetett a rádióadókban. Vagy a dokkoló állomáson. Akárhogy is történt, utána kell járnunk… ez a szabály.

Minden eseménynek sajátja, hogy habár a történések eleve elhatározottak, és vajmi kevés mozgásteret adnak a véletleneknek, nem is szólva az emberi akaratnak, az elején senki nem tudja megmondani, hogy akárcsak nagy vonalakban is, mi fog bekövetkezni, amikor végül mozgásba lendülnek a fogaskerekek. Gyakorta a leghétköznapibb rutin is kozmikus méretű lavinát indíthat be, és a legösszetettebb probléma is játszi könnyedséggel oldható meg akár egy kisgyermek fejével. Talán nem is igazságos a sorstól, hogy ennyire kiszámíthatatlan, de mégis ki volna, aki számon kérhetné rajta mindezt, még ha tudná is, hogy kinek tegye fel a kérdéseit? A Cepheus kapitánya az elkövetkezendő percekben logikus és szabálykövető döntések sorozatát fogja meghozni egy alaposan átgondolt terv lépéseit követve, ám senki, de senki nem tudja megígérni, hogy nem bukik orra már az első mozdulatot követően. Ahogy azt sem, hogy nem tudja óramű pontossággal végrehajtani elképzelésit a legutolsó apró mozzanatig.

Akárhogyis nézzük, a teherhajón pillanatnyilag egyetlen ember volt, aki mihamarabb a Ryungon akart lenni, és hét, aki a halvány rosszullétet feledve inkább feküdt volna vissza azonnal a kapszulákba. Ennek megfelelően Craighton egyenesen Robsonra nézett, akinek arca a gyakorlott pszichológus számára ezer jellel sugározta, hogy mennyire kínban van. Az egyetemes előírások egyértelműen rögzítették, hogy a Cepheus legénységének kísérletet kell tennie a Ryung elérésére, és a helyzet tisztázásra, mindaddig, amíg ezzel saját testi épségüket nem sodorják veszélybe. Ennek megfelelően a kapitány nem tehetett mást, mint hogy egy kicsiny csapatot küldjön a bányatelepre, a teherűrhajó egyik leszállóegységével. Mivel a jármű legfeljebb négy személyt volt képes befogadni, amelyek közül az egyik Dr. Craighton kellett legyen, Robson úgy határozott, hogy egy pilóta, valamint egy technikus mellett ő maga is a csoport tagja lesz, ezzel vállalva, hogy csillapítsa a legénység ellenérzéseit az egész terv iránt. 

A leszállóegység apró fémteste úgy remegett az Areum-15 vékony atmoszférájában, mintha csak félne attól, ami odalent várja. Pedig a jelen pillanatban, dacára a sápadt, sárgás felhőkben való vakrepülésnek, még ő volt a legnagyobb biztonságban. Feladata egyszerűen arra korlátozódott, hogy épségben elszállítsa a belsejében lévő embereket a hold felszínére, majd vissza. A leginkább egy fekete rovarhoz hasonló jármű belsejében rázkódó utasok ezzel szemben aggodalmas pillantásokat vetettek hol egymásra, hol a szerkezet dísztelen és egyszínű falaira. A nagyjából egy órás úton szinte semmit sem szóltak egymáshoz, csak a külön kabinban ülő pilóta jelentette időnként, hogy milyen messze vannak, és hány percig kell még tétlenül markolniuk a biztonsági övek erős szíjait. 
– Látom a telepet – törte meg végül az újabb hosszúra nyúlt csendet a pilóta, majd egy monitor elevenedett meg az utastérben, amely a leszállóegység orrában elhelyezett kamera képét mutatta.
Craighton arra számított, hogy egy elmosódott, porszemcsés képet fog látni, amely talán egy-egy pillanatra kitisztul annyira, hogy legalább a körvonalait ki lehessen venni a bányatelepnek. Ehelyett azonban egy tű éles felvételt látott, a kopár tájon egy porszem sem mozdult, és az alattuk fekvő telep épületei olyan markánsan emelkedtek ki a síkságból, mintha csak fekete tintával rajzolták volna egy fehér papírlapra. 
Az Areum-15 légköre annyira ritka volt, hogy semmilyen légmozgás sem borzolta a légkört vagy a felszínt. Amerre a szem ellátott, kietlen, sík és sárgás-szürkés talaj húzódott, amelyet csak itt-ott tört meg néhány alacsonyabb domb. A doktor emlékezett rá, hogy látott egy domborzati térképet még indulás előtt, így tudta, hogy valahol hatalmas hegyek is emelkednek az égitesten, de a leszállóegység kamerájának látószöge nem tudott olyan széles területet befogni.
Az viszont egyértelműen látszott, hogy a bányatelep űrdokkja nincs abban az állapotban, hogy ott szálljanak le. Maga a dokk egy félig a talajba süllyesztett, hatalmas katlan volt, amelyet most egy járműmonstrum darabokra szakadt teste torlaszolt el. Bár Craighton nem értett hozzá, szinte biztosra vette, hogy egy teherkomp lezuhant roncsait látja, amely feltehetőleg rosszul manőverezett a felszálláskor, és visszacsapódott az indítóplatformra. Az erősen megrongálódott komp maradványai szörnyű látványt nyújtottak: leszakadt oldallemezek, kicsavarodott merevítő oszlopok, a villámgyors robbanásoktól virágsziromszerűen szétnyílt tartályok, és a tömérdek kiszóródott alkatrész szinte az egész dokkot beborította.
A pilóta tett két kört úgy tizenöt méterrel a roncsok fölött, majd Robson utasította őt, hogy tegye le a leszállóegységet a síkságon, nagyjából százlépésnyire a dokktól. 
– Öltözzetek fel rendesen, kutya hideg lesz odakint – fordult az utastársaihoz kedvetlenül, és felcsatolta könnyű szkafandere sisakját. Ellenőrizte kézifegyverét, és rácsapott a kompressziós kamra vezérlőgombjára.

Vajon elgondolkodott–e már azon valaki, hogy milyen attribútumok alapján választ a sors, vagy a Teremtő, ha jobban tetszik, hogy kinek és mikor kell egyes helyzetekben részt vennie, vagy éppen kimaradnia belőle? Egy félperces késés nem nagy idő, ám lehet, hogy épp ez menti meg valaki életét egy balesettől, ugyanakkor az is, hogy éppen az a harminc másodperc okozza a vesztét. Esetleg egy megfázás visszatart bennünket egy utazástól, ami balul ért volna véget? Vagy pont az orvoshoz menve találkozunk a nemezisünkkel? Robson talán épp ezeken töprengett, miközben a dermesztő hidegben várta, hogy a technikusa kinyisson egy ajtót az űrdokk oldalában, és egy irigy pillantást vetett a leszállóegységben maradt pilóta felé. Persze nem tehetett mást, a protokoll előírta, hogy egy személynek a járműben kellett maradnia, és természetes volt, hogy a pilóta legyen az az illető. 
A méretes acélajtó halk surranással félrehúzódott, és a trió belépett a dokkba. Innen sem nyújtott szebb látványt a lezuhant teherkomp, ráadásul lépten-nyomon kerülgetniük kellett a szétszóródott roncsdarabokat. Mivel a hold légköre ritka, nem tombolt tűz, de ettől csak még borzasztóbb volt a látvány, hiszen minden egyes alkatrész vagy törmelék a maga torz formájában és színében hevert szanaszét, nem fedte őket jótékony korom. A fekete lepel hiánya különösen akkor keltett fájó érzetet, amikor megpillantották a padlón heverő, szétroncsolt áldozatokat. Noha orvos volt, Craighton meg sem próbálta számba venni a leszaggatott testrészeket és végtagokat, valamint arra sem fordított különösebb figyelmet, hogy pontosan mi történt a szerencsétlenekkel. Az élénkszínű munkásruhákat vér mocskolta be, izmok, inak és belső szervek morbid kavalkádja terült el a földön és a roncsdarabokon. A gép és az eleven lény furcsa szimbiózisa tárult a szemük elé, ahogy e kettő halálában eggyé vált, és az Areum-15 légköri jellemzőiből kifolyólag feltehetőleg még hosszú éveken át ez a látvány fogja várni mindazokat, akiket valaha is idesodor a végzetük. 
A férfiak nem álltak meg hosszasan nézelődni, vastag űrruhájuk ellenére ugyanis kezdtek áthűlni, és persze a látottaktól is hajtva, szerettek volna minél előbb távozni innen.
– Menjünk az irányító központba – szólt kurtán Robson a fülkommunikátorba, és előrebiccentett fejével.
A dokk baloldalán egy félgömb alakú épület bújt meg, hatalmas ablakokkal. Beljebb érve már megritkultak a roncsdarabok, így a kis csapat futólépésre váltott. Végighaladtak a dermedt csendben várakozó többi komp mellett, majd kisvártatva a bejárathoz értek. A technikus remegő ujjaival matatott valamit egy fali konzolon, mire kinyílt az irányító központ ajtaja, és végre védett helyre léphettek. Azonnal kellemes meleg csapta meg őket, amit jólesően nyugtáztak, akárcsak az ajtó csukódását, mert így legalább egy öt centiméteres acéllemezzel voltak elválasztva a dokkban nyújtózó iszonyattól. 
Sisakjaiktól megszabadulva a technikus gyorsan lehuppant egy székbe, és odagördült a monitorok elé, amelyek azonban kellemetlen meglepetést tartogattak a számára: bármerre is nézett, bezúzott képernyőket és kiszaggatott kábeleket látott. 
– Mi a…? – szakadt fel belőle, és a férfiak értetlenül bámulták az eszement pusztítást.
Akármi is történt itt, valaki módszeresen tönkretette az összes elektronikai berendezést, monitort, billentyűzetet és konzolt. 
– Senki ne mondja, hogy ez véletlen baleset volt – dörmögte a technikus, és Dr. Craightonra nézett. 

Sokan hamisan úgy gondolják, hogy a félelem az ismeretlenből táplálkozik, vagyis csakis olyan dolgoktól rettegünk, amit nem ismerünk. Ám ez nem így van: a doktor és alkalmi társai nagyon pontosan meg tudták határozni, hogy mitől féltek. Attól, ami ezt a kaotikus pusztítást okozta, legyen az bárki vagy bármi. Az a tudat, hogy nem tudták pontosan meghatározni baljós érzésük tárgyát, egy cseppet sem befolyásolta őket, nem tartottak jobban sem egy vékony kisgyermektől, sem egy tagbaszakadt bányamunkástól, egyszerűen csak összeszorult a gyomruk, és hevesen kalapált a szívük. 
– Lépjünk le, kapitány – suttogta a technikus, mintha attól tartana, meghallja valaki rajtuk kívül is a beszélgetést.
Robson Craightonra nézett, aki igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
– Nyugodjunk meg – mondta leginkább magának a kapitány. – Ezzel nem mehetünk vissza, azt sem tudjuk, mi történt itt.
– Nézzen körül! – emelte fel a hangját a technikus, de azonnal meg is bánta, és elnémult.
– Figyeljen, Gillmore – nézett a szemébe Robson –, ígérem magának, ha bármi olyat találunk, amit nem kellene, az én hátam lesz az, amit futás közben láthat. De addig is, ennél többet kell tudnunk.
Dr. Craighton bólintott, bár nem teljesen értette, hogy mi is lenne pontosan a Robson által említett feltétel. Mit nem kellene találni itt?
Gillmore a tenyerébe hajtotta a fejét, és alig hallhatóan szentségelt.
– Tilly, minden rendben odakint? – szólt a vállára erősített, hordozható rádióba Robson.
– Minden csendes és mozdulatlan – válaszolt a pilóta. – Odabent mi a helyzet?
– Nem túl vidám, de még egy kicsit körülnézünk – zárta le a beszélgetést a kapitány.
Kérdőn tekintett a doktorra, aki éppen mondani akart valamit, de egy távoli, ugyanakkor annál tisztábban és erőteljesen hallható, elnyújtott sikítás szakította fel a csendet. Meg sem mertek nyikkanni, mindhárman egymásra meredtek.
– Ez,… ez,… mi a franc volt? – suttogta elfúlva Gillmore.
Hosszú másodpercek múltak el anélkül, hogy bárki is szólt vagy mozdult volna, ám a hang nem ismétlődött meg újra.
– Nem embertől jött – szólalt meg végül Craighton csendesen.
– Ezt honnan tudja?
– Orvos vagyok, van ebben tapasztalatom. Higgye el, ez nem olyan volt.
– Akkor mi? 
– Nekem inkább hangzott fémesnek – vetette közbe Robson.
– Talán valamilyen fémdarab hangja volt, ahogy leszakadt – gondolkodott hangosan a doktor.
– Na persze – akadékoskodott a technikus –, azt hiszi, ezzel megnyugtat? Ez egy ember volt!
– Gillmore! – ripakodott rá Robson. – Inkább nézzen itt körül, hátha valamit meg tud javítani! Foglalja el magát valamivel ahelyett, hogy fantáziál!

Milyen ironikus, hogy nem csak minden érzékeléstől megfosztva, de éppen az érzékeléssel túlságosan is megáldva is mennyire meg tud lódulni az emberi képzelet. Az elme bámulatos variációit tudja összekombinálni az apró tényszilánkoknak, és olyan képet tud kirajzolni, amely vagy megnyugtatóan kellemes, vagy rémisztően bizarr. Hogy végül melyik ábrát festi elénk, az nagy részben függ attól, hogy mi magunk mit várunk, mitől rettegünk, vagy éppen mitől csillapodunk le.
A technikus agya ennek megfelelően eszement vandálokat képzelt el, akik ugrásra készen várják őket a bányatelep kongó acélfolyosóinak rejtekében; a kapitány igyekezett a racionalitás talaján maradva valami nagyon is kézzelfogható magyarázatot megalkotni magában; míg Craighton szokatlanul nyugodtan viselkedett a látható káosz közepette. Bár elképzelése sem volt a pusztítás valódi okáról, ahogy az imént felhangzott zajról sem, valahol legbelül mégis úgy érezte, nem leselkedik rájuk közvetlen veszély. A ki nem mondott hangsúlyt itt a közvetlen szóra helyezte, mert az számára is teljesen egyértelmű volt, hogy nem túl régen igenis kegyetlen dráma zajlott az állomáson. 
– Beléptem a központi szerverbe – szólalt meg valamivel nyugodtabb hangon Gillmore.
– Remek, töltsön le, amit csak tud. És szóljon, ha valami furcsát talál!
Craightont kevésbé érdekelték az összezúzott berendezések, számára nem az erőszak fizikai megnyilvánulása volt érdekes, hanem a mögötte húzódó lelki folyamatok. Okozhatott-e az alvásmegvonás és a rémálmok elegye olyan mentális állapotot, amikor valaki nyers erővel esik neki tulajdonképpen létfontosságú gépeknek? És ha igen, akkor miért nem a létfenntartó rendszereket támadta meg? A dokkoló tönkretétele számára csak azt jelentette, hogy akárki is tette, az elsősorban a Ryung elhagyását kívánta megakadályozni. De miért? Miért nem menekültek inkább? 
– Itt találtam valamit, kapitány – jegyezte meg a technikus.
Mindhárom szempár a Gillmore által használt hordozható, kicsiny képernyőre esett. 
– Ezek a bejegyzések az üzemi balesetekről – magyarázta Robson a mellette álló Craightonnak, aki bizony nem sokat értett az adatokból.
– Február 5-én történt az első, utána elég sűrűn jöttek a továbbiak – morfondírozott Gillmore.
– Hozzáfér Dr. Lubell adataihoz is? – kérdezte a doktor.
A technikus lapozni kezdett a képernyőn:
– Azt látom, hogy február 16-án írt egy rövid beszámolót. Aztán… – Gillmore pörgette a lapokat –, aztán semmi egészen március 3-ig. Akkor jelentést tett a Dynane Vállalatnak. Utána semmi.
Craighton a fejét csóválta:
– Az nem lehet – jegyezte meg. – Kizárt, hogy ne legyenek feljegyzések az egyes esetekről.
Gillmore vállat vont:
– A központi rendszerben nincs nyoma más adatnak. 
– Akkor a személyi számítógépén lesz az anyag – mondta Craighton. – Nyilván az orvosi titoktartás miatt nem tette fel a központi szerverre. 
A technikus nem nézett fel a monitorról, de bólintott, és helyeslően mormogott.
– Mi van még? – kérdezett közbe Robson. – Bármi a rongálásról vagy a dokkról? 
Gillmore keresgélni kezdett:
– Van pár bejegyzés szándékos rongálásról. Február 24. például. Dennis Vermont technikus összetörte az alagsori kábelelosztót, áramszünet lett, de kijavították. Vermont megfigyelés alá került, de magyarázatot nem adott. Február 27-én ismét munkába állt.
– Van ismétlődő név a rongálásokban? – érdeklődött a doktor.
– Úgy látom, nincs – felelt Gillmore némi böngészés után. – Hoppá, de van! Alex Wo. Ha jól látom, háromszor is balhézott. Utoljára az egyik kollégáját támadta meg…, ó basszus! 
– Mi az?
– Az illető később belehalt a sérüléseibe – szörnyülködött Gillmore. 
– Mi történt? – kérdezte Robson.
– Az nincs ideírva – nyögött fel a technikus. 
Pár percig némán álltak, csak Gillmore lapozott az adatok között.
– Egyre ritkábbak a bejegyzések – mondta csendesen. 
– Ki írta őket? – tudakolta Craighton.
– A legtöbbet Aileen Sun, de van pár egyéb bejegyző is. Március 19. után már nem szerepel Sun neve, de többször jelenik meg Edwin Lowery. 
– Nézze meg az energiafogyasztási adatokat – szólt Robson komoly hangon.
Gillmore pötyögni kezdett, majd kisvártatva színes grafikonok és számsorok jelentek meg a képernyőn. A kapitány közelebb hajolt, és összevonta a tekintetét:
– Csökkennek… – dörmögte.
Craightonnak volt egy baljós sejtése ennek a szónak a kapcsán, de azért megkérdezte, mit jelenthet ez.
– Nem túl jót – felelt Robson. – Leginkább azt, hogy csökkent a létszám, ha érti, mire gondolok.
Craigton sajnos pontosan értette. 
– Ennyi már elég adat lesz? – kérdezte a kapitányra sandítva Gillmore abban a reményben, hogy Robson veszi a lapot, és végre távozhatnak erről az egyre vészjóslóbb helyről. 
A férfi megvakarta a fejét, és körbenézett:
– Töltsön le mindent, Gillmore. Én csinálok pár felvételt addig.
A technikus megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Max negyed óra, kapitány.
Robson bólintott, majd kézi rádióján a pilótát hívta:
– Tilly! Fél óra múlva indulhatunk!
A rádió azonban néma maradt, mintha a pilóta nem hallotta volna az adást.
– Tilly?
Süket csend volt a felelet.
– Tilly! Jelentkezzen! – kiabálta a kapitány, enyhe ingerültséggel. 
Sercegés hallatszott, majd egy igencsak álmos hang dörmögött a rádióba:
– Itt vagyok, kapitány. Csak…
– Elaludt? – Robson hangjában apró szemrehányás csendült.
– Elnézést – szabadkozott Tilly –, ez a mélyalvás utóhatása, tudja.
Robson pontosan tudta, hisz legszívesebben ő maga is a Cepheus kapitányi kabinjában heverészett volna, ahelyett, hogy itt állt a Ryung megrongált berendezései mellett, karnyújtásnyira a megmagyarázhatatlantól.
– Fél óra és indulunk – ismételte. – Addig próbáljon meg ébren maradni, rendben?
– Igenis, kap’tány. 

Habár egyesek gyakran könnyelműen bánnak a szavak igazi jelentésével és súlyával, van különbség a bátorság és a vakmerőség között. Míg az előbbi a rendelkezésre álló információk és a logikusan kikövetkeztethető következmények tudatos figyelembevételével meghozott elhatározás, az utóbbi sokkal inkább egy éppen a tények negligálása nyomán megszülető fellángolás. Dr. Craighton hirtelen maga sem tudta egyértelműen eldönteni, melyik szó jellemezné leginkább a döntését, ám igazából nem is akarta. Egyszerűen csak kijelentette:
– Addig én elmegyek Dr. Lubell irodájába a személyi adatbázisáért.
Gillmore úgy tett, mint aki nem hallja, továbbra is a képernyőre meredt, ám ujjai megálltak a monitorja fölött. Robson felkapta a fejét:
– Micsoda?!
Craighton kész volt a válasszal:
– Nézze, nem azért utaztam ennyit, és a Dynane sem azért kért fel, hogy üres kézzel menjek vissza.
Robson úgy nézett rá, mint egy eszelősre:
– De hát nézzen körül, doktor! Magának ez nem elég? Az elmúlt tíz percben nem hallotta, miről beszélgettünk? 
Gillmore szoborrá dermedve fülelt, ujjai még mindig mozdulatlanul lebegtek a kis képernyő felett. 
– Nem látom akadályát, hogy odamenjek – felelte nyugodtan Craighton.
A kapitány első reakciójában idegesen felnevetett, majd kétségbeesve folytatta:
– Az isten szerelmére, ember! Megbolondult? Nagyon úgy fest, hogy a Ryung személyzete egymást irtotta ki, és akkor maga egyedül akar bóklászni a telepen?
A doktor igyekezett teljesen nyugodt maradni, és mivel tudta, hogy a kapitány kapható a logikus magyarázatok megfontolására, ebben az irányban indult el.
– Helyesen látja, kapitány, magam is hajlok rá, hogy a balesetek mellett a személyzet egyes tagjai erőszakos cselekedetekre ragadtatták magukat. Ugyanakkor ezek az emberek már minket is megtámadtak volna, ha itt lennének valahol a telepen.
Igazából Craighton mindebben nem volt teljesen biztos, sokkal inkább egy megfoghatatlan eredetű érzés motoszkált benne, hogy akármi is zajlott a Ryungon, annak már vége. Számára a telep halkan azt suttogta, hogy az eszelős pusztítás befejeződött, az események pedig, ha be nem is fejeződtek, ám mindenképpen nyugvópontra jutottak. Abban természetesen egyáltalán nem volt biztos, hogy nem lendülnek ismét mozgásba. 
– Akkor sem tartom jó ötletnek – szögezte le Robson szárazon.
Craighton bólintott:
– Megértem, és nem is kérem, hogy jöjjön velem. Az a negyed óra, amíg elmentik az adatokat, nekem elég lesz Lubell irodájáig, különösen, ha Ön segít nekem a tájékozódásban.
Craighton a fülére akasztott kommunikátorra bökött.
– Bizonyára könnyen odanavigál engem a kollégám szobájához ezen keresztül, ugye?
A kapitány a fejét rázta, de inkább a megadás jeleként, semmint a tiltakozásként.
– Őrültség, de legyen, ahogy akarja. 15 perc, és nem több! Komolyan mondom, ha nem jön vissza, itt hagyjuk, megértette? 
A doktor bólintott.
– Fogja! – mondta Robson, és felé nyújtotta a kézifegyverét. – Tudja használni, ha kell?
– Igen, de higgye el, nincs szükség erre.
– Vigye csak el. Legfeljebb nem használja.
Gillmore lapos pillantást vetett a kapitány felé, és tekintetéből látszott, nem tetszett neki, hogy ők fegyvertelenül maradnak.
Craighton elvette a fegyvert, az oldaltáskájába csúsztatta, majd biccentett.
– Merre menjek?
Robson odalépett egy falra erősített alaprajzhoz, és röviden tanulmányozta.
– Azon az ajtón át menjen ki, majd egyenesen a D folyosóig, ott balra. Utána majd mondom tovább.
A doktor helyeslően bólintott, és sietősen nekilódult.
– Eszement egy ember – sziszegte Gillmore, amikor a férfit elnyelte a folyosó. – Komolyan mondta, hogy nem várunk rá?
Robson a technikusra nézett:
– Komolyan. 

Nem telt el sok idő, amikor a kapitány fülkommunikátora megszólalt:
– Itt vagyok a D folyosón, befordultam balra. 
Robson a rajz előtt ácsorgott.
– Egyenesen előre egy lépcsőig, majd le egy emeletet. Utána kövesse a sárga jelzést a padlón. Egyébként látott valamit?
Craighton hangja természetesen csendült:
– Semmi különöset. Az ajtók zárva vannak mindenhol. Egy két helyen karcolások látszanak a falon, és elég nagy a rendetlenség. Mintha a szobákból kidobáltak volna ezt–azt.
– Lát… – Robson elgondolkodott –, lát holttesteket?
– Nem, semmi ilyesmit – felelt Craighton.
Újabb csend következett, majd megint a doktor jelentkezett, kissé ingerülten:
– Azt hiszem, erre nem tudok tovább menni. Le van zárva egy átjáró ajtó…, az FL 65-ös.
– Nem tudja kinyitni manuálisan?
– Be van zúzva a konzolja.
– Remek, kezdődik – gondolta a kapitány. – Hogy semmi sem tud simán menni.
– Akkor menjen vissza az előző elágazásig, és forduljon a K folyosóra inkább. Aztán jobbra, és majd megint jobbra az első lehetőségnél, ezzel kikerüli a lezárt ajtót.
– Rendben, igyekszem.
Robson egy ideje már csendben nézte a térképet, amikor megreccsent a kézi rádiója, majd Tilly hisztérikus hangja hasított át az éteren:
– Tűz van, kapitány, kigyulladt a hajó!
– Mi?! Hogyan? – hebegte Robson. – Mi történt? 
– Minden ég, lángol! Nem tudom eloltani! Segítség!
– Csillapodjon, Tilly! Helyzetjelentést! – ordította a kapitány.
– Kinyitom a zsilipet! A légüres tér eloltja a tüzet! – visította a pilóta.
Robson megrázta a fejét:
– Magán van a szkafander sisakja?!
– Ki kell nyitnom azonnal! – kiabált Tilly.
– Ne! Ne tegye! Érti, ne merje!
Hirtelen csend támadt a másik oldalon.
– Tilly!
Semmi. Süket csend.
– Szólaljon meg, Tilly! 
Gillmore kikerekedett szemekkel bámult Robsonra.
– Te jó ég – nyögte a kapitány –, ez tényleg kinyitotta?
– De akkor… – kezdte a technikus.
Robson megrázta a fejét.
– Craighton! – kiáltott ezúttal a fülkommunikátorba. – Azonnal jöjjön vissza!
A doktor hangja kissé zavart volt:
– Miért? Majdnem ott vagyok már.
– Jöjjön vissza, valami történt a pilótánkkal!
– Micsoda? – kérdezte Craighton.
– Ne kérdezősködjön, jöjjön vissza most! Ki kell mennünk hozzá!
Egy pillanatig csend volt.
– Menjenek ki maguk, én továbbmegyek. 
Robson feje elvörösödött.
– Maga őrült! Azonnal jöjjön vissza!
– Nem megyek. Nézzék meg a pilótát, majd csatlakozom magukhoz, ha végeztem.
A kapitány minden bizonnyal nekiesett volna a doktornak, ha most ott lett volna a közelében. Tehetetlenül a levegőbe ütött, és hangosan káromkodott. Gillmore igyekezett összehúzni magát, nehogy amaz rajta töltse ki a hirtelen feltámadt dühét.
– Tilly! – hívta még egyszer a pilótát. – Jelentkezzen! 
Miután ezúttal is néma maradt a leszállóegység, a kapitány a technikushoz fordult:
– Menjünk, nézzük meg, mi történt.
Gillmore–nak esze ágában sem volt ellenkezni, de azt sem merte megkérdezni, mi lesz Craightonnal. Végül is, a doktor nem volt a legénység tagja.

Míg egyesek szerint a világot roppant bonyolult, és az emberi elme számára kiismerhetetlen törvények irányítják, mások szerint dacára a roppant összetett rendszernek, az irányító elvek végtelenül egyszerűek. Ahogy a fizikai szabályok megkötik az anyagi világ működését, úgy tartják béklyóban az ösztönök az élővilágot. Bár bizonyos elméletek szerint a káosz is képes renddé fajulni, az Univerzum természete mégis inkább hajlik a rendre, és az igenis megérhető logikára. Az emberek többsége talán sosem lesz képes felfogni mi miért történik úgy, ahogy, ám valójában a véletlenek szerepe roppant csekély az események láncolatában. 
Amikor Robson és Gillmore a sápadt porban kuporgó leszállóegységhez értek, elsőként Tilly felpuffadt, vörösre színeződött tetemét találták meg pár lépésre a fémtestű hajótól. A pilóta a pánikrohamában kinyitotta a zsilipajtót, holott nem volt rajta a sisak, és az Areum-15 leheletnyi légköre nem tudta elég oxigénnel ellátni a tüdejét; alacsony atmoszférikus nyomása pedig nem tudta visszatartani a férfi testében lévő levegőt. A pilóta arca eltorzult, utolsó másodperceit a felszakadó vérerek és a fuldoklás agóniájában tölthette, amíg csak rá nem borult a kegyes sötétség. 
Émelyegve bebotorkáltak a jármű gyomrába, ahol Robson rögtön lezárta az ajtót. Életet jelentő levegő áradt be az utastérbe, mígnem egy zöld lámpa jelezte, hogy levehetik a sisakokat. A kapitány nyomban a pilótafülkébe ugrott, de csak értetlenül szemlélte a teljesen sértetlen monitorokat, kapcsolókat és billentyűket. Gillmore ott állt a sarkában, és némán bámultak hol egymásra, hol a makulátlanul csillogó pilótafülkére.
– A tűz? – kérdezte bizonytalanul a technikus.
A kapitány a fejét rázta, mint aki álomból ébred:
– Ezt nem értem. 
Leroskadt a székbe, és kezeit végigfuttatta a konzolokon. Bizonyos lámpák kigyulladtak, míg mások továbbra is kihunyva várakoztak. Robson egy képernyőhöz nyúlt, és lapozni kezdett. A központi egység szerint a leszállóegység üzemképes volt, a rendszerek tökéletesen működtek. 
Gillmore törte meg a csendet. Hangja ugyan bizonytalan volt, de mondanivalója súlyos.
– Lehet, hogy Tilly… mégis elaludt?
Robson összehúzott szemmel pillantott rá.
– És a tüzet csak…, csak álmodta? – folytatta a technikus.
A kapitány elméje felfogta, mit is szeretne Gillmore mondani.
– Vagyis maga szerint azt történt Tillyvel…, ami a Ryung személyzetével?
– Ez csak egy ötlet – mondta tétovázva Gillmore. – De náluk is az alvással volt a baj, meg a furcsa balesetekkel.
Robson lehunyta a szemét, de szinte azonnal ki is nyitotta, arcán röpke ijedtség futott át.
– A fene vigye el – dörmögte. – El kell tűnnünk innen rögtön.
Ujjai villámgyorsan meglódultak a billentyűzet felett, a technikus látta, hogy a Cepheust hívja.
– Mi az, Tilly? – jött a válasz nyomban.
– Robson vagyok. Tilly meghalt. Távirányítással kell visszavinniük innen.
– Hogyan? – hangzott a meghökkent reakció. – Ismételje meg.
– Robson kapitány vagyok. Tilly elhunyt, a leszállóegységet távirányítással kell visszahívniuk. Értette?
– Igenis, persze! De mi történt?
– Majd megbeszéljük a hajón. Kezdje el a folyamatot. Átállítom a vezérlést idelent. 
A kapitány újabb kapcsolókat nyomott meg, majd kódokat billentyűzött be.
– Megvan – szólalt meg a Cepheusról Nowell hangja. – Indíthatom?
Robson megmerevedett:
– Várjon! 
A kapitány a fülkommunikátorába szólt:
– Dr. Craighton! Hall engem?
Nem kapott választ, de igazából nem is számított rá, a próbálkozás inkább ösztönös rutin volt, mintsem átgondolt tett. A szkafanderben lévő fülkommunikátorok ugyanis rövid hatótávolságúak voltak, ha a doktor a Ryung földalatti fémfolyosóin volt, akkor innen semmi esély sem volt arra, hogy kapcsolatba lépjenek vele. 
– Francba! – fakadt ki Robson. – Vissza kell mennünk a vezérlőbe, hogy hívhassuk.
Gillmore szinte esdeklőn nézett rá.
– Kapitány…
– Tudom, tudom – sóhajtott Robson. – De muszáj. 
Visszafordult a pulthoz:
– Várjanak még, hamarosan újra jelentkezem– szólt bele a rádióba.
– Értem, várunk – erősítette meg Nowell. 
– És, ha lehet, ne aludjanak el, amíg fel nem érünk.
– Tessék?
– Mindenki maradjon ébren! Értve vagyok? 
– Igen, kapitány – jött a felelet, de az értetlenség tisztán kivehető volt benne.
Robson Gillmore-ra nézett:
– Csináljuk gyorsan – mondta, és felcsatolta a sisakját.
A technikus fásultan bólintott, majd ő is rögzítette a szkafandere sisakját.

Craighton Dr. Lubell kényelmes, modern berendezésű irodájában ült, és teljesen belefeledkezett kollégája szakmai feljegyzéseibe, amelyeket némi kutatás után megtalált egy hordozható számítógépen. Miután Robsonék elmentek, Craighton egyedül kóborolt a folyosókon, de végül talált egy központi termet, ahol ki voltak írva bizonyos információk, és ez elvezette őt az orvosi részlegbe. Itt aztán már könnyebben eligazodott, és végül ráakadt Lubell szobájára is. Ugyanakkor azt már nem merte megkockáztatni, hogy egyedül induljon el vissza, a dokkvezérlőbe, inkább kényelembe helyezkedett, és várt Robson jelentkezésére.
Kollégája feljegyzései változatos képet mutattak, kezdetben viszonylag egyszerű jelentések voltak, később összetettebbek lettek, majd végül igencsak elnagyoltakká váltak. Craighton azon morfondírozott, hogy vajon Dr. Lubbelt is gyötörték-e rémálmok, és hogy vajon ő maga is részese volt-e a bányatelepen történt rombolásnak? Semmilyen arra utaló említést nem talált ugyanis, hogy Lubell saját magán tapasztalt-e bármiféle szimptómát vagy anomáliát. 
Első olvasatra Craighton azt állapította meg, hogy alvászavarokkal keresték meg Dr. Lubellt, különböző életkorú és nemű dolgozók, akik arra panaszkodtak, hogy éjjelenként felriadnak, és csak nehezen tudnak visszaaludni. Ezekhez a kezdeti tünetekhez még nem csatlakoztak rémálmok, csak alvási nehézségek. A telep pszichológusa enyhe altatókat rendelt, amelyek pár napig hatásosnak bizonyultak, de aztán az orvosság ellenére kiújultak a panaszok. Ezzel egy időben jelentek meg a balesetek, amelyek bár nem közvetlenül Lubellhez tartoztak, mégis értesült róluk. Az incidensek szinte mindegyike figyelmetlenségből, emberi mulasztásból illetve abból eredt, hogy a baleset okozója, vagy elszenvedője, elbóbiskolt. Az esetek száma és súlyossága növekvő tendenciát mutatott, és megjelentek a fokozott agresszivitás jelei is. Itt jelentkeztek először a rémálmok, amelyek többnyire azon az egyszerű képleten alapultak, hogy a páciens a bányatelep folyosóin menekül egy leginkább láthatatlan entitás elől. Egyesek ugyan felismerni véltek homályos körvonalú szörnyetegeket vagy képlékeny árnyékokat, de semmi kézzelfogható ellenséget. 
Nagyjából idáig jutott el Craighton a feljegyzésekben, amikor fülkommunikátorában ismerős hang szólalt meg:
– Craighton, jelentkezzen! Itt Robson!
– Igen, itt vagyok, kapitány. Megvan, amit kerestem, mehetünk.
– Remek – mondta Robson, de hangjába inkább feszültség vegyült, mint valódi öröm. – Hol van most?
– Lubell irodájában. 
– Ott mi a helyzet? – érdeklődött a kapitány.
Craighton kivárt egy kicsit, de aztán úgy döntött, őszinte lesz:
– Nos, itt is van egy kis felfordulás. Az orvosi részlegben hasonló rombolás történt, mint odafent a vezérlőben. A legtöbb gyógyszer eltűnt, és a sok berendezést is megrongáltak. És… – a doktor elhallgatott.
– És mi? – sürgette Robson.
– Elég sok vér is van…, de már száradt – fejezte be Craighton.
– Basszus – recsegte a kapitány. – Mindegy, erre most nincs időnk, mennünk kell. Kapja össze, amire szüksége van, és jöjjön vissza ide.
– Kész vagyok, csak mondja az utat – közölte Craighton.
– Vágjon át az orvosi szobákon, csak előre, amíg ki nem ér az M folyosóra. A folyosón induljon balra.
– Rendben.
Percek teltek el teljes csendben.
– Craighton? Hogy halad?
– Megvan az M folyosó, máris fordulok balra. Hogyan tovább?
Robson már alaposan átnézte a térképet a vezérlőben, és magabiztos utasításokat adott az orvosnak. 
– Forduljon jobbra, és meg kell látnia a lépcsőt felfelé – szólt a kapitány.
– Jobbra? – kérdezett vissza zavartan Craighton. – Itt nem lehet jobbra fordulni, csak balra.
Robson meghökkent.
– Ne vicceljen! Balra nem lehet.
– Mehetek tovább egyenesen vagy balra, ez a két választás van – jegyezte meg Craighton.
– Milyen jelzést lát a falon?
– Az egyenesen G, a balra fordulóban J betű van.
A kapitány megrázta a fejét:
– Az kizárt. A J folyosó párhuzamos a G-vel, nem is keresztezik egymást. 
– Nem tudom – mondta Craighton –, én azt mondom, amit látok.
Robson bosszúsan megcsóválta a fejét, Gillmore összehúzott ajkakkal lesett rá.
– Nemrég jött el egy étkező mellett, igaz? – kérdezte a doktort.
– Igen.
– Azóta nem volt elágazás?
– Nem volt.
– És biztosan a G folyosón van?
– Igen, ott.
Robson idegesen ráncolta a homlokát:
– Akkor nem láthatja a J folyosót. És az étkező után csak jobbra van leágazás. 
Craighton nem felelt azonnal.
– Megértem, de itt akkor sem ez a helyzet. 
– Menjen vissza az étkezőhöz, Craighton, és várjon meg ott. Odamegyünk, de el ne mozduljon onnan, érti?
– Értem, persze. De ne gondolja, hogy nem ismerem fel a betűket.
– Ne aggódjon, mindjárt ott leszünk.
Gillmore ismét azzal az aggódó tekintettel nézett a kapitányra, mint legelőször.
– Nem hiszem, hogy be kellene mennünk utána. Itt valami nagyon nincs rendben.
Robson vállat volt:
– Mit tehetnénk? Itt marad egyedül, amíg érte megyek? – sandított rá a kapitány.
Gillmore hevesen megrázta a fejét:
– Kizárt, hogy egyedül maradjak. 

Craighton kissé feszülten várakozott a teljesen néptelen étkezőben, nem messze a bejárati ajtótól. Valahogy feszélyezte a tágas tér, amelyben máskor nyilván emberek ettek, beszélgettek és nevetgéltek. Most azonban a csend lepte be az asztalokat és székeket, ráadásul több bútor felborulva, félredobálva hevert szanaszét. A doktor azon töprengett, vajon mi történhetett itt, és felmerült benne az is, hogy hová tűnhettek az emberek a telepről? A dokkban látott katasztrófa áldozatai kevésnek látszottak, és még ha egyesek már korábban elhunytak, akkor is tucatnyi férfinak és nőnek kellene még lennie valahol a Ryungon. Elbújtak? Csapdába estek? Netán fogva tartja őket valaki? Vagy sikerült elmenekülniük, még a vezérlőközpont szétverése előtt? 
Idáig jutott gondolataiban, amikor közelgő léptek zajára lett figyelmes. Akárki is volt az, egyedül volt, ezért Craighton meglepődött, és gyors pillantással fedezéket keresett magának a teremben.
– Doki! – harsant fel egy ismerős hang ekkor, kétségkívül Gillmoré.
Craighton kilesett a folyosóra, ahol a technikust látta egymagában.
– Itt vagyok! – szólt vissza neki.
– Akkor igyekezzünk vissza – biccentett Gillmore.
– Robson kapitány? – érdeklődött óvatosan Craighton.
– Visszament a vezérlőbe, mert a pilóta ismét jelentkezett – felelte a technikus egykedvűen.
– Ó, értem… – mélázott Craighton –, egyébként mi történt korábban a leszállóegységnél? Miért kellett kimenniük?
Gillmore arcán halvány grimasz futott át, úgy válaszolt:
– Tilly azt mondta, tűz ütött ki, de tévedett, csak a műszerek bolondoztak.
– És most?
– Most pedig a radar jelzett egy másik repülő objektumot…, szerinte – mondta fanyarul Gillmore.
Craightonnak valami nem tetszett a férfi viselkedésében. Pszichológusi tapasztalata azt súgta, Gillmore másként beszél és mozog, mint korábban. Persze ez csak egy sejtés volt pillanatnyilag, ám egyre erősödött, és egyre határozottabb formát kezdett ölteni.
– Bátor magától, hogy a kapitány nélkül is értem jött – jegyezte meg Craighton.
– Nem probléma, doktor – vigyorgott vissza a technikus.
Craighton pedig már nem csak gyanította, hanem bizonyosan tudta, hogy valami nincs rendben. Még maga előtt látta Gillmore korábbi ijedt és zavarodott reakcióját a vezérlőben, továbbá emlékezett, hogy mennyire nem akart a telepen maradni, még társasággal sem, nem hogy egyedül. A pilótáról adott magyarázatok sem tűntek igazán hihetőnek a számára, még akkor sem, ha a technikai kérdésekhez nem igazán értett. Aztán észrevett valamit, ami az utolsó kétségét is szertefoszlatta, mint a szél a reggeli ködöt. Gillmore jobb csuklójánál apró, de friss vérfoltok éktelenkedtek.
Craighton agya sebesen járt. Nem igazán arra próbált rájönni, mi is történt, hanem hogy ezután mi fog következni. Gillmore, mint akinek csak úgy hirtelen eszébe jutott valami, ránézett, és kissé erőltetett nyugalommal megkérdezte:
– Doki, magánál van Robson fegyvere, ugye? Megkaphatnám? Én mégiscsak jobban bánok vele, ha úgy adódik.
A technikus szája mosolyra húzódott, mintha nem is gondolná komolyan az utóbbi megjegyzését. Craighton automatikusan az oldaltáskába nyúlt, ahol a fegyver és Lubell számítógépe lapult, majd ijedten meredt Gillmore-ra:
– A pisztoly! Ott hagytam Lubell irodájában! Leraktam, hogy ne zavarjon, de elfelejtettem, amikor Robson hívott. Vissza kell mennünk érte!
A technikus lebiggyesztette a száját, és egy pillanatig a doktor arcát fürkészte.
– Hagyjuk, már közelebb van a vezérlő – mondta végül, ám Craighton felismerte a bosszúság alig érezhető felhangját.
A technikus nekiindult a folyosón, a doktor pedig pár lépéssel lemaradva követte. Csendben haladtak előre, Gillmore alaposan tanulmányozta a kereszteződéseket és a betűjeleket, és látszólag határozottan követte a helyes utat.
– Várjon! – szólalt meg aztán váratlanul. – Ez a bánya-technikusok szobája. Egy pillanatra bemegyek ide, hátba van használható adat itt is. Csak két perc, rendben?
Craighton bólintott, és úgy tett, mint aki csatlakozni akar a technikushoz.
– Inkább várjon meg idekint – javasolta amaz, de Craighton figyelmét nem kerülte el a kissé hevesebb hanghordozás.
– Egyedül gyorsabban végzek, és… addig maga tud figyelni idekint – tette hozzá zavartan.
– Ahogy akarja – mondta Craighton röviden. 
A technikus eltűnt az ajtó mögött, a doktor pedig magára maradt a hosszú folyosón. Egy másodpercre megfordult a fejében, hogy itt hagyja Gillmore-t, és maga próbál meg visszatalálni a vezérlőbe, de ezt gyorsan el is hessegette magától. Ehelyett valami mást próbált meg:
– Robson, hall engem? – szólt a fülkommunikátorba kissé visszafogottan.
Nem kapott választ.
– Kapitány, hall engem? – ismételte meg, ezúttal hangosabban, ám senki sem felelt.
A bánya-technikusok szobájának ajtaja ekkor halk nesszel félrecsúszott, és Gillmore jelent meg. Furcsán vigyorogva nézett Craightonra, és jobb kezében egy masszív, véres vasrudat tartott.
– Itt a vége, doki – szólalt meg kajánul, és egyáltalán nem sietősen felemelte a rudat.
Craighton meglepetten hátralépett, bal kezét védekezőn maga elé emelte:
– Ne, Gillmore, ne tegye! – kiáltott a lassan közeledő technikus felé.
Az nem foglalkozott vele, csak erősebben markolta a vascsövet. A doktor másik keze az oldaltáska felé siklott, ahonnan egy pillanattal később Robson kézifegyvere került elő.
– Álljon meg, Gillmore! – parancsolt rá Craighton, a pisztolyt előre szegezve.
– Nocsak, mégis magánál van? Csak nem fog lelőni, doki? – gúnyolódott a férfi.
– Megteszem, ne kényszerítsen rá! – felelte Craighton, és hangja határozottan csengett.
Ennek ellenére Gillmore nem rezzent meg, és nem hőkölt vissza. Az eddigi torz mosoly elolvadt az arcáról, és tekintetében valami furcsa tűz gyúlt. Gyorsan előrelendült, feje fölé emelve a rudat, ám a doktor sem habozott. A pisztoly halkan felszisszent, és három energiatöltet vágódott a technikus mellkasába, visszalökve őt a folyosón. Gillmore fájdalmas üvöltéssel terült el az acélpadlón, szemei kifordultak, és ajkai vadul rángatóztak. Craighton továbbra is rászegezte a fegyvert, de közelebb lépett.
– Gillmore! – kiáltott rá.
– Nem én voltam…, nem én…, nem… – hörögte a technikus. 
Feje félrebukott, és ajkai mozdulatlanná merevedtek. Nem mozdult többé, a véres vasrúd pedig kigurult ernyedt markából, majd hangos csörrenéssel ütődött a falnak. Csend hullt le, halálos csend.
Craighton még egy darabig előreszegezett fegyverrel állt a test felett, majd mellékuporodott. A technikus kétség kívül halott volt. Arca békés, tekintete tiszta volt. A doktor mindenre elszántan lépett be a bánya-technikusok szobájába, ahol elég nagy felfordulás látszott: a berendezés összetörve és felborogatva hevert a padlón, és egy távoli sarokban Robson kapitány teteme hevert, bezúzott koponyával. Hátulról támadtak rá, több erős ütést mértek a fejére, a sérülésekből láthatóan dühből és kíméletlenül. 
– Nem én voltam – visszhangzottak Craighton fejében Gillmore utolsó szavai, pedig nehéz volt elképzelni, hogy nem ő tette ezt a szörnyűséget. 
Pillanatnyilag Craightonnak egyetlen magyarázata volt mindarra, ami történt. Akármi is kerítette a hatalmába a Ryung személyzetét, hogy legvégül egymás ellen forduljanak, ugyanaz késztette Gillmore-t is a támadásra. Vagyis bármi vagy bárki is okozta a rémálmokat, az eszement pusztítást és a feltehető gyilkosságokat, az még mindig itt bujkált valahol a hideg acélfolyosók labirintusként tekergő karjaiban, és most már kizárólag csak őrá leselkedett. 

Szinte közhely, hogy kiélezett helyzetekben az emberi fizikum és psziché micsoda csodálatos dolgokra képes; milyen bámulatos cselekedetekre buzdul fel az egyén, ha a létezése vagy a túlélése a tét. Nincs az a mozdíthatatlan súly, hatalmas hullám vagy kibírhatatlan fájdalom, amit ne tudna legyőzni a test és a lélek, ha önnön fennmaradása forog kockán. Ezért áll fel a bokszoló a sokadik földre vivő ütés után, és ezért nem adja fel a kilátástalan küzdelmet egy hegymászó a meredek sziklafalon.
Dr. Craighton maga sem tudta megmondani, miként jutott vissza a dokkvezérlőbe, sőt, miképpen jutott vissza a leszállóegység pilótafülkéjébe. Emlékezett a szinte egyforma acélfalak közti bolyongásra, az egyre csak előre és felfelé tartó küszködésre, majd emlékeiben ott táncolt a kijárati ajtó körüli szinte komikus próbálkozás a Gillmore által meghekkelt konzollal, illetve a hajó mellett heverő Tilly tetemének felkavaró látványa. De mindez már a múlté volt, ott ült a kényelmes székben, mögötte zárva volt az ujjnyi titánajtó, és végre szabadon lélegezhetett, nem a szkafander száraz oxigénjét érezte az izgalomtól és az erőlködéstől kiszáradt torkában. 
Fogalma sem volt, mit kellene tennie ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen az odafent keringő teherhajóval, számára a gombok, kapcsolók és konzolok átláthatatlan és megoldhatatlan problémát jelentettek. Percek, de talán órák teltek el, fogalma sem volt, mire hirtelen egy emberi hang szólt hozzá egy hangszóróból:
– Robson kapitány, ott vannak már?
Craighton egy pillanat alatt magához tért, szemei eszelősen pásztázták a kijelzőket és lámpákat.
– Itt vagyok! – kiabálta, bár sejtette, hogy ezt odafent nem hallják.
– Kapitány? Gillmore? – ismételte a férfihang.
A doktor megpillantott egy villogó piros fényt, mellette egy kis kapcsolóval. Megnyomta, és felkiáltott:
– Itt vagyok! Hallanak?
– Igen, hallom, nem kell üvölteni. Ki beszél?
– Doktor Craighton vagyok – sóhajtott hatalmasat a férfi.
– Rendben, doktor, adja a kapitányt.
Craighton hezitált egy kicsit:
– Az sajnos nem megy, Robson meghalt.
Most a Cepheus hallgatott egy picit:
– Hogy érti?
Craighton szabatosan összefoglalta, mi történt a Ryungon az ő szemszögéből. Amikor befejezte, egy másik hang jelentkezett:
– Doktor, Tim Eidan vagyok, a másodkapitány. Hallottam az egészet, de pár dolgot tisztázzunk. Gillmore megölte Robsont, majd Önre támadt, mire maga lelőtte azzal a fegyverrel, amit a kapitány korábban magának adott? Jól értem?
– Igen, így volt. 
– Tilly pedig odakint fekszik, mert kiszippantotta a légüres tér?
– Nagyon úgy fest, bár nem tudom, ez miképp lehetséges. Gillmore valami tüzet említett, ami nem is volt.
– Ne vegye sértésnek, doktor, de mindez nagyon hihetetlenül hangzik. 
Craighton maga is tisztában volt azzal, miképpen fest az általa előadott történet egy kívülálló számára, illetve hogy az egész eseménysorozatnak számos alternatív magyarázata is lehetett. Azt is megérezte, mire próbál célozni Eidan.
– Igen, megértem, hogy annak tűnik, de ez az igazság. Le tudnak jönni értem?
A rádió elnémult, mintha kikapcsolták volna. Craighton megdöbbent és megnyomta a gombot újra és újra:
– Ott van, Eidan? Hall engem?
Talán fél perc telt el, mielőtt ismét a helyettes hangját hallotta:
– Itt vagyok, ne haragudjon. 
– Szóval lejönnek értem? Én nem tudom visszavezetni ezt a hajót.
– Figyeljen rám, doktor Craighton – szólalt meg komoran Eidan. – Amennyiben Robson kapitány halott, én vagyok a parancsnok, és én hozom a döntéseket. Eddig érti?
– Hogyne – felelte durcásan Craighton.
– A jelen helyzetben nem kockáztathatom a Cepheus legénységét, és magát a hajót, úgyhogy nem hozzuk vissza magát.
– De… – szakadt ki Craightonból.
– Értse meg, nem tudhatom, mi is történt odalent valójában. 
– Csak nem azt gondolja, hogy én öltem meg őket? – háborodott fel Craighton. – De hogy képzeli…
– Figyeljen, doktor! Nem mondtam ilyet, de ha már így kibökte, igen, ez is megfordult a fejemben. Csak azt mondtam, jelen körülmények között nem sodorhatom veszélybe magunkat. 
– És mit kíván tenni? – Craighton hangja egyszerre volt gúnyos és ijedt.
– Utasítást kérek a vállalattól, nincs más mód.
– A Dynane–től? De az…, az legalább három nap, míg válaszolnak! 
– Igazából öt nap – jegyezte meg kurtán Eidan. 
– Ha egyből válaszolnak – tette hozzá még kurtábban.
– És én addig mit csináljak? – a doktor hangja most már egyértelműen mérgesen csengett.
– Nézze – kezdte Eidan valamivel nyugodtabban –, megértem a helyzetét, de maga is értse meg a mienket. Ha felengedem a hajóra, és mégis köze volt a halálesetekhez, akkor mi lesz?
Craighton nem válaszolt, mert igazából nem tudott mit felelni. Eidannak valahol igaza volt, a saját elbeszélésén kívül ugyanis semmi, de semmi nem igazolta, hogy a bányatelepen minden úgy történt, ahogy azt ő elmondta. 
– Öt napot mondott? – szólalt meg végül megadóan.
– Igen, ha minden gördülékenyen megy. 
– Rendben, mi mást tehetnék – zárta le a vitát, bár nem volt ínyére a dolog.
– Még egy apróság lenne, doktor.
– Mi lenne az?
– Jelentkezzen be 24 óránként egyszer.
– Hogy érti? – lepődött meg Craighton.
– Jöjjön ki a leszállóegységhez, és hívjon engem a rádión, elmagyarázom, hogyan kell.
– És ha nem jelentkezem? – kérdezte gyanakvóan Craighton.
Eidan nem felelt azonnal.
– Akkor elmegyünk.
Hangja száraz és kimért volt, kiszűrődött belőle, hogy ezt már eldöntötte magában.

Talán egy óra múlva Craighton ismét ott állt a lerombolt dokkvezérlő kitekeredett kábelei és szilánkokká zúzott monitorai előtt. Leroskadt egy székbe, amelybe korábban Gillmore is leült, majd zúgó fejjel próbálta átgondolni az eseményeket és a lehetőségeket. Öt nap ebben a titokzatos veszélyt rejtő folyosólabirintusban, egyedül és elveszetten, várva arra, hogy több száz fényévre hogyan dönt néhány számára teljesen ismeretlen férfi és nő egy kényelmes és biztonságos irodában. Lehunyta a szemét, és hátradőlt.
Szinte ugyanabban a pillanatban felriadt, és megrázta a fejét.
– Nem, itt és most nem aludhatok – jegyezte meg magában. – Találnom kell valami védettebb helyet.
Gyorsan felállt, és pár esetlen tornamozdulatot tett, hogy felfrissítse vérkeringését. Ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen szomjas, és igazából éhes is. A falra kirakott térképhez fordult, tanulmányozni kezdte, majd váratlanul idegesen és ostobán felnevetett. Hiszen akár le is fényképezheti! Hogy miért nem ezzel kezdte?! Elővette Lubell számítógépét, beállította a kamerát, és egy tökéletes felvételt készített a bányatelep alaprajzáról, amit ráadásul tetszés szerint tovább nagyíthatott a képernyőn. 
– Gyerekjáték lesz visszatalálni az étkezőbe, ahol biztos találok ennivalót – állapította meg.
Nekiindult a térkép alapján, mindazonáltal egyáltalán nem kapkodott vagy sietett. Alaposan megfigyelte a folyosói jeleket és összevettette a fényképpel, mielőtt nekiindult egy-egy szakasznak. Szomorúan állapította meg, hogy el kell majd haladnia a bánya-technikusok szobája előtt, ahol Gillmore is feküdt. Egyszerűen túl nagyot kellett volna kerülnie, ha másfelé szeretett volna menni, és ezt még a térkép adta biztonságban sem merte megkockáztatni.
Ahogy lassan egyre közeledett ahhoz a folyosórészhez, megpróbálta megnyugtatni magát:
– Minden rendben lesz. Csak elsétálok mellette, és kész.
Ám tévedett. Amikor befordult a folyosóra, első gondolata az volt, hogy nyilvánvalóan eltévedt, hiszen megdöbbenésére nem látta a technikus tetemét a padlón. Ám ahogy közelebb ért, világossá vált, hogy mégis jó helyen jár, ott feküdt ugyanis a félregurult véres vascső, a fal tövében. Craighton megállt, és értetlenül nézett körbe. Gillmore halott volt, ez biztos, hisz megvizsgálta. Három lövés a mellkasába, amikor már egy is végzetes lett volna ilyen közelről. Megrázta a fejét. Elővette a kapitány fegyverét, és óvatosan bekémlelt az előtte ásító ajtón az egyszer már felderített szobába. Ugyanaz a látvány fogadta: a felborogatott bútorok és számítógépek kavalkádja, valamint Robson mozdulatlan teste. 
Ekkor valami hangosan koppant a folyosó végén, mire villámgyorsan megperdült, ám nem látott senkit és semmit. 
– Hahó! – kiáltotta előre, de hangja csak tompán kongott az acélfalak között, míg végül el nem halt.
Kivárt, hátha megismétlődik a hang vagy előbukkan valaki. Hirtelen felállt a szőr a nyakán, amikor háta mögül enyhe, de annál hidegebb légáramlatot érzett. Előreugrott, és megfordult. A folyosó azonban üresen nyúlt el előtte, minden mozdulatlanná dermedve várakozott. Bizonytalanul indult tovább, szerette volna mielőbb elérni az étkezőt, az most valahogy megnyugvással és a biztonság érzetével töltötte el, holott emlékezett, hogy korábban milyen fenyegetőnek találta. Hirtelen megtorpant, és furcsa tekintettel nézett körbe, mint aki keres valamit. 
– Doktor… – hallott egy elhaló hangot a háta mögött, és esküdni mert volna rá, hogy valaki megmozdult a szeme sarkában. Görcsösen markolta a pisztolyt, és igyekezett nem elejteni Lubell számítógépét. Ólomlassúsággal fordította el a fejét a kísérteties hang irányába, fel volt készülve, hogy azonnal lőjön, ha kell. Teljesen körbefordult, de senkit sem látott. Talán meglepő reakció volt ebben a helyzetben, ám Craighton halványan elmosolyodott.
Az emberi psziché és az álmok fürkészésével eltöltött negyed évszázad minden tudása és tapasztalata egyszerre sikoltott fel a doktor agyában. Óvatosan a padlóra tette a számítógépet és a Robsontól kapott fegyvert, majd felemelte széttárt, bal tenyerét. Jobb mutatóujjával lassan közelített az enyhén remegő kézfejhez, majd az ujját határozottan keresztülnyomta a kesztyűbe bújtatott tenyéren. 
– Álmodsz! – csendült fejében a saját hangja. – Ébredj fel!
Craighton teste aprót rándult, majd visszatért. Ott ült a dokkvezérlőben, a székben, ahová első elkeseredésében lerogyott, miután visszatért a leszállóegységtől. Fegyvere az oldaltáskában volt, akárcsak Lubell gépe. Gyorsan ellenőrizte, de természetesen nem volt rajta a bányatelep alaprajzáról készült fénykép. Csak álmodta az egészet – elaludt a székben, amikor érzése szerint mindössze egyetlen másodpercre lehunyta a szemét. 
– Szóval így kezdődött – jegyezte meg félhangosan. – Ilyenek lehettek azok a bizonyos rémálmok. 

Felébredve követte a látomásában átélteket, lefotózta a térképet, és elkalauzolta magát az ebédlőbe, útközben elhaladva Gillmore mellett. Kelletlenül nézett a technikusra, de az legalább pontosan úgy feküdt ott, ahogy pár órával ezelőtt otthagyta, és kétségkívül halott volt. Miután elegendő ételcsomagot és két palack vizet is magához vett, visszasétált Lubell irodájába az orvosi részlegen. Ez egyfelől ismerős környezet volt a számára, másrészt kollégája szobájának egyetlen ajtaja volt, amit ráadásul nyitni és zárni is tudott a még mindig üzemelő konzollal. 
Evett, és közben azon töprengett, mihez kezd majd öt napon keresztül idebent. Habár naponta egyszer ki kellett mennie a hajóhoz, és Eidan kérésének megfelelően bejelentkeznie, nem sok kedve volt a bányatelep felderítéséhez vagy ahhoz, hogy odakint sétálgasson a ritka légkörben. 
Ám még ennél is súlyosabban nehezedett rá egy ennél sokkal közelebbi veszély – mi lesz, amikor elalszik? Vajon rémálmai lesznek, mint az imént? Mi van, ha nem jön rá, hogy álmodik, és kárt tesz valamiben, esetleg saját magában? Pillantása a Lubell asztalára kitett fegyverre siklott. Vajon maga ellen fordítja a pisztolyt egy bódult látomásban? Dobja ki inkább a rommá vert berendezések milliónyi törmeléke közé, hogy nehogy rátaláljon egy őrült pillanatában? Hirtelen rászakadt a kétségbeesés, a magány, a tehetetlenség és a düh. Eidan, Gillmore, Robson, Dynane…, miért kellett, hogy ez történjen? Nem volt neki jobb a Földön, nem élvezte ott a munkáját? Miért fogadta el ez a felkérést: pénzért, hírnévért? Kijut valaha is innen? Mi lesz, ha öt nap után a parancsnokhelyettes nemet mond, mert valakik úgy döntöttek, veszélyes magára és másokra? Érdemes egyáltalán várnia, amikor a körülmények ellene szólnak? Üljön itt rettegve, amikor jó esélye van, hogy úgyis itt tölti élete hátralévő nyomorúságos éveit? Ismét a fegyver felé lesett. Milyen egyszerű is lenne, nem? Tulajdonképpen nem is érezne semmit, az energialövedék nem is úgy fáj, mint a korabeli acéltöltények. 
Szinte megbabonázva nyúlt a fegyverért, és maga elé emelte. Úgy tanulmányozta, mintha még sosem látott volna pisztolyt. Elmosolyodott. Dehogynem, hiszen nem sokkal ezelőtt egy embert is megölt vele. Olyan ártatlannak, olyan közönségesnek tűnt a tárgy. Ez képes kioltani egy ember életét? Ez a maroknyi fém és műanyag? Tekintete végigsiklott a formatervezett pisztolyon, a csillogó felületen és az apró kijelzőn, amely szerint a fegyver teljes kapacitáson állt. Megtegye? Csak egy pillanat lenne… a pisztoly csöve lassan a feje felé fordult. Automatikus mozdulat volt, nem irányított. Olyan egyszerű, és máris vége. Nincs több őrlődés, nincs több kétség, és nincs megaláztatás. Farkasszemet nézett a szűk pisztolytorokkal, ahonnan a halált hozó energiatöltet vágódik majd ki. Újra elmosolyodott, de ez a vigyor más volt. Ez Dr. Ethan Craighton volt, és nem valaki más.
– Ébredj! – csendült a hangja.
Craighton teste aprót rándult, majd visszatért, ezúttal tényleg. Ott ült a vezérlőben, a székben, ahol egyszer már felébredt. Legalábbis akkor még azt hitte, mert igazából nem. 
– Álom az álomban – mondta magának a doktor. – Akárki is áll emögött, mesterien bánik az emberi elmével. Szinte már félelmetes.
Igen, a pisztoly digitális kijelzője buktatta le a rejtélyes álom-manipulátort. Akármilyen tökéletes álmot is hozott létre, hiszen az első ébredést még el tudta hitetni vele, dacára az ujjával végzett ébrenlét tesztnek, de a második alkalommal elbukott. A fegyver ugyanis nem lehetett teljes kapacitáson, hiszen három lövedéket már kilőtt belőle. 
Craighton diadalérzete azonban nem tartott sokáig. Ezt a csatát ugyan megnyerte, de a háború vége még messze volt, legalább öt napra. És négy igazi, hosszú éjszakára. 

Megismételte az álomban lezajlott lépéseket, fényképezett, elment Gillmore mellett, ételt és italt vett magához, majd Lubell irodájába ment. Ezúttal azonban evés után azonnal munkához látott. Felmérte, milyen használható gyógyszerek és orvosi felszerelések maradtak használhatóak az eszement rombolás után. Jólesően nyugtázta, hogy jellemzően az altatók, fájdalomcsillapítók és nyugtatók tűntek el, továbbá a sérülések ellátásához szükséges kötszerek, fertőtlenítők és vérzéscsillapítók, ám hátramaradtak azok a dolgok, amelyek a gyógyszerészetben járatlanok számára kevés jelentőséggel bírtak. Craighton egy képzeletbeli listát követve válogatott az üvegcsék, fiolák és dobozok között, és megelégedetten ért a végére. Ott volt minden, amihez ahhoz a speciális adalékhoz volt szüksége, amelyet már a mélyalvó kapszuláknál is alkalmazott, és amely képes volt olyan katatón álomba lökni az agyát, hogy semmilyen álomkép se tudjon kialakulni benne. A szer, amit injekcióval egyszerűen beadhatott magának, tulajdonképpen olyan hosszantartó és mély alvásciklust hozott létre, amely lehetetlenné tette az álomfázisok megjelenését. Azonban a legjobb tudása és a legpontosabb adagolás ellenére is csak remélni tudta, hogy ez a keverék elegendőnek bizonyul majd a titokzatos erő ellen, amely nyilván azonnal meg fogja támadni, ahogy lehunyja a szemét. 

Két nap telt el, két teljesen eseménytelen nap. A leszállóegységből való bejelentkezése mindkétszer rövid volt, és formális. Kérdezték ugyan, hogy hogy érzi magát, de ő megmaradt az általánosságok síkján. 
– Kicsit fáradt vagyok, de minden rendben – felelte, és ez igaz is volt.
Ha történt is valami, ő nem észlelte – nappal nem látott vagy hallott semmit, éjszakánként pedig tudatlanul hevert kollégája terápiás ágyán, ahol előtte nyilván a bányatelep személyzete öntötte ki a lelkét Lubellnek. Nem volt túl kényelmes, végül is nem alvásra tervezték, de Craighton olyan mélyen és érzéketlenül aludt az injekciók után, hogy csak az ébredés utáni derék-, vagy nyakfájdalmak jelezték, hogy valóban az ágyon töltötte az elmúlt órákat. Nem álmodott, és nem emlékezet semmire attól a pillanattól kezdve, hogy lehunyta a szemét. Napközben vitamint és energiaszeleteket rágcsált, és tulajdonképpen egész jól elfoglalta magát az orvosi részlegben. Hol olvasta Lubell jelentéseit, hol egyéb orvosi kartonokat tanulmányozott, sőt arra is rájött, hogyan tud belépni a központi szerverbe, és abban kutakodni. Túl sok érdekességet nem talált benne, legalábbis az ő szemszögéből nem tűntek érdekesnek a bányászati feljegyzések, a karbantartási naplók és az egyéb műszaki bejegyzések. Annyit azonban sikerült megállapítania, hogy semmilyen szokatlan esemény vagy váratlan felfedezés nem előzte meg az alvászavarok és a rémálmok megjelenését, azaz a bányászok tevékenysége és az ismeretlen entitás támadása között nem látszott összefüggés.

Vajon hol tartana az emberiség, ha egyetlen kutatója sem tért volna le a kitaposott útról, és egyetlen felfedezője sem nézett volna farkasszemet az ismeretlennel? Lehet-e őszinte válaszokat kapni ott, ahol a kérdéseket sem merik feltenni? Hány és hány tudós vállalkozott őrült kísérletekre, akár saját magán is, hogy előrelendítse a tudomány kerekét? Voltak, akik az életükkel fizettek merészségükért, de sokkal többen voltak azok, akik csodálatos dolgokat fedeztek fel. Mindössze annyi kellett hozzá, hogy bátran, és néha talán kissé felelőtlenül is, fel merjék vállalni azt, amit mások nem akartak, nem tudtak vagy nem mertek. És most ugyanez a kihívás kesztyűt dobott Craightonnak is az Univerzum egyik apró, sápadt fényben derengő holdján.
A harmadik nap délutánján a doktor ott állt az egyik műtőben, és gondolataiba mélyedve szemlélte a berendezéseket, amelyek valamilyen csodálatos módon szinte érintetlenek voltak, talán azért, mert még letakarva álltak a sarokban, ahová elhelyezték őket évekkel ezelőtt, amikor a telepet építették. Ezek lehettek a tartalék berendezések, amelyekre szerencsére nem volt ez idáig szükség, és most ott pihentek dolgukra várva az egyik terem sarkában. Igen, Craighton kíváncsi volt arra, mi húzódik meg a rémálmok mögött, ki mozgatja a szálakat, és miért történt meg mindaz a szörnyűség, ami a bányatelep végzetét jelentette. Felébredt benne a kutató, a tudós, aki válaszokat akar, aki nem hátrál meg, és aki előtt nincs akadály. Hiszen ott voltak az általa kiválóan ismert orvosi felszerelések, ez az ő terepe volt, ahol ő volt a technikai zseni. Igen, be tudna állítani egy ágyat, amelyen aludhatna, be tudna programozni pár gépet, hogy figyeljék a biológiai funkcióit, és adott helyzetben felébresszék vagy mélyalvásba taszítsák őt. Miért ne? Ezzel talán közelebb jutna az álom-manipulátorhoz, és talán beleshetne a titkok tarsolyába. 
Alaposan megtervezte a kísérletet, pontos terv szerint elrendezett mindent. Beállította a paramétereket: a pulzust, a vérnyomást, a légzést és az agyhullámokat figyelő érzékelőket, amelyeket gondosan elhelyezett magán. Óvatos volt, a határértékeket alacsonyan szabta meg, hogy felébredjen, ha izgalomba jön vagy épp ellenkezőleg, túlságosan is ellazul. Robson fegyverét az irodában hagyta, egy fiókban, és jobb csuklóját az műtőágyhoz szíjazta elővigyázatosságból. Végső biztosítékként pedig beállította az automata injektort, hogy három perccel az álomciklus megjelenése után, ha addig nem állítja le, adagoljon a számára egy álomblokkoló injekciót. 
Végigfeküdt a szándékosan félhomályba burkolt műtőhelyiség egyetlen ágyán, ahol a műszerek alig hallhatóan zümmögtek körülötte. Ha a Földön lett volna, egy hétköznapi alváskutatói tesztnek látta volna az egészet, ám ezúttal valami teljesen másról volt szó. Arra készült, hogy bemerészkedik egy idegen és veszélyes tartományba, és megkísérel szembenézni annak titokzatos, és minden bizonnyal kegyetlen urával. Egyáltalán nem volt nyugodt, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy bölcsen teszi, amit megtenni szándékozik. De már nem volt számára visszaút, várta őt az ismeretlen. Lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni.

Nem tudta, mennyit aludt, de egyszeriben az Areum-15 kristálytiszta és levegőtlen atmoszférájában találta magát. Nem volt rajta a szkafandere, mégsem érzett hideget, vagy légszomjat. Alig fogta fel, hol van, amikor teste lassan felemelkedett, majd egyre gyorsuló tempóban repülni kezdett felfelé, a fekete égbolt kupolájába. A sebessége őrjítővé vált, majd hirtelen megtorpant a magasban. Valahol odalent a hold sápadt gömbjét látta, ahogyan körberagyogták a hideg csillagok. Mélységes nyugalom öntötte el, amit csak olyan érezhet, aki isteni erővel bír. Egy pillanatig sem félt, nem aggódott, és még csak nem is izgult. Az űr tökéletes boldogsággal töltötte be, a fekete csend puhán ölelte. Szinte észre sem vette, ahogy lassan tovasodródott, szeme előtt bolygók és napok csillogtak, távoli galaxisok fénylettek, és a kozmosz járta örökké tartó táncát. Nem is akarta tagadni, otthon érezte magát, ebben a kellemes állapotban szeretett volna maradni, akármeddig, és része lenni a táncnak.
De valami megrázta, hidegen megszúrta, amitől zuhanni kezdett valamerre. Szinte azonnal az Areum-15 jelent meg előtte, de olyan rettenetes iramban, hogy a biztos becsapódás iszonyatától megrettenve a szeme elé kapta a kezeit. Ám az egyik keze nem mozdult, bénán lógott maga mellett, ahogy irdatlan sebességgel lezuhant a kőkemény sziklákra. Azonnal felébredt, ahogy a műtőszoba hideg acélpadlójába verte a vállát, majd magára rántotta az ágyat az odaszíjazott kezével. Az elektródák leszakadtak a testéről, de olyan is volt, amely inkább a berendezésből tépődött ki. Kábultan nézett körbe, de felfogta hol van, és mi történhetett vele. A műszerek felé pillantott, és meglepve látta, hogy az EEG vonalak alig pár másodperccel ezelőtt olyan vad táncba kezdtek, hogy elérték a limitként beállított értéket, mire az engedelmes gép nyomban felébresztette őt. 
Percekig ült a padlón, és az álmán gondolkodott. Mi volt ez, mit látott? Mit jelent? Hirtelen felugrott, és igyekezve, de azért kellő odafigyeléssel újra összeállította a berendezéseket, kicserélte a kábeleket a szenzorokon, és újraprogramozta a műszereket. Ezúttal magasabb értékeket állított be, hogy ne ébresszék fel olyan hamar, és az időzítést is tíz percre állította be. Izgatottan visszafeküdt, becsukta a szemét, ám az álom nem jött olyan gyorsan, mint előtte. Percekig, talán fél óráig is feküdt, már arra gondolt, hogy mesterséges álomba kergeti magát, amikor végre elaludt.

Ismét nem tudta, mennyi idő telt el, de újra a hold felszínén állva tért magához. Szinte már kívánta a veszett repülést, ám ezúttal valami más történt. Ahogy ott állt a kietlen, lapos dombokkal ölelt tájon, egy apró pont jelent meg a horizonton. Ahogy figyelni kezdte, rájött, hogy akármi is az, közeledik hozzá, és hamarosan azt is ki tudta venni, hogy egy ember jön felé. Más esetben talán meglepődött volna, de most nem – a felé igyekvő férfi ugyanis nem volt más, mint ő maga. Amikor a másik doktor pár lépésnyire volt, megszólította:
– Jó estét, Dr. Craighton.
– Ezt az alakot választottam, hogy ne ijedj meg – felelte a tükörképe.
– Ki maga…, vagy mi maga?
– Az emberek közt nincs nevem, nem is tudtok rólam, és egyszerű elmétek nem is tudná felfogni létezésemet. Legyen elegendő annyi, hogy vagyok és létezem. Mindig is voltam, és örökké leszek.
– Maga…, Isten?
– A szűk emberi értelmetek nyilván annak nevezne, de nem az vagyok, amit ti istennek hívtok. 
– Akkor mégis ki maga?
A másik doktor abban a pillanatban eltűnt Craighton szeme elől. 
– Nem erről akarok beszélni veled – szólalt meg egy keményebb hang a háta mögött.
A férfi megfordult, ismét saját magát látta.
– Te más vagy, mint a többiek, átláttál az álmok hálóján. Mondd, hogyan?
– Orvos vagyok, pszichiáter és az alváskutatás a szakterületem.
– Akkor értem. 
– Hogyan hozza létre az álmokat mások fejében? – kérdezte Craighton.
A tükörképe megint eltűnt előle, és a háta mögött bukkant fel.
– Megmutattam, ki vagyok, és mit érzek. Emlékszel?
Craightonnak egy pillanatra eszébe jutott a korábbi kozmikus lebegés, sőt még az a kellemes érzés is átfutott rajta egy rövid ideig.
– Igen, de az mit jelent?
– Mindig is léteztem, egyidős vagyok a világegyetemmel. Kedvemre járom be, a nekem tetsző útvonalon, és az általam meghatározott időben. Örömöm lelem benne, és szabad vagyok. Most itt vagyok, és megzavartatok.
– Hogyan? Mit tettek a bányászok?
– Idejöttek.
– Rátaláltak magára?
– Nem, de nem ez a fontos, hanem hogy itt voltak.
– De miért…, miért… – Craighton nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot, nem állt szándékában túl szókimondóan fogalmazni.
– Számomra az emberek lényegtelenek. Olyan, mint számotokra a hangyák vagy a csótányok. Ha valamelyikük a házatokba téved, megölitek. Én is mindössze ennyit tettem.
– De hát az emberek nem rovarok – mondta kissé meglepetten Craighton –, azért annál többek vagyunk.
– Számomra nem. 
– És miért így? Miért ezzel a barbár módszerrel tört ellenünk?
– Barbár? Én senkit sem bántottam.
– És a rémálmok? – a doktor ugyan belül bosszankodott, de igyekezett nem kimutatni.
– Azt használom, amim van – zárta le a képmása.
A doktor hallgatott. 
– Mit szándékozol tenni? – kérdezte tőle az idegen.
– Várom, hogy elvigyen az űrhajó. Még két nap és megjön a válasz.
– És ha nem visznek el?
Craighton vállat vont, de meglepetésére az izmai nem engedelmeskedtek az álomvilágban.
– Erre nem akarok gondolni.
– És ha elvisznek?
– Akkor végre elmehetek és… – a doktor elnémult. 
Hirtelen rájött, hogy amit mondani szándékozott, az nyilván ellenére lesz az ismeretlennek. Az, hogy akkor beszámolna mindarról, ami a holdon történt, őróla is, akárki legyen is. 
– És beszélnél rólam – fejezte be szárazan amaz. – És akkor mások jönnének ide, és keresnének. 
Craighton a földre szegezte a tekintetét, valahogy furcsa volt a saját szemébe néznie, és elismernie, hogy igen, ez történne.
– Nem engedhetlek el – mondta végül a másik.
A doktor felnézett:
– Ha a Cepheus visszamegy, akár nélkülem is, akkor is ide fognak jönni, hogy kiderítsék, mi történt. 
– Akkor az űrhajót sem engedem el – közölte az idegen egyszerűen.
Craighton magára mosolygott:
– Akkor is idejönnek. 
– Miért?
– Ilyenek az emberek. Kíváncsiak, és nem adják fel. Addig fognak jönni, amíg meg nem találják a válaszokat.
– Velük is végezhetek.
A doktor megrázta a fejét:
– Rá fognak jönni, hogyan árt nekik, és ki fognak találni valamit, amivel meggátolhatják az álmokat. Ez is az emberek sajátja. A kihívás csak ösztönöz minket. 
Craighton érezte, hogy most ő került fölénybe.
– Ha viszont elenged, talán meggyőzhetem őket, hogy ne jöjjenek ide.
– Mivel győznéd meg őket?
– Még nem tudom, de majd kitalálok valamit. Maga semmiképp nem veszthet, csak nyerhet.
A tükörképe eltűnt. Craighton megfordult, ám teljesen egyedül volt. Ugyanebben a másodpercben kiszaladt a levegő a tüdejéből, és fájdalmasan feszítő szorítást érzett benne. Megpróbált levegőt venni, de semmi nem történt. Szemei könnybe lábadtak, és úgy érezte, belülről akar szétszakadni. Kiáltani szeretett volna, belemarkolni valamibe, de csak erőtlenül csapkodott maga körül. Fuldokolva, milliónyi apró tűszúrásszerű kínnal gyötörve zuhant a talajra, ahol a sárgás por felbolydult tőle, majd némán visszahullt mellé és rá, fakó homályba fullasztva a fényt.
Levegőért kapkodva ébredt fel, ám rémülete szemernyit sem csökkent. Lubell irodájában ült ugyanis, balján a kapitány fegyvere, előtte kollégája számítógépe. Elképzelése sem volt, hogyan oldozta ki magát az ágyból, miként vette le magáról az érzékelőket, és miképpen jött ki ide, több tíz méterre, és azt sem, miképp vette elő a pisztolyt a fiókból. Ám a legmegdöbbentőbb az volt, hogy az előtte világító képernyőn egyetlen mondatot látott, amit kétségkívül ő gépelt be:
– Ha az űrhajó nem visz el, használd a fegyvert inkább, mielőtt elaludnál.

A doktor minden tudományos igyekezete ellenére többé nem sikerült kapcsolatba lépnie az idegen entitással, akárhogy is állította be a műszereket vagy a gyógyszeradagokat. Minden álma földhözragadt banalitás volt, emlékek a múltból, fantáziák a jelenről. A felszínen dühítette, hogy a lény nem keresi vele a kapcsolatot, de lelke egy piciny darabja hálás volt, hogy szabadon alhatott. 
Az ötödik nap délutánján, amikor a leszállóegységből bejelentkezett, türelmetlenségét nem tudta leplezni.
– Megérkezet a válasz a Földről? – kérdezte sürgető hangon Eidant.
– Igen, doktor, megérkezett. 
– És? Mikor visznek el? – Craighton valahogy el sem tudta képzelni a visszautasítást.
– Nem visszük el, doktor, sajnálom – a másodkapitány szavai ökölcsapásként érték.
– De… hogyan? – remegett Craighton hangja.
– Sajnálom, az a döntés, hogy ne engedjük a Cepheusra. A Dynane már értesítette az űrhadsereget a helyzetről, és feltehetőleg már úton van egy csapat űrgyalogos. 
A doktor tehetetlenül rázta a fejét:
– Az nem lehet! Vigyenek el innen!
– Nem tehetem, sajnálom.
Craighton elméjében egy hirtelen terv kezdett formát ölteni.
– Tudom, mi történt a bányatelepen, és azt is, ki okozta. Vigyenek el, és elmondok mindent.
A Cepheus hallgatott.
– Eidan, ott van?
– Mondja el, mit tud, és talán felülbírálom az utasítást.
– Nem, nem. Nem mondok semmit, amíg a hajóra nem visznek. Nem vagyok ostoba.
Újabb szünet következett, és Craighton elképzelése már azelőtt csődöt mondott, hogy valóban megszülethetett volna.
– Sajnálom, doktor, nem tehetem.
– Maguk itt maradnak, amíg a hadsereg ideér? – kérdezte a doktor megadóan.
– Visszahívtak minket, a Cepheusnak mennie kell más telepekre.
– A keservit! – fakadt ki a doktor. – Hát ennyit ér egy ember a vállalatnak?!
– A napidíja felét a Dynane kifizeti magának arra az időre, amit a bányatelepen tölt a várakozással – mondta Eidan.
Dr. Ethan Craighton soha nem volt az erőszak és a vulgarizmus híve, de most arcpirító szavakkal részletezve megesküdött arra, hogy ha egyszer visszajut a Földre, miként fogja a Dynane Vállalat igazgatóját a lehető legváltozatosabb módon kínhalálra ítélni. Amikor végül kifulladva befejezte, további szó nélkül otthagyta a leszállóegységet, és még mindig feldúltan visszatért a telepre. Talán a foglalkozása révén, esetleg a veleszületett humanizmusa miatt, de az is lehet, hogy a Teremtőtől kapott természete okán teljesen elfogadhatatlan volt számára, hogy egy pénzvezérelt óriáscég döntsön a sorsa felett, még akkor is, ha azok nem lehettek tudatában annak, ami a holdon valójában történt. Persze felfedhette volna az idegen titkát Eidan előtt, de a költők által gyakran emlegetett rosszabbik éne azt súgta neki, hogy így álljon kicsinyes bosszút azokon, akik cserbenhagyták. Más helyzetben nyilván ellenállt volna a kísértésnek, és felülkerekedett volna benne a józanész és a tudós, de az elhangzott arcátlanság a lelkébe, a becsületébe és egyenesen az egójába vágott. 
– Jöjjön, aminek jönnie kell! – kiáltotta az üres acélfolyosóknak, amikor Robson fegyverét bedobta egy szellőzőrácson. 
– Hallod?! – folytatta fennhangon, mintha abban bízna, hogy a rejtélyes entitás hallja őt. – Nincs már fegyverem! Gyere!
Ám semmi nem történt, a falak gúnyosan tekintettek vissza rá. Ahogy elkeseredetten rótta a telepet, hirtelen megpillantotta Gillmore tetemét, és a mellette heverő véres vasrudat. Valami köd ereszkedett elméjére, és alig emlékezett arra, ami ezután történt. Zihálva rohant a jellegtelen labirintusban, össze-vissza csapkodott maga körül az acélcsővel, valami recsegve széttört mellette, aztán üvegek csörömpöltek, és apró elektromos szikrák csillogtak mindenfelé. 
Amikor újra önmaga volt, izzadtan kuporgott Lubell irodájában, és még mindig az agyonhorpadt rudat szorongatta. Valahonnan fanyar vegyszerszagot szagot érzett, talán a műtőhelyiség felől. Nem kellett felkelnie, hogy tudja, mi történhetett, mit tehetett öntudatlan őrjöngésében. Szétzúzta a berendezést az összes megmaradt gyógyszerkészlettel egyetemben, így nem volt több mesterséges álom, nem volt már irányított kábulat. Ha elalszik, mert egyszer biztosan el fog mielőtt a hadsereg ideér, akkor csak ő lesz és az a lény.

Az Areum-15 egyik magas hegylánca előtt állt, amit még sosem látott, sem a valóságban, sem az álmaiban. Az Alpokra emlékeztette őt, csak a légkör hiánya miatt nem fedte hó a szürke csúcsokat, amelyek így egy sas madár karmaiként karcolták a kristályeget. Bár elméje már rég feladta a harcot a valósággal és a fantáziával folytatott küzdelemben, némi érdeklődéssel nézett körül ezen az új környéken. Több nap telhetett el az Eidannal folytatott beszélgetés óta, és a Cepheus már nyilván fényéveknyire volt innen, gyomrában a szépeket álmodó, mélyalvó legénységgel. Ennek ellenére Craighton is nyugodtan aludt, sőt, egyáltalán nem voltak álmai, amelyekre emlékezett volna felébredéskor. Ez volt az első vízió, miután elvágta maga mögött az általa gépelt üzenetben megfogalmazott lehetőséget. 
– Tehát nem vittek magukkal – hallotta saját hangját maga mögül.
Igen, a tükörképe állt ott, ahogy azt már egyszer látta. Nem felelt neki, úgy érezte, nem kell a még mindig sajgó sebet tovább mélyítenie.
– Ezek szerint az emberek tudnak ilyenek is lenni – állapította meg az idegen más. 
– Most mi lesz, mit teszel? – kérdezte Craighton teljesen beletörődött hangon.
– Meg fogsz halni – mondta amaz.
– Megölsz?
– Én nem. Te fogod, saját magadat.
– Hogyan?
– Nem tudom. Talán kinyitod a légzsilipet a tűz előtt, vagy beleveted magad egy bányaaknába. Az emberi képzelet határtalan.
Craighton hallgatott, tudta, hogy dacára rendkívüli elméjének, előbb vagy utóbb az idegen valamelyik csapdájába bele fog esni, és bevégzi, de addig is megszámlálhatatlan veszélyen kell átkínlódnia. Nem akarta, minden idegszála tiltakozott ellene. Ő tudós volt, nem harcos. Számára a tudás volt a fontos, a kérdések számítottak, még akkor is, ha nem kapott rájuk válaszokat. Ezért mondta ki a következőket:
– Kérhetek valamit?
– Talán igen – felelte a képmás.
– Mutasd meg magad.
– Abba nyomban beleőrülsz.
– Mit számít – vonta meg a vállát, és meg sem lepődött, hogy a teste nem mozdult.
Az idegen ránézett, és hosszasan fürkészte a doktor eltökélt tekintetét. Nem szólt semmit, egyszerűen csak elillant, ahogy egy álombéli jelenés szokott.

Craighton ott állt a hold fakó porában, alig tíz lépésnyire a Ryung űrdokkjától. Ezúttal valóban ott volt, testét óvó szkafandere rajta volt, sisakjában ütemesen lélegezte be az életet adó levegőt. Ha kérdezte volna őt valaki, miért van ott, nem tudott volna határozott választ adni, inkább egy sugallat, egy láthatatlan ösztönzés hívta őt akkor, és oda. Ameddig a szeme ellátott, lapos halmok kergették egymást a mozdulatlanságba merevedve. Olyan volt, mintha egy állóképet bámult volna, nem is egy levegőtlenségében is eleven égitestet. Valami ekkor megmozdult ebben a bénultságban, a horizonton felbukkant egy lassan repülő test. A doktor először azt hitte, valami furcsa színjáték készül, és mégis egy leszállóegység közelít felé a Cepheusról, amely valójában nem ment el, mert Eidan végül meggondolta magát. De nem az volt. Ahogy közelebb és közelebb ért, Craighton elvigyorodott, és mire a dolog egészen fölé ért, hangos nevetése betöltötte a sisakját.
Odafent a magasban egy lényt látott, hatalmas, súlyos, mozdulatlan szárnyakkal szállni. Óriási volt, a hajónál is nagyobb, mégis olyan csendben és méltósággal siklott, mint egy űrjármű. A szárnyak egy elképzelhetetlenül széles hátba csatlakoztak, amelyből négy végtag nőtt ki, a teremtmény emberszerű megjelenésű volt, csak fatörzs vastag, izmos lábakkal és karokkal. Minden tagja ölnyi hosszú, fémes megjelenésű karomban végződött, feszes bőre pedig gumiszerűen fénylett és csillogott. De a legborzalmasabb a feje volt, az ormótlan, gömbszerű arcon nem szemek, orr és száj látszott, hanem megannyi polipszerű csáp vonaglott kaotikus forgatagban. 
A doktor egy pillanatra abbahagyta a nevetést, elméje kétségbeesve küzdött a felfoghatatlan látvánnyal, amit ez a lény nyújtott. Ám agya végül alulmaradt a borzalommal szemben, megadta magát, és Craighton újra nevetni kezdett – ezúttal sikítva, hisztérikusan és őrjöngve nevetett.


Az idő fogantatása óta vándorolnak a csillagporból gyúrt kortalan lények, kik súlyos szárnyaikon bejárják a végtelen űrt, hogy vad álmaikból megszülessenek a rémek.