Az októberi Nap vonakodva bukott le a színpompás lombkoronát viselő fák mögött, mintha csak még ő maga is maradni akart volna pár percet, hogy élvezhesse az általa varázsolt kellemes őszi napsütést és az ezerszínű levelek között táncoló fényeket. Az egyre halványuló napsugarak végigsiklottak a hatalmas terasz szürkés színű márvánnyal borított padlóján, felkúsztak a fémkorlátok rúdjain, még egyszer megcsillantva vakító erejüket, majd nekiütköztek a félig nyitott üvegajtónak, hogy szétszóródjanak a levegőben.
Marg is ott állt az egyébként üres teraszon, öt emelet magasságból bámulta a természet utánozhatatlan színielőadását, amely mindig megnyugvással töltötte el. Ilyen magasságban már alig hallatszottak a lenti utcákon hömpölygő autóáradat zajai, a fékek csikorgása, buszok dudálása vagy a kismotorok berregése. Engedte, hogy lassan lecsukódjanak a szemei és érezte, ahogy a napfény végigömlik az arcán, behatol a bőrébe és élettel árasztja el. Szüksége volt ezekre a békés pillanatokra, amikor szinte megállni tűnt az idő, megszűntek a gondok és szabadon lélegezhetett. Ilyenkor nem is emlékezett, hol van éppen, és mit is csinál, csak átadta magát az elemeknek – a fény és a levegő kedvére bízta magát. 

Bár lehunyt szemmel nem látott semmit, érezte az őszi levelek teraszt betöltő illatát, és azt a halvány fuvallatot, amely a Szajna felől fújt, valahonnan friss baguette zamatát hozva magával. Imádta Párizst, még akkor is, ha legtöbbször a munkája szólította ide és nem az Öreg Hölgy eleganciája vagy a Mi Asszonyunk tekintélye. Kedves emlékek tolultak fel benne, valahányszor csak végighajtott az Élysées széles betonján, fellépkedett a Sacré Coeur hófehér lépcsőin vagy csak bóklászott egyet a Quartier Latin szűk utcácskáin, hogy beüljön egy édes kis semmiségre az egyik hangulatos kávézóba. Joie de vivre.

- Készen áll, igazgató asszony? – törte meg az varázst valahonnan mögüle egy határozott, de egyáltalán nem tolakodó hang. 
Marg még egy kicsit kivárt, magába szívta az utolsó fénymorzsát is, majd kinyitotta a szemét.
- Természetesen – felelte, és kedvesen mosolyogva az ajtóban álló asszisztense felé fordult. 
- Mint mindig – tette hozzá magában, és érezte, ahogy a bensője is elmosolyodik.