1897-ben, kevéssel a Sorbonne Egyetem orvosi fakultásának elvégzése után, nem akaródzott nyomban visszatérnem a színes párizsi forgatagból a ködös London szürke atmoszférájába, ezért még hónapokig a francia főváros pompáját és pezsgését élveztem, az atyám által nagylelkűen küldött apanázsból. Tudtam, hogy kimaradásom átmeneti csupán, hamarosan haza kell indulnom, hogy megkezdjem gyakorlóéveimet a St. Bartholomew kórházban, de még azelőtt ki akartam csikarni minden édes cseppet a bohém Párizsból. 
Jellemző volt, hogy amikor már kissé csömöröm lett a füstös lokáloktól és harsány revüktől, nyakamba vettem a hangulatos párizsi utcákat, és gyakran egészen hajnalig bolyongtam a macskaköves sikátorokon vagy az ódon leheletű tereken. Jártamban mindig kellemes borzongással töltött el, amikor elhaladtam a Rue Mouffetard 42-es számú háza előtt, ahol egy évvel korábban egy hármas-gyilkosság történt, vagy a Rue des Brumes és a Rue Saint-Michel sarkán álló épület mellett, ahol a városi szóbeszéd szerint egy vámpír élt elképzelhetetlen hosszú ideig. De jóleső izgalommal töltött el a Place des Vosges, Párizs egyik legrégebbi köztere, ahol annak idején boszorkányokat égettek meg a máglyákon, de ugyanúgy a hevesebben vert a szívem, amikor az Allée du Temps ölnyi vastag platánfái mentén sétáltam, amelyekről azt tartották, hogy kísértetek bujkálnak közöttük. 
Ám egyik helyszín sem volt rám akkora hatással, mint a Rue du Papillon bleu 39-es háza, amely minden hátborzongató épület legrémisztőbbje volt – legalábbis, ha hinni lehetett a szomszédos Le Chat Doré bár törzsvendégeinek, akik mindig lehalkították borgőzös hangjukat, ha ez az épület került szóba. Gyakran megfordultam itt, lévén közel esett párizsi szálláshelyemhez, bár nem ez volt a kedvenc helyem, mivel fiatal lelkületemnek kevéssé felelt meg tradicionális berendezése, illetve idősebb vendégköre. Ennek ellenére be-betértem ide, egy fárasztó nap végén, vagy amikor zuhogott az eső, és nem volt kedvem messze kalandozni bérelt lakásomtól. Így történt, hogy egy este elhangzott a Rue du Papillon bleu neve, majd az a bizonyos házszám, és nem lehetett nem észrevenni, ahogy megkomorodott a levegő odabent. Hetek teltek el, míg az egyik tagbaszakadt hentesfiú elárulta, megannyi általam rendelt sör elfogyasztása után, miért a viszolygás ettől a háztól. 
Pascal, mert ez volt a neve, szinte suttogva, és nyilvánvaló babonás félelemmel a szemében mesélt arról, hogy az egy elátkozott épület, mivel a pincéjében van egy feneketlen mély kút, amelybe a Párizs utcáin éjjelente vadászó sárkányfattyak, a gargoyle-ok, vetik áldozataik élettelen testét, miután válogatott kegyetlenséggel végeztek velük. Komoly erőfeszítésembe került nevetés nélkül fogadnom a kipirult arcú fiú szavait, de látván, hogy ő mennyire komolyan beszélt, nem mertem megkockáztatni, hogy nekem essen bárdolatlanságomat látván. Ám amikor magam is felkerestem az említett címet, hamar más színben tűnt fel a képtelennek hangzó történetet, mert a 39-es szám alatti ház láttán nem volt nehéz elhinni, hogy ott sötét praktikák is megeshettek. 
Az épület egymagában tornyosult az utca fölé, négy emeletes volt, málladozó vakolatú, és szürkésre fakult színű. Elképesztően zömök és robosztus volt, hiányzott belőle a francia házak eleganciája, ráadásul földszinti ablakai olyan masszív rácsokkal bírtak, akár egy börtöné. Amikor az ember felpillantott a szokatlanul vaskos téglákból rakott házra, olybá tűnt, az menten ráomlik, volt ugyanis az architektúrájában valami geometriai torzulat, amely ezt a baljós érzést sugallta. Mondanom sem kell, mennyire meglepett, amikor kiderült, hogy ez a groteszk épület Desrosiers vikomt tulajdonában állt, aki maga is ott lakott, feleségével és idősödő személyzetével. Attól kezdve gyakran elsétáltam a ház előtt, mindig kissé lelassítva lépteimet, valahogyan vonzott a körülötte lebegő misztikum hangulata és a lappangó titok bűvölete.
A ház urát mindössze egyszer pillantottam meg, amikor épp beszállt egy kopottas lovaskocsiba, amely valaha bizonyára szebb napokat is látott. A vikomt maga is árnyéka lehetett fiatalabb énjének, az én koromban feltehetőleg kifejezetten jóképű és délceg férfi volt, mára azonban a szarkopénia meghajlította a derekát, és a melanociták kimerülése fehérre fakította a haját. Egy ugyancsak idős, vékony testalkatú, feketébe öltözött asszony kísérte, akit kezdetben szolgálónak véltem, de mozdulatai olyan kecsességről, és felszegett álla olyan határozottságról árulkodtak, hogy magamban megkövettem a hölgyet, aki nyilvánvalóan a nemesi hitves kellett hogy legyen. 

Október 31-e egy különösen cudar nap volt Párizsban, a levegő kellemetlenül hűvös volt, az eső éppen hogy elállt, ám máris újra eleredt, a szél pedig folyton változtatta az irányát, hogy a lehető legnagyobb kellemetlenséget okozza annak, aki kimerészkedett az utcákra. Hideg, nyirkos idő volt, pontosan olyan, amely miatt halogattam visszautazásom Londonba, de lám, Anglia bárhol utolért. A délelőttöt éppen ezért kellemesen befűtött lakásomban töltöttem, ám kora délután egy volt diáktársam meghívásának tettem eleget, aki előzékenyen körbekalauzolt abban a kórházban, ahol ő kezdte a gyakorlatát. Mivel vendégeket nem engedtek volna be az orvosi laborokba és kezelőhelységekbe, kénytelenül magammal kellett vinnem saját, még medikuskori táskámat, hogy látszatra kollégaként bebocsátást nyerjek a privát területekre is. Mondhatom, pompás kis bemutatóban volt részem, igazán lenyűgözött mindaz, amit ott láttam, és csak reménykedtem, hogy a St. Bartholomew is hasonlóan jól felszerelt és tiszta kórház lesz, legalább annyira csinos ápolónőkkel, mint a párizsi. 
Késő délután lett, mire hazafelé indultam, de úgy véltem, szükségem lenne egy erős likőrre, hogy elűzzem az orromba férkőzött sterilizáló illatát, ezért a még mindig szitáló esőtől, és a szurkáló széltől űzve bemenekültem a Le Chat Doré egyhangú falai közé. Meglepetésemre egész vidám volt a hangulat, és nem is néztem az órámat, így nem is tudtam, mennyi lehetett az idő, amikor egy esőkabátos alak toppant be erősen sántítva a bárba, és víztől csatakos kapucniját hátra sem csapva öt frankot, egy munkás napi bérét, ajánlotta fel annak, aki abban a zord időben hajlandó orvosért szaladni, és Desrosiers vikomt házába kísérni. Magam nem is ocsúdtam rá a helyzetre, ám a csapos némi habozás után azzal törte meg a csendet, hogy egyenesen rám mutatott, és hadarva közölte, hogy én orvos lennék. 
Az esőkabátos himbálózó léptekkel hozzám bicegett, és szürke kapucniját hátratolva megszólított:
- A monsieur valóban doktor?
Az idős férfi barna szeméből egyszerre aggodalom és könyörgés áradt felém.
- Nos, igen, de… - kezdtem, és azzal akartam folytatni, hogy még csak éppen elvégeztem az egyetemet, és nincs szakmai gyakorlatom, ám a váratlan vendég belémfojtotta szót.
- Kérem, monsieur le docteur, jöjjön velem, az úr nagyon beteg.
Minden szem rám szegeződött a bárban, ráadásul ott feküdt mellettem medikusi táskám is, így egész egyszerűen nem tiltakozhattam tovább. Szótlanul bólintottam, felkaptam a kabátom, és a táskámat magamhoz szorítva némán követtem a szolgát. Az kifelé igyekezve letette az ötfrankost a pultra, a csapos elé, visszahúzta a kapucniját, és kilépett a szakadó esőbe.

A Rue du Papillon bleu 39-es ház belülről sem volt sokkal barátságosabb, mint odakintről. Tulajdonképpen a konzervatív Le Chat Doré is díszesebbnek és kellemesebbnek hatott, mint a vikomt háza. Az ajtón belépve egy irgalmatlan méretű aulában álltunk meg, hogy levessük magunkról esővíztől csöpögő kabátjainkat, egy ugyancsak idős szolgálónő segítségével. A csarnok szinte kongott az ürességtől, és egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy talán az egész épület lakatlan, ám ahogy szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz, a falak mentén bútorokat vettem ki. Bár a mennyezetről egy hatalmas csillár függött alá, nem világítottak az izzók benne, hanem a lépcső aljában volt két, az utcai kandeláberhez hasonló, négyágú lámpa. Fényük azonban tompa volt, éppen csak annyi világosságot adtak, hogy az ember ne botoljon meg, és biztonsággal elhaladhasson a tömör fa komódok mellett. A padló valamiféle kopottas kövezet volt, szőnyeg nélkül, a falakon fakó tapéta sápadozott bocsánatkérőn, és itt-ott sötét foltok rondították el. 
Nem sok időm maradt bámészkodni, mert a bicegő szolga szokatlan sietséggel tessékelt felfelé az emeletre, miközben próbált udvarias mosolyt erőltetni aggódó ábrázatára. A lépcső melletti falon vastagkeretes festmények lógtak, komor tekintetű férfiak és nők portréi, a faragott rámákon egyértelműen por ült, és talán pókhálók is, de ezt a gyér világításban nem tudtam kivenni. Az első emeletre érve már otthonosabbá vált a ház, halvány lámpák égtek a folyosón és az ajtók mellett, vastag szőnyeg siklott végig a kőpadozaton, és a falakat lakkozott tölgyfaburkolat fedte derékmagasságig. Innen is bántóan hiányzott a francia elegancia, a sikk és a báj, ami oly kedves volt a szememnek és lelkemnek. 
Ahogy felértünk, próbáltam tekintetemmel követni a széles lépcsőt, ám az csak az ásító sötétségbe szaladt tovább, mintha a felsőbb emeleteket nem is használnák az itt lakók. Ajtó nyílását hallottam, és odapillantván a folyosó közepén egy vékony, feketébe öltözött alakot láttam, aki korábbi megfigyeléseim szerint a vikomt felesége volt. Ugyanolyan szomorkás és aggódó arcot vágott, mint a szolga, aki idekísért, és nyugtalanul, kezével apró siettető mozdulatokat téve, felénk suttogott:
- Erre, erre, Jacques. Jöjjön, doktor úr! 
Korábban is volt már alkalmam nemesi családokkal találkozni, most is igyekeztem tehát kellő tisztelettel és udvarias szakmaisággal kezelni a helyzetet. Megálltam, és enyhén meghajoltam a vikomtné előtt, aki valóban az úri etikett szabályai szerint fogadta üdvözlésemet. 
- Monsieur le docteur, a vikomt…, a férjem… - kezdte gyenge, elfúló hangon, aztán csak a szoba belseje felé intett, hogy lépjek be.
A helyiség megdöbbentett. Tekintetemet azonnal a valaha látott legnagyobb és legdíszesebben faragott baldachin ágy vonzotta magára, derékvastagságú oszlopaival, és súlyosan lógó függönyeivel. Egy masszív és zömök, ugyanakkor óriási ágy volt, mintha nem is embernek készült volna, hanem egy gigásznak. A fekvőrész olyan magasan volt, hogy csak a mellé helyezett, hosszúkás zsámolyra fellépve lehetett kényelmesen elérni, és amikor pár pillanat múlva az ágyhoz léptem, a vikomt derékmagasságban feküdt nekem. A szobában egyetlen lámpa világított, egy kis, kerek asztalra helyezve, nem messze az ágytól, nem zavarva így a beteget, de elegendő fényt adva, hogy kivehető legyen minden. 
A beteg lehunyt szemmel, sápadtan és beesett arccal hevert az ágyon, közeledtemre sem reagált. Pulzusát könnyen kitapintottam, megállapítva, hogy a szíve lassan, de ütemesen vert, és bőre száraz hideg volt. Láz nem gyötörte, légzése egyenletesnek, de kissé szaporának tűnt. Amennyire tőlem tellett alaposan megvizsgáltam, az aggódó házastárs és Jacques szomorkás pillantásaitól kísérve. Pár kérdést intéztem hozzájuk a vikomt állapotával kapcsolatban, de válaszaikból nem derült fény semmi rendkívülire. Tanult, de tapasztalatlan orvosként az volt a véleményem, hogy az előttem fekvő férfi haldoklik, egyszerűen elhagyta az életereje, mivel semmilyen más kór jelét nem véltem felfedezni rajta. Ezt természetesen nem állt szándékomban közölni a vikomtnéval, inkább azt javasoltam, másnap reggel majd hívassák a család orvosát. Addig is, a megszokott gyógyitalt, kis adagban arzénes Fowler-oldatot adtam neki, amely általános vitalizáló és idegerősítő hatással bírt, úgy véltem, abból nem lehetett baj. 
Fizetséget nyilvánvalóan nem fogadtam el, és a lelkükre kötöttem, hogy reggel első dolguk legyen az ismerős doktort hívni, és készüljenek fel, hogy talán kórházba kell majd szállítani a ház urát. Az idős hölgy meglepően hálás tekintettel nézett rám, és egészen az ajtóig kísért, csak akkor igyekezett vissza férjéhez, amikor már a kabátomat is magamra öltöttem. Motoszkált bennem a gondolat, hogy rákérdezzek-e a ház körül keringő szóbeszédre, de úgy ítéltem meg, nem ez a megfelelő alkalom, talán majd később, ha a vikomt megerősödik. Ám legnagyobb döbbenetemre maga az inas hozta fel, amikor az ajtóhoz lépett, de még nem nyitotta ki:
- Hálásak vagyunk, monsieur le docteur, hogy idejött, annak ellenére, hogy mit pletykálnak a Le Chat Doré-ban erről a házról.
- Ó, nem gondolnám – kezdtem szabadkozni -, hogy hitelt kellene adnom ilyesfajta badarságoknak.
- Helyesen teszi. De azt tudja, hogy valóban van egy mély akna a pincében? 
Meglepett arcot vágtam, hirtelen nem tudtam, mire véljem ezt a kijelentést. Jacques láthatta tanácstalanságomat, és folytatta:
- Szeretné látni, monsieur le docteur? – szólt suttogva, és fejével kicsit biccentett az előcsarnok végében lévő ajtó felé.
- Nem is tudom – hebegtem -, talán nem ez a legmegfelelőbb idő. A vikomnt tényleg nagyon beteg. És gondolom a ház asszonya sem örülne ennek.
Az inas bólintott, de nem nyitotta ki előttem a bejárati ajtót. Kezét a kilincsen tartva, hunyorítva rámnézett:
- Biztos benne, hogy nem kíváncsi rá? Pár perc az egész, nem hiszem, hogy bárki észrevenné.
Annyi hónap magányos bolyongás és epekedő várakozás után az ismeretlennel való találkozásra, most íme itt állt előttem a lehetőség, hogy Párizs egyik misztériumának a szemtanúja legyek, és magam tapasztaljam meg a város körül lebegő legendák egyikének valóságát. Hogyan is tudtam volna ellenállni az invitálásnak.

Jacques halk léptekkel a hátsó ajtóhoz vezetett, és óvatos mozdulattal nyitotta ki. Meggyújtotta az ajtófélfára akasztott petróleumlámpát, amely egy szűkebb folyosót világított be, majd egy lefelé vezető ódon faragású kőlépcsősor következett. Éreztem, ahogy sűrűsödik a levegő körülöttünk, és a titok lehelete fut végig rajtam. Végül leértünk egy hatalmas, boltíves pincecsarnokba, ahol polcok, ládák és rekeszek sorakoztak, nem épp rendezetten. Jacques ügyesen kanyargott köztük, én pedig igyekeztem követni őt, a lámpa biztonságos fénykörében maradva. Végül egy sarokban megállapodtunk, és az inas előre emelte a lámpást.
Egy ásító fekete torkot pillantottam meg a padlózatban, egy szabályos kerek alakú lyukat, gondosan kikövezett, alacsony, küszöbszerű peremmel. Mélységes mély sötétség honolt benne, úgy látszott, a fénynek sem volt kedve bemerészkedni oda. Nagyjából öt méter átmérőjű lehetett, amennyire meg tudtam becsülni a félhomályban.
- Mi ez a kút? – kérdeztem csendesen. – Mire használták?
Jacques vállat vont.
- Mindig is a ház része volt, már a beköltözésünkkor is itt találtuk. Mi soha nem használtuk semmire.
- És miért nem temették be, vagy fedték le? Nem félnek, hogy beleesnek?
- Ugyan, nem járunk mi erre, nem tartunk itt semmit.
Kissé előrehajoltam, de igyekeztem nem közeledni a fekete űr felé.
- Milyen mély?
- Csak pár méter, és nem is egy kút. Inkább verem…
Ebben a pillanatban erős taszítást éreztem a hátamon, megbillentem a peremen, és tehetetlenül csapkodva a karjaimmal, arccal előrezuhantam a sötétségbe. A rettegés futott át minden idegszálamon, hang sem jött ki elszorult torkomon, és az iszonyat rántott görcsbe. Ám nem estem a feneketlen mélységbe, agyam alig fogta fel a félelmet, amikor valami puhára érkeztem, bár így is kemény ütést kaptam a vállamra. Fojtó, süppedős anyag ölelt körbe, por szállt fel, de semmit sem láttam a sötétségben. Felpillantva élesen kivettem Jacques lámpásának fényét, és hallottam kissé kaján hangját:
- Nyugodjon meg, monsieur le docteur, hamarosan vége lesz mindennek.
Ezzel elbicegett, csak a fény imbolygó távolodását láttam, és rám borult az éj.

Percekig hevertem odalent, míg vállam sajgása alábbhagyott, és elmémet szabadon engedte a rémület jeges szorítása. Belökött. Jacques szándékosan belökött a verembe! Ó, milyen balga voltam, hogy besétáltam a csapdájába! Kihasználta kíváncsiságomat, és lépre csalt! Hát nem figyelmeztetett Pascal, hogy óvakodjam e háztól? Mi lesz most velem, kijutok innen valaha is élve, vagy sosem látom meg Párizs szikrázó égboltját? És London komor ködét?
Ahogy forgolódtam, kezem egy ismerős tárgyba ütközött – az orvosi táskám ott volt mellettem, azzal együtt zuhantam alá. Ez némi megnyugvást adott, és rögtön ötletet is. Volt odabent gyufám, gyolcsom és a sebfertőtlenítésre használt alkoholom, így hamarosan szemügyre vehettem börtönömet. Ahogy fentről is látszott, egy vaskos, lekopott kövekből rakott, sima falú verem vagy kút alján voltam, és a puha, süppedős anyag nem volt más, mint megannyi avítt, poros díszpárna. Ez is csak erősítette bennem, hogy csapdába kerültem, Jacques, vagy akárki is álljon e gazemberség mögött, nem akarta azonnali halálomat, hanem más tervei voltak velem. Ettől megborzadtam, és eszembe jutottak Pascal suttogó szavai a vízköpő sárkányokról.
A legmeglepőbb felfedezésem azonban az volt, hogy a verem falán, egy helyen, egy rozsdás vasráccsal lezárt alagutat vettem észre. Közelebb furakodtam hozzá a tarka párnák között utat törve, és eközben ujjam egy nyakláncba akadt. Kiemeltem, és egy vékony aranylánc csillant meg hevenyészett fáklyám fényében, kétségkívül egy nőé lehetett valamikor. Hirtelen felindulásból újra és újra beletúrtam a poros díszpárnák halmaiba, és hamarosan egy mandzsettagomb, majd egy nyakkendőtű is a kezembe került. Baljós sejtelem futott át elmémen – eszerint nem én vagyok sem az első, sem az egyetlen áldozat, akit a verem fogságba ejtett, hála Jacques-nak vagy cinkosainak. Ezen tárgyak tulajdonosai talán ugyanúgy járhattak, mint én, és ezek az apró, szinte észrevehetetlen csecsebecsék őrizték kegyetlen végzetük emlékét. Vajon tőlem mi marad majd hátra? 
Próbáltam koncentrálni, és a vasrácshoz nyomakodtam. Egy ölnyi széles, enyhén emelkedő járatot láttam a rozsdásan is masszív rácsozat mögött. Szinte alig kivehetően, az alkoholba mártott gézcsík kékes lángjának gyenge fényének határán, egy rúd állt ki a falból, felfelé meredve, azt az érzést sugallva, hogy az lehet az ajtó nyitószerkezete. Sajnos túlságosan is messze volt ahhoz, hogy megpróbáljam lenyomni, karom a távolság feléig sem ért el, hasztalan volt erőlködnöm vele. Átkozott csapda!
Hirtelen hangot hallottam odafentről, ezért sietve eloltottam az amúgy is majdnem leégett gézfáklyát. Rámborult a sötétség, de ezúttal nem bántam, mert ez valahogy azt a hamis reményt táplálta, hogy elrejt engem az elől, aki közeledett. Mert valaki lassan, apró szuszogásokkal, egyre közelebb ért a veremhez. Mozgását időnként fémes csikordulás kísérte, amiről el nem tudtam képzelni, mi okozhatta. Tompa, zöldes fény derengett fel a pincében, és a nyikorgás zajával az is közeledett felém. Görcsösen szorítottam táskámat, ahogyan térdig, combközépig süppedve mozdulatlanul álltam a párnák ölelésében, a verem alján. Szinte levegőt sem mertem venni, bár ostobaság volt, hiszen akárki is jött, nyilván tudta, hogy tehetetlen fogoly vagyok odalent. 
- Monsieur le docteur? – az ismeretlen férfihang tompa volt, és erőtlen.
Nem feleltem.
- Nagyon sajnálom, hogy belekeveredett ebbe, de meg kell értenie, vannak dolgok, amelyek felett nincs hatalmunk – folytatta a hang. – Nem isteni magasságokról beszélek, sőt még csak nem is magasztos elvekről. Olyasmiről, amit maga is nagyon jól ismer, doktor, hiszen éveken át tanulmányozta. Az életfenntartásról. Bár az életben maradáshoz több dolog is szükséges, ezek egyike sem olyan fontos, mint a táplálék. Látott már éhezőt, doktor? 
Továbbra is csendben várakoztam, de egyre inkább az volt az érzésem, az idegen hang nem lehet másé, mint a vikomté. 
- Tudja, hogy mire képes az, akinek az életben maradásához ételre van szüksége? Tudja, mi mindent fogyaszt el az, aki éhes? Bizonyára még Ön is meglepődne, doktor, hogy mennyi mindent képesek vagyunk megenni, ha az életünk a tét. 
Ebben a pillanatban a szívverésem is megállt. Jól értem, miről beszél? Csak nem engem akar megenni ez az eszelős? 
Újra csikordulást hallottam, és a fény is közelebb jött a verem széléhez. Felpillantottam. Bár ő nem láthatott a sötétségben, én tisztán láttam a vikomt fejét.
- Felesleges hallgatnia, doktor, tudom, hogy ott van lent. Látni nem látom, de tökéletesen érzem a szagát. Izzad, ugye?
Valóban hideg verítékben úszott a hátam és a mellkasom, az ajkaim kiszáradtak. Tényleg érezné a szagom? De az lehetetlen, egy ember ilyen távolságból, porban úszó levegőben nem képes… Egy gargoyle? Megszédültem, de a párnák nem engedtek elesni. Uram, teremtőm! A vikomt nem is ember! 
- Lemegyek, monsieur le docteur, és ha azt akarja, hogy gyors és kíméletes halála legyen, ne ellenkezzen. Máskülönben hosszú és fájdalmas véget ér az élete.
Egy pillanat múlva különös, fojtott ropogást hallottam a magasból, amelybe egyre állatiasabb nyögések, hörgések vegyültek. Majd valami lendületesen megmozdult odafent, és eltávolodott. Csend zuhant a pincére, és benne a csapdámra is, de csak rövid ideig tartott a nyugalom. Halk, súrlódó neszre lettem figyelmes a távolból, amely ezúttal a vasrács mögötti folyosóból jött felém. A vikomt, vagy akármi is volt ő, közeledett. 
Agyam lázasan kereste a kiutat, de reménytelennek és hiábavalónak tűnt minden idea. Vajon szembe szállhatok a támadómmal, lenne esélyem ellene? Nem voltam izmos, inkább fürge, de a párnákba süppedve inkább esetlenül botladoztam, mintsem precíz manővereket tudtam volna kivitelezni. Ha nem lennének a párnák, akkor talán… Villámként hasított belém a felismerés!
Igyekeztem a legkevésbé kapkodni, bár a súrlódó hang egyre csak közelített lefelé. Úgy képzeltem, egy műtőben vagyok, előttem egy súlyosan sérült páciens, és én azonnali sebészeti beavatkozásra készülök. Az ismert szituáció, még ha csak gondolatban is képzeltem magam elé, megnyugtatott. Gézlapok, alkohol, tűk, szike, fogók. Az ismert eszközök csillapították a félelmem, és mozdulataim összehangoltabbak lettek. 
Tehát a szagok – szétlocsoltam az alkoholt a párnákon, a szesz szúrós illata mindent beterített a verem alján. Igyekeztem egyenletesen szétfröcskölni a folyadékot, és azt sem bántam, hogy rám is cseppent belőle. A szikéket a zakóm külső zsebébe rejtettem, egyet balra, egyet jobbra. A csúszó hang egyre közelebbről hallatszott, és erősödött. Torz, mély morgással vegyült, és mintha artikulált hangok is csatlakoztak volna hozzá, valami ismeretlen nyelven. Befejeztem a munkám, már csak egyetlen teendőm maradt. A vasrács közvetlen közelében mélyen a poros párnák alá ástam magam, és megmarkoltam a gyufáimat. Minden azon múlt, hogy helytálló volt-e az elképzelésem, de csak egyetlen esélyem maradt megtudni.
A súrlódó test egészen közel ért, majd egy mély, reszelős hangot hallottam, ahogyan vas csúszott a kövön. A rács nyitószerkezete! Tehát kintről nyitható volt az ajtó, ahogy sejtettem. Tompa csikorgás ütötte meg a fülem, amint a rozsdás rács félregördült a keretében. A párnák alatt csak távolról jutott el hozzám minden zaj, de szinte magam előtt láttam, ahogy a fémajtó feltárul, és benyomakodik rajta, akármi is az. 
Hirtelen erős nyomást éreztem, a folyosóból a párnákra csúszó test ólomsúllyal tolta lefelé a díszpárnákat, és azonnal minden levegő kipréselődött a tüdőmből. A test megállt fölöttem, és éreztem, ahogy idegesen fészkelődik. Sziszegések és morgások hallatszottak, a lény nyilvánvalóan dühös lett, mivel az alkohol erős, átható illata megzavarta a szaglását, és nem találta az oly hőn vágyott prédáját. Nem nagyon tudtam azonban gondolkodni, mert az arcomba tolult párnák miatt nem kaptam levegőt, és a fulladás környékezett. Szédültem, szemembe-számba por kúszott, és a szúrós alkoholszag fojtogatott. Az a valami sem érezte jól magát, egyre hevesebben forgolódott, ami engem egyre mélyebben nyomott a párnákba. A pánik előszele ott fújt körülöttem, és tehetetlen voltam ellene. 
Szinte óráknak tűnt, mire a dolog végre megmozdult fölöttem, és beljebb mászott. Ahogy lekerült rólam a súly, cselekedtem. Nem gondolkodtam, nem haboztam, hanem rugóként pattantam fel. Lelöktem magamról a párnákat, és egy szempillantás alatt a szűk folyosóba ugrottam. Botladozva, de határozottan a vasrúd felé löktem magam, és jól számítottam ki a vetődésemet, ujjaim ráfonódtak a hideg vasra, majd utolsó erőfeszítésemmel megtaszítottam a rudat felfelé. A nehéz vasrács a súlyától fogva egy pillanat alatt a helyére zuhant, elválasztva engem attól, ami most odabent rekedt a veremben. Az sem volt rest, állati hörgés szakadt fel a torkából, és a járat felé iramodott. Egy másodpercre attól tartottam, átszakítja az öreg rácsozatot, ám az nagyot nyikorogva ugyan, de kitartott. Semmit sem láttam, a veremben sötétség honolt, csak az eszeveszett tombolás zaja verte fel a csendet. Amikor már újra levegőt tudtam venni, akkor jutott eszembe a gyufa. Remegő kézzel gyújtottam meg egyszerre vagy négy szálat, majd a rács fedezékéből átpöcköltem őket az alkohollal lelocsolt párnákra.

Egyetlen élő teremtmény sem érdemli meg, hogy elevenen kelljen elégnie, még az a groteszk szörnyeteg sem, amelyet a lángra lobbanó szövet vörös fénye ölelt körbe. A pokol infernóját idéző tűzkatlan egy ocsmány, kaotikusan vonagló kígyótestet világított meg, amelyből rovarlábhoz hasonlóan, három pár vékony, hosszú kar nyúlt ki. A lény sápadt bőre fel-felszakadt a perzselő hőségtől, a sebekből zöldes váladék csöpögött, és bár esküt nem tennék rá, de mintha marta volna a párnákat, ahol szétterjedt. Hatalmasra kitátott, vagy inkább kifordult, szájában tűhegyes fogak tucatjai sorakoztak, izmos, villás nyelve pedig ide-oda csapkodott. A szörnyeteg azonban hasztalan viaskodott, csapkodott, tekergett kínjában, éles karmokban végződő ujjaival széthasítva a párnákat, a tűz csak egyre jobban tombolt körülötte. Hol sikoltott, hol hörgött, vagy talán saját nyelvén átkozódott, de a verem ezúttal az ő csapdája lett, és az ő végzete. 
Döbbenten, halálra dermedve néztem a jelenetet, megbabonázott a látvány, akármilyen rémísztő és bizarr is volt. Csak amikor már üszkösen pislákoltak a megfeketedett párnák, és a füstölgő kígyótest sem mozdult többé, akkor kezdtem a magam menekülésére gondolni. Négykézláb felkúsztam a folyosón, amely enyhe ívben kanyarodott is, és hamarosan a pincehelység padlóján lihegtem. A zöldes fény egy ódon lámpásból áradt szét, amely egy kerekesszék támlájára volt erősítve, és a verem pereménél állt. Lassan, és biztonságos távolságot tartva kerültem ki, valami ostoba félelemtől hajtva, és a kijárat felé botorkáltam, számos alkalommal beütve bokám vagy térdem egy ládába vagy polcba. A szikéimet megmarkolva felkészültem rá, hogy a leselkedő inas mentem rámveti magát valamelyik sötét sarokból, ám aggodalmam alaptalannak bizonyult. Szinte gyanús könnyedséggel értem el az ajtót, és a felfelé vezető kőlépcsőt, amelyen olyan halkan osontam fel, mint egy árnyék. A terjedelmes előcsarnok üresen ásítva várt, a kandeláberek fénye talán még tompább volt, de ezt egyáltalán nem bántam. A bejárati ajtóban ott volt a kulcs, amit kivettem, és amint az utcára léptem, ráfordítottam, bezárva a Rue du Papillon bleu 39-es házának kapuját. 

Késlekedés nélkül a bérlakásomba siettem, összekapkodtam a legfontosabb holmijaimat, és a Gare du Nord-ban még éppen elcsípve a hajnali legelső vonatot, Calais-ba utaztam. A szívem a torkomban dobogott még akkor is, amikor már a hajóra szálltam, és végig a bőröndömet szorítva ácsorogtam a kivilágított fedélzeten, összerezzenve minden francia szóra. Folyton attól rettegtem, hogy megpillantom Jacques vigyorgó arcát vagy a vikomtné sovány alakját, ám idegeim lassan lecsillapodtak. A reggeli ködpászmák még ott lebegtek a csatorna vize fölött, sejtelmes fátyolba burkolva Dover fehér szikláit, és a kikötőben is a nyirkosan csillogó kockakő fogadott. Mindennek ellenére, életemben nem voltam még olyan boldog, mint amikor a Victoria pályaudvarról kilépve körbeölelt a szürke, londoni köd.