Már egészen fiatalon, hatéves koromban, elkezdtem írni, mint a többi általános iskolai gyerek. Ebből az időből két emlékem van, és egyik sem abba az irányba mutatott, hogy valaha is egy oldalnál hosszabb, értelmes, és akár izgalmas novellákat fogok írni. Például amikor az édesanyákról kellett fogalmazást írni, nekem mindössze egyetlenegy mondat jutott eszembe 45 perc alatt: „Az én anyám 70 kiló.” Ez történetesen a színtiszta igazság volt, de tanárom elégtelennel jutalmazta. Talán ekkor döntöttem el tudat alatt, hogy nem a tényekről fogok írni, hanem kitalált történetekről. A másik emlékképem sem rózsásabb, akkor az erdőről kellett volna fogalmazást írni, amely még nehezebben ment, csak annyit tudtam a papírra vetni az óra alatt, hogy „Az erdő…” Ez még materialista apámnak is sok volt, ezért szobafogságra ítélt, amíg nem írtam egy másfél oldalas fogalmazást. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy ebben az időben szinte minden hétvégét a Szentendre melletti víkendházunkban töltöttem, egy hatalmas erdő szélén, ahol sokszor és sokat csavarogtam.)
A középiskolában, ahol egyébiránt távközléstechnikát tanultam, már értem el eredményeket, irodalomtanárom erőteljes noszogatására két díjnyertes esszét is írtam, az egyiket Arany János balladaköltészetéről (ami véletlenül az érettségi tétel is lett rá egy évre), a másikat pedig Madách Imre Az ember tragédiája elemzéséről. Eközben, mint megannyi serdülő fiúnak, az én érdeklődésem is a szebbik nem felé fordult, elkezdtem romantikus novellákat írni. Szerencsére ezek a kézzel írt művek azóta elkallódtak, úgyhogy bizonyítani már semmit sem lehet.
Az irodalom terén tett első, komolyabb, próbálkozásaimat a katonévem alatt tettem, ekkor születettek meg az oldalon is olvasható Az utolsó emlék és A végső megoldás című sci-fi novelláim. Bárcsak mondhatnám, hogy a többi már történelem, de nem így van. Viszonylag hosszú kihagyás következett a kezdeti szárnypróbálgatás után, és csak lassan tért vissza az ihlet, majd pedig az alkalom az írásra. Onnantól viszont nem volt megállás, időről-időre újabb novellák készültek, többnyire pár oldal hosszúságban.
Bár az édesanyámról szóló fogalmazás fiaskója után nem kifejezetten akartam tényfeltárással foglalkozni, az élet úgy alakította, hogy munkám mellett több magazinnak is fordítottam, illetve írtam cikkeket tudományos és történelmi témákban – ezek a cikkek idegen civilizációk látogatásairól, kormányzati összeesküvésekről, paranormális jelenségekről és titokzatos múltbeli eseményekről szóltak. Később a Kodolányi János Főiskolán tanultam média és kommunikáció szakon (ekkor már egyébként nyelvtanárként dolgoztam), ennek részeként az újságírás mellett szépírást is gyakoroltunk, egy-két beadandó dolgozat itt is olvasható az Ésatöbbi oldalon. Terjedelmesebb műveket 2017-től kezdtem írni, az első 20+ oldalas írásom az Árnyvadászat (Agwar krónikái 1) címet viseli, és a Fantasy kategóriában található.
Mindenképpen meg kell említenem régi barátomat, Gabót, aki nem csak elolvassa a novelláimat, hanem megjegyzésekkel és bátorítással rengeteget segít az alkotómunkában. Ugyancsak köszönettel tartozom azoknak, akik az elsősorban a Lidércfény kulturális (online) magazin olvasóiként, kommentjeikkel, visszajelzéseikkel további munkára sarkallnak. Az építő, kulturált kritikát mindig szívesen veszem, ha meg nem is mindig fogadom. Mivel lehet, hogy egyszer tananyag leszek, vagy kötelező olvasmány, elmondom, hogy novelláimban senki ne keressen mély filozófiai fejtegetéseket, érzékeny társadalmi problémák megoldását vagy aktuális szociológiai jelenségek magyarázatát. Írásaim kimondottan a fikció területén mozognak, minden cselekmény vagy esemény kitalált történeten alapul, továbbá történeteim szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.
