Kidosenshi

A két matt fekete, impulzus rotoros Karasu harci helikopter alig hallható zúgással szelte a Nagy Rengés után egyszerűen csak Új-Tokiónak nevezett város egyik gyéren lakott kerületének légterét a kora esti szürkületben.
- Három perc, és belépünk a 173-as zónába. Néma üzemmódra készülj.
A pilóta ujjaival megérintett néhány gombot, mire halvány fények gyúltak ki a műszerfalon, jelezvén, hogy a hajtóművek készen állnak a lopakodó módra. A gépek lassú ívben kanyarodva enyhén balra dőltek, és ereszkedni kezdtek a toronyházak lekopott tetői felé.
- Központ, behatolunk a célterületre. Néma üzemmód aktiválva.
- Vettem, sok szerencsét!
A pilóta lágyan megpöckölt egy kapcsolót, és egyszerre minden zaj elült a gép körül, olyan volt, mintha egy hatalmas, fekete madár szállt volna, kiterjesztett szárnyaival. A másik helikopter követte a parancsot, és a páros teljesen némán hasította a lehűlő levegőt.
Rayuku parancsnok az ívelt monitort pásztázó megfigyelőre nézett, és megkocogtatta a vállát.
- Még nem látom őket, uram – szólt suttogva a katona, de nem nézett fel a képernyőről.
- Csökkentse a magasságot és a sebességet.
A pilóta bólintott, lazán előretolta a botkormányt, és a nesztelenül repülő járművek besüllyedtek az alig lakott épületek közé, hogy fekete árnyakként suhanjanak a koszos ablakok előtt. Lágyan manővereztek a málló falú felhőkarcolók között, közben a parancsnok türelmetlen pillantásokat vetett a megfigyelőre.
- Megvan három, irány 19, 25. Háromszáztíz méter, uram.
- Három? – kérdezte Rayuku enyhe idegességgel a hangjában. – A reikon szerint nyolcan jönnek.
- Keresem őket, uram.
- Lassítson – szólt a pilótának a parancsnok.
A helikopterek már szinte lebegtek az egyre sötétedő levegőben, olyan lassan kúsztak előre.
- Megvan a másik öt, uram – jelentette a megfigyelő. Irány 47, 12, távolság nyolcszázhatvan méter.
A parancsnok biccentett.
- Karasu kettő, menjen az ötös csoport felé, mi megyünk a hármashoz.
A másik gép élesen elfordult, és eltűnt egy irodaépület rozsdabarna betontömege mögött. A vezérgép lassan lejjebb ereszkedett, a napnyugta után érvényben lévő kijárási tilalom miatt üresen feszülő utca felé, miközben óvatosan közelített a megfigyelő által adott koordinátákhoz.
- Az lesz ott, a Nitomi torony – állapította meg fojtott hangon a pilóta, és előremutatott egy hegyes tűre emlékeztető formájú épületre.
- Hol vannak?
Halovány villanások jelezték, hogy a megfigyelő felbontást váltott a monitorán.
- Kilencedik emelet, és lassan haladnak felfelé.
- Fenébe, – morogta Rayuku -, akkor vigyen inkább a tetőre, Sakku. Civilek?
- Csak a huszadik emeletig vannak az irodák, de már senki sincs itt, uram.
A gép enyhén megbillent, majd engedelmesen emelkedni kezdett a toronyház teteje felé, és pár pillanat múlva már zajtalanul függött a magasban, a ház fölött.
- Indulás!
A helikopter ajtói nesztelenül félresiklottak, két-két kötél hullott alá, amelyen azonnal négy fegyveres alak csúszott le a betontetőre. Amint leértek, defenzív formába rendeződtek, majd megvárták, míg a gép eltávolodik tőlük.
- Célpontok a tizenhatodik emelet északi szárnyában. Behatolás! – hallották a parancsnok hangját a sisakjukban.
A négy senshi futólépésben haladt végig a tetőn, egyikük óvatosan felnyitotta az acél csapóajtót, majd egymás után bemásztak a központi lépcsőházba.
- Státusz? – kérdezte Rayuku.
- Még nem vették észre őket, uram – jelentette a megfigyelő.
A parancsnok bólintott.
- Jók vagyunk, kövessék a holotérképet!
A katonák sisakkijelzőjén halványsárga színben ott derengett a Nitomi-torony szerkezeti vázlata, a liftekkel, lépcsőkel, szobákkal, de még a szellőzőjáratok és a csőhálózat vonalai is, rávetítve az infraérzékelő által közvetített képre. Az egyik senshi gyors kézjeleket adott, mire két társa guggolva előre osont a lépcsőn lefelé, nyomukban a másik két katonával. Összeszokottan és nesztelenül surrantak előre, nem kihagyva egyetlen sötét sarkot vagy beugrót sem.
- Tizenhetedik emelet – súgta a megfigyelő -, a célpontok tovább haladnak felfelé.
- Hamarosan észlelni fogják őket – jegyezte meg a parancsnok -, legyenek éberek.
A katonák szorosabbra fogták fegyvereiket, és ha lehet, még körültekintőbben araszoltak előre. Huszonegy, mutatta egy pirosan felfestett jel az emeletszámot a félhomályos lépcsőházban. A vezető megálljt intett, majd újabb kézmozdulattal jelezte, hogy ezen a szinten mennek be, az északi szárny felé osonnak, és bevárják a célpontokat. Társai nyugtázták a parancsot, és egyesével belopakodtak a gyéren megvilágított folyosóra. A modern, ám mára teljesen lepusztult folyosón csak elvétve égtek a lámpák, rövid szakaszokat erős fényben fürdetve, hosszabb részeket pedig teljes sötétségben hagyva.
- Huszonegy – jött a megfigyelő visszafojtott suttogása.
Három senshi villámgyorsan fedezékbe húzódott egy tartóoszlop, egy üres virágállvány vagy egy tűzcsap mögött, ám az egyiküknek nem jutott rejtekhely. A katona ezért görnyedt testtartásban előreszaladt, és véletlenszerűen megtaszított egy ajtót a bal oldalán, amely szolid csikorgással kinyílt. Nem habozott, bevette magát a sötétbe, de az ajtót résnyire hagyta. Éppen időben, mert az infraszenzorok elkezdték kirajzolni az első célpont körvonalát.
A bíbor-feketés, rugalmas, ám mégis kemény bőrű akumuru lassan közeledett a mennyezeten mászva. Nem volt túl kifejlett példány, nagyjából másfél méter hosszú lehetett, kezei és lábai pengeéles karmokban végződtek. Hozzávetőlegesen humanoid formája volt, ám testfelépítése alkalmazkodott a négy végtagon való haladáshoz, ezért nyakuk kissé megnyúlt, gerincük enyhén meggörnyedt, ugyanakkor az egész teremtmény valami megfoghatatlanul torz, inkább undort keltő látványt nyújtott. Bár most a lény óvatosan szaglászva nyomult előre, rendkívül izmos végtagjaikkal elképesztően gyorsan tudtak mászni, ha kellett. Az első akumuru váratlanul megtorpant, és hegyes fogakkal telerakott száját kinyitva, halk, sziszegő torokhangot adott ki. Pár másodpercig mereven állt, majd ismét megindult, nyomában két másik lénnyel. A némán várakozó katonák lassan lejjebb hajtották fejüket, és a fegyvereik célzó berendezéseibe nézetek. Az elektronikával támogatott optika kitűnő képet adott a három célpontról, ahogy azok gyanútlanul közeledtek. Egyikük minden nehézség nélkül a bal oldali falon mászott, közel a plafonhoz. Amikor úgy öt-hat méternyire értek a lesben álló katonáktól, a vezető felkiáltott:
- Tűz!
A három, elektromos töltéssel gyorsított, apró robbanófejes lövedéket kilövő fegyver szinte egyszerre szólalt meg, halálhozó töltetüket egyenesen a szörnyetegek felé repítve.

Vagy hat blokkal arrébb, a Karasu Kettő helikopter négy katonája is sikerrel cserkészte be a célpontjait, egy órák óta bezárt, és így teljesen néptelen üzletközpontban. Helyzetüket azonban bonyolította, hogy az öt lény szétvált: kettő elindult az alagsorba, három pedig az üzletház első emeleti galériáján állt meg. Ennek megfelelően a négy senshi is két csoportra oszlott; Akibo és Kinetsu hadnagyoknak jutott az emelet, amelyet nesztelenül lopakodva közelítettek meg, a megdermedt mozgólépcsőn át.
- Huszonkét méter után elágazás, célpontok balra – hallották sisakjukban a megfigyelőjüket.
Fegyvereiket előre szegezve, óvatosan araszoltak előre a kereszteződésig, majd a sarokra érve meglapultak. Akibo gyorsan belesett a folyosóba, a lények éppen háttal voltak nekik, az egyik édességüzlet kirakata előtt szaglászva. A senshi intett társának, hogy kövesse, és mindketten szinte lábujjhegyen közeledtek a célpontok felé, Akibo kissé előrébb. Nem ez volt az első bevetésük az akumuruk ellen, pontosan tudták, hogy bár nagyon rosszul látnak, hallásuk, illetve szaglásuk kifinomult, és a legapróbb rezgéseket is érzik a talajon.
Minden körültekintő manőver ellenére azonban valami történhetett, mert az egyik lény hirtelen feléjük fordult, majd éles, kerregő hang szakadt ki a torkán. Mindhárman egy szempillantás alatt a katonák felé iramodtak: egyikük a padlón, másikuk az oszlopokon ugrálva, a harmadik pedig a plafonon közeledett. Akibo megpróbált röviden célozni a legközelebbire, és meghúzta a fegyvere ravaszát, ám minden lövedéke a vadul ficánkoló lény mellett csapódott be a falba, kirakatüvegbe vagy betonoszlopba. A következő pillanatban a három fenevad lecsapott rá, és karmaikkal, fogaikkal másodpercek alatt darabokra szaggatták a tehetetlen férfit.
Kinetsu elborzadva szemlélte a jelenetet, és bár látott már ilyen tragédiát, még sosem ennyire közvetlen közelről. Dübörgő lépteivel mit sem törődve, visszaszaladt a kereszteződésbe, jobbra fordult, és a mozgólépcső felé száguldott. Útközben megpillantott egy beugrót, amely egy üresen álló üzlethelyiség ajtaja volt, oda vetette be magát.
- Akibo halott, erősítést kérek! – kiáltotta a mikrofonba.
Hasra vágta magát, és a hideg padlón feküdve, stabil fegyverrel, célba vette a folyosót, ahonnan a három akumurut várta. Érezte, ahogy tarkóján feláll a szőr, és verejtékcseppek születnek a homlokán. A szeme sarkából mozgást látott, amit egy pillanatra nem is vett komolyan, hiszen a helyiség belsejéből jött, ahová a holotérkép szerint nem lehetett bejutni a folyosóról, vagyis célpont nem lehetett ott. Miután újra észlelte az elmosódott körvonalat, kénytelen volt odalesni. Egy másodpercre a szíve is megállt. Az üres üzlet hátsó részéből egy fiatal, talán kamaszkorú, angyalian szép lány közelített felé, pár ujjnyival a padló fölött lépkedve.
- Mit keresel itt? Vissza, vissza! – üvöltötte Kinetsu, ám a hosszú, fehér hajú lány ügyet sem vetett rá.
Határozott, ugyanakkor légies mozdulatokkal átlépett felette, kifordult a folyosóra, amelyre éppen ekkor rontott be a három akumuru.
- Vissza! – próbálkozott még egyszer a senshi, de hasztalanul.
A bő, kék inget, és ugyanilyen kék szoknyát viselő jelenés ránézett, ajkai láthatóan szavakat formáztak, ám Kinetsu nem hallott semmit. Fejében ugyanekkor egy tisztán csengő, komoly női hang szólalt meg:
- Te vagy a kiválasztott, aki véget vet ennek.
A három gonoszan vicsorgó lény eközben kíméletlenül előrelendült, de a lány sem volt rest. Ahogy egyenesen feléjük indult, két kezéből két, vörös fénnyel izzó penge csúszott elő, majd egy akrobatikus manőverrel felszaladt a vékony kirakatüvegre, elrugaszkodott, és a levegőben megpördülve lesújtott az egyik teremtményre. Az akumuru rémisztő sikítást hallatott, zöldes vére hosszú ívben fröccsent az üvegre és a falra, ám a lány szinte éteri testén akadálytalanul haladt át. Kinetsu annyira megdöbbent, hogy továbbra is megdermedve hasalt, lőni sem volt képes.
A másik lény a támadójukra ugrott, ám úgy zuhant át rajta, mintha semmi sem lett volna ott, ahol a lány éppen állt. A pengék újra felvillantak, a kamasz bámulatosan precíz mozdulattal előreszúrt, egyenesen a szörnyeteg torkában dobogó szívébe. Az utolsó akumuru mély morgást okádva szemlélte társai gyilkosát a plafonról. Talán azt hitte, a könnyedén mozgó lány ott nem érheti el, ám az egyetlen ugrással maga is a mennyezeten termett, hogy az újból felizzó pengéket vadul megpörgetve szétszabdalja a lény pofáját. A tehetetlen test a folyosóra zuhant, a lány pedig egy kecses mozdulattal landolt mellette. Még egy utolsó pillantást eresztett el a kikerekedett szemmel bámuló Kinetsu felé, miközben a pengék visszasiklottak a kezébe, majd pár szökkenéssel eltűnt a kereszteződésben. A férfi meg sem tudott moccanni a látványtól, még akkor is görcsösen markolta fegyverét a földön, amikor két társa felrohant a lépcsőn. Értetlenül bámultak a hasaló senshire, és a három, nyilvánvalóan nem lövedékektől szétmarcangolt tetemre.
- Mi történt itt?
Kinetsu eleinte csak tátogott, majd alig hallhatóan kinyögte:
- Láttam egy tenshit, azt hiszem…
A másik két katona úgy meredt rá, mintha ők maguk is látták volna az iménti jelenetet.

Egy reikon feladata nem merült ki abban, hogy képességeivel előre megmondja, hol, mikor és mennyi akumuru fog felbukkanni a tíz emelet magas, nagyfeszültségű szakaszokkal védett városfalon belül, hogy a harcosok időben odaérjenek, és semlegesítsék őket. Ezen kívül részt vettek például meghallgatásokon, mint amilyenen éppen most Kinetsu hadnagy is megjelent, hogy részletesen beszámoljon az üzletházban történtekről, különösképpen az állítólagos angyallal való találkozásáról. Ilyenkor a reikon egyfajta élő hazugságvizsgálóként funkcionált, természetfölötti képességei ugyanis csalhatatlanul megsúgták neki, ha valaki nem az igazat mondta. Azt ugyan nem tudták, hogy mi a valóság, csak azt, hogy az illető hazudik, és ez éppen elegendő volt.
Ichirou őrnagy nyugodtan megtörölgette vékonykeretes szemüvegét, majd akkurátusan visszaigazította az orrára. Nyurga férfi volt, a hatvanas évei elején, kissé görnyedt tartással.
- Gondolom, hogy unja már, de még egyszer térjünk vissza a tenshivel történt találkozására, hadnagy – mondta enyhén rekedtes hangon.
A senshi bólintott.
- Összefoglalom, de kérem, egészítse ki, ha valamit kifelejtenék. Tehát, éppen az üresen álló üzlethelyiség ajtajában hasalt lőállásban, amikor az angyal a helyiség belsejében megjelent, majd pár ujjnyival a padló fölött lebegve megközelítette magát, átrepült Ön fölött, kiért a folyosóra, ahol aztán fegyvert vett elő, vagy az csak úgy megjelent a kezében, és az akumuruk felé rohant.
Az idős katona felnézett Kinetsura.
- Így volt, uram – felelte a hadnagy. – Azaz a folyosón állva rám nézett, mielőtt elindult a célpontok felé.
- Hmm…, persze, ezt említette, bocsánat. Ez után a tenshi végzett a rémekkel, majd újra Önre nézett, és távozott.
- Igen, uram.
- Valami más, esetleg? – kérdezte az őrnagy enyhe kétkedéssel, miközben a szobában lévő harmadik személyre, a reikonra pillantott.
A médium kissé távolabb ült, hogy jelenléte ne legyen annyira tolakodó. Egyenruhás, fiatal nő volt, átlagos vonásokkal, ám Kinetsu a jelen helyzetben csak a meleg, sötétbarna szemeire tudott koncentrálni, amelyek őt fürkészték.
A férfi megrázta a fejét:
- Nem, uram.
Ichirou hátradőlt a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető széken, és újra a szemüvegét kezdte tisztogatni.
- Azzal ugye tisztában van, hogy a legtöbb ember szerint tenshik nem is léteznek, mindössze kitalált alakok?
Kinetsu nem tudta, mire akar az őrnagy kilyukadni, de bólintott.
- Nyilván arról is hallott már, hogy újkori történelmünk során mindössze csak úgy nagyjából egy maroknyi ember látott valamit, ami szerintünk egy tenshi volt? – mondta, a szerintük szót kissé kihangsúlyozva.
- Igen, hallottam róla, uram.
- És azt tudta, hadnagy, hogy városfalakon belül soha, senki nem találkozott ilyen, úgynevezett, angyallal?
A hadnagy ezt nem tudta:
- Nem, uram, erről még nem hallottam.
Ichirou visszatette a szemüvegét, és egyenesen Kinetsura nézett.
- De azt gondolom hallotta, hogy ha fel is bukkannak valahol, sosem avatkoznak közbe semmilyen eseménybe?
A senshi kezdte kényelmetlenül érezni magát a kemény széken, de nem akart megmoccanni.
- Ezt sem tudtam, uram – válaszolta kínlódva.
- Ezek után továbbra is úgy véli, hogy egy angyalt látott, hadnagy?
Kinetsu egyszerűen nem tudta, mit vár tőle az őrnagy. Talán, hogy vonja vissza a jelentését? Vagy hogy hazudjon? Feszült volt, és tudta, hogy Ichirou látja rajta a belső vívódást. Szinte érezte a szemüvegen át beléfúródó tekintetet.
- Igen, uram, szerintem egy tenshi volt.
- Rendben, hadnagy, köszönöm az együttműködést. Azt hiszem, végeztünk is.
Kinetsu lassan fújta ki a levegőt, nehogy bárki is meghallja. Az őrnagy még röviden gépelt az adatpadján, majd kikapcsolta a tenyérnyi gépet. Komótosan eltette a szemüvegét, felegyenesedett, és az ajtó felé indult.
- Még valami – fordult vissza váratlanul -, nem mondott esetleg valamit ez az angyal?
A hadnagy szíve egy ütemet kihagyott, de igyekezett higgadtan felelni:
- Nem…, uram.
Ichirou leplezetlenül a reikonra nézett, akinek arcizma sem rándult, miközben halványan bólintott, hogy Kinetsu az igazat szólta.

Késő délután volt, amikor Kinetsu végre elhagyhatta a központot, és hazafelé indult. Magasvasúton utazott, mint mindig, és egyáltalán nem nézte sem fakó utastársait, sem a poros ablakon túli, még fakóbb épületeket. Új-Tokió majdnem olyan hatalmas volt, mint a Nagy Rengés előtti város, ám talán fele annyi ember élt benne, fele annyi épen maradt épületben. Az enyészet, és a majdnem örökké szálló por, akárcsak a vérengző akumuruk az embereket, nem kímélték a házakat, utcákat, parkokat, illetve magára hagyott járműveket. Nem voltak már rikító neonreklámok, csak hamuszürke por és köd.
- Amíg a vizsgálatot le nem zárjuk, természetesen nem vehet részt újabb bevetésen – visszhangoztak a senshi fejében az őrnagy utolsó szavai, mielőtt kilépett az ajtón.
Sokáig ezért csak magába roskadva zötykölődött a délutáni csúcsforgalom miatt meglehetősen tömött szerelvényben, amikor az ösztönei egy bizonytalan érzést sugároztak felé, miszerint valaki figyeli. Óvatosan körbepillantott, nem feltűnően, csak mint aki azt latolgatja, melyik ajtó van közelebb a leszálláshoz, amikor a tekintete egybeforrt egy nagyon is ismerős, sötétbarna szempárral.
- A reikon!
Mintha csak arra várt volna, hogy Kientsu felé nézzen, a nő aprót bólintott, majd az ajtó felé biccentett. A hadnagy kérdőn nézett rá, ám amaz nem várt visszajelzést, hanem a legközelebbi ajtó felé furakodott. A vonat fokozatosan lassulni kezdett, majd felbukkant az állomás durván metszett betonpavilonja, mire többen megmozdultak a férfi mellett. A senshi engedte, hogy a tömeg kisodorja, majd pillantásával a médiumot kereste. A barna szemek hívón villantak rá, majd elindultak a közelben éledező éjszakai piachoz vezető lépcsőn. Nem tartott soká, hogy Kinetsu tökéletesen nyomát tévessze a nőnek: az amúgy is szűk utcákon olyan embertömeg hömpölygött, hogy képtelenség volt bárkit is követni vagy szemmel tartani. Már éppen azon volt, hogy feladja, és visszafordul az állomáshoz, amikor enyhe rántást érzett a kabátujján. A reikon volt az, aki most határozottan egy oldalutcába húzta, egy sárga lampionokkal megvilágított, kopottas büféhez. A nő rendelt mindkettőjüknek a láthatóan ismerős szakácstól, majd leültek egy félreeső sarokban.
- Mi ez az egész? – kezdte Kinetsu. – Mi folyik itt?
A médium nem válaszolt azonnal, csak méregette a férfi arcát, és a hadnagynak is csak most nyílott lehetősége rá, hogy alaposan megnézze őt. A nő civilben, kiengedett hajjal, leheletnyi sminkkel az arcán, egészen csinos volt.
- Tudom, hogy hazudott – kezdte a nő halkan, megtörve a pillanatnyi varázst.
- És miért nem jelentette?
- Előbb maga válaszoljon. Mit mondott az angyal?
A senshi habozott, de a barna szemek kérlelhetetlenül néztek rá, eltökéltebben, mint az őrnagyé.
- Hogy én vagyok a kiválasztott, aki véget vet mindennek – felelte végül Kinetsu. – De nem igazán értem, mire gondolt.
A piszkos kötényt viselő, ám szélesen mosolygó szakács két gőzölgő tányért tett eléjük, amelyben frissen főtt tészta illata keveredett valamilyen édeskés fűszerével.
- Azt tudta, hadnagy – mondta a nő, egészen jól imitálva Ichirou rekedtes hangját -, hogy ezek az állítólagos angyalok sohasem beszélnek?
A férfi más körülmények között nevetett volna, de most valahogy nem volt kedve a viccelődéshez, ezért csak egyszerűen csak nemet intett a fejével.
- Tudtommal maga az első és egyetlen, akihez szóltak.
- Ezért nem árult el?
- Igen – bólintott a reikon.
Csendben ettek, és közben a piacra igyekvőket figyelték.
- De miért tette?
- Jelenleg senkinek semmi előnye nem származna belőle, ha kiderülne. Magát a legjobb esetben leszerelnék, de az is lehet, hogy egy klinikán kötne ki.
Kinetsu kénytelen volt igazat adni a nőnek, valóban ezek voltak a legvalószínűbb opciók.
- És most mi lesz? – kérdezte végül.
- Az leginkább magán múlik.
A férfi arcán elégedetlen grimasz futott át.
- Tudok valakit, aki talán segíthet megfejteni, miről beszélt az angyal.
A senshi érdeklődő pillantást vetett rá. A nő elővett egy tollat, majd a büfé szalvétájára írt néhány rövid sort. Két ujja közt tartva a félbehajtott papírt, a hadnagy felé nyújtotta, aki el akarta venni, ám a nő még nem eresztette el a szalvétát.
- Egy dolgot azonban tartson észben - szólalt meg, és barna szemei ezúttal komoran csillantak -, ha elindul ezen az úton, onnantól kezdve vadászni fognak magára.
Kinetsu értetlenül bámult rá.
- Vadászni? Mégis kik?
A nő fáradtan rámosolygott:
- Csak higgyen nekem, hadnagy, reikon vagyok.

Az elsötétített szobában két alak körvonala rajzolódott ki, ahogy a hatalmas ablak előtt álltak, a nyolcvannyolcadik emelet magasságából letekintve Új-Tokió gyéren kivilágított épületeire és utcáira. Valaha sokkal impozánsabb kilátás lehetett innen, de a Nagy Rengés, mint olyan sok más szépségnek, ennek is véget vetett. Az egyik árnyalak egy zömök, izmos férfié volt, aki a háta mögött összefont kézzel állt, és a várost fürkészte. A másik kontúr egy különös formát rajzolt ki, fején egy hegyes sisak körvonalai látszottak, robosztusan erős felsőtestét furcsa ruházat fedte, amely egyszerre tűnt dekoratívnak, ugyanakkor militánsnak is.
- Agomori-san - szólalt meg egy kellemesen búgó női hang -, Ichirou-san szeretne beszélni Önnel.
A zömök alak lassan megfordult, kezével megérintett egy kapcsolót, amire a helyiséget lágy fény öntötte el. A középkorú férfi elegáns öltönyt viselt, és a kései időpont ellenére is frissen borotváltnak látszott.
- Jöjjön be.
A civilben is katonásan egyszerűen öltözött őrnagy mélyen meghajolt Agomori előtt, aki egy biccentéssel reagált, majd hellyel kínálta az idős férfit.
- Köszönöm, Agomori-san, hogy ilyen késői órán is fogad – kezdte rekedtes hangján a katonatiszt.
- Bízom magában, hogy fontos a dolog, ha ilyenkor idefáradt – viszonozta az udvariasságot az öltönyös.
- Köszönöm. Először is engedje meg, hogy megmutassak egy ma készült kihallgatási jegyzőkönyvet.
Ichirou elővette adatpadját, ujjai gyorsan siklottak a billentyűzeten, majd az eszközt Agomori elé helyezte. A férfi csendben olvasott, időnként továbbgördítve a kijelzőn megjelenő sorokat. A szemüveges őrnagy eközben sokadszorra bámulta meg az íróasztal mögött álló sógun páncélzatot, amelyről sosem mert kérdezni, ám azt hallotta, hogy eredeti, tizenhetedik századi.
- Elismerem, hogy nagyon egyedi eset, de miért annyira különleges, hogy felkeresett? – kérdezte végül Agomori.
- Kinetsu hadnagy az utolsó kérdésemre, hogy mondott-e neki valamit a tenshi, hazudott.
A sógunpáncél tulajdonosa nem mutatott különösebb érdeklődést.
- Youko százados, a reikon, azonban nem jelezte nekem.
- Hogyan? – húzta fel erre a szemöldökét.
- A hadnagy egyértelműen nem mondott igazat, de a médium nem leplezte le őt.
Agomori felállt az asztaltól, és kezét hátra téve, újra kibámult az ablakon.
- Ismerve az Ön tapasztalatát a kihallgatások terén, nem vonom kétségbe, hogy igaza van. Ugyanakkor érthetetlennek tartom a reikon magatartását. Mi oka lett volna arra, hogy ne szóljon?
- Ezt még nem tudom, Agomori-san, de ki fogom deríteni. Az viszont bizonyos, hogy ezek szerint az angyal igenis mondott valamit a katonának.
- Valami olyasmit, hogy hazudni is képes volt miatta egy reikon jelenlétében? – fordult vissza Agomori. – Vagy azt gyanítja, összejátszanak?
Ichirou megrázta a fejét:
- Az lehetetlen. Ilyen helyzetben a médiumot nagyon szigorú szabályok szerint válasszuk ki, nehogy bármi köze is legyen az alanyhoz. De engedelmével, utánanéztem valaminek.
A zömök férfi bólintott:
- Értékelem az önálló kezdeményezést.
Az őrnagy szerényen lefelé pillantott.
- Megtisztel, Agomori-san. Tehát megfigyeltettem Kinetsu hadnagy tevékenységét, miután távozott a központból. Először az éjszakai piacra ment, talán enni vagy vásárolni, majd haza. Otthon azonban történt valami furcsa, mert az információs hálózaton keresést indított a Shiromaya-hegyre.
Az öltönyös hirtelen felemelte a kezét, mintegy megálljt intve.
- Shiromaya? Vagy úgy…, most kezd érdekessé válni az egész. Van még valami?
- Igen – csillant meg Ichirou tekintete a fényesre törölt szemüvege mögött. – Ezután felhívta a parancsnokát, hogy élne a felkínált lehetőséggel, és kéri az egy hét eltávozást.
Agomori röviden felszisszent:
- Tehát oda akar menni. De honnan tud a hegyről?
- Talán a tenshi mondta neki – jegyezte meg az őrnagy. – Mit tegyünk most?
A másik férfi ismét az éjszakai város felé fordult, és csendben töprengett. Néma percek teltek el, de Ichirou nem türelmetlenkedett.
- Egyelőre nem lépünk közbe, de figyeljék a hadnagyot, és mindenről tájékoztassanak.
- Értettem, Agomori-san – felelte a szemüveges. – És mi legyen a reikonnal?
- Őt intézze el a hivatalos katonai protokoll szerint.
Ichirou mélyen meghajolt, majd nesztelenül kisietett a szobából, amely ismét sötétségbe borult, hogy a két mozdulatlan árnyalak tovább szemlélje az odalent álomba szenderülő várost.

A Shiromaya-hegyhez legközelebbi, toronymagas falakkal körülvett, és a hadsereg által felügyelt védett város, Hiroshima volt, ami azt jelentette, hogy Kinetsu hadnagy kora délután már leszállt az Új-Tokióból indult mágnes vasútról, hogy elegendő yen fejében találjon egy kellőképpen elszánt sofőrt, aki kiviszi a hegy lábához. Ez nem volt egyszerű, lévén a városok közötti területeken, a senki földjén, számos mély rianás szabdalta a talajt, amelyekből bármikor előugorhattak az akumuruk, hogy rárontsanak egy, a hasadékok miatt óvatosan haladó, magányos autóra. Talán éppen ezért, az első nap nem is akadt ilyen emberre, ám a második nap reggel egy tetovált, hosszú hajú fickó várt rá a kétcsillagos szálloda lerongyolódott előterében. Kinetsu nem azért választotta ezt a helyet, mert olyan drágák lettek volna a szállások, sokkal inkább elővigyázatosságból.
- Úgy hallom, sofőrt keres Shiroyamára – szólította meg a férfi.
A hadnagy nem lepődött meg, előzőleg sok helyen érdeklődött, nyilván elterjedt a híre, hogy hová készül.
- Maga elvinne? – kérdezte közvetlenül.
A tetovált férfi bólintott:
- 2500 yen, ha érdekli.
Ez az összeg nagyjából négyszerese volt a mágnes vasút költségének a fővárosból, de jelen helyzetben a senshinek nem igazán volt választása.
- 2300, ha megfelel – mondta határozottan.
A jakuzaképű egy darabig rágódott, majd köpött egy hegyeset.
- Akkor induljunk mihamarabb, hogy visszaérjünk sötétedés előtt.
- Csak odafelé út lesz – szögezte le Kinetsu.
A tetovált pasas megvonta a vállát:
- Az ár fix, akkor is.

Az acélcsövekkel megerősített karosszériájú, rácsos ablakokkal fedett terepjáró, sokkal jobb állapotban volt, mint a hadnagy elképzelte. Bár a kényelmet minden ízében nélkülöző jármű elegendően masszívnak tűnt ahhoz, hogy ellenálljon a bestiák támadásának, igazából a belső térben elhelyezett két gépfegyver nyugtatta meg igazán a katonát. Nem értek fel az ő szolgálati fegyvereikkel, de egy alkalmi rajtaütés visszaveréséhez megfelelőnek tűntek.
A nagyjából hetven kilométeres távolságot közel három óra alatt tették meg, hol az egykori aszfaltút töredezett maradványain haladva, hol nyílegyenesen átvágva a kietlen pusztaságon, ahogy a rianások engedték. Az út végén Kinetsu nem sajnálta a kiadott yent: akármilyen ellenszenvesnek is látszott, a sofőr értette a dolgát, és kiválóan ismerte az utat.
- Visszafelé hogy akar jönni? – kérdezte, amikor megérkeztek a hegy lábához.
- Majd meglátom – felelte a hadnagy, ám igazából fogalma sem volt.
- Itt van a számom, ha van kommunikátora – adott át egy kissé gyűrött papírlapot a tetovált.
A senshi biccentett:
- Kössz.
Megvárta, amíg az autó lassan eltűnik a kavargó porfelhőben, majd végignézett az előtte tornyosuló kopár hegyoldalon. A reikon szalvétára írt útmutatása szerint lennie kellett egy régi turistaháznak, valahol a Shiroyama lábánál, nem messze a régen itt húzódó autóút végének számító parkolótól, ahol éppen ácsorgott. Sajnálta, hogy nem hozott magával távcsövet, de sebtében indult el, és csak a legszükségesebbeket pakolta be hátizsákjába. Kezdetben egy hagyományos, fából épült ház után kutatott tekintetével, majd eszébe jutott, hogy a földrengés nyilván ezt az épületet is megrongálta, ezért minden szabályosnak látszó képződményt alaposabban szemügyre vett. Végül úgy ítélte meg, tényleg van valamilyen szögletes alakú képződmény, amely akár egy ház beton alapja is lehetett, ezért arra indult el. Az emelkedő nem volt meredek itt lent, így a senshi tempósan haladt felfelé, egyre inkább érezve, hogy a mesterségesnek tűnő kiszögellés valóban egy erősen megrongálódott épület maradványa. Amikor már csak pár száz méterre volt, egyértelműen emberkéz művének vélte a romokban álló építményt, ám katonaként az is feltűnt neki, hogy nem a földrengés, hanem egy robbanás döntötte le az egykori házat. Felismerhetően valóban csak a vasbeton alapzat maradt meg, de az is szétszakadt itt-ott, hogy mostanra a vasrudak rozsdásan meredjenek ki a piszkosszürke kőből. A valaha itt állt faház néhány súlyosabb gerendája még mindig ott hevert a földön, esőtől vetemedve, és napfénytől megrepesztve. Ahogy körbejárta a lapos romot, észrevette, hogy egy helyen meglehetősen letaposott volt a talaj, és az így keletkezett vékony ösvény éppen egy nagyobb repedéshez vezetett. Elemlámpáját felkapcsolva belépett a jelenleg bunkerszerű épületbe, és az erős fénycsóva hamarosan egy igen jó állapotban lévő acélajtóra esett. Kinetsu gyorsan felmérte, hogy más érdekes nincs odabent, ezért az ajtóhoz lépett, és kétszer erősen rásújtott az öklével.
Egy darabig nem történt semmi, majd odabentről egy tompa hang szólt ki:
- Kit keres?
A hadnagy jól megjegyezte a szalvétára írt nevet:
- Kaede testvért.
Fémes kattanás hallatszott, majd súlyos reteszek súrlódó hangja, és a vasajtó résnyire nyílt. A senshi egy idős, megfáradt arcot látott, ám az illető szemei fiatalosan csillogtak.
- Akkor lépjen beljebb – szólt a férfi barátságosan, és ráadásként intett is a hadnagynak, akinek rögtön feltűnt, hogy vendéglátójának egyik karja magatehetetlenül lóg az oldala mellett.

- Foglaljon helyet, fiam – mutatott egy kényelmes karosszékre Kaede, amikor egy folyosón végighaladva végül beértek egy helyiségbe.
Kinetsu rögtön felismerte a helyet, nyilvánvalóan a turistaház alá épült óvóhelyen voltak, amelyet az idős férfi az évek során igyekezett annyira otthonossá varázsolni, amennyire csak lehetett, illetve a korlátozott képességeiből kitelt.
- Csak teával tudom megkínálni, nem számítottam vendégre – szabadkozott Kaede.
- A tea tökéletesen megfelel, uram – bólintott a hadnagy.
- Szóval katona – jegyezte meg az idős férfi, miközben egy teáskannát emelt le a tűzhelyről.
- Igen, Új-Tokióból jöttem.
- Ki javasolta, hogy keressen fel?
- Youko százados.
Nem mert volna megesküdni rá, de Kinetsu úgy látta, vendéglátója arcán egy halvány mosoly futott át. Az öreg egy csészét helyezett az asztalra, majd lassan öntött a forró teából.
- És miért javasolta? – kérdezte, amikor ő is leült egy takarókkal kibélelt székbe.
Mivel a tea még gőzölgött, a hadnagy elmesélte a legutóbbi bevetésük történetét, a tenshi felbukkanását, az Ichirou őrnagy vezette meghallgatást, és az éjszakai piacon történt beszélgetést. Természetesen nem felejtette el megemlíteni azt sem, mit mondott neki az angyal. Kaede szótlanul hallgatta, és közben sem a meglepetésnek, sem a kíváncsiságnak nem látszott rajta semmi jele.
- Rendkívüli – mondta mégis, amikor a senshi befejezte, és tekintetén most látszott valamiféle izgalom. – Így már értem, miért van itt.
- Tud segíteni? – kérdezte Kinetsu.
- Ha arra kíváncsi, meg tudom-e mondani, miről beszélt a tenshi, akkor nem – mondta hamiskás mosollyal a szája szélén Kaede. – De ha azt szeretné tudni, tudok-e segíteni magának, hogy Ön megfejtse az üzenetet, akkor azt hiszem, igen.
- Bár reménykedtem az egyszerűbb megoldásban, készen állok magamtól is megkeresni a választ – mondta eltökélten a hadnagy.
Az idős férfi bólintott, és a különös mosoly nem tűnt el az arcáról.
- Meglehet, hogy nem egészen ugyanarra gondolunk, fiam. Tudja, miről nevezetes a Shiroyama-hegy?
Kinetsu emlékezett a régi legendákra, amelyeket az információs hálózaton olvasott.
- Ha jól tudom, az emberek mágikus helynek tartották nagyon régen. Ha valaki egy kérdéssel felment a hegy tetejére, megkapta a választ.
- Jól olvasta – bólintott Keade -, de el is hiszi?
A férfi ábrázatáról most eltűnt a furcsa mosoly, csak a szemei villogtak fürkészően. A hadnagynak egy pillanatra a reikon sötétbarna szemei jutottak az eszébe, ám azok sem voltak ennyire kutakodóan kíváncsiak.
- Nos, három nappal ezelőttig azt feleltem volna, hogy nem, de azóta nem vagyok annyira biztos benne, hogy csupán szóbeszéd.
- Szóval nem annyira biztos benne.
- Igazából nem tudom, mit higgyek.
Kaede a teáscsésze felé intett:
- Igyon, ha kihűlt, nem annyira finom.
Kinetsu engedelmeskedett, és közben az idős férfi arcát kutatta, ám nem látott rajta érzelmeket.
- Ez sajnálatos, fiam – szólalt meg végül az öreg. – Hiszen akkor hiába tette meg ezt a hosszú utat idáig.
- Úgy gondolja, menjek fel én is a hegyre, és megtudom, mit jelent, amit az angyal mondott nekem?
- Ha csak úgy felmegy a hegyre, akkor biztosan nem.
Kinetsu megrázta a fejét:
- Nem értem. Akkor hogyan menjek fel?
- Higgyen benne.
A senshi letette az üres csészét, és hátradőlt a székben. Tekintetét a sárgás mennyezet felé emelte, és lehunyta a szemét.
- Nem tudom, hogyan kell. Katona vagyok, nekem nem kell hinnem semmiben. Csak cselekedni.
- Tulajdonképpen miért van itt? – kérdezte Kaede.
- Mert Youko azt mondta, itt választ kaphatok.
- És hitt neki?
Kinetsu az öregre nézett:
- Fogalmazhatunk így is, igen.
- És nekem hisz?
- Nos…
- Neki miért hitt?
- Talán mert sokat kockáztatott azzal, hogy eltitkolta a hazugságomat. Úgy éreztem, bizonyára igazat mond, és a megfelelő helyre küld.
- Akkor igazából nem is hitt, hanem viszonozni akarta a tettét?
- Nem, nem csak viszonozni…, bíztam benne, hogy tudja, mit mond. És hogy segíteni akar.
- Én is segíteni akarok, emlékszik?
A hadnagy bólintott:
- Hogyne, persze, de…
- Én még nem bizonyítottam a jóindulatomat – fejezte be Kaede.
- Nem így értettem – tiltakozott Kinetsu.
- Tudja, fiam, mi történik egy reikonnal, ha kiderül, hogy szándékosan elhallgatta az igazságot, vagy esetleg hazudott?
A hadnagy bólintott:
- Leszerelik és száműzik minden városból.
- Pontosan – szólt az öreg férfi, és körbejáratta a tekintetét a helyiségen.
A senshi megdöbbent:
- Maga egy ilyen száműzött médium? – kérdezte bizonytalanul.
- Változtatna valamin, ha az lennék? Ne rám gondoljon, mivel bennem nem bízik. Gondoljon valakire, akinek hisz.
Kinetsu arcán megjelent az ijedtség:
- Csak nem arra céloz, hogy Youko…
- Ichirou őrnagy már akkor kiváló kihallgató tiszt volt, amikor maga még nem is élt. Azóta gondolom csak még jobb lett, hiszen a gyakorlat teszi a mestert.
A hadnagy megrázta a fejét:
- Az nem lehet! Nem tudhatta, hisz Youko nem árult el engem!
- Fiam - mondta csendesen Kaede -, ne gondolja, hogy egy kihallgató tiszt kizárólag a reikonra hallgat, és sutba dobja az ösztöneit. Különösen nem Ichirou.
Kinetsu felugrott, és vadul járkálni kezdett a kicsiny szobában.
- De hát…, a francba…, most mit tegyek?
- Youko nagy árat fizetett azért, hogy ideküldje. Ne legyen ez hiábavaló.

A felkelő nap első sugarai már bágyadt fénybe öltöztették a Shiroyama-hegy keleti oldalát, amikor Kinetsu kilépett a betonbunker fedezékéből, és eltökélt léptekkel elindult a távoli csúcs felé, elméjében egyetlen kérdéssel: Mi az angyal mondatának magyarázata?
A hegy valamikor az őskorban vulkán volt, egy kisebb méretű, de aktív tűzhányó. Ennek megfelelően lábainál enyhébben, a csúcs felé közeledve egyre erőteljesebben lejtett. Akárhova lépett, a hadnagy bakancsa szürkés port vert fel, amely a következő szellőig rátelepedetett a gyér aljnövényzetre. Fák csak ritkásan tarkították a domboldalt, több volt bozót és a fű, már ahol a leomlott sziklák nem foglalták el az életterüket. A senshi nem igyekezett különösebben, úgy vélte, két óra alatt kényelmesen felér a peremre. Nem is vitt magával semmit, csak vizet, és a kabátjában ott lapult egy kézifegyver – minden eshetőségre. Néhány madáron kívül azonban egyéb élőlényt nem látott sehol, és megnyugvással állapította meg, hogy rianások sincsenek a hegyoldalban.
Magában újra és újra felidézte az angyallal való találkozását, ahogy egyre feljebb kapaszkodott, úgy igyekezett minél több részletre visszaemlékezni, miközben forgatta magában a kamaszlány szavait:
- Te vagy a kiválasztott, aki véget vet ennek.
Választ akart, és hitte, hogy a csúcsra érve, meg is fogja kapni. Megállt egy pillanatra, letekintett a megtett útra, és takarékosan kortyolt a kulacsból. Mintha mozgást látott volna, mintha valami gyorsan besurrant volna amögé a bozót mögé. Feszülten figyelt, ám nem történt semmi. Megtörölte izzadó homlokát, eltette a palackot, és elindult felfelé.
- Vajon tényleg nem volt semmi, vagy…? – töprengett.
Váratlanul megpördült, és újra végigsiklatta tekintetét a lejtőn. Nem mozdult semmi odalent. Habár a domboldalon nem volt túl sok fedezék, egy tapasztalt vagy kiképzett katona, mint amilyennek ő is számított, talált volna elegendő rejtekhelyet, ha el akart volna bújni. Ha követte valaki, annak nem kellett túl közel lennie, hiszen egyértelmű volt, hogy a hegytetőre tart. De vajon ki osonhatott utána? Kaede? Ugyan miért? A jakuzaarcú sofőr? Az kizárt. Mégis egy akumuru van itt? Azokra nem jellemző a lopakodás, ha prédát szagolnak. Kinetsu úgy érezte, értelmetlen találgatnia, ha valaki van mögötte, hamarosan kiderül ki az, és miért van itt. A csúcsra koncentrált, és az elméjében forgatott kérdésre, az sokkal jobban érdekelte.

Kimelegedve, verejtékben úszva ért fel a tetőre, kabátját már korábban levette. Nap erősen tűzött, árnyék sehol sem volt a csupasz kráterperemen. Odafent enyhe szellő csapta meg az arcát, kellemes hűvöst hozva. A kilátás egykoron csodaszép lehetett innen fentről, most azonban csak sápadtszürke síkság ölelte körbe a hegyet. Inkább csak sejtette, mint látta a turistaház romjait, valahol odalent, a horizont pedig szégyenlősen homályba burkolózott. Kinetsu arra számított, hogy a Shiroyama vulkánkrátere hasonló lesz a többihez: lankásan lefut egy meredek, amely közepén ott lesz maga a szűkebb kürtő, ám a hegy meglepte. A mitikus hegy csúcsán egy keskeny perem futott körbe, amelynek belső oldala meredeken zuhant alá, mintha az egész egyetlen, hatalmas kürtő lett volna. A napfény csak egy kövér ívet világított be, azon túl a feketeség nyújtózott, ki tudja, milyen mélyre.
A senshi csalódottan állapította meg, hogy még nem tudja a választ a kérdésre, amellyel felkapaszkodott a hegycsúcsra. Tanácstalanul nézett körbe, de nem látott semmi érdekeset, egy faragott követ, egy mesterségesnek látszó kiszögellést vagy akármi mást, ami odavonzotta volna. Hiába lett volna minden?
Mérgesen belerúgott egy kavicsba, amely átbillent a peremen, és némán bezuhant a tátott szájként ásító kráterbe. Kinetsu mélán utánanézett, amikor hirtelen egy határozott lökést érzett a hátán, és ő maga is követte a csendben aláhulló kődarabot.

Ordított, kapálózott, fejvesztve próbált fordulni, de csak zuhant le a sötétségben, arcát és végtagjait sebesen tépte a levegő. A világos hegyperem egyre csak távolodott, lassan körbevette őt a sötétség, és Kinetsu úgy érezte, menten elájul.
- Szedje össze magát, katona – csendült egykori kiképzője hangja a fejében, ami rögtön kijózanította.
Tehetetlen volt, esélytelen rongybabaként hullott alá.
- Miért?! – üvöltötte teli tüdőből. – Miért?! Mit akartok tőlem?!
Nem hallott mást, mint a süvtő levegőt, ahogy gyorsulva esett lefelé. Hirtelen és tompán érkezett le, valami puhára esett, amely engedelmesen szétnyílt alatta, hogy fékezze a zuhanást, és lejjebb eressze. Mintha ölnyi vastag matracok lettek volna, amelyek széthasadtak, de lelassították, és egyáltalán nem okoztak kibírhatatlan fájdalmat. Végül megérkezett a talajra, az kemény volt, és bizony felszakított belőle egy fájdalomkiáltást.
Csend volt és sűrű feketéség, ám a senshi érezte, hogy nincs egyedül. Valami megmozdult nem messze tőle, és lassan eltávolodott. Látása híján hallására próbált támaszkodni, és valóban eljutottak hozzá apró neszek, amelyek azt üzenték: többen vannak körülötted, és nagyon halkan járkálnak.
- Akumuruk! – hasított belé a felismerés.
Ilyen mélyen a föld alatt, ilyen sötétben a hegy gyomrában nem lehettet körülötte más, mint a fenevadak egész hordája. Rájuk eshetett, ők tompították az esést, és most itt szaglásznak körülötte, ám meglepetésük elmúltával ezer darabra fogják tépni egy szempillantás alatt.
- Nem lehet – villant Kinetsu agyába -, nem lehet, hiszen én vagyok a kiválasztott!
A férfi érezte, ahogy a benne lévő páni félelmet egyre jobban felváltja a düh.
- Én fogok véget vetni mindennek! – kiáltotta a sötétségbe. – Nem árthattok nekem! Én vagyok a kiválasztott!
Most már tudta, hogy bestiák serege veszi körül, hallotta morgásukat, érezte enyhe bűzüket, és látta a villogó szemeiket. Látta, ahogy ott forognak körülötte, és készülnek a támadásra a védetlen áldozatuk ellen. Elővehette volna fegyverét, de hasztalan lett volna ennyi ellenféllel szemben.
- Gyertek csak! Ki lesz az első?
Egyre közelebb érezte magához a lényeket, és egyre dühösebb lett. Nemcsak rájuk, hanem az okoskodó Kaede testvérre, az alattomos sofőrre, csinos reikonra, a pápaszemes Ichirou őrnagyra, és végül a hazug tenshire.
- Én vagyok a kiválasztott, aki véget vet ennek! – sikította őrülten felkacagva.
És ekkor kitört belőle a fény. Mintha csak ezer és ezer reflektort kapcsoltak volna fel hirtelen, mintha ezer és ezer vakítógránát robbant volna fel mellette. Belőle jött, a testéből tört elő, váratlanul, és iszonyú erővel. Igen, akumuruk voltak körülötte, készen a halálhozó ugrásra, ám most mindegyik eltorzult agóniában fetrengett, kíntól gyötörve nyüszített, ahogy a fény tépte-szaggatta bőrüket, húsukat és ereiket. Kinetsu arcát zöldes vér lepte be, hallotta az inak és csontok repedését, és érezte az erőt, ami ott tombolt benne. Fejét hátravetve kacagott, ahogy száz és száz bestia pusztult el mellette a belőle kiáradó fényben.
- Kidosenshi – hallott egy tisztán csengő, komoly női hangot. – A fény harcosa.
Azonnal alábbhagyott az erő, és tompulni kezdett a fény körülötte. A hadnagy körbenézett, de nem látta az angyalt, ám azt igen, hogy lassan újabb bestiák veszik körbe, de ezúttal tisztes távolságot tartanak tőle. Szerencséjére a fény nem tűnt el teljesen, így élő lámpásként világítva elindult előre, az akumuruk pedig félénken elhúzódtak az útjából. Haladt előre, bár maga sem tudta merre, és hova. Valami megfoghatatlan érzés, egy távoli sugallat húzta őt egy bizonyos irányba, mint egy láthatatlan áramlat, ő pedig engedelmesen követte. Fogalma sem volt, mennyit ment előre így a félhomályban, a vicsorgó fenevadak sorfalától övezve, de egyszerre egy sziklaszegélyhez ért, és nem tudott továbbmenni. Letekintett a mélybe, ahol egy széles rianást látott. Halványzöld izzás sugárzott a repedés mélyéből, így jól kivehető volt, ahogy akumuruk járnak ki és be a talajban húzódó szakadáson, amely olyan volt, mint egy hosszú, nedvedző sebhely a sziklában. Kinetsu megbabonázva szemlélte a félelmetes látványt. Nem csak olyan lényeket látott, mint eddig, a bevetéseken és filmeken, hanem sokkal hatalmasabbakat és sokkal erősebbeket.
- Ha ezek egyszer elérnék a felszínt – borzongott meg a gondolattól.
- Ezért vagy Te – hallotta a háta mögül a már ismert női hangot.
Hátrapillantott, és a fehérhajú angyalt látta, ahogy ott lebeg mellette, kékes színű ruhájában.
- Menj oda, és az erőddel zárd be a repedést – szólt ismét a lány.
A katona lebámult a hatalmas lényektől hemzsegő rianáshoz.
- De egyáltalán, hol van ez a hely?
A tenshi felé fordult, és rámosolygott:
- Ez már egy másik kérdés, kidosenshi.

Kinetsu tompa fejfájással ébredt, sárgás-fehéres fényben. A sárga színt valami távoli háttér adta, a fehéret pedig egy közelebbi, erősebb forrás. Homályos volt előtte minden, mintha felkavart víz alól nézne felfelé. Lassan élesedni kezdett a kép, és hangok is eljutottak hozzá, vastag függöny mögül. A fehér fény egy lámpából jött, nem túl tolakodóan, de azért bántóan; a sárga vászon a mennyezet színe volt, a hangok pedig egy lassú mozgású embertől eredtek. Igen, az óvóhelyen feküdt, egy kényelmes, de egyszerű ágyban, mellette Kaede testvér tett-vett halkan.
- Még egy ideig enyhe fejfájása lesz – mondta, amikor látta, hogy a hadnagy magához tért. – Sajnos a Nagy Rengés óta nem lehet olyan tiszta alapanyagokat beszerezni.
Az idős férfi bátorítóan mosolygott.
- Mi történt? – habogta a senshi.
- Feljutott a hegyre, megkapta a választ?
- Azt hiszem, igen – nyögte a hadnagy, és felült.
Megfordult körülötte a kicsiny helyiség minden bútora és egyéb berendezési tárgya.
- Pihenjen még egy kicsit, és mesélje el, mit látott.
Kinetsu visszadőlt a puha takaróra, és elmondta az egészet az elejétől. Kaede ezúttal is szótlanul hallgatta, majd bólogatott.
- Helyes, jól csinálta, fiam.
A katona ismét összeszedte magát, feltápászkodott, és felült:
- Egyáltalán elmentem innen, vagy ez az egész csak a teától volt?
Az öreg csak mosolygott:
- Ugyan, miért árulnám el? Végül is mindegy, nem?
A katona bólintott:
- Végül is.
- Igyon egy másik teát, ez fel fogja frissíteni. Ígérem – nyújtott felé egy teljesen ugyanolyan csészét Kaede.
- Tudja, hol lehet az a nagy repedés? – kérdezte a tea után a senshi.
- A Nagy Rengés epicentruma északon volt, közel Yonezawa városához. Ott esetleg lehet egy ilyen óriási rianás.
Kinetsu megvonta a vállát:
- Ez még kevés, hogy megtaláljam.
- Úgy tudom, a hadsereg megvizsgálta azt a helyet – jegyezte meg halkan az öreg.
A katona összevont szemöldökkel sandított felé:
- Arra céloz, hogy lehet ott egy létesítményünk?
Kaede mosolygott:
- Miért ne? De bizonyára nem nyilvános a létezése.
- Esetleg…, bizonyára – bólintott a hadnagy, ahogy Kaede élénken csillogó szemébe nézett. – Szóval menjek északra, Yonezawába, és keressek egy titkos katonai támaszpontot?
Az idős férfi megvonta a vállát:
- Esetleg…, de ne feledje, mit tanácsolt Youko. Vadászni fognak magára.
- Ezt honnan tudja?
- Azt hittem, ez mostanra már nyilvánvaló – mosolygott Kaede, és egy aprót kacsintott.

Az Új-Tokióba robogó mágnesvasút késő délután érte el a külső városfalat, ahol némileg lassított, ám sebessége így is többszöröse maradt annak, hogy az akumuruk eséllyel vegyék üldözőbe. A vágány egyenesen belefutott a vastag betonfalba, de a szerelvény előtt egy acélajtó csúszott félre a megfelelő pillanatban. Ahogy az egész vonat beért, az ajtó lezárult, és a vasút megállt a zsilipcsarnokban. Érzékeny műszerek tapogatták végig az egész járművet, eközben nagy kaliberű golyószórók szegeződtek rá, hogy miszlikbe aprítsák az esetlegesen mégis bejutó szörnyetegeket. A letapogatás végeztével kinyílt a belső kapu, és a mágnes vonat elegánsan belebegett a központi állomásra, hogy az utasok kiszállhassanak. A zsilipcsarnokban még egy utolsó ellenőrzés futott le, majd a szenzorok kikapcsoltak, és a golyószórók visszahúzódtak a lőréseikből. A hosszú terem nem maradt megfigyelés nélkül, ám a vasút alatt futó keskeny szervizárokba nem láttak be sem a kamerák, sem a mozgásdetektorok. Itt suhant végig egy magányos árnyék, nesztelenül, és az elektronikus szemek előtt láthatatlanul. Kinetsu jól emlékezett egy korábbi katonai gyakorlatra, amikor azt próbálták el, miként lehet bejutni egy városba észrevétlenül, ha egyszer úgy hozná a sors. Most éppen úgy hozta.
A hadnagynak esze ágában sem volt bemerészkedni Új-Tokióba, jól tudta, hogy az állomáson már várják, és még ha ki is cselezné őket, nem tudna hova menni. A lakását nyilván figyelik, a központba nem mehet vissza, társait biztos lehallgatják, Youko százados pedig mostanra már biztosan el kellett hagyja a várost. Ez utóbbit sajnálta a legjobban, pillanatnyilag kizárólag csak a reikonban bízott meg. Talán itt van még valahol a városfal közelében, és akkor megtalálhatja.
Amikor másnap reggel az első vonat becsúszott a zsilipcsarnokba, Kinetsu már készen állt, hogy maga is kiszökjön. Elrejtőzött, majd a külső zsilipkapu nyílásakor teljes erőből rohanni kezdett ő is a kijárat felé – amennyire a szűk árokban ez lehetséges volt. A szerelvény természetesen jóval leelőzte őt, ám a hadnagy közelebbről indult, így pár pillanattal az utolsó kocsi mögött sikerült kivetődnie a záródó acélajtók között. Lecsúszott a meredek betonfalon, és hangos robajjal zuhant a talajra a két emelet magasságban húzódó mágnes sín alatt.
- Nagyon megütötte magát? – kérdezte egy női hang.
Kinetsu a fegyvere után kapott, de a keze félúton megállt, ahogy belenézett az ismerős, sötétbarna szemekbe.
- Youko!
- Tudtam, hogy itt lesz.
- De…, ja igen – mosolyodott el a katona. – Tulajdonképpen reméltem is, hogy itt lesz a közelben.
- Menjünk arrébb, itt nem biztonságos – noszogatta a nő, és elindult a fal mentén. – Közben meséljen, mi történt a hegyen?
Végighaladtak a szürke betonfal tövében, kerülgetve a hulladék-kupacokat, és meg-megriasztva a kotorászó madarakat, rágcsálókat. A férfi mesélt, a reikon pedig érdeklődve hallgatta, időnként bájosan hangot adva csodálkozásának vagy meglepetésének. Időközben elérkeztek egy nagyobb fém halomhoz, Youko pedig előremutatott:
- Az átmeneti szállásom. Nem valami nagy szám, de az időjárástól megvéd.
Igaza volt, gyűrött hullámlemezek, horpadt vödrök, kitekeredett vasrudak alkották a kezdetleges menedéket, amely nem csak hevenyészett volt, hanem szűkös is.
- Nézze, Youko – kezdte Kinetsu, amikor bevackolták magukat -, én rettenetesen sajnálom, ami magával történt. Én…
- Sssh – súgta a nő. – Ne korholja magát, én nem árultam el.
- Igen, de mégis miattam került ebbe a helyzetbe – mondta a katona, és csalódottan körbepillantott a rozoga építményen.
- Ugyan, nem számít. A lényeg, hogy megtudta, amit akart.
A senshi bólintott:
- De milyen áron?
A nő megfogta Kinetsu kezét:
- Most már tudja, mi a küldetése. És én bízom magában, hogy véghez is viszi azt.
A férfi félszegen mosolygott:
- Az még nagyon távolinak látszik, Youko. Nagyon távolinak.
A nő elengedte a kezét, és hátradőlt:
- Sikerülni fog.
- Ezt mint reikon mondja?
- Haha…, ne gondolja, hogy a médiumok mindent előre tudnak. Az ember saját akarata és önálló tettei képesek változtatni a jövőn.
- Csodálom a maguk önbizalmát. Kaede is pont ilyen volt.
- Nem véletlen – felelte a nő.
- Maga is azt mondja, hogy menjek északra, a rejtélyes bázisra?
Youko megcsóválta a fejét:
- Nem, nem azt. Hanem hogy menjünk északra és keressük meg azt a támaszpontot.
Kinetsu rámeredt a csinos arcra, amelynek közepén a barna szemek táncoltak.
- Úgy érti, velem jön?
- Persze – kacagott a nő vidáman -, habár az akumuruktól most már nyilván nem fél, de mégis, meddig maradna életben, ha én nem szólok előre, mikor jönnek a helikopterek?

Agomori-san dühös volt, ehhez nem kellett különösebben jó megfigyelőképesség vagy empátia, pedig Ichirou őrnagy mindkettőben jeleskedett. Széles állkapcsa enyhén remegett, halántékán egy ér rettenetesen megdagadt, kezét ökölbe szorította, és nem az irodája alatt elterülő várost figyelte, hanem öles léptekkel járkált fel és alá a szobában. Az őrnagy úgy szemlélte őt, mint egy riadt egér a rejtekhelye előtt kőröző macskát. Most hirtelen a sógunpáncél sem tűnt olyan lenyűgözőnek.
- Először is, hogyan lehetett futni hagyni a katonát az állomáson? – kérdezte ingerülten.
- Szerintem nem is jött be az állomásra – felelte halkan Ichirou. – Utánanéztem, kapott kiképzést ilyen helyzetre, ha be kellene szivárognia egy városba.
Agomori résnyire húzott szemekkel nézett rá.
- Ilyenkor az eljárás, hogy a zsilipcsarnokon keresztül szivárognak be. Feltehetőleg a hadnagy is ezt tette.
- Ha így volt, miképpen nem akadtak még a nyomára? Az a rengeteg kamera, a megfigyelések és lehallgatások… mit csinál, mióta visszajött?
A szemüveges alak kissé megrázta a fejét:
- Az bizonyos, hogy nem lépett kapcsolatba sem az osztagával, sem a barátaival; a lakását nem használja, Youkoét sem, illetve nem fizetett kártyával, nem kapcsolta be a kommunikátorát, és végül nem bukkant fel egyetlen állomáson vagy ellenőrzőponton sem.
A zömök férfi továbbra is lendületesen rótta a szőnyeget.
- Akkor nincs a városban – mondta végül. – Mit tudtak meg Kaedétől?
Ichirou kényelmetlenül fészkelődött egyet a széken.
- Sajnos semmit sem, mert nem tudtunk beszélni vele?
- Mit beszél? – förmedt rá Agomori. – Az egy szerencsétlen öregember, csak szóra tudták bírni!
- Kilenc emberünkkel végzett. Kaede már nem csak egy száműzött reikon, aki remeteként él. Ő most már egy… shamain, a Shiroyama-hegy sámánja.
A járkáló férfi megcsóválta a fejét:
- Először angyalok, most sámánok… mondjon valami értelmeset is, Ichirou!
A megszólított kínosan mosolygott:
- A reikonok szerint északra ment, oda, ahol minden elkezdődött.
- Igen? – kérdezte gúnyosan a másik. – Északra? És mégis hova? Vagy mitől északra? Ennyire tudnak csak pontosak lenni a médiumok? Ezt nem hiszem el!
- Tudja, Agomori-san, milyenek a reikonok… összetartanak. A helyzetük miatt védelem alatt állnak, és ezt jól tudják.
- Pff… - vágott közbe idegesen a férfi, közben ő is tudta, hogy Ichirounak igaza van. Kevés médium volt, akumuru pedig sok. Valóban nem engedhették meg, hogy egyetlen reikont is elvesszenek, Új-Tokió pedig éppen most száműzte egyik tehetséges képviselőjüket.
Agomori megállt az antik páncél mellett, és a gondolataiba merült. Így mellette állva jól látszott, hogy az ő mérete volt, akár fel is vehette volna, ám az ősök iránti tiszteletből ezt sosem tette meg. Még nem volt rá méltó.
- Hmm… északra, ahol minden elkezdődött… - ismételgette. – Maga szerint mit jelent ez?
Az őrnagy lefelé pillantott. Japán északi területei hatalmasak voltak, és Agomori-sannak igaza volt, azt sem tudhatták biztosan, mitől északra kell keresni a hadnagyot.
- Esetleg a Nagy Rengés középpontja – mondta alig hallhatóan.
A robosztus férfi felnézett:
- Az epicentrum! Nocsak, Ichirou-san, az első használható ötlete!
- De miért menne oda? – kérdezte ugyanolyan óvatosan az őrnagy.
Agomori viselkedése hirtelen megváltozott, és az eddig ideges magatartása egyszeriben átment hűvös stratégába. Valamikor ő is katona volt, az egyik legígéretesebb taktikus, de aztán átpártolt a nagyvállalatokhoz, és most sikeres üzleti stratégiákat dolgozott ki. Ichirou még ebből a taktikus időből ismerte őt, amikor együtt szolgáltak.
- Tehát egy hétköznapi katona találkozik egy angyallal – kezdte a stratéga. - Ez már önmagában is óriási jelentőségű, de ezzel nincs vége. A mindig hallgatag angyal ezúttal megszólal, és mond neki valamit. Valami olyasmit, amiért egy megbízható reikon a hazugságot és a száműzetést is vállalja. Ez önmagában is kivételes, de figyeljünk az összefüggésekre. Aztán ez a különleges senshi elmegy nem máshoz, mint a legendás Shiroyama-hegy sámánjához, aki segít neki. Egészen egyedi, nem gondolja, Ichirou? Majd visszatér a fővárosba, de nem jön be a falak mögé, hanem eltűnik, és a médiumok szerint a Nagy Rengés epicentruma felé tart.
Agomori lehunyta a szemét, ám agya sebesen dolgozott, ahogy változatokat állított fel, kapcsolatokat keresett, és logikus sorozattá akarta gyúrni az eseményeket.
- Mi van a rengés középpontjában most? – törte meg a csendet az őrnagy.
A férfi felnyitotta a szemét, és most a plafont bámulta.
- Egy hivatalosan lezárt, ugyanakkor még mindig üzemelő támaszpont.
- És mit csinálnak ott a katonáink?
Agomori nem felelt azonnal, de Ichirou látta, hogy koncentrál.
- Ez az – suttogta pár perc némaság után -, ezért megy oda.
A szemüveges férfi ostobának érezte magát, hiszen nem értett semmit.
- Miért, Agomori-san? – szólalt meg bátortalanul.
- Tudja maga, Ichirou, honnan jönnek az akumuruk?
- A föld mélyéből, a rianásokon keresztül.
- Igen, onnan – helyeselt a beszélgetőtársa. – De úgy gondolja, minden repedés olyan mély, hogy azon feljöjjenek?
- Ezt nem tudom, Agomori-san.
- Nos, nem. A Nagy Rengés után sok kutatás folyt, és kiderült, hogy a földkéreg felső rétege rengeteg helyen megrepedt, ám ezek mélysége a pár métertől a néhány száz méterig terjed. Az igaz, hogy ezek a rianások számos helyen összeköttetésben állnak egymással, de egyik sem elég mély, hogy az akumurukhoz leérjen. Kivéve…
- … az epicentrumban – kerekedett el az őrnagy szeme.
- Úgy bizony – bólintott Agomori.
- És miért megy oda Kitsune hadnagy?
- Ennek egyetlen indokát látom. Azt ugyan nem tudom, hogyan, de valahogyan véget akar vetni a bestiák felszínre törésének.
- De hát ez nagyszerű! – szaladt ki Ichirou száján, ám rögtön megbánta, mert Agomori kíméletlen pillantást vetett rá.
- Elment az esze, Ichirou? – rivallt rá. – Még hogy nagyszerű? Megőrült?
- De, de… - habogta zavartan.
- Ugye nem kell emlékeztetnem, milyen volt a helyzetünk a Nagy Rengés után? Teljes volt a káosz, és akkor visszafogottan fogalmaztam. Pusztulás, halál, romok mindenütt. Fosztogatás, fegyveres bandák, erőszak. Alig eszméltünk fel a rombolásból, ránk támadtak az akumuruk. Mennyien haltak meg, míg felépítettük a falakat és rendet tettünk?
- Milliók – mondta az őrnagy.
- Igen, milliók. És van elképzelése róla, mit jelent ezeket a túlélőket nap- mint-nap ellátni élelemmel, energiával, szórakozással, na és persze megvédeni őket?
- Minden bizonnyal nagy feladat.
- Nagy? Óriási! – ripakodott rá Agomori. – Tudja, mi lenne, ha valahogyan a szörnyek eltűnnének, és a városokban élő emberek hirtelen kimehetnének a falak mögül? Ha újra ott élnének, építkeznének, dolgoznának vagy töltenék az idejüket, ahol akarják? Ha hirtelen minden visszaállna a régi kerékvágásba?
- Nem tudom, Agomori-san – rázta meg a fejét az öreg tiszt.
- Újra káosz! Ki védené meg az embereket? Ki adna nekik enni? Vagy kitől kapnának áramot?
- Talán újra lehetne építeni… - kezdte Ichirou félszegen.
- Újraépíteni? Miből? Honnan lenne az anyag?
- Hiszen van minden, csak az akumuruk miatt nem tudunk…
- Hallgasson! – szólt rá nyersen Agomori. – Ezt nem akarom Önnel megbeszélni. A lényeg, hogy nekünk megfelel a helyzet, és az emberek biztonságban élhetnek, ellátva mindazzal, ami nekik szükséges. Ha kimennek a falak mögül, kezdhetünk mindent elölről.
Ichirounak nem volt több kérdése. Bár tudta, hogy Agomori nem tartja sokra, nem véletlenül volt ő a legrafináltabb kihallgató tiszt a központban. Tökéletesen értette miről van szó. Volt bajtársa most a nagyvállalatok zsoldjában állt, azokéban, akik ezt a biztonságot, élelmet, energiát és szórakozást adták az embereknek. Nyilvánvaló volt, hogy nem áll érdekükben megszabadulni az akumuruktól. Hiszen úgy mi lenne a profittal, amiből a szép irodájuk, az elegáns öltönyük és a magán orvosi ellátásuk van. Nem is szólva arról az ocsmány, korabeli sógunpáncélról.

Tizenegy nap telt el azóta, hogy Kinetsu és Youko, a katonaszökevény és a száműzött médium, elhagyták Új-Tokió falait, és nekivágtak az útnak Yonezawa felé. Tizenegy nap, amelyet szerény készleteikkel túl kellett élniük, dacolva a száraz széllel, a folyton kavargó porral, csapkodó esővel és hideg éjszakákkal. Tizenegy nap, amikor a senshi újra és újra gyakorolhatta újonnan felfedezett képességét, és a bensőjéből áradó fénnyel téphette szét a rájuk támadó bestiákat. Tizenegy nap, amikor a reikon mindig előre jelezte a felderítő helikopterek nesztelen érkezését, hogy időben elrejtőzhessenek a megfigyelők érzékelői elől: hol egy rianásban, hol egy épületromban, hol pedig az infrasugarakat is elnyelő, katonai álcázó takaró alatt, amelyet a hadnagy hozott magával.
A férfi és a nő éppen egy évtizedek óta elnéptelenedett falu egykori rendőrőrsének alagsorában pihentek, talán három óra járásra Yonezawa ugyancsak kihalt városától. Youko szerint az epicentrum a várostól nyugatra volt, arra kellett majd keresniük a támaszpontot is. Bár egyszer szóba került az út alatt, hogy mi lesz, ha megtalálják a bázist, erre sem akkor, sem most nem tudtak válaszolni, ezért nem is beszélgettek róla. Nem siettették azt, ami úgyis bekövetkezik. Utolsó adagokat ették megmaradt konzervjeikből, mindketten csapzottak és kimerültek voltak.
- Te alszol elsőnek – mondta a senshi.
A nő nem ellenkezett, iszonyúan fáradtnak érezte magát, Míg a hadnagy fel volt készítve a fizikai megterhelésekre, ő nem. Némán bólintott, befordult a fal felé a rendőrségi cella egyszerű priccsén, és kábult álomba zuhant.
Kinetsu ébredt elsőnek, és szokatlanul kipihentnek érezte magát. Nyugodt volt, izmai nem sajogtak, ám belülről az éhség mardosta.
- Youko – ébresztette útitársát szelíden.
A nő kinyitotta sötétbarna szemeit, és ránézett. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén.
- De jót aludtam – ásította -, mintha nem is csak pár órát aludtam volna, hanem legalább tízet.
A katona furcsán nézett körbe, és tekintete a médiumot is zavarba hozta.
- Valami baj van? – kérdezte suttogva.
- Nem – felelte a férfi -, csak az, hogy én is elaludtam.
- Hány óra?
Kinetsu az órájára pillantott:
- Na, igen. Reggel fél hat.
- Tehát átaludtuk az egész délutánt és éjszakát – vigyorgott a reikon. – Érthető.

Még nem múlt el hét óra, amikor a páros óvatosan előmerészkedett a búvóhelyül szolgáló épületből, majd elindult tovább, északra. Amint kiértek a faluból, ismét körbevette őket a portenger, ahol már olyan sűrűn voltak a rianások, hogy majd minden lépésre jutott egy apróbb fajta. A kicsiny település utolsó háza még látszódott a hátuk mögött, amikor Youko váratlanul megtorpant:
- Várj!
- Helikopter? Vagy akumuru? – kérdezte gyorsan a hadnagy.
A nő megrázta a fejét:
- Nem, ez valami más.
Feszülten figyeltek, Kinetsu már a legközelebbi búvóhelyet kereste pillantásával. De nem volt rá szükség. Lassan, mintha csak a puszta levegőből váltak volna anyagi formává, halvány körvonalak rajzolódtak ki előttük, amelyek előbb lassan emberi alakot vettek fel, majd egyre újabb és újabb részletek váltak láthatóvá rajtuk, míg végül alig egy perc múlva három tenshi állt velük szemben a pusztaságon. Középen az üzletházban felbukkant kamaszlány lebegett, hosszú, fehér haját vadul fújta a szél, világoskék ruhája lágyan hullámzott körülötte. Két társa ugyanúgy nem érintette a földet, egyikük testhezálló, sötétpiros öltözéket viselt, míg a másik fehér ruhát hordott, aranyszínű mintákkal. Gyönyörűek voltak, szemükben mégis vad fény lüktetett, és kezeikben hosszabb-rövidebb pengék izzottak, változatos színekben.
- Köszöntünk, kidosenshi – szólalt meg az ismerős angyal.
A hadnagy kissé meghajolt, Youko azonban ledermedve állt a csodálkozástól. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy akár egyetlen angyalt is láthassanak életükben, ő pedig éppen három ilyen lénnyel nézett szembe.
- Közel vagy a nagy repedéshez, amit láttál. Innen nem mehetsz tovább a felszínen. Kövess minket, elkísérünk addig, ameddig lehetőségünk van rá.
- És mi lesz Youkóval? – kérdezte a férfi.
A lány közömbös arcot vágott:
- Te vagy a kiválasztott, mi téged segítünk. Rá nincs szükségünk.
- De nekem igen! – tiltakozott Kinetsu, talán egy kicsit hevesebben, mint szerette volna.
Az angyalnak arcizma sem rándult:
- Természetesen velünk jöhet, ha akarod, de nekünk Te vagy a fontos. Megértetted?
A hadnagy aggódva pillantott Youkóra, aki ugyanolyan féltőn nézett vissza rá. Tekintetük egybeforrt, és szavak nélkül is nyilvánvaló volt, mit éreznek.
- Igen – felelte Kinetsu, még mindig a reikonra nézve.
- Továbbra is akarod, hogy társad velünk jöjjön?
A férfi megrázta a fejét:
- Nem.
- Visszamegyek a faluba – szólalt meg Youko –, ott biztonságban leszek.
Az angyal Kinetsura várt, aki rövid gondolkodás után beleegyezően bólintott:
- Rendben. Talán az lesz a legbiztonságosabb.
A katona benyúlt a zubbonyába, és elővette kézifegyverét.
- Ez legyen nálad – nyújtotta a nő felé, aki egy kissé ügyetlen mozdulattal átvette.
- Vigyázz magadra – mondta halkan Youko, és remélte, hogy alig látszik az arcán megjelenő halvány pír.
- Te is – felelte a hadnagy ugyanolyan csendesen.

A négyfős csapat elindult északnyugatra, majd alig negyed óra után az elől haladó tenshi belebegett egy rianásba, a többiek pedig gondolkodás nélkül utána. Erős lejtőn indultak lefelé, a katona bakancsának talpa alatt csikorogtak a kövek, és apró kavicsok szánkáztak alá az előttük ásító sötétségbe. Mielőtt a nap erőtlen fénye kevésnek bizonyult volna, az angyalok ismét előhúzták izzó fegyvereiket, amelyek erős, de nem kellemetlenül bántó fénybe borították a repedést. Időnként egyenesen lefelé ereszkedtek, hogy aztán egy oldaljáratba betérve átmenjenek egy másik rianásba, máskor pedig a természetfeletti jelenések megemelték porból gyúrt társukat, hogy lebegve egyre mélyebbre vigyék őt, ahová ember külön felszerelés nélkül már nem tudott volna lemászni. Nem beszélgettek, valahogyan a várakozás csendje lepte be őket. Az angyalok magabiztosan mutatták az utat, néha megállva, néha belegyorsítva. A titokzatos tenshik nyilván ugyanolyan jól érzékelték a fenevadak jelenlétét, mint a reikonok, és többnyire igyekeztek elkerülni a találkozásokat, ám esetenként egyszerűbbnek találták a harcot, és pengéikkel villámgyorsan megtisztították a továbbhaladásuk útjában álló szörnyeket.
Órák óta mentek, rövid pihenőkkel, majd egyszer csak az ismerős tenshi így szólt:
- Nemsokára elérjük a nagy repedés közvetlen környezetét, innentől már komoly ellenállásra számíthatunk, sőt azokra az óriási akumurukra is. Mostantól használd az erőd, de takarékoskodj vele. Készen állsz?
- Mehetünk – válaszolta Kinetsu magabiztosan.

A hadnagy valahol arra vágyott, hogy talán a Shiroyama-hegyen átélt látomása csak egyfajta eltúlzott, misztikus vízió volt, és sohasem kell ténylegesen is megtapasztalnia mindazt a borzalmat, amit ott. Ám a valóság felülmúlta a képzeletet, Kinetsu szinte fel sem tudta fogni, honnan jöhet elő ennyi bestia, hogy eszeveszett elszántsággal vessék rájuk magukat. Az angyalok szédítő iramban és hihetetlen akrobatikus ügyességgel cikáztak körülötte, hogy megvédjék őt a karmoktól és állkapcsoktól; ő pedig az időzítésre fókuszált, hogy a lehető legtöbb számú akumurut tudja széttépni a testéből kilövellt fénnyel. A tenshik fáradhatatlanul kaszabolták az újabb és újabb hullámokban érkező szörnyetegeket, zöldes vér fröccsent könnyű ruhájukra, és por tapadt a hajukba. A katona sem festett túl nemesen, izzadságpatakok folytak a homlokán, torkát a fenevadak ocsmány bűze kaparta. Ám rendületlenül törtek előre, mígnem elérték a sziklapárkányt, amit a kidosenshi már látott egyszer, ám ezúttal sokkal ijesztőbb és valóságosabb volt minden.
A három kísérő nem habozott, megragadták a hadnagyot, és levetették magukat a kiszögellésről, egyenesen a hatalmas rianásból kisugárzó, zöldes fénnyel bevilágított akumuru hordába.
- Pusztuljatok! – ordította Kinetsu, és minden erejét beleadva robbantotta fel a testében pulzáló energiát.
Éles, vakítóan fényes detonáció követte kiáltását, a gigantikus földalatti terem egy pillanatra olyan világos lett, mintha maga a perzselő nap lángja lobbant volna fel benne. Elképesztő kakofónia követte a robbanást, ahogy a haláltusájukban fetrengő lények vonyítottak, hörögtek és rikítottak. A kisebb példányok azonnal elpusztultak, a nagyobbak súlyos égési sebeket szenvedtek, ám az óriás példányok ellenálltak a fénynek.
- Gyűjtsd az erőt a következőhöz! – harsogta az egyik angyal, ahogy előrelendültek mellette pengéikkel.
Egyesült erővel támadták a nagytermetű lényeket, és szúrták, vágták őket, ahogyan csak tudták. Bár emberi értelemmel esélytelennek tűntek, mégis kitartóan harcoltak. Izzó fegyvereik nem szokványos sebeket ejtettek, a gigászok vastag bőrét könnyedén átszelve rettentő kínokat okoztak nekik. A hadnagy ütemesen lélegzett, összpontosított, és igyekezte felgerjeszteni magában az erőt.
- Youkóért – suttogta magának, és ismét felrobbant.
Ezúttal a nagyobb akumuruk is megérezték a kiválasztott erejét, a tenshik által ejtett vágásokon átszúró fény révén ugyanis élesen beléjük mart a fájdalom. Elkeseredet, dühödt erővel tombolt a harc, az angyalok sem tudtak minden egyes csapást elkerülni vagy kivédeni. Kinetsu ugyan még nem sérült meg, de a fényrobbanások egyre jobban kivették az erejét, hosszabb idő kellett a regenerációhoz, és csökkent a detonációk energiája is. Ám kitartásuknak meg volt az eredménye, lassan ugyan, de elfogytak a támadók, vagy akik megmaradtak, nem mertek közelebb jönni, akárcsak a látomásban. Izzadtan, kimerülve, de végül ott álltak a repedés szélén, a halványzöld lüktetésben.
- Az utolsó fényrobbanás – szólalt meg az angyal mellette -, és bezárhatod a repedést.
Kinetsu zihálva bámult le a mélybe, amelynek falán milliónyi lényt látott hemzsegni, akik arra készültek, hogy feltörjenek a felszínre.
- Véget vetek mindennek – mondta a katona, és lehunyta a szemét.
Érezte, ahogy áramlik belé az erő, felizzik belsőjében a tűz, és pattanásig feszíti a testét.
- Nagy utat tett meg, Kinetsu hadnagy – törte meg a halk morajlást egy erős hang -, de teljesen hiába.

A férfi kinyitotta szemét, és tekintetével a forrást kereste. Egy katonai drón lebegett felette, úgy öt-hat méternyire, amely nemcsak szenzorokkal, de hangszóróval is fel volt szerelve.
- Nem engedhetem, hogy befejezze. Csak megnyomok egy apró gombot, és a rianás szélén elhelyezett töltetek hússzor ekkorára robbantják a repedést. Gondolja, hogy azt is be tudná zárni? – gúnyolódott az ismeretlen hang.
Kinetsu az angyalok felé pillantott, akik némán álltak körülötte. Őrá vártak, ő volt a kiválasztott, akinek be kell végeznie mindent.
- Ki maga? – kiáltotta a hadnagy. – És miért van ellenem?
- Mit számít az? – jött a felelet a drónból. – Csak az számít…
A mondat nem fejeződött be, mert a hangszóróból váratlanul távoli zajok hallatszottak, mintha valami történt volna ott, ahonnan a titokzatos hang beszélt. Nem nagyon lehetett kivenni a szavakat, de dulakodás és nyögések szűrődtek át, köztük határozottan kivehető volt egy női hang. Váratlanul lövés dörrent egy ismerősen dördülő kézifegyverből, majd még kettő.
- Ne! – sikította a nő, és Kinetsu ereiben megfagyott a vér.
- Youko!
- Micsoda szánalmas helyzet – jött ismét a hang -, a nagy harcost egy törékeny nő akarja megmenteni. Patetikus.
Hirtelen újabb pisztolylövés csattant, és a hadnagy felismerte, hogy ez nem az ő fegyveréből jött. Csend lett, hosszú másodpercek teltek el.
- Tegye, amiért jött, hadnagy – törte meg a hallgatást egy furcsán ismerős hang. – Mi megleszünk a századossal.
- Ichirou őrnagy? – kérdezte meghökkenve Kinetsu. – Maga…
- Csinálja már!
A kidosenshi egy pillanatra megremegett, majd egy hatalmas üvöltéssel kitört belőle az utolsó fényrobbanás. Csak azt érezte, a lelke egy darabja is kiszakad, majd a mennyezetről dübörgő sziklák zuhantak mellé, és hullottak bele a rianás szájába, hogy végleg betömjék azt. Még érezte az első kődarabok okozta rengést, majd valamelyikük eltalálta, mire a férfi előtt elsötétült minden, és érezte, ahogy maga is tehetetlenül zuhan alá.

Nem létezett sem tér, sem idő. Üresség volt, fekete némaság. Nem voltak illatok, nem voltak érzések. Csak az üres semmi. Majd a csend összesűrűsödött, és monoton zúgássá formálódott – először a távolból, alig hallhatóan, majd egyre közeledve. Aztán Kinetsu érezni kezdte a kemény talajt a háta alatt. Majd a kellemesen borzoló szellőt az arcán. Végül a port a szájában. Nehézkes mozdulatokkal felkönyökölt, és szemét tenyerével védve belebámult a sápadt fénybe. A semmi közepén feküdt, kócos bokrok mellett. Tekintetével a zajt kereste, amely egyre csak erősödött. Egy apró, fekete foltból jött, valahol a messzeségben. De közeledett, és a forrása is egyre méretesebb lett. Pár perc múlva a hadnagy felismert egy katonai terepjárót, amely egyenesen felé száguldott a síkságon. Kinetsu felült, és várt. Mindene sajgott, a feje zúgott.
A jármű csak nőtt és nőtt, hogy pár lépésnyire tőle lefékezve megálljon. A sofőrülés felői ajtó kinyílt, és egy katonai bakancs jelent meg. Valaki közeledett, de a hadnagy nem tudta kivenni, mert a lemenő nap éppen a szemébe vágott. Az illető egészen közel jött, letérdelt mellé, és arcát egészen közel emelte. Kinetsu két sötétbarna szemet látott, amit semmivel sem tévesztett össze.
- Youko! – tört ki belőle, és nem tudott ellenállni a mosolygó tekintetből áradó vonzásnak.
Ő is közelebb hajolt, majd röviden megcsókolta a nőt.
- Ezt is előre láttad? – kérdezte félszegen mosolyogva.
- Ezt nem, csak a következőt – nevetett vidáman Youko, és kezébe véve a férfi arcát, hosszan megcsókolta.

- Vége? – kérdezte a nő, amikor már az autóban ültek, összebújva.
- Egy fejezetnek igen. De egy másik éppen most kezdődik.
Youko bólintott:
- Én is így gondoltam.
Kinetsu nevetve nézett rá:
- Ti reikonok!

Tintahang

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása