Még azok a tapasztalt erdőjárók is, akik bármikor eltöltenek egyedül néhány éjszakát valamelyik erdőben, csendesen egyetértenek abban, hogy kevés ijesztőbb hely van, mint az éjszakai fenyves. Ez az erdő, amely nappal is komor homályba burkolózik a deréknyi fákat borító sűrű tűlevelek szorosan szőtt leple alatt, éjjel olyan sötétté válik, akár egy ablaktalan verem. Az aljnövényzet hiánya, és a talajt puha takaróként fedő lehullott avar olyan csendes lépteket ajándékoz a fenyvesben osonóknak, hogy nincs az a kifinomult hallású elf, aki bármit is észrevenne. Vagy ha mégis, akkor már többnyire elkésett vele.
A Noikodor-hegylánc hósapkás csúcsainak nyugati oldalán fekvő gordovaki-fenyvesben, amely messze földön a leghatalmasabb fenyőerdő volt, ha lehet, még ennél is nagyobb feketeség és némaság honolt éjjelente. Az ember, ha ilyen késői órán erre vezette volna végzete, úgy érezhette, hogy egy földalatti barlangban bolyong, minden fényforrás nélkül, behunyt szemmel. A nappal pompás látványt nyújtó fenyők bronz és szürke derekai között, a haragoszöld tűleveleken azért át-átcsillanó napfény adta furcsán izgató hangulat ilyenkor eltűnt, és helyét átvette valami mélységesen baljós sötétség.
Ám még így is vannak, akik veszik a bátorságot, hogy bemerészkedjenek az éjszaka eme rettentő templomába, mivel Gordovak a kiváló minőségű fenyőgyantáján kívül még egy dolog miatt számított páratlannak – a csakis itt tanyázó ezüst-tollú bagoly révén. Ennek a méretei miatt is fenséges madárnak olyan ezüstös színű tollazata volt, mintha maguk az ishamoni ezüstmesterek készítették volna őket, pedig csak a természet adta nekik ezt a nemes ajándékot. Időnként vén erdőjárók és fiatal bárdok meséltek olyan öreg baglyokról, amelyeknek tényleg ezüstpor lepi a szárnyát, egy olyan finom és értékes matéria, amelynek maréknyi adagjáért akár kétszáz aranyat is kifizetnének a kereskedők az althabani nagypiacon. 

A fenyőerdő feketeségének rejtekéből most is két alak figyelte, ahogy egy ezüst-tollú bagoly zajtalanul leereszkedik egy elszáradt fa görcsös ujjként előremutató ágára, egy talán kőhajításnyi széles tisztás peremén. A magasan járó hold hamuszürke sugarai megvillantak az ezüst tollazaton, és valami nem evilági fénybe öltöztették az apró rétet. Úgy tűnt, az éjszaka kupolája megrepedt, és utat tört magának egy földöntúli jelenés. A két férfi is megbabonázva bámulta a misztikus jelenetet, majd az egyik hangtalanul megbökte társát, és a gyanútlan madár felé mutatott. Nem kellett beszélniük, évek óta rótták a fenyvest ilyen baglyokra vadászva, szép kis summát megkeresve ezzel a gyantagyűjtés mellett. 
A másik bólintott, és ólomlassú mozdulatokkal előreemelte koromfekete nyílpuskáját. Óvatosan ráillesztett egy fénytelen, szénfekete hegyű vesszőt, majd kínos némasággal hátrafeszítette a húrt. Célzásra emelte az ilyen távolságból halálos fegyvert, és egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. Az eddig mozdulatlanul és lehunyt szemmel ülő madár hirtelen felcsapta zöldesen derengő pupilláit fedő szemhéját, mintha csak állati ösztönével érzékelte volna a rá leselkedő veszélyt. A vadász ugyanebben a minutumban inkább csak érezte, mint látta, hogy valami alaktalan árny mozdul meg mellette, és ijedtében megrántotta a nyílpuska ravaszát. 
A fekete halál tompa süvöltéssel kivágódott a fegyverből, de a férfi nem láthatta, vajon eltalálja-e a zsákmányt, mivel valaminek az árnyéka elfedte előle az egész tisztást, baglyostul, kiszáradt fenyőstül, és a túlvilági ezüstfénnyel egyetemben. Mielőtt őrjítő fájdalom hasított volna a lábaiba, még hallotta a karnyújtásnyira lapuló társa gurgulázásba torkolló éles sikolyát, majd valami röviden megvillant az árnyak között átkíváncsiskodó holdfényben, és a vadászt elnyelte a fekete üresség mélységes torka.
Az ezüst-tollú bagoly rezzenéstelen tekintettel nézett végig az újra kivilágosodott tisztáson, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd egyetlen erőteljes szárnycsapással felemelkedett a nesztelen éjszakába, és beleveszett a fenyves fölötti sötétségbe.

Amikor Agwar Feyn a szemerkélő őszi esőben egy emelkedőről megpillantotta a gordovaki-fenyves szélén félősen kuporgó falu szürkés faházait, a gyantafinomítóból lassan párálló tömör, fehér füstöt, a fenyők végeláthatatlan méregzöld leveleit, és a Tybena istennőnek emelt templom magányos tornyát, a mellette álló, karcsú nő felé fordult, és csendesen megjegyezte:
- Azt hiszem, Dahne, ezt a helyet szeretni fogod.
A derékmagasságban két egyforma hosszúságú, egyenes kardot viselő nő, semmi gúnyt nem érzett a férfi szavaiból, de nem is várta, hiszen pontosan tudta, mire gondol a fekete kabátköpenyt viselő inkvizítor. Elég régóta szolgáltak már együtt ahhoz Agwarral, hogy ismerje a férfi stílusát, és jóleső tudattal nyugtázta, hogy társa is figyelmet fordít az ő ízlésére. Persze ez nem is lehetett volna másképpen, hiszen akkor nem szolgálnának együtt. Dahne Vaal nem az a harcos volt, aki pusztán pénzért vagy hírnévért fegyverei erejét kölcsönözte bárkinek, akit nem tisztel akár az élete árán is. A balján álló Krye inkvizítor pedig pillanatnyilag az egyetlen ember volt, akit ennyire megbecsült.
Végigfuttatta tekintetét a falu felé kanyargó széles úton, elmerengett a valóban lehangoló képen, majd bólintott. Rövid, ezüstfehér haja lazán meglebbent az északról nyargaló reggeli szélben, amint Agwar felé nézett.
- Menjünk hát.
A titkok istennőjének inkvizítora kicsit szorosabbra fogta a hosszú, vörös mellényén feszülő kabátot, komótosan megigazította válltáskáját, és megindult a nehéz szekerek által kitaposott földúton. Vonzotta az erdő és a rejtély, amelynek megoldásáért tulajdonképpen ideküldték. Krye inkvizítorai ugyanis nem az istennő ellenségeit vagy a hitüket elhagyó rendtársaikat üldözték, hanem a mindenütt ott lapuló titkokat kutatták. Ez volt az elhívásuk – ahol mások rejtélyeket, összeesküvéseket, intrikákat gyanítottak, ott ők rigorózus vizsgálatot folytattak le, amelynek végén megismerték e titkokat. Hogy aztán az igazságot végül megtartották maguknak, vagy leleplezték megbízóik előtt, azt csak Krye mondhatta meg a csendes imáik közepette. 
Bár az istennőnek leginkább női inkvizítorai voltak, Agwar egyike volt azon keveseknek, akik mégis méltónak bizonyultak erre a titulusra. A fekete hajú, középkorú férfi odaszánását és képességeit senki nem kérdőjelezte meg az egyházában; csodálattal vegyes tisztelettel fogadták őt bármelyik Krye templomban vagy szentélyben. Mint minden más inkvizítor, természetesen ő sem beszélt soha a megbízásairól, ám a titkok istennőjének papjai előtt nem maradhattak örökre homályban a tettei. Szerénysége ellenére Agwar nem bánta ezt, ő komolyan vette a feladatait, és elvárta, hogy mások is komolyan vegyék őt. Úgy, mint Dahne. Ezért is alkottak egy jó párost…, ha nem a legjobbat. Ugyanakkor az inkvizítor pontosan tisztában volt vele, hogy élete és sikerei két nő kegyén múltak: az egyik egy fátyol mögül figyelte valahonnan odafentről, a másik pedig ott lépkedett szorosan mellette a gordovaki-fenyves sötét titkot rejtő fái felé. 


- Bevallom, – kezdte kissé szabadkozóan az enyhe gyantaszagot árasztó, kövérkés férfi, - nem számítottunk Önökre ilyen korán reggel.
A kis csoport egy tágas, szinte művészien faragott fenyőbútorokkal berendezett szobában állt, amelyről lerítt, hogy a falu elöljárójának házában volt. A helység természetesen nem vehette fel a versenyt semmilyen igazi előkelőséggel vagy pompával, de a körülményekhez képest ízléses és dekorált volt. A két idegen körbefuttatta tekintetét a tömör íróasztalon és a mögötte álló díszes, zölden párnázott karosszéken, a különböző iratkötegekkel telepakolt polcokon, egy hosszú, egyenes, intarziával mintázott asztalon, és a körülötte sorakozó egyszerűbb székeken. Az egyik falon egy mára megkopott, de egykoron nyilvánvalóan impozáns szőttes feszült, Agwar biztos volt benne, hogy porfelhő szállna fel, ha megérintené. Tekintve a fenyves közelségét, nem volt meglepő, hogy egy idilli vadászjelenetet ábrázolt, szarvasokkal, magas fenyőfákkal és egy kis patakkal a háttérben.
- Mindenesetre – folytatta a férfi, - nagyon örülünk, hogy máris megérkeztek. 
Dahne az érdeklődés legkisebb jele nélkül tekintett végig házigazdáikon, a falu vezetője mellett ott feszített Tybena papja, akinek ruháján nem lehetett nem észrevenni a kopottságot és a száradó zsírfoltokat, valamivel mögöttük pedig egy vékony, hórihorgas férfi állt, kissé meggörnyedve. Az ő öltözete ellenben tiszta volt és makulátlan, mintha most viselné először szemmel láthatólag hosszú élete során. Bár még nem mutatták be egymásnak őket, a nő biztos volt benne, hogy a magas alak csakis a falu varázslója lehetett. Hármuk mellett még két férfi ácsorgott a szobában, kalapjukat a kezükben markolva várakoztak az ajtó közelében. Borostásak voltak, és szemük kíváncsian ugrált ide-oda az idegenek és az elöljárók között.
- Megtiszteltetés Krye inkvizítorát ebben a kis faluban fogadni – hajolt meg némileg a férfi Dahne előtt, és szája széles mosolyra húzódott. 
Az ezüsthajú nő rezzenéstelen arccal enyhén megköszörülte a torkát, és Agwar felé pillantott.
- Úgy vélem, - szólalt meg nyugodtan az inkvizítor, - hogy talán helyénvaló lenne a bemutatkozással kezdenünk. Én magam Krye istennő alázatos szolgája, Agwar Feyn inkvizítor vagyok, és Chremonay gróf felkérésére vagyok itt. A hölgy a társam és kísérőm, Dahne Vaal.
Hirtelen jött zavarában a köpcös alak ha lehet még jobban meghajolt, és arcáról nyomban eltűnt a korábbi idétlen vigyor.
- Rettenetesen sajnálom…, uram, – dadogta, - kérem, bocsásson meg… én azt hittem…
Tekintete valóban sajnálatot és meglepetést tükrözött, ahogy hol félve a nőre nézett, hol próbálta elkerülni Agwar pillantását.
- Nem történt semmi, nem hibáztatom – mondta valamivel barátságosabban az inkvizítor. – Előfordul néha. 
- Nos, igen… hát akkor… én Ruvulus vagyok, Gordovak falu vezetője – szólt még mindig kissé remegő hangon a férfi, - ő Folkan, Tybena papja, és ő pedig Ghal, a falu varázslója. 
Agwar tisztelettel bólintott a két férfi felé, miközben táskájából elővette a gróf levelét és Ruvulus felé nyújtotta. 
A férfi átvette, és igyekezett komoly arcot vágni, amint végigfutotta a sorokat. Nem nagyon kellett olvasnia, sejtette mi áll benne – mindenben támogassa az inkvizítor munkáját, hogy az mielőbb a végére járhasson a fenyvesben zajló különös eseményeknek, és megnyugtatóan lezárhassa a dolgot a grófság és egyben a falu érdekében is. 

- Amit most tudunk az egész helyzetről – kezdte Agwar, miután helyet foglaltak az intarziás asztal körül, és udvariasan megkóstolták az eléjük tett bort, - az annyi, ami a grófnak tizenöt nappal ezelőtt írt levelükben állt.
Az inkvizítor egy papírlapot terített ki maga elé, amelyen Ruvulus felismerte saját kézírását, holott bizonyosan nem az ő levele hevert ott.
- Ebben arról szólnak, hogy két holddal ezelőtt találták az első olyan területet az erdőben, amelyben a fenyők mind elfeketedtek és kiszáradtak, bár tűz nem érte őket. Később több ilyen helyre bukkantak szerte a fenyvesben, és gyakori volt, hogy ezeknek a megfeketedett fáknak a közelében vadállatok tetemeit is megtalálták. Az állatok, szarvasok, vaddisznók és egy medve, súlyosan sebesültek voltak, mintha vagy öt-hat fegyveres szabdalta volna őket. Mégis, a legborzasztóbb az volt, hogy ezek a tetemek, ahogy maguk írták, megfonnyadtak. Végül aztán két falubeli vadász is áldozatául esett ennek a rejtélyes gyilkosnak, és ekkor úgy határoztak, hogy Chremonay gróf segítségét kérik.
Agwar érdeklődve nézett az elöljáróra, mintha csak megerősítésre várna.
- Hogyne, uram – bólintott Ruvulus, - így volt minden.  
- Atyám, mondana valamit a fákról? – pillantott Folkanra az inkvizítor. – Ön a természet istenének szolgája.
- Persze, uram. Ahogy írtuk, a fák teljesen feketék lettek, mintha csak erdőtűz pusztította volna el őket. Nem maradt rajtuk levél és kiszáradtak. Meg olyan… szóval piros erek jelentek meg rajtuk.
- Piros erek?
- Ja, olyan vékony, vörös vonalak, mint a vérerek.
- De nem tűz volt, ugye? Az avar is ilyen volt?
- Nem, biztos nem tűz volt. A lehullott tűlevelek is megfeketedtek, de nem annyira.
Agwar bólintott.
- És az állatok?
Mivel senki nem szólt, Tybena papja folytatta:
- Összevagdalta őket valaki, sok vágásnyom volt rajtuk. Biztosan elvéreztek. De…, de a lényeg, hogy úgy összeestek. Mintha kiszáradtak volna. Aszottnak tűntek.
Az inkvizítor a varázslóra nézett:
- Magi, Ön mit gondol? 
Ghal megnedvesítette az ajkát.
- Gondolom nem meglepő, ha úgy vélem, varázslat van a háttérben, mégpedig sötét mágia… de azt sajnos nem tudom megmondani, pontosan mi lehet az. Még nem tudom – tette hozzá sietve, és a szeme sarkából a mellette ülő Ruvulusra pillantott.
Agwar hátradőlt a székén, és kérdőn Dahnére nézett. A nő válaszképpen röviden megrázta a fejét. 
- És mi történt azóta, hogy a levelet elküldték? – tette fel az újabb kérdést az inkvizítor.
Az elöljárók egymásra néztek, látszott rajtuk, hogy van mesélnivalójuk, csak hirtelen azt nem tudták, ki mondja el. Végül Ghal visszafogottan köhintett egyet, így minden szempár felé fordult.
- Hét nappal ezelőtt, habár figyelmeztettük az embereket, hogy éjszakánként ne menjenek a fenyvesbe, két fiatal mégis kiszökött. Ők…, amolyan kalandvágyó ifjak voltak, nyilván tudja mifélék. Fegyvereket is vittek magukkal. 
Agwar összébb húzta szemöldökét, mint aki határozottan sejti, mit is fog hallani a következőkben.
- Hajnalban, amikor észrevették a szüleik, hogy eltűntek, rögtön utánuk indultak az erdőbe. Az egyik fiút megtalálták, úgy, ahogyan a korábbi két vadászt is… holtan és kiszáradtan, a fekete fenyőfák között.
- És a másik fiú? – vetette közbe az inkvizítor. – Őt is megtalálták?
- Őt sajnos nem – rázta meg a fejét a varázsló. – Larik fia máig nem került elő, és…
Ghal elhallgatott, de a három helybéli arcáról könnyen leolvasható volt, hogy mit gondolnak a fiú sorsáról.  
- Próbáltak védekezni a fiúk? – szólt közbe Dahne.
- Nos, a fegyvereik ott hevertek a földön – mondta Ruvulus. – De azt nem tudjuk, mi történt. Az eltűnt fiú apja persze bement az erdőbe mélyebben, és kereste a fiát két napig. Nem találtak semmit. 
- Szomorú eset – jegyezte meg Tybena papja, de a vendégeik arcán nem fedezett fel sem együttérzést, sem szomorúságot. 
- Mikor történt a legutóbbi eset? 
- Három napja. Egy őzbakot támadott meg.
- Megnéznénk a helyet – szögezte le Agwar. 
- Hogyne, - mondta Ruvulus, - de nem ennének előbb valamit? Biztos megéheztek vagy talán fáradtak is az úttól. Gondolom egész éjjel utaztak.
Az inkvizítor udvarias elhárító mozdulatot tett.
- Nemrég ettünk, és nem vagyunk fáradtak. De köszönjük a meghívást, elfogadjuk, ha visszatértünk az erdőből. 

Amikor késő délután a falu elöljárói ismét leültek a hosszú asztal köré, ezúttal csak hármasban, egy darabig csendben kortyolták a kikészített bort, majd Ruvulus feltette a kérdést, amelyre mindkét társa számított:
- No, mit gondoltok felőlük? – és fejével a nem túl távoli Fenyőtoboz fogadó irányába bökött.
- Furcsa páros – kezdte Folkan. – Én is azt hittem, hogy a nő lesz az inkvizítor.
A vezető helyeslően bólintott. 
- Az a nő egyébként nagyon különös – folytatta a pap. – Nem szól semmit, csak néz azokkal a nagy szemeivel. Huh, mintha belém látna.
- Ugyan már, - mosolyodott el Ruvulus, - régen találkoztál már ilyen idegen nővel, az a te bajod.
Folkan nagyot húzott a kupából, megtörölte az állát, és csak csóválta a fejét.
- Akkor is furcsa, na.
A vezető Ghal felé pillantott.
- És te…, te mit mondasz?
A varázsló elgondolkodott, de valójában csak húzta egy kicsit az időt, hogy komolynak tűnjék.
- Ez a Feyn érti a dolgát, nagyon alapos, de szerintem csak egy újabb feladat vagyunk a számára, amit meg kell oldania. Felőle akár pusztíthat az a valami, bármi is az.
Erre némán ittak.
- Amellett fegyvere sincs. Az inkvizítoroknak van, ugye atyám?
Folkan fontoskodó arcot vágott és helyeselt:
- Kell, hogy legyen.
- És a nő? – kérdezte Ruvulus ismét a varázslót.
- Túl szép ahhoz, hogy valódi harcos legyen. Persze, neki legalább van fegyvere, de mégis. 
- Talán ez a Feyn csak szeretőnek tartja – vetette fel Ruvulus.
Ezen aztán mosolyogtak, és újabbat kortyoltak a kupáikból. 
- Na, de ne pletykáljunk róluk, hátha tényleg belénk lát az az asszony – szólt a falu vezetője, és ezen már felnevettek.
- Inkább igyunk rá, hogy sikerrel járjanak!
- Úgy legyen!

Úgy százhúsz méterrel távolabb, a falu egyetlen fogadójának első emeleti vendégszobáinak egyikében, két idegen ült egymással szemben az egész kényelmesnek mondható, és tiszta ágyukon. A sarokban lévő fogason egy hosszú, fekete kabát lógott, a padlón egy válltáska pihent, míg az ablak előtti asztalon két, egyenes kard hevert vékony fekete hüvelyükben. 
- Első benyomások? – kérdezte a férfi a nőt.
- Valóban tetszik ez a hely. Csendes, távoli és komor.
Majdnem térdig érő, csatos csizmáit egy székre támasztotta, hosszú, izmosan karcsú lábai egyenesen nyúltak előre. A combjára erősített táska díszítésével játszott, miközben csak úgy maga elé bámult a levegőbe. 
- És persze van itt valami meglehetősen sötét titok is, igaz? – pillantott fel.
Agwar kifelé nézett az ablakon, ahol csak a fenyőfák lombjait látta, és azt, ahogy a szitáló eső cseppjei lassan leperegnek a gyantás tűlevelekről. Kényelembe helyezte már magát, vörös mellényét is leterítette maga mellé, és papírok voltak az ölében. 
- Érdekes helyzetnek látszik – bólintott. – Azok a fák…, tényleg teljesen feketék és szárazak. Bár nem úgy, mintha tűz emésztette volna meg őket, akár csak egy pillanatig is. Inkább…
- … elsorvadtak – fejezte be Dahne.
Az inkvizítor egyetértően dörmögött. 
- Ám az avar nem annyira, mivel az már eleve kiszáradt – tette hozzá.
- És az erek? – kérdezte a nő, miközben ő is kicsatolta sötétkék zubbonyát.
- Azok a legkülönösebbek. Szerintem azok a gyantacsatornák, csak… valahogy megváltoztak. Kemények lettek és kikristályosodtak. 
Agwar matatni kezdett a papírok között, míg rá nem talált köztük egy rajzra. Az egyik fenyőtörzset ábrázolta, amelyen jól kivehetőek voltak az elmondott jelek. 
- Jól mondta a magi, ez bizony egyértelműen nem természetes elváltozás, sokkal inkább mágia. De vajon mi? – elmélkedett a férfi.
Egy darabig csendben voltak, most Dahne figyelte az esőcseppeket, és Agwar mélyedt a jegyzeteibe.
- És az őztetem?
Az inkvizítor ujjai között éppen az állatról készült rajz volt.
- Az is különös – mondta a férfi, meg sem lepődve a kérdésen. – Hasonlít a fákra, ez is elsorvadt. Tényleg sok vágás van rajta, leginkább a lábain.
- Talán a támadó nem akarta, hogy elmeneküljön – vetette fel Dahne.
- Igen, az is lehet, bár korai lenne egy tetemből messzemenő következtetéseket levonni. De figyelemreméltó gondolat, köszönöm.
Agwar tovább nézte az képet.
- Szerinted milyen erő kell ilyen vágásokhoz?
- Komoly erő – felelte a nő, miközben felállt, lecsatolta a combján lévő tarsolyt, és az asztalra tette a fegyverek mellé. – Kötve hiszem, hogy a falusiak közül bármelyik képes lenne ilyen mély sebet ejteni egy ekkora állaton. Még a csont is megkarcolódott.
- Valóban? – kapta fel a fejét Agwar, és pár szót írt még a rajz mellé. – Fejszével sem?
- Akkor nem lennének ilyen hosszúak a sebek.
- Hmm… ez igaz.
- És nyomok sem voltak.
- Úgy van, - szólt a férfi, - ez a legkülönösebb. 
- Elmegyek fürdeni – szólt a nő. – Ha lehet itt ilyet.
- Neked bizonyára megoldják, hogy lehessen. 
Dahne rá sem hederített a megjegyzésre.
- Majd szólj, hogy én is akarok – tette hozzá Agwar, amikor társa szinte hangtalanul kilépett az ajtón.

Akármit is álmodott azon az éjjelen Agwar, reggel, amikor felébredt, semmire sem emlékezett belőle. Furcsa volt, mert általában megamaradt elméjében pár gondolatfoszlány a színes képekből – de most semmit nem tudott felidézni. Első pillantásával Dahnét kereste, a nő felöltözve ült a széken, és őt bámulta.
- Jó reggelt.
- Jobb nem is lehetne – szólt a nő, és az ablak felé biccentett.
Ugyan nem esett, vagy talán mégis, ám a ködtől alig lehetett látni valamit, csak a legközelebbi fenyők körvonalai álltak ki a tejfehér lepelből, mint megannyi rezzenéstelen, néma arc. Hűvös volt a szobában, az inkvizítornak jólesett a meleg takaró. Aztán mégis felkelt, hátrasimította vastag, fekete haját, majd komótos léptekkel elindult mosakodni. 
Mire visszaért, Dahne menetkészen várta, még a kardjait is felcsatolta csípőjére. Hamarosan mindketten a teljesen üres étkezőben ültek, csak a fogadós rendezkedett halkan a pult mögött, hallótávolságon kívül. A falu méretéhez képest nagy, fontosságához mérten azonban megfelelő nagyságú fogadó nem mindig volt ilyen csendes, hisz amikor a gyantakereskedők érkeztek, bizony tucatnyi vendég is ült a fenyőasztaloknál, és fogadós két alkalmazottat is kénytelen volt felvenni. Természetesen itt is fenyőfából készült szinte minden berendezés, a székektől kezdve a lépcsőig, a pulton át a két óriási csillárig. A falakon hatalmas szarvasagancsok, egy vaddisznó és egy medve kipreparált feje díszelgett, jelezve, hogy a gordovaki-fenyves vadászhelynek sem utolsó. 
Most viszont már erősen benne jártak az őszben, odakint már kellemetlenül nyirkossá és zorddá vált az idő. Még a hó előtt érkezni fog egy nagyobb kereskedőcsoport, de addig még hátravolt legalább két vagy három holdnegyed. Miközben Agwar és Dahne reggeliztek, időnként nyílt az ajtó és egy-egy helybéli lépett be valami szükséges dologért, leginkább a hideg ellen szolgáló torokmelegítőért.
Váratlanul azonban erőteljesebben nyílt az ajtó, amellyel együtt hűvös huzat nyargalt be odakintről, és Ruvulus csörtetett be. Szemmel láthatólag izgatott volt, és előbb a fogadós irányába nézett, majd az inkvizítort megpillantva azonnal feléjük indult.
- Bocsánat, hogy így magukra török – kezdte kissé hadarva és lihegve, mint aki szaladt, - de most szóltak a gyűjtők, hogy újabb tetemet találtak. 
A vezető próbálta kifürkészni, hogy mennyire zavarta meg Agwar reggelijét, de az inkvizítor nem mutatott különösebb neheztelést. Nyugodtan lenyelte a falatot, majd eltolta magától a majdnem üres tányért. Ivott a poharából, és Ruvulushoz fordult:
- Akkor talán induljunk nyomban.

Valójában nem esett az eső, de a köd szitálása miatt az embernek az az érzése volt, mintha mégis nedvesség lenne a levegőben. Egyéb körülmények között valószínűleg mindkét idegen hosszasan időzött volna a fenyves fái között, és elmerengve nézte volna a szürkés oszlopok között gomolygó fehér ködöt, szemlélte volna a folyton változó formákat, amelyeket a levelek és a köztük keringő ködpászmák varázsoltak a szemük elé, ám most tartották a lépést azzal a fél tucat emberrel, köztük Ruvulussal és Tybena papjával, akik határozattan törtek előre a fenyvesben, mit sem törődve a természet eme komor mesterművével. 
- Ez is olyan, mint a többi – magyarázta közben az elöljáró suttogva, mintha csak attól tartana, hogy valakit megrémiszt a hangjával, - ám ez az eddigi legközelebbi a falunkhoz.
Valóban nem kellett sokat menni az erdőben, hamarosan megpillantották az első elfeketedett fákat. Agwar megálljt intett a kezével:
- Ha nem probléma, szeretnénk mi magunk megnézni.
Senkinek nem volt ellenvetése, különösen Folkannak. Mint a természet istenének papja, nehezére esett szembesülni ilyen torz blaszfémiával, mint ami az inkvizítort és társát fogadta, amikor azok beljebb léptek az elsorvadt fenyők közé. Nem volt kétség, ugyanazokat a jeleket látták itt is, mint egy nappal azelőtt, és amelyeket a falusiak is leírtak a levelükben. Lombnélküli, fekete ujjak meredtek az ég felé, mintha csak egyhangúan vádolnának valakit, aki odafent van. A fehér köd körbeölelte őket, hol egy kicsit elrejtve, hol felfedve e néma esküdtszéket. Közelebb lépve hozzájuk láthatóvá váltak a piros erek, amelyekből helyenként kibuggyant a megszilárdult vörös gyanta. Akárha véreztek volna.
- Mit láttál? – súgta halkan Agwar az egyik elszáradt fatörzsnek, amikor közelebb hajolt hozzá, hogy megszagolja. 
- Nem mondasz semmit? – folytatta kisvártatva. - Pedig sokat segíthetnél.
Dahne ezalatt a földön fekvő vaddisznó mozdulatlan testéhez lépett, és leguggolt. Az állat pofája vicsorgott, szemei kidülledtek helyükből. Ez nem volt különösebben furcsa, mivel az egész tetetem meglehetősen összeaszott, a bordák és a pofacsontok is jól láthatóan kidomborodtak. 
- Ha gondolják – szólt oda a valamivel arrébb didergő embereknek, - visszatérhetnek a faluba. Megtaláljuk az utat magunk is.
Egy pár percig még azért tébláboltak a fák között, majd Ruvulus szavára mindenki elindult a biztonságot jelentő házak felé. Agwar és Dahne kettesben maradtak, csak a holt fák és a döglött vadkan maradtak mellettük.
- Ennek is megvágták a lábát – mondta később a nő. – Több helyen is, akárcsak az őzét.
- Fegyver volt, vagy karom? – kérdezte a férfi, amikor mellé térdelt. 
- Hosszú, egyenes vágások. Mélyek és erőteljesek. Látod a csontokat?
Mivel a tetemben egy csepp vér sem volt, a bőr összehúzódott, és a sebek szélesre nyíltak, jól mutatva a megkarcolt lábszárcsontokat.
- Ha karom is volt, nem vadállaté – mondta végül Dahne. – A fegyvernek valahogy nincs értelme. Ha élve kellett, miért nem ejtették inkább csapdába? Ha pedig mindegy, akkor miért nem döfték egyszerűen le?
Agwar töprengett.
- Ha kard volt vagy valami vágófegyver, akkor hogyan ejtették? Csak nem futottak a vaddisznó mellett, hogy megvágják, és mozgásképtelenné tegyék.
- Annak sok nyoma maradt volna, de itt nincs semmi – mutatott körbe a harcos. 
A lehullott avar egybefüggő, sötét takarót alkotott a fák között, minden egyes tűlevél zavartalanul feküdt a maga helyén, ahová ki tudja mennyi idővel ezelőtt lehullott. Egyértelműnek tűnt, hogy itt nem volt kétségbeesett menekülés vagy eszelős hajsza.
- És ha meglepték? – tette fel a kérdést Agwar.
A nő eltűnődött, és lassan körbejáratta a tekintetét.
- És hol rejtőztek el? Vagy ideosontak, amikor aludt az állat? 
- Nézzünk meg valamit – szólt az inkvizítor. – Fordítsd az oldalára.
Dahne egy furcsa, rövid mozdulatot tett a jobb kezével, mintha valamit meglökne a levegőben, és egy szót suttogott: 
- Alor.
A hasán fekvő vadkan tetem szinte nyomban egy határozott lendülettel megmozdult, és az oldalára dőlt. Láthatóvá vált nem csak a hasaalja, hanem alatta a talaj is.
- Próbált menekülni – mutatott a felkavart avarra a nő. – Itt és itt, látod?
Mély patanyomok látszottak a nedvesség miatt puha földben, ahol a tűlevelek takarója felszakadt. 
- Megriadt, és rohanni akart – jegyezte meg Agwar. – Ettől a bemélyedések.
- Nézd a hasát – bökött előre Dahne a fejével.
Az állat bőre egy hosszú csíkon felhasadt, belei kifordultak, ám ezek a szervek is szinte a felismerhetetlenségig elsorvadtak. 
- Ez megmagyaráz egy dolgot – mondta a férfi. – Egy picivel előrébb léptünk, azt hiszem.
Agwar ezután papírt és grafitot vett elő, majd rajzolni kezdett. Kiválóan rajzolt, ügyesen és viszonylag gyorsan, de volt mit megörökítenie. Dahne ezalatt körbesétált, időnként eltűnt a köd fátyla mögött, máskor pedig egészen közel jött az inkvizítorhoz, és átlesett a válla fölött. Kedvelte a társa rajzait, voltak olyanok is, amelyeket Agwar külön csak neki készített. 
Az inkvizítor mindeközben nyugodtan és szisztematikusan dolgozott, egy pillanatra sem aggódva a nő miatt, magért pedig még annyit sem. Valahogy érezte, hogy akármi is végzett az éjjel a vadkannal, az nem fog visszatérni ide sem most, sem később. Az egész jelenet a befejezettség, a vég, az örökkévalóság hangulatát sugározta. 
Ahogy haladt a munkájában, észrevette, hogy a köd felszakadozik, és az egész terület beláthatóvá vált. Mire befejezte a rajzolást, teljesen kitisztult a levegő.
- Jutottál valamire, Dahne? – kérdezte társát, amikor a nő mellé lépett.
- Elvesztette a varázsát a hely – jegyezte meg a harcos, és Agwar értette mire gondol. Napfény hasított be a szakadozó felhők közül, és lassan visszatértek a fenyvesbe a színek. 
- De ha arra gondolsz, akkor félelmet éreztem.
Agwar felvonta a szemöldökét.
- Nem úgy – mondta sietve Dahne, - hanem mint az aggodalom. Mondjuk, ahogy az ember tart a haláltól, a betegségtől, vagy a vagyona elvesztésétől.
- Szorongást? – találgatott a férfi.
- Leginkább. 
Agwar is körbejárt egy kicsit, bár biztos volt benne, hogy a társa figyelmeztette volna, ha bármit is talál.
- Meg kellene nézni odafentről is – pillantott a fák csúcsa felé, amikor végzett a szemlével. 
- Keressek valami bizonyosat?
- Igen, – felelte az inkvizítor, - az alakja érdekelne. Nem kerek lesz, fogadni mernék.  

Késő délután volt, amikor Agwar és Dahne újra ott ültek a fogadóban, ezúttal már nem egyedül, hanem néhány falusi férfival egyetemben. A hangulat visszafogott volt, nyilván nem csak a két idegen jelenléte, hanem az aznapi események, illetve a borongós időjárás miatt is. Az emberek csendesen beszélgettek, és óvatosan tették le a kupáikat, nehogy túl hangosan koppanjon a csupasz faasztalokon, magukra vonva ezzel a figyelmet. Nem mintha tartottak volna az ismeretlenektől, hiszen a faluban mindenki tudta, miért vannak itt, de egyszerű gondolkodásuk révén úgy érezték, jobb nem belekeveredni olyasmibe, amelyből aztán nehezen tudnak kimászni. Ha odapillantottak is feléjük, azt igyekeztek ritkán és lopva tenni, inkább a maguk társaságával törődtek. Néha-néha felkacagott valaki, vagy félhangosan újabb italt rendelt, ám ettől eltekintve a fogadót békés, halk moraj ülte meg. 
Valamivel később Ruvulus és Ghal érkeztek, kedvesen köszöntöttek mindenkit, majd udvariasan érdeklődtek az inkvizítortól, hogy megtudott-e valamit odakint az erdőben.
- Sajnálom, barátaim, - mondta kedvesen Agwar, - nem tudok új hírekkel szolgálni. Egyelőre még át kell gondolnom az egészet újra, és megint átnéznem a jegyzeteimet. 
Az elöljárók megértően bólogattak.
- De feltétlen igazat kell adnom a maginak, ez nem természetes esemény.
Ghal egy hálás pillantást vetett az inkvizítor felé, majd óvatosan Ruvulusra tekintett, hogy meggyőződjön róla, ő is hallotta az iménti kijelentést. Tudta, hogy a vezető Tybena papját kedveli jobban, ezért nagy szüksége volt ilyen apró megerősítésekre, hogy pozícióját javíthassa. 
A vezető ismét bólogatott. 
- És mondja csak…, - kezdte Ruvulus, ám befejezni már nem tudta.
Ebben a pillanatban ismét nyílt az ajtó, és vagy egy tucatnyi helybéli nyomult be rajta. A fogadós kezéből kicsúszott egy fakupa, és hangosat csattant a padlón, Dahne arcizma megfeszült, ám egyébiránt mozdulatlan maradt. Agwar éppen csak odapillantott, majd konstatálva a helyzetet, visszatért az előtte heverő papírok tanulmányozásához. 
- Mit is akart kérdezni? 
A falu elöljárója ugyanakkor aggódó képet vágott, és felemelkedett a helyéről, nyomában Ghallal.
- Larik! – szólította meg a belépők egyikét, aki legelöl állt. – Történt valami?
Hangja egy kissé bizonytalanul csengett, ezért az inkvizítor felnézett a jegyzeteiből, és hátradőlve alaposabban végigmérte az érkezőket. Tíz férfit látott, mindegyikükről látszott, hogy kemény fizikai munkához szoktak, és túl voltak a harminc esztendőn. Az itt megszokott, egyszerű, durva ruhákat viselték, kopottan itt, foltozva amott. Hajuk rövidre volt nyírva, kezük erős és kérges. A Larik nevű volt mind közülük a legmegtermettebb, ő volt az egyetlen, aki a ruháján kívül mást is viselt – egy bőrszíjra akasztott medvefog lógott izmos nyakából, és az övében egy szekerce lapult. 
- Nem történt semmi, Ruvulus – zengett mély hangja, talán a kelleténél valamivel erőteljesebben, mint azt a helyzet indokolta volna.
- És éppen ezért vagyunk itt – folytatta, a mögötte állók helyeslő mormogása közepette. – Mert nem történik semmi. Azt gondolom, nem igazán érdekel senkit, ami itt zajlik már egy ideje, csak bennünket.
- De, Larik… - kezdte Ghal, - hiszen láthatod, hogy már léptünk, és itt vannak a…
- Ugyan már! 
Larik hangja kifejezetten udvariatlanul csattant. Dahne oldalra pillantott a falnak támasztott kardjai felé, Agwar pedig érdeklődve összekulcsolta a karját maga előtt.
- Mondom, hogy semmi nem történik itt, senki nem tesz semmit. De ennek vége!
Ruvulus zavartan tekintett az inkvizítor felé, ám az nem reagált.
- Holnap reggel, mi, férfiak, kezünkbe vesszük ezt a dolgot. 
Az elöljáró szája kinyílt, hogy mondjon valamit, de Larik beléfojtotta szót:
- Nem kell a hozzájárulása vagy az engedélye. Ahogy majd a köszönte sem, ha levadásztuk azt a valamit. Mi, ellentétben másokkal, tenni akarunk valamit a faluért – mondta, és nem leplezve kinek üzent, Agwarra nézett. 
Danhe karja alig észrevehetően elindult lefelé, a pengék irányába, ám az inkvizítor olyan nyugalommal szemlélte a felindult férfit, mintha egy színielőadást nézne. 
- Pusztán azért jöttünk, hogy ezt közöljük. Nem kell az atya segítsége – bökött előre vaskos állával Agwar felé, - de a nő csatlakozhat, ha akar. És persze, ha igazi harcosnak tartja magát.
Ruvulus kétségbeesetten tekintett körbe, majd Ghalra pillantott, de a varázsló is dermedten állt az inzultus hallatán.
- Minden tiszteletem az Öné, Larik – kezdte Agwar, - és megértem az indulatát. Ugyanakkor bár a szavakon kívül egyelőre semmit sem tett, már elkövetett egy hibát, egy másikat éppen most követ el, a harmadikat pedig holnap fogja.
A tagbaszakadt férfi szemmel látható indulattal nézett a karba tett kézzel ülő inkvizítorra. A levegő vibrált, de senki sem mozdult vagy szólt.
- Amiben már hibázott, az az, hogy úgy gondolta, maga és az emberei képesek lesznek szembeszállni azzal a valamivel. Amiben épp most követ el hibát, az az, hogy indokolatlanul sérteget két idegent, akik segíteni jöttek. A harmadik hibát pedig azzal fogja elkövetni, ha holnap mégis bemegy az erdőbe. 
Larik idegesen legyintett.
- Hallhatta, csak beszélni tud – szólt Ruvulushoz. – Cselekedni nem.
Ruvulus kényszeredetten vigyorogni próbált.
- Mondjon, amit akar, atyám, mi bemegyünk. Maga velünk jön, vagy itt marad ezzel? – kérdezte Dahnét, miközben Agwar felé intett.
A nő izmai megfeszültek, és már maga elé képzelte a következő pár másodpercet, ahogy a szó szerint a Pokol tüzében kovácsolt adamantit pengéjével egy szempillantás alatt felhasítja Larik torkát, hogy ugyanazzal a lendülettel markolatig döfje a szívébe a baljában tartott másik kardot, ám ekkor az asztal alatt Agwar csizmájának enyhe nyomását érezte a saját lábán. Ezért nem mozdult, csak a terem közepén álló férfi felé nézett, és sajnálattal végigmérte. 
- Rendben – bökte ki Larik, - akkor csak maradjanak itt, és várják meg, míg az igazi férfiak elintézik ezt a kis problémát. Jó estét!
Ezzel sarkon fordult, és kiviharzott a fogadóból, nyomában a társaival. 

- Ne gyújts fényt – szólt halkan Dahne, amikor Agwar valamikor éjfél után belépett a sötét szobába, és jól hallhatóan az olajlámpásnál matatott.
- Bocsáss meg, nem tudtam, hogy úgy vagy.
Nem kapott választ a nőtől.
- Tudod, - mondta lassan a férfi, - hogy előttem nem kell szégyellned magad.
- Nem előtted szégyellem magam – felelte a harcos valahonnan a feketeségből és hangjából enyhe szomorúság csendült. – Néha muszáj levetnem magamról mindent. Időnként fáraszt ez a maszkabál.
A szoba másik végében halkan nyikordult az ágy, ahogy az inkvizítor fáradtan végigfeküdt rajta. 
- Mondott valamit az úrnőd? – kérdezte hosszú csend után Dahne.
Nagyon jól tudta, hogy társa az egyik éjféli imájáról tért éppen vissza, és bár ő maga nem tartotta különösebben érdekesnek vagy misztikusnak ezeket az alkalmakat, tisztában volt vele, mennyire jelentőségteljesek Agwar számára. 
- Egyelőre még nem. 
Újra némaság telepedett a helységre, csak az esőcseppek kopogtak tompán odakint az ablakkereten.
- Mondd csak, miért nem hallgatattad el azt a faragatlan bunkót délután? Egy szavadba került volna.
- Mire mentünk volna vele? – felelte álmosan a férfi. – Ez a falu megélt már pár értelmetlen halált, és még fog is a közeljövőben. Hadd menjenek, ha annyira akarják.
- Gondolod, sikerrel járnak?
- Az lesz a siker, ha mindannyian épségben visszatérnek.
- Pedig megérdemelnék, hogy ottmaradjanak – jelentette ki a nő.
- Talán… de szerintem Krye más büntetést tartogat a számukra.
- Szóval mégiscsak mondott valamit? – tudakolta fojtott hangon a harcos.
Az inkvizítor nem válaszolt, egy ideig csak ütemes szuszogását lehetett hallani a sötétben.
- Jó éjszakát – mondta végül.
- Leginkább neked – suttogta Dahne.
A férfi a fal felé fordult, és behunyt szemei mögött megpróbálta felidézni, mikor látta a nőt legutóbb úgy. Izgalommal vegyes remegés futott végig a gerincén, majd igyekezett gyorsan elhessegetni magától a gondolatot, és nagyon remélte, hogy még nem késett el vele.
Ha csak a legkisebb világosság is beszűrődött volna a gondosan becsukott ablakspaletták rései között, akkor talán még maga a fény is megborzongott volna a látványtól, amint a nő lustán végignyúlt az ágyon. Úgy.

xxx

Agwar és Dahne a következő napot az erdőben töltötte, ám nem Larik csapatával tartottak, hanem a régebbi helyszíneket keresték fel egymagukban. Már nem kellett kíséret nekik, megismerték a fenyves bizonyos részeit annyira, hogy ha nem is csalhatatlan bizonyossággal, de megfelelően tudtak tájékozódni benne. Úgy festett, Tybena meghallgatta Folkan imáit, és száraz, tiszta idő köszöntött rájuk, bár a tegnap éjjeli eső miatt még nedves maradt a talaj. 
- Láttad őket elindulni? – kérdezte a férfi, miközben a fák között lépkedtek.
- Napkeltekor vágtak neki az erdőnek, baltákkal, kardokkal és vastag dobóhálókkal. 
Agwar grimaszolt egyet.
- És persze kutyákkal – fejezte be Dahne.
- Sokra mennek vele – jegyezte meg röviden az inkvizítor. 
- Még mindig úgy gondolod, hogy hibát követnek el?
A férfi nem válaszolt azonnal.
- Tudod, Dahne, ez majdnem olyan, mint a rajzolás. Amikor elkezded, csak kusza vonalak vannak, aztán ahogy tovább folytatod, lassan kialakul a kép egy részlete. De még ez után is idő kell, mire elkészül a teljes kép, ami aztán mindenki számára egyértelmű lesz. De addig csak a művész tudja, mit is fog ábrázolni a kész ábra.
- Ez a helyzet is olyan, mint egy rajz? – kérdezte a nő.
- Pontosan. Valaki rajzolja éppen, és mi csak részleteket látunk belőle. Találgatunk, mit is fog ábrázolni, de most csak tapogatózunk a sötétben. Több részletet kell látni.
- És te már látsz valamit?
Agwar megint csendben maradt. Ráérősen sétáltak a hatalmas fák között, élvezték a csendet és a magányt.
- Ismersz, nem szeretek elhamarkodottan ítélni, de ha mégis a véleményem kérded, akkor úgy gondolom, hogy Larik csapata nem fogja megtalálni azt a valamit. Legalábbis nem nappal.
- Tehát szerinted most teljes biztonságban vagyunk attól?
- Én mindenképpen – sandított Dahnéra Agwar.
Gordovaki kalandjuk kezdete óta most először futott át egy halvány mosolyszerűség a nő arcán.

Már közeledett a naplemente, amikor a páros visszatért hosszú erdei útjáról. Ahogy közeledtek a falu felé, mindketten felfigyeltek az egyre erősödő zajra, amely közelebb érve hangszerek és emberek hangjává formálódott. Agwar és Dahne enyhe meglepetéssel néztek egymásra, majd a nő megvonta a vállát. A fák közül kilépve nyomban megtudták, miért is volt ez a lárma, mivel a falu apraja-nagyja, úgy háromszáz férfi, asszony és gyerek, a főtéren csoportosult, ahol hatalmas fáklyák égtek körben. Furulya, lant és dobszó csendült középről, lábak dobogása rengett, a körben állók izgatott arca kipirult a tapsolástól és fütyüléstől. Az inkvizítor csak lassan tudott előrehaladni a tömegben, bár az emberek félreálltak, amikor meglátták, hogy a kör közepe felé tart kísérőjével. Amint az utolsó gyűrű szétnyílt előttük, bizarr jelenetet láttak maguk előtt.
A kör közepén, amely úgy hat-hét méter széles lehetett, a Ruvulus házából kihozott hosszú, intarziás asztal állt, körülötte a falu elöljáróival, Larikkal és pár emberével, kiegészítve az egészet négy muzsikussal. Kezükben vaskos kupák voltak, szemük csillogott a bortól és az izgalomtól; verejték csurgott halántékukon a tánctól. Beletelt pár pillanatba, míg felfigyeltek Agwarra és Dahnéra, majd felhagytak az ugrálással és mindenki az idegenekre nézett. A mozgás megtorpanásával vált láthatóvá a fenyőasztal lapja, amelyen ott hevert valami. Valami, ami koromfekete volt, hosszú és groteszkül torz.
Agwar némán közelebb lépett és szemügyre vette a testet. Egy emberi alakkal bíró, úgy két méter magas, és négy végtaggal rendelkező figurát látott az asztalon kiterítve. Csupasz volt, mattfekete bőre alatt kemény izmok feszültek, öt hosszú ujja éles karmokban végződött. Nagyméretű lábai vége is karmos volt, Agwar úgy vélte, akár a fákon is közlekedhetett ilyen adottságokkal. Feje azonban torz volt, koponyája hosszúkásan megnyúlt, fülei csak keskeny nyílások a fej két oldalán. Orra lapos, szája vékony, ám nagyméretű volt. Tátott pofájában pengeéles fogak sorakoztak, több, mint egy halandóéban. Fekete nyelve arasznyi volt, és ernyedten csüngött a szája szélén. Az egész korcs testén friss vágásnyomok látszottak, bár vér sehol sem volt.
- Na, - horkantott fel Larik, - mit szól, atyám? 
Arca elégedett, de gúnyos vigyorra húzódott, szeme vadul villogott.
- Látom, mégiscsak sikerrel járt – felelte az inkvizítor az izgalom jele nélkül. 
- Úgy ám! Elvégeztük a munkáját a fiúkkal.
A tömegből hangos éljenzés hallatszott, amely gyermekek kacagásával elegyedett. Agwar a szeme sarkából látta, ahogy Dahne arcvonásai megkeményedtek, és ez általában nem volt biztató. 
- Ez lenne a bestia, amely öli a vadakat és megfeketíti a fákat?
Larik hevesen bólogatott.
- Láthatja az éles karmokat és a fekete testet. Ez egy tökéletes éjjeli ragadozó.
 Agwar Ghal tekintetét kereste. A varázsló arca kipirult az italtól, és bátorítóan mosolygott.
- Ön is ezt gondolja, magi? – szegezte neki a kérdést az inkvizítor.
Az idős férfi azonnal átlátta a helyzetet. Vagy Larik, és ezzel a falu, no és persze Ruvulus mellé áll, vagy az idegenek pártját fogja. Habár a mágiában szerzett tapasztalata valahol mélyen azt súgta, hogy a kör közepén fekvő lény nem feltétlen volt a támadások okozója, akár az is lehetett.
- Igen – préselte ki magából végül nehezen, de jól hallhatóan.
A tömeg felkiáltott:
- Éljen Larik! 
A megnevezett olyan pillantással mérte végig az inkvizítort, mintha egy csecsszopó gyermekre nézne.
- Zenét! – kurjantotta. – És még bort!
Dahne a társára nézett, tekintetében démoni tűz lángolt, ám Agwar titokzatos arcot vágott és alig észrevehetően megrázta a fejét. 
- Szerintem Krye más büntetést tartogat a számukra – visszhangzott a harcos fejében a férfi hangja.
A zenészek újra belekezdtek a talpalávalóba, két asszony teli boroskancsókkal jelent meg, az elöljárók kényszeredetten felnevettek, Larik pedig diadalittasan tekintett körbe az embereken.
- Elég! – robajlott váratlanul Agwar érces hangja. 
Olyan erő, vagy inkább hatalom, csendült a szavából, hogy egy pillanat alatt elnémult minden, és az arcokra dermedtek a mosolyok. Az egyik kancsó tompán a földnek csapódott, a benne lévő vörös bor lustán terült szét a letaposott porban. Larik is megtorpant egy rövid időre, majd gyanakvó, összehúzott szemmel nézett az inkvizítorra.
- Szóval csak úgy ráakadtak erre itt az erdőben – mutatott a fekete testre Agwar, - és egyszerűen agyonverték? Azokkal a kardokkal és baltákkal?
Csend volt, mindenki Larikra nézett.
- Úgy, igen. Felhajtottuk és kivégeztük. Láthatja, nem? Vagy talán nem hiszi?
- És maga szerint mi ez? – faggatta tovább Agwar.
- Honnan tudjam? Nem mindegy? – Larik hangja ezúttal egy árnyalatnyival bizonytalanabbul csengett.
- Ha jól tudom, - folytatta az inkvizítor olyan hangon, hogy Dahne azonnal érezte, társa mindjárt felfedi, mit is tartogatott istene Larik számára, - a maga fia tűnt el azon a sötét éjjelen.
- Így van – bólintott a férfi.
- És honnan tudja, hogy nem a maga fia halt meg, és a másik fiú tűnt el? Azok a maradványok nagyon elsorvadtak.
Larik tarkóján felállt a szőr, ahogy sejteni kezdte az inkvizítor motivációját, bár fogalma sem volt arról, hogy mire megy ki ez az egész kérdezősködés. A rajz egyelőre még csak a művész számára volt látható, valahol odabent, az elméje rejtekében.
- Neki is volt egy ilyen – mutatta mogorván Larik a nyakában lógó medvefog talizmánt. – Annak a fiúnak ott az erdőben, nem volt ilyen.
Érezhetően nőtt a feszültség, és csak a gyantával locsolt fáklyák ropogása hallatszott a csendben. Agwar a mellette álló harcosra nézett, majd az asztalon fekvő torz alak felé biccentett. Dahne odalépett a test mellé, és egyetlen erőteljes ökölcsapással bezúzta a lény mellkasát. Bordák reccsentek és szakadó hús sercent. A nő keze pár pillanatig matatott a bestia testében, majd lassan visszahúzódott. Összeszorított öklét magasra emelte, hogy mindenki jól lássa, majd szétnyitotta. A tömegen elképedt moraj futott végig, az elöljárók szeme elkerekedett, és Larik vaskos szája tehetetlenül szétnyílt.
- Tybena irgalmazzon… - nyögte Folkan.
Dahne kezében egy medvefogas bőrnyaklánc csüngött a fáklyák táncoló fényében.

Az elkövetkező őszi nap minden valószínűséggel az egyik legszomorúbb nap volt Gordovak falu életében. Sötét felhők takarták az eget, eső szemerkélt, mintha csak a természet is siratta volna a kialakult helyzetet. Ami nemrég még boldognak és reménytelinek tűnt, az mostanra borongós és elkeserítő lett. Agwar a fogadó ablakából szemlélte az apró temető felé vonuló menetet, ahol Larik fiát készültek örök nyugalomra helyezni, miután Folkannal és Ghallal megbeszélték, hogy ez semmiképpen sem fog átkot, vagy valami még rosszabbat, hozni a falura. A magányos Tybena templom harangja melankolikusan bongott néhányat, ahogy a menet elérte a fák melletti sírkertet, és kezdetét vette a szertartás. Az inkvizítor elmélázva figyelte a jelenetet, a gondolatai valahol teljesen máshol jártak, Dahne tekintete pedig különös érdeklődést tükrözött. 
- Még sosem láttam ilyen meghitt, szolid temetést – jegyezte meg halkan. – Mindig csak grandiózusokat, és zsúfoltakat. Milyen méltóságteljes, és milyen komor.
Az inkvizítor nem felelt, csak bámult kifelé az ablakon. 
- Végül is Larik mégiscsak hozzájárult a megoldáshoz, igaz? – váltott témát a nő.
- Bár nem úgy, ahogy szerette volna, de igen – reagált rögtön Agwar, leleplezve ezzel, hogy hol is forognak gondolatai. 
- Hogyan jöttél rá, hogy az a lény a fia?
- Tudod, mi volt az a teremtmény? – kérdezte halkan Agwar.
- Azt hiszem, hogy egy…, árnyfattyú?
Az inkvizítor bólintott.
- Igen, egy sorkolik, amelyről köztudott, hogy egy nagyobb hatalommal bíró árnyéklény teremti az áldozataiból, ráadásul ez egy kifejletlen példány volt. Még nem alakultak ki a képességei, és ez volt Larik szerencséje. Ha úgy két-három nap múlva akadtak volna össze vele, akkor most fordított lenne a helyzet, és Larikot temetnék, az embereivel együtt.
- Így viszont csak a fiú lehetett.
- Igen. Mondjuk úgy, ez volt az utolsó ecsetvonás a képen.
- Akkor tudod, mivel állunk szemben? – vonta fel a szemöldökét Dahne.
Agwar ránézett, és komoly arcáról a nő leolvasta az igenlő választ.
- Az árnyfattyú, az alulról meglepett áldozatok, az erőteljes vágások, a nem szabályos kör alakú, elfeketedett terület, a visszamaradt szorongás, és végül az életerejüktől megfosztott állatok és növények. Igen, Dahne, azt hiszem, pontosan tudom, mi ez… 
- Egy…, drkenvyn? – szólt leplezetlen megdöbbenéssel Dahne.
- Egy drkenvyn.

Ahogy az szokás volt ilyen szolid helyeken, a temetés után a menet férfitagjai felkeresték a fogadót, hogy igyanak egyet az eltávozott emlékének adózva. Ezúttal azonban az első pohár után senkinek nem akaródzott mennie, az úgy harminc kemény arcvonású alak csak ült némán a hatalmas teremben. Larik lehajtott fejjel az üres poharat nézte maga előtt, barátai együttérzésből, vagy tétovaságból mozdulni sem mertek. A fogadós óvatosan újabb poharat rakott Larik elé.
- Részvétem, barátom. Fogadja el ezt tőlem.
A tagbaszakadt férfi halkan mormogott valamit, és a pohár után nyúlt. Ittak még egy kört, majd csendben ültek tovább.
Ugyanígy várakoztak még akkor is, amikor az inkvizítor és kísérője lassan lejöttek a lépcsőn, hogy elhagyják a fogadót. Szomorú szempárok vetődtek a két idegenre, amint azok lassan végiglépdeltek a helységen, az ajtó felé. Larik is rájuk emelte tekintetét, amely összetalálkozott Agwar pillantásával. A fiát elvesztett apa szeméből eltűnt minden büszkeség és erő – viszont megadás és alázat csillant belőle. Az inkvizítor egy másodpercre megállt, és mélyen a kék szemekbe nézett. Larik nem állta sokáig a tekintetét, és lehajtotta a fejét az üres pohár felé.
- Este szeretném, ha az igazi férfiak összegyűlnének az elöljáró tanácstermében – törte meg a csendet Agwar magabiztos hangja. – Feltétlen számítok magára is, Larik. 

Az esős, hűvös nap hátralévő részét Agwar és Dahne nem töltötte tétlenül, megbeszéléseket folytattak az elöljárókkal, rendelést adtak a falu kovácsának, és felkeresték a gyantafinomítót is. Száraz fákat gyűjtettek a favágókkal, majd négyszemközt tárgyaltak Ghallal és Folkannal. Naplemente előtt Agwar visszavonult a szobájukba, és üres pergamentekercseket vett elő, mire Dahne kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és egészen addig mozdulatlan maradt, míg a különleges tintába mártott toll utolsó koppanását nem hallotta az asztal felől. 
Sötétedés után az inkvizítor és a nő átmentek Ruvulus tanácstermébe, ahol már többen vártak rájuk. Agwar elégedetten nézett körbe rajtuk, úgy vélte, ennyi férfi elegendő lesz a terve kivitelezéséhez. Kisvártatva Larik is megérkezett, kezében hozva a kovácstól kért vagy tucatnyi, egyik végén kihegyezett vasrudat. Tybena papja és a varázsló sem üres kézzel jöttek, mindketten egy közepes méretű tégelyt tartottak az ölükben.
- Mindannyiuk számára nehéz idők ezek – kezdte Agwar, és körbepillantott az arcokon. – Odavesztek életek, szétfoszlottak remények, és a szívekbe belopta magát a félelem. Félelem valamitől, ami odakint jár az erdőben, és kíméletlenül pusztít embert, állatot, és természetet.
Folkan bólintott, az emberek pedig kissé előrehajoltak ültükben.
- De mindez nem azt jelenti, hogy meg kell adnunk magunkat ennek a félelemnek, és ennek a kegyetlenségnek. Nem! Szembe kell néznünk vele, meg kell ragadjuk, és le kell győzzük!
Most már többen is helyeslően morogtak.
- Várhatunk ölbe tett kézzel, megbújhatunk a falak mögött, és eltűrhetjük a vereséget… vagy összefogunk, megrázzuk magunkat, és felvesszük a harcot! Készen állnak erre?
- Készen! – zengett a terem.
Bár Dahne tudta, hogy az inkvizítor által kimondott szavak nem csupán egyszerű emberi beszédből eredtek, hanem egyúttal Krye misztikus befolyásának hatalmát is hordozták, mindig lenyűgözték Agwar buzdításai. Talán a lenyűgözték nem is a megfelelő szó volt arra, amit érzett. Élénken emlékezett még, amikor évekkel ezelőtt a férfi hozzá, csakis hozzá, szólt a feneketlen düh, tehetetlenség és kiábrándultság idején, és szavaival kiemelte őt a sötétség legmélyebb bugyraiból, hogy azzá tegye, ami most volt. Nem, Dahne nem lenyűgözve volt. Meg volt igézve. 

Amikor a nap utolsó sugarai még egy búcsúpillantást vetettek a gordovaki-fenyves fáira, semmi különlegeset nem láttak odalent. Pedig az egyik tágas tisztáson, amelyet ős öreg fenyők szegélyeztek, akárcsak komor strázsák, valami készült. Amit a kíváncsi napfény megpillanthatott volna, az két alak volt a rét közepén – egyikük hosszú, vörös mellényt viselt, és térdre ereszkedve, egy tekercsből olvasva, valami furcsa nyelven suttogott; a másik pedig védelmezően mögötte állt, két éjfekete, ám kékeslilás rúnákkal borított katanával a kezében. 
Nem voltak egymaguk, a tisztás szélénél tizenkét kis, egyelőre meggyújtatlan máglya domborodott, fenyőgyantával és a Ghal által készített mágikus fényporral bőségesen megszórva, valamint tizenkét eltökélt férfi, akik egy-egy, a Folkan által kevert szentelt olajjal fényesre kent, vasrudat tartottak a kezükben, a fák törzsénél lapulva. Larik is ott volt köztük, aki igyekezett még egyszer felidézni magában a legfontosabb utasítást: 
- Akármit is látnak vagy hallanak, bármi is történjék a tűzkörön belül, eszükbe se jusson belépni oda, vagy azonnal odavesznek – hangzottak Agwar szavai.
- És ha úgy érzik, nem bírják tovább, csak ragadják meg a földbe szúrt vasrudakat…, majd imádkozzanak – tette hozzá az eligazítás legvégén Dahne.
Az esti sötétség mohó kapzsisággal vette birtokba a tisztást a fénytől, és hamarosan kifakultak a színek, elhalványultak a finom részletek, és nesztelenül leszállt a csend. Az inkvizítor, ha lehet még halkabbra vette a suttogását, szinte már csak az ajkai mozogtak, ahogy a szertartás utolsó mondatait kiejtette. Amikor végzett, tenyereit a talajra tapasztotta és koncentrált. A harcos mozdulatlanul állt, de minden idegszálával összpontosított, ujjai pedig még erősebben szorították a kardok markolatát.
Ő vette észre először azt a leheletvékony, sötét fátylat, ami egy pillanatra elsuhant a rét fölött, ám amilyen váratlanul felbukkant, úgy el is tűnt a feketéségben. Csak néhány lélegzetvételnyi idő telt el, amikor egy kontúrosabb, sötét alakzat jelent meg térdmagasságban, úgy három lépésnyire tőlük. Nem volt határozott alakja, csak egy hullámzó, folyton mozgásban lévő, amorf árnyék volt, amely kiemelkedett, végigsuhant, majd visszasüllyedt. Olyan volt, mint a közvetlen a vízfelszín alatt úszó cápa széles uszonya, vagy mint a hatalmas cetek bordás háta, ahogy egy rövid időre kiemelkednek az óceánból, hogy aztán újra eltűnjenek benne. 
Amikor harmadik alkalommal is felnyúltak az árnyékok a talajból, Agwar erőteljes hangon felkiáltott:
- A rudakat!
Tizenkét sötét alak vált el a fenyőfák törzseitől, hogy szinte egyszerre rontsanak előre a tisztás széléhez, és teljes súlyukat beleadva izmos karjaik lendületébe, olyan mélyre szúrják a puha földbe a vaskarókat, amennyire csak bírják. Az árnyalakok nyomban visszavágódtak a biztonságosnak vélt talajba, és Larik szinte érezni vélte, ahogy valami őrült erővel nyomul a lába alatt, ám a vaskaróhoz közeledve hirtelen irányt vált, hogy egy másik menekülő utat keressen. A férfi látta, ahogy a mellette lévő társa tágra nyílt szemekkel markolja a rudat, mint aki soha többé el nem akarja ereszteni azt. Bizarr árnyéktánc vette kezdetét a tizenkét rúd által körbekerített területen, ahogy az a föld alatt lévő valami hiábavalóan próbált kiutat keresni, és közben hol itt, hol ott nyúlt ki egy-egy darabja a talajból. Csapdába esett, a Tybena papja által felszentelt olajjal megkent vaskarók perzselő fájdalmat okoztak neki, ha csak karnyújtásnyira is megközelítette őket. Érezvén, hogy nincs más lehetősége, fékevesztett dühvel tört át a felszínen, és az eddig alaktalan árnyfoszlányok testet öltöttek a tisztás közepén, ahol Agwar és Dahne már vártak rá.
- Tűz! – ordította az inkvizítor, mire a majd tucatnyi férfi engedelmesen előrántott egy-egy varázskövet, és a máglyákra dobták.
Amint a kavicsok hozzáértek a varázsló által kevert fényporhoz, tizenegy máglya azonnal szemkápráztató lángra lobbant. Larik a szeme sarkából látta, hogy barátja továbbra is görcsösen markolja a vasrudat, nem bírván cselekedni a félelemtől. Az óriás nem habozott, egyetlen ugrással mellette termett, szinte letépte róla a vászoninget, és felkapta a ruhából kihulló fénykövet. A következő pillanatban már mind a tizenkét máglya égett, szinte nappali fényt erőltetve az eddig feketeségben bujkáló tisztásra.
Ami ott volt, az emberi szavakkal szinte leírhatatlan látványt nyújtott. Maga a valóssággá vált iszonyat, a természet sötét erejének gonosz mesterműve nézett farkasszemet két, hozzá hasonlítva törékeny és jelentéktelen alakkal a rét közepén. A lény akkora volt, mint egy kisebb falubéli ház, a derékvastagságú, hosszú nyakon ülő, ölnyi fej egy robosztusan izmos testhez csatlakozott, amelyből két oldalon széles szárnyak nyúltak ki, a test végén pedig egy embernyi hosszúságú farok csapkodott. A sötét pikkelyekkel borított szörnyeteg hosszú állkapcsában fekete tépőfogak sorakoztak, és ugyancsak fekete nyelvét hosszan előretolva valami dobhártyaszaggató sikoltást hallatott. Hátsó két lábára emelkedett, és mellső karjai végén arasznyi hosszú karmok csillantak meg. Szárnyait széttárta, szinte az egész eget eltakarva, majd elrugaszkodva a talajtól, egy szárnycsapással felemelkedett, hogy torkából fekete ködfelhőt lövelljen a két emberre.
Agwar felkészülve várt, és most bal karját egy íves mozdulattal óvón emelte a nő és maga fölé:
- Ivotur nei! – szólt határozottan, és Larik látta, ahogy a fenevad szájából áradó sötét füst egy láthatatlan kupolába ütközik, hogy annak oldalán lehömpölyögve eltűnjön a földben, érintetlenül hagyva az inkvizítort és a harcost.
Ahogy a végzetes lehelet utolsó foszlánya elpárolgott, Dahne is előrelendült, valami olyan természetfeletti gyorsasággal, amelyre ember nem képes. A lilás rúnák egy villanásra felizzottak a pengéken, mielőtt mélyen belevágtak volna az ellenfele húsába, amitől a földre éppen visszaérkező bestia újra felsikoltott, és dühödten a nő felé kapott a fejével. Ám a harcos ekkorra már nem volt ott, egy lélegzetelállító pörgéssel kiugrott a támadás elől, és puhán ért talajt a lény jobb oldalán. 
A drkenvyn egy pillanatra megfeledkezett a másik alakról, és Dahne felé lendült. Agwar ekkor gyorsan hátralépett, és karjaival különös, húzó-toló mozdulatokat tett a levegőben:
- Enabroi vola!
Sötétkék, szikrázó fényláncok jelentek meg a varázsszó nyomán, amelyek egyik vége az inkvizítor tenyereiben volt, a másik végük pedig előrenyomulva rácsavarodott a szörnyeteg vaskos nyakára. Az állat úgy hőkölt vissza, mintha egy hajókötél feszítette volna meg, ám nem volt rest, és ő is nagyot rántott a testén. Agwar minden izma megfeszült, ahogy próbált ellenállni a kíméletlen erőnek, amely fel akarta borítani. Fogait összeszorította, és az erek kidagadtak a homlokán. 
Dahne, kihasználva a helyzet adta előnyt, újabb lendületet vett, és a bestia szabadon maradt hasát célozta meg fegyvereivel. Mielőtt a lény felfogta volna a beleibe hasító szúró fájdalmat, a nő már átgurult alatta, hogy mögé kerüljön. Ugyanakkor ezzel kitette magát az árnyéksárkány vadul csapkodó farkának, és a lény egy jól irányzott támadással oldalba is kapta a harcost. Dahne felkiáltott, ahogy az éles pikkelyek felhasították a bőrét, de az ütés ereje önmagában is olyan hatalmas volt, hogy pár méternyire eltaszította őt.
- Te ördögfattya – sziszegte a nő, szemeiben lángoló gyűlölettel.
Most a teremtmény támadott, kezeinek karmaival Agwarra vetette magát, és megpróbálta megragadni a férfit. Az inkvizítor gyorsan alábukott, hogy kicsússzon a halálos markolásból, ami részben sikerült is, ám a borotvaéles karmok így is felhasították a vállát. Egy pillanatra égő, maró fájdalom lobbant Agwar testében, érezte, ahogy vére felforr, és életerejének egy darabja kiszakad belőle. 
Az erdőből tizenegy kimeredt szempár figyelte a tűz fényében folyó fékevesztett küzdelmet, ahogy a két idegen minden tudását, bátorságát és erejét beleadva harcolt a tomboló iszonyattal. Egyikük sem volt kifejezetten gyáva, de sem arannyal, sem fenyegetéssel nem lehetett volna rávenni őket, hogy akárcsak egy lépést is tegyenek a tisztás közepén dúló összecsapás felé. Larik látta, hogy több társa is erősen szorítja a fém rudakat, miközben ajkuk hangtalanul mozog, ahogy imádkoztak. Ő maga szinte egy másodpercre sem tudta levenni a tekintetét Dahnéról, amint a nő hol elegáns, hol képtelenül akrobatikus mozdulatokkal szinte körbe táncolta a szörnyeteget, hogy majdnem minden mozdulatával sebet ejtsen a katanákkal. A férfi el sem tudta képzelni, milyen edzés, tapasztalat és kitartás kellett mindahhoz, amit a harcos ott, a lángoktól ölelt tisztáson véghezvitt dacára annak, hogy a bestia sem maradt el sem ügyességben, sem erőben, és bizony kíméletlen sebzésekben sem tőle. Sőt.
Amikor egy manőver során társa és a sárkány meglehetős távolságba kerültek tőle, Agwar váratlan dolgot tett: két kezével egy ívet rajzolt, majd jobbjával összekötötte e képzeletbeli ív két végét. Mozdulatai nyomában halvány izzás maradt a levegőben, ám amikor befejezte, az egész vörösen pulzáló ábra egy valódi, fénylő csataíjjá formálódott, nem kevesebb, mint öt nyílvesszővel. Az inkvizítor felhúzta az íjat, gondosan célzott, majd elengedte a húrt. A halál öt hírnöke szélsebesen iramodott a szörnyeteg felé, és nem tévedtek: a lény eszelős ordításban tört ki, ahogy a vesszők vad erővel becsapódtak a fejébe. Vak haragjában a bestia újra a levegőbe röppent, és megpróbált felülről lecsapni kínjai okozójára. Látván a közelgő veszélyt, a sebesült Dahne a társa felé robogott, hogy ha kell, saját testével védje őt, ám e pillanatnyi önfeláldozása súlyos hiba volt. Az inkvizítor ugyanis ezúttal résen volt, és időben félreugrott a biztos halált jelentő roham elől, de a kudarca miatt tajtékzó fenevad minden keserűségét a némileg óvatlanul érkező harcos ellen fordította, majd miután egyik karjával megragadta őt, hatalmas fogsorával iszonyút harapott tehetetlen áldozatába. Bőr, hús, csont reccsent, Dahne mélyről jövő sikoltásával keveredve. A drkenvyn félrehajította az erőtlenül csüngő testet, és hátrább húzódott, hogy felmérje másik ellenfele helyzetét. Agwar nem várta meg, míg a lény felfogja a kialakult, számára előnyös körülményeket, hanem azonnal a harcos mellett termett.
- Ag… war… - hörögte a nő, aki az inkvizítor gyors diagnózisa szerint egyértelműen haldoklott.
- Sss… - csitította a férfi.
Egy pillanatot sem vesztegetve a harcos mellé térdelt, jobbját a mellkasára tette, és olyan közel hajolt hozzá, mintha szájon akarná csókolni:
- Roshoi – súgta úgy, hogy csak ők ketten hallották.
Dahne már érezte, ahogy kinyúl felé a mélység fekete karma, hogy aláhúzza őt egy feneketlen kútba, távol mindattól, amit olyannyira szeret, amikor hirtelen egy fényes kéz jelent meg, és szinte azonnal visszarántotta őt a sír tátongó torkából. Bár ruhája szétszaggatva feszült rajta, és testét elborította a vér, a nő semmilyen fájdalmat nem érzett, és sebek sem borították már. Nem volt ideje azonban ezen töprengeni, vagy köszönetet mondani, mert látta, hogy a szörnyeteg újabb rohamra készül. 
- Menj! – kiáltotta Agwarnak, aki még mindig térden állva volt mellette. – Menj!
Az inkvizítor megrázta a fejét.
- Nem. Te menj.
Dahne élesen ránézett, de szemében nem harag, hanem felismerés gyúlt.
- Biztos, hogy…?
- Nincs más esélyünk. Menj!
A nő is tisztában volt vele, hogy a tűzmáglyák már nem égnek ilyen erővel sokáig, és ha elhalványulnak, visszaeresztvén a tisztás körül ólálkodó sötétséget, akkor a drkenvyn behozhatatlan előnyre tesz szert természetfeletti képességei révén.
- De igyekezz, mert két pillanat, és újra itt vagyok! – nézett az inkvizítorra szúrósan.
- Azt el is várom – próbált mosolyogni Agwar.
- Zad kevor – mondta a nő, és köddé vált.
Az árnyéksárkány szélsebesen rontott a földön térdelő prédájára, aki nyugodtan az égnek emelte az arcát, és mielőtt a szörny akármit is tehetett volna, behunyt szemmel felkiáltott:
- Inoer sul!
Larik csak egy másodpercig tudta szemlélni a jelenetet, amint az odafent gomolygó sötét felhőkön áttörve megjelenik egy magányos fénynyaláb, akárcsak a vékony napsugár, hogy aztán egy perzselően vakító robbanásban teljesedjék ki. A férfi ezután hosszú percekig nem látott mást, mint a környező fák egyenes törzsének hol fekete, hol fehér körvonalait, mintha ez az utolsó látvány örökre a szemébe égett volna. 
Így azt sem látta, ahogy a másodpercnyi fellobbanást követő homályban, talán egy arasznyival arrébb onnan, ahonnan eltűnt, szinte azonnal ismét megjelenik Danhe, odaszökken a Krye szent tűzének milliónyi apró szúrástól vergődő árnyéksárkány mellé, és újra felizzó kardjainak két iszonyatos erejű csapásával széthasítja a lény kínok közt agonizáló fejét. 

- Atyám, én… kezdte csizmáját bámulva Larik, amikor Agwar és Dahne két nappal a tisztáson történt öldöklést követően minden marasztalás ellenére útra kelt, és elbúcsúzott a falu elöljáróitól. Az ezt megelőző napot a két idegen a Fenyőtoboz fogadó emeleti szobájában töltötte, a fogadós szerint ki sem lépve onnan. Senki nem merte megzavarni pihenésüket, még ételt vagy italt sem ajánlottak nekik. Amikor ma reggel megjelentek, habár mozgásuk némi fáradtságról tanúskodott, épek és sértetlenek voltak, ruháik frissen vasaltak és tiszták. Az inkvizítor valamelyest óvatosan emelte bal karját, a harcos azonban olyan ruganyosan és precízen mozgott, mint aki nem vívott kimerítő élet-halál harcot egy árnyéksárkánnyal, két estével ezelőtt. 
Bőséges reggeli után természetesen először Ruvulushoz mentek, ahol hosszasan tanácskoztak, majd visszatértek a fogadóba, hogy felkészüljenek az utazásra, később pedig a falubeliek mosolygó sorfala előtt lassan a kivezető szekérútra fordultak. Itt még egyszer köszönetet mondott nekik a falu elöljárósága, felajánlván vendégszeretetüket, ha Agwaréknak bármikor is kedve támadna ismét erre járni, majd kissé szomorú, ám felszabadult lelkülettel végső búcsút mondtak. Ahogy a távozók elérték a hálálkodó emberek utolsó sorát is, kissé arrébb Larikot és barátait vették észre, amint a férfi, elszakadva a többiektől, odalépett hozzájuk.
- Atyám, én… - kezdte csizmáját bámulva Larik, ám Agwar felemelte a kezét.
- Három dolog, barátom – szólt csendesen az elnémult férfihez. – Az első, hogy nem tartozik sem bocsánatkéréssel, sem magyarázattal, sem köszönettel a tetteiért. Maga ilyen, és én ezt így fogadom el.
Larik kisfiúsan nézett az inkvizítorra.
- A második, hogy remélem az elmúlt három nap szolgált valamiféle tanulsággal a jövőre nézve.
A nagydarab férfi bólintott.
- És a harmadik, mind közül talán a legfontosabb, hogy soha ne szólítson atyámnak egy inkvizítort. Ez nem csak helytelen, de nagyon megalázó is ránk nézve. Ég önnel, Larik.
Agwar feleletet sem várva elfordult, és lassan elindult a faluból kikanyarodó földúton.
- Ezt nem éppen úgy ment, ahogy terveztem – mondta sajnálattal a hangjában Larik, amikor már csak Dahne állt előtte. Búsan nézett az inkvizítor meglebbenő fekete köpenye után, amint az távolodott.
- Én sajnálom, – fordult ezután a nőhöz, - amit ott a fogadóban mondtam. És…, szeretném, ha ezt megtartaná.
Dahne inkább automatikus udvariasságból, semmint kedvből nyújtotta ki a kezét, amelybe a férfi belehelyezte a medvefogas nyakláncát. A nő csak ekkor figyelt fel rá, hogy az nem volt ott Larik nyakában. A harcos úgy pillantott előbb a talizmánra, majd a férfira, mintha semmit sem értene az egész gesztusból.
- És remélem…, hogy egyszer még találkozunk – próbált mosolyogni Larik.
- Nem, nem fogunk – szólt szárazon Dahne.
- Ezt nem tudhatja – erőlködött Larik.
- De. Tudom – mondta a nő. – És most mennem kell, a társam már vár. Ahogy magát is – fejezte be, miközben Larik válla mellett a háttérben ácsorgó emberekre nézett, ahol valahol a férfi felesége is ott várakozott.

- Mit fogsz csinálni az ajándékoddal? – kérdezte alig leplezett kajánsággal Agwar a nőt, amikor felértek arra az emelkedőre, amelyről néhány nappal ezelőtt először megpillantották Gordovak kicsiny, erdőszéli faluját.
- Mivel? – lepődött meg Dahne. – Ó, azt már kifelé jövet eldobtam egy faluszéli szemétdombra.
Agwar megcsóválta a fejét:
- Az nem lesz jó. Ott sosem fogják megtalálni, és Larik azt fogja gondolni, hogy megtartottad.
- A fenébe! – tört ki a nőből.
Dahne lemondóan nézett vissza a házakra, ahol még mindig ott integetett feléjük egy kis csapat helybéli.
- Majd holnap kiveszem onnan, és feltűzöm a templomuk tornyára – közölte olyan határozottan, hogy Agwarnak kétsége sem maradt afelől, hogy pontosan ez fog történni.
Az inkvizítor helyeslően biccentett:
- Az szerintem is megfelelő lesz.
Mindketten még utoljára végigpillantottak a fenyves szélén félősen kuporgó falu szürkés faházain, a gyantafinomítóból lassan párálló tömör, fehér füstön, és a fenyők végeláthatatlan méregzöld levelein, majd megfordultak és leballagtak az emelkedő másik oldalán. 
- Van még egy kérdésem, Agwar – kezdte lassan Dahne, miközben társa egy ismerős varázstekercset húzott elő a táskájából. – Ugyan a faluban senki nem érdeklődött efelől, de én szeretném tudni…
- … hogy honnan került ide az árnyéksárkány? – fejezte be a gondolatot az inkvizítor.
A nő némán bólintott.
- Nos, Dahne, az már egy másik titok…, ha valaki kíváncsi lesz rá – mondta Krye inkvizítora egy olyan rejtélyes mosollyal az arcán, ahogyan csak a titkok istennőjének hithű szolgái tudnak mosolyogni.