Nilo a szeme sarkából látta, amint a tőle pár lépésnyire álló nehézpáncélos alak meglepő fürgeséggel hasra veti magát, és ő is gondolkodás nélkül követte a mozdulatot. Bár nem rég volt a szakasz tagja, nagyon jól tudta, hogy ha a Főnök tesz valamit, annak megvan az oka. Szinte még földet sem ért egy rommá lőtt házfal takarásában, amikor három xenorg pusztító emelkedett fel a poros utcát borító törmelék alól, és ugyanabban a pillanatban ionágyúikkal máris tüzet nyitottak. A töltött részecskék hangtalanul húztak el a fejük fölött, majd amikor beleütköztek a pár lépésre mögöttük emelkedő szürke betonfalba, tenyérnyi darabjait evaporálták félreismerhetetlen sistergésükkel. 
- Most! – harsant fel a szakaszparancsnok hangja a súlyos sisakba épített rádióban.
Nilo tudta, hogy egy ilyen erejű sorozat után pár másodperc kell a pusztítóknak, míg újra feltöltik az ionágyút a belső energiaforrásaikról, és ez elegendő a számukra. Feltérdelt, egy szempillantás alatt célba vette a középső xenorgot, és lőtt. A Lassel-puska olyan lendülettel lökte őt hanyatt, hogy vagy fél métert csúszott a hátán nehéz harci vértjében, de legalább ennyivel dobta hátra a pusztító szikrázó holttestét is egy elektromos robbanást követően. 
Nem látta, de bízott benne, hogy a kissé távolabb lapuló társai szintén rálőnek az idegen támadókra, és remélte, hogy legalább Bex el is találja valamelyiket. Ők ketten voltak a szakasz mesterlövészei, akik elektropuskát használtak – ezt a nagy tűzerejű, ám kényes fegyvert. Nem csalódott, egy gránátvetős gépkarabély felugatása mellet nyugtázta Bex fegyverének rövid vakkantását is, és mintha a szakaszvezető gépfegyverét is hallotta volna egy rövid sorozat erejéig.
Amikor elült a zaj, Nilo felkönyökölt és végigtekintett az utcán, ahol por és fekete füstpamacsok kergetőztek a levegőben. Termo, majd álcadetektorra váltott, de így sem látta nyomát élőlénynek a közelben, ugyanakkor sejtette, hogy Nell és Tamara már bizonyára a kilőtt xenorgok mellett lehetnek. Sajnálta, hogy sosem láthatta őket akció közben a testre feszülő kevlár-ruhájukban, ám a földi álcamezők más technológiával működtek, mint az idegeneké.
- Mozgás, mozgás, nem bámészkodni jöttek – dörrent a rádióban Tylon szakaszvezető, véget vetve Nilo ábrándozásnak.

Elsőnek egy mélyvörös páncélzatot viselő alak lépett a pusztítók maradványai mellé.
- Hülye barmok, maradtatok volna a seggeteken a kibaszott bolygótokon! 
- Te utaznál egymillió fényévet, Ropter, hogy Bex szétlője a búrád? – kérdezte valahonnan Nell.
- Azért nem kell, szétlőhetem most is – röhögött Bex, és Ropter felé célzott.
- Vidd innen azt a mordályt! Még elsül!
- Én nem vagyok ideeegbeteeeg, Ropter – szólt cinikusan Bex.
- Hehe, baromi vicces – replikázott Ropter, és a vörös páncél alatt megremegtek az arcizmai.
- Fejezzék be – reccsent Tylon hangja -, már nem a cirkuszban vannak, hogy bohóckodjanak. 
- Beng – suttogta Bex Ropter felé, és elfordította a fegyver csövét.
- Jól játszották a csalétket, Főnök – szólt a szakaszvezető egy betonporos páncélos alak felé, és csizmájával belerúgott az egyik xenorg testébe.
- Na, és persze Nilo – jegyezte meg a Főnök halkan.
- Reggel volt öt a medencénél, aztán kettő, és most ez a három – kalkulált Tamara félhangosan -, vagyis még kettő lapul valahol a közelben.
A majd három éve tartó háborúban az Akadémia elemzői még nem tudtak rájönni, hogy a xenorg támadók miért mindig tucatjával járnak, ami egy bizonyos szempontból meglehetősen kiszámíthatóvá tette őket. Az Elit Páncélosok, ahogy a Nilóéhoz hasonló szakaszokat nevezték, minden bevetés során változtattak a létszámukon.
- Rendben – szólt Tylon rövid szünet után -, Nell és Tamara, tietek az a baloldali épület, Bex, oda fel, Ropter és Nilo, jobbra az a parkoló, Főnök, te nézd meg azt a garázsszerű épületet ott elöl. 

A páncélosok szétrebbentek, mint a megriadt madarak, ám óvatosan indultak a kijelölt célpontok felé. A két felderítőlány láthatatlanul és nesztelenül suhant egy toronyház maradványai felé, amely egykor nyilván egy elegáns irodaház lehetett, ám éppen stratégiai magassága miatt rombolták le az invázió elején a xenorg bombázók. Iszonyú pusztítást végeztek, szinte napok alatt gyalulták le a nagyvárosokat világszerte. Az összehangolt támadásokat képtelen volt visszaverni bármely ország légiereje, ahogy rakétákat lőttek ki, vagy felemelkedtek a vadászgépeik, olyan elektromos vihar támadt körülöttük, hogy menthetetlenül lezuhantak. Majdnem egy évbe, és rengeteg pilóta életébe került, hogy kiderüljön, a bombázók mellett rombolók is repültek, csak álcamezőben. Hasonlóban, mint amit úgy egy hónapja végre az Akadémia mérnökeinek is sikerült kifejleszteniük, és most Nell és Tamara életét óvták, ahogy a két, minden szenzor elől eltakart, karcsú test macskaként osont előre a törmelékek között, és besurrant az épület előcsarnokába.

Bex a hátára vetette a Lasselt, és gyakorlott mozdulatokkal kezdett el felkapaszkodni egy torz mutatóujjként álló őrtoronyba. Még az invázió elején sokan úgy gondolták, hogy hagyományos hadviseléssel is meg lehet állítani az idegeneket, ám hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a reguláris hadsereg legfeljebb védelmezni tudja a túlélők elszórt kolóniáit, ha kellőképpen beássa magát, és a tűzerőre koncentrál. Ahhoz, hogy hatékony ellencsapást tudjanak a xenorgok ellen végrehajtani, többre volt szükség – így alakultak meg a Páncélosok szakaszai, kiválogatott közkatonákból. Megkapták a jellegzetes acélkék páncélruhát, amely komoly védelmet nyújtott a támadók fegyverei ellen, de persze azért nem volt sebezhetetlen. A mesterlövész mindenesetre élvezte a páncélba épített mágneses mozgássegítőt, és úgy kúszott fel a rozsdásodó vasvázon, mint egy gyík. 

Nilo, aki az újonc volt Tylon szakaszában, némán követte Roptert. Kicsit tartott a férfitól, mert azt sugdosták róla, hogy egy fejsérülés után nincs minden rendben vele, időnként bekattan, és hallucinál. Mindenesetre ezt még nem látta soha, és Ropter vörös páncélja arról árulkodott, hogy vérbeli veterán. A veteránok az Elit megbecsült tagjai voltak, harci tapasztalataikról és túlélési képességeikről legendákat meséltek a kolóniákon. Valószínű Ropter is már régen az Akadémián taníthatná a tiszteket, ha nem lett volna az a rejtélyes sérülése, amelyről sosem beszélt. 
A nagy gondolkodásban Nilo észre sem vette, hogy társa megáll, így éles koppanással ütközött a hátába.
- Zöldfülű – morogta Ropter. – Keress lőállást itt, én lemegyek oda – mutatott az előttük ásító feketeségbe, amely egy földalatti parkolóház bejárata volt. – Termo, és tizenöt lépés.
A lövész bólintott és behúzódott egy leomlott oszlop mellé, puskáját vállhoz emelve. Roptert elnyelte a sötét, de az összehangolt felismerő-rendszerek miatt az infraszenzor pont olyan vörösen jelezte, mint amilyen a vértezete is volt a napfényben.

A Főnök komótosan indult a valóban garázsszerű épület felé, amely azonban inkább egy szerelőműhely volt, ahová akár kamionok is beállhattak. Ablakai betörtek, lemezrolói kifordulva lógtak. A falakban lévő mélyedések jelezték, hogy folyt már itt tűzharc; az elpárolgott kő és robbanásnyomok szerint mindkét oldal használta búvóhelynek. A két éve tartó állóháború során nem voltak ritkák az összecsapások a xenorgok és az Elitek között, akárhol is voltak a Földön. Az elkeseredett helyzet egységbe kovácsolta a legtöbb nemzet haderejét, persze nem mindegyikét, de ezekről semmit sem lehetett tudni hosszú ideje. Aki nem valamelyik reguláris erő által védett kolónián élt, az feltehetőleg már halott volt, vagy valamilyen rejtekhelyen húzta meg magát – amíg kitartott az élelmiszer és a víz.  
A Főnök azonban nem volt az a típus, aki elbújik, és mástól várja a segítséget. Világéletében katona volt, állítólag az Akadémia alapítóival harcolt együtt az idegenek érkezése előtt, amikor még az embernek a másik ember volt a legnagyobb ellensége. Páncélja mélykék volt, majdnem fekete, és legalább két prototípussal ezelőtti. Nem volt benne sem mágneses rásegítő, sem stabilizátor, és a sisakba integrált legújabb optikai eszközöket is csak azért engedte beépíteni, mert csak így látott át a xenorg álcamezőn.

Nell az irodaház tetején állt, már ami ebben a lerombolt állapotban a tetejének volt nevezhető, úgy öt emelet magasságban az utca felett. Tamara az épület hatalmas aulájának egyik acélgerendáján ült és majdnem az egész csarnokot belátta odalent. 
- Szerintem ez üres – szólalt meg egy idő múlva Nell.
- Igen, túl kevés a fedezék egy xenorgnak, nagyon szétkapták – helyeselt társa.
Az idegenek legalább másfélszer voltak nagyobbak az embereknél, de láttak már majdnem négy méteres példányt is, lelőtt rombolókban. Amúgy hasonlítottak hozzánk, humanoidok voltak az ismert végtagokkal, egyedül a fejük volt inkább halszerű. Valamivel ügyesebb mozgásuk volt, legalábbis a legújabb prototípusú páncélzat beállításáig, illetve ha valaki már a háború előtt akrobata volt, ahogy a két lány is. Őket csak gátolta a súlyos vértezet, sokkal nagyobb hasznát vették az álcázott kevlár-ruhának, amelyben kedvükre mozoghattak. Igaz, ennek nem volt olyan lövedékfogó ereje, ám nem is ebben bíztak, amikor az életükről volt szó, inkább az ügyességükben és rejtőzésükben. Már az álca előtt sem volt könnyű észrevenni őket, de így lehetetlen volt, ami nemcsak azzal az előnnyel járt, hogy hangtompítós kézifegyvereikkel igazi néma halálosztókká váltak, hanem azzal is, hogy nem kellett folyton a macsó megjegyzéseket hallgatniuk a férfiaktól. 
- Irodaház tiszta – jelentett Nell.
- Vettem, maradjanak éberek.

Bex is már a torony hiányos padlózatán hasalt, és fegyverének távcsövével pásztázta a környéket. Kiemelt figyelmet fordított az irodaépület tetejének, de akármilyen szenzort is aktivált a célzóberendezésen, nem látta egyik lányt sem. 
- Irodaház tiszta… neked is, Bex – hallotta újra Nell hangját a rádión.
A férfi örült, hogy sisak volt rajta, mert ebbe a megjegyzésbe kissé elpirult. Persze tudta, hogy a lányok sisakoptikája nagy erejű távcsövet is magába foglal, de mindig meglepte, hogy mi mindent képesek észrevenni. Mesélik, hogy az álcázott rombolókat is egy hozzájuk hasonló felderítő vette észre, még elektronika nélkül, de ezt senki sem hitte el.
- Csak ellenőriztem innen is – mentette a helyzetet a lövész.
- Persze, én meg most végeztem az Akadémián – szólt közbe Ropter a csevegésbe.
- Nil, légy olyan jó fiú, és lődd seggbe helyettem – vágott vissza a sértett.
- Célpont tiszta,… pfff,… találat megerősítve – viccelődött Nilo.
- Látod, milyen jól elvannak egymás fenekével, mióta a mienket nem látják? – kuncogott Nell.
- Hopp, ez telitalálat fiúk – nevetett a Főnök.
- Ha befejezték a showműsort, esetleg foglalkoznának a xenorgokkal is? – hűtötte le a kedélyeket Tylon mogorván.
- Egy xenorg fenék… - kezdte Bex, amikor robbanás rázta meg a mélygarázst.
- Mi a…?! Ropter! Nilo! – kiáltott Tylon. – Jelentést!

Nilo termo-érzékelőjét elvakította a detonáció okozta tűztenger, és bár az automatika azonnal normál képre váltott, a lövész egyebet sem látott, mint szédítő fehérséget. Csak hallotta, hogy egy súlyos test robog el mellette, és ezzel egy időben a Főnök hangját hallotta:
- Koncentrálj, Nilo, és lőj mindenre, ami mozog és nem vörös!
Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, ismét termo-látásra kapcsolt és próbált figyelni. Az idegenek, vékonyabb páncélzatuk miatt, valamennyi hőt kisugároztak, nem úgy, mint a földi katonák, ezért láthatóak voltak élénksárga színnel. Nilo felemelte a fegyvert, és görcsösen célpontokat keresett a hosszan elnyúló parkolóban. Talán tizenöt-húsz métert tettek meg a bejárattól, amikor valami felrobbant odabent, kétségtelenül a tizenöt lépéssel előtte haladó Ropter nyomán. Akárcsak az előtt, Nilo most sem látott semmi mozgást, pedig mostanra már alig káprázott a szeme.
A Főnök eközben Ropter mellé ért, aki elterülve hevert a földön, egy szétroncsolódott autó alatt.
- Bassza meg! – káromkodott a veterán. - Ez közel volt.
Együttes erővel lelökték a kocsit Ropterről, és a vöröspáncélos a fegyverére támaszkodva felült.
- Ne velem foglalkozz, Főnök, ez csak egy szeizmikus villanóbomba volt.
- A francba – szakadt ki Tylonból -, akkor ez elterelés!
Éles sistergéssel ionlövedékek csapódtak a toronyba, ahol Bex feküdt, és az elpárolgott acéldarabok miatt az amúgy is rozoga szerkezet vészesen megdőlt. A mesterlövész teste meglódult, és sajnos nem volt elég gyors, hogy elkapjon egy korlát rudat, amellyel esetleg elkerülhette volna a zuhanást. A meredeken elbillenő toronyról tehetetlenül lecsúszó Bexnek azonban nem ez volt a legnagyobb gondja. Nyilvánvaló volt, hogy a xenorgok őt szemelték ki, és most mindketten rá vadásznak.

Tamara villámgyors mozdulattal lecsúszott az ívelt acélgerendán, és másodpercekkel a robbanás után már az irodaépület padlózatán állt.
- Nell?
- Keresem…
Nem vesztegette az időt, láthatatlan nyílként lőtt ki az utcára, és a torony felé iramodott, miközben játszi könnyedséggel ugrott át a romokon, autókon és kidőlt lámpaoszlopokon.
- Tizennyolc méterre előre, két óránál – hallotta Nell hangját -, a konténer bal oldalán.
A rohanó lány egy nyaktörő manőverrel azonnal irányt változtatott, és kézifegyverét előrántva a megadott irányba vetette magát. 
- A másik? – kérdezte türelmetlenül Tylon.
- Még nem látom.
Nilo viszont látta, amint valami megmoccan a sötétben, és reflexszerűen odalőtt. Egy kisteherautó robbant elemeire a becsapódó elektromos lövedék energiájától, de egyéb sérülés nem történt.
- Ez a kismajom mindjárt agyonlő minket – mérgelődött Ropter újra, habár a szikrázó roncs vagy tíz méterre sercegett tőlük.
- Megleszel? – kérdezte a Főnök.
- Persze, ha csak le nem puffant a kölyök.
- Te sem vörösben kezdted, Ropt – biccentett a sötét páncélos, és sietve elindult kifelé a parkolóház torkából.
Tamara jobbról kerülte a hatalmas acélkonténert, megkapaszkodott a sarkán kiálló fogantyúban, és a levegőben ellenfele mögé bepördülve lőtt. A xenorg pusztító ott térdelt a Nell által jelzett helyen, és épp újra a toronyra készült tüzelni, amikor valamilyen ösztöntől vezérelve hátrakapta a fejét, így még láthatta a bivalyerős XM5-ös pisztoly csövéből hangtalanul kiröppenő páncéltörő lövedéket, ahogy vajként átszúrva sisakpáncélját kiloccsantja az agyát.

- A másik? – ismételte meg Tylon, kissé ingerültebben, szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy Bex páncélos teste fájdalmas nyögéssel a talajnak csapódott.
Az esés azonnal nyakát szegte volna bárkinek, aki nem az Elitek páncélját viseli, ám a lövész valószínűleg zúzódásokkal megússza majd a kellemetlen kalandot.
- Garázstető, jobb sarok! – kiáltotta Nell épp akkor, amikor a Főnök kilépett az utcára.
Az épület tetejéről halálos ionsorozat röppent a kitoppanó páncélos felé, aki azonban a felderítő hangjára reagálva nyomban elrugaszkodott a talajtól, és hosszan előre ugrott. Még a levegőben volt, amikor oldalra fordult, és csípőjénél tartott gépkarabélyából egy gránátot lőtt a támadó irányába. Az ionrészecskék az útburkolatba fúródtak, és labdányi lyukakat vájtak, a gránát viszont súlyosabb pusztítást vitt végbe az épület homlokzatán.
- A tető távolabbi végébe menekül – közvetített Nell.
- Odaérek – lihegett Tamara.
A Főnök is felpattant, és döngő léptekkel rohant a csarnok háta mögé. Végigdübörgött egy szűk sikátoron az épület oldala mellett, majd a sarokhoz érve hátradőlt, és a hátán csúszva bukkant ki a fal mögül. A xenorg már a földön volt, és a túloldalon álló ház kiszakadt kapuja felé szaladt, amikor a páncélos fegyvere tüzet nyitott rá, és felszaggatta az oldalát. Az idegen célzás nélkül viszonozta a lövéseket saját gépfegyveréből, de a lövedékek karnyújtásnyira a Főnök fölött zúgtak el. A xenorg megállt, és gyorsan felmérte a helyzetet – vesztére. Tamara mindkét kezében pisztolyt szorítva jelent meg mögötte, és tétovázás nélkül többször meghúzta mindkét ravaszt.

*

A nagyméretű tanácsteremet várakozással teli morgás töltötte be, amint az Elitek szakaszparancsnokai egymással beszélgetve vártak a kolónia parancsnokainak érkezésére. A valamivel több, mint kéttucatnyi férfi és nő között egy elektronikus tábla járt kézről-kézre, ki röviden, ki hosszan tanulmányozta, majd továbbadta.
- Nilót fogom választani – ismételgette magában Tylon, amíg arra várt, hogy a tábla hozzá is elérjen. 
A legutóbbi akció képei forogtak a fejében, amely ugyan sikeres volt, de Bex egy darabig biztos nem jöhet velük, ám legalább ő is felrajzolhatta páncéljára az újabb xenorg egység likvidálását jelző rovást.
- Vagy Roptert? – tanakodott némán. – Végtére is kattant. Elég régen volt már rohama, úgyhogy hamarosan várható egy.
A tábla egyre közeledett felé, és látta, hogy több szakaszvezető is sokáig forgatja a stylust mielőtt valamelyik nevet kijelöli rajta. Sosem volt egyszerű kiválasztani a szakaszból azt az egy vagy két embert, akit a vezető szívesen átadna egy másik szakaszba, pedig most ez volt a feladat, mivel az Akadémiáról évente egyszer érkező végzős tiszteknek új szakaszokat kellett összeállítani. Idén még szerencséjük is volt, mivel a három ifjú hadnagy egyike egy összeszokott, kész szakaszt kaphatott, lévén Folkner szakaszparancsnokot előléptették, így új vezető kellett a csapatának. Ez azt jelentette, hogy kevesebb embert kellett felajánlania Tylonéknak is. 
- Nilo vagy Ropter? – kattogott a szakaszparancsnok agyában. – Bex kiesett, kell egy mesterlövész. Tehát Ropter megy…, de Nilo zöldfülű, nem bízhatok rá egy csapatot.
Észre sem vette, hogy felé nyújtják a táblát, annyira el volt foglalva a töprengéssel. Zavart mosollyal végül mégis érte nyúlt és megnedvesítette az ajkát. 
- Tylon szakaszparancsnok által felajánlott Elit Páncélosok – világított a kijelzőn a felirat, alatta pedig a csapat tagjainak neve. Csak rá kellett illeszteni a stylust a megfelelő névre, és a tábla azonnal elküldte az információt a kolónia parancsnokainak képernyőire, akik a csapatokat összeállították.
- Nilo vagy Ropter? A fenébe is!
Tylon körbepillantott, de senki nem nézett felé, legalábbis nem nyíltan. Mindenki tudta, hogy nem könnyű valakit leadni, az illető joggal orrolhat meg a parancsnokára. De nem volt más választás, ezt ők is tudták, valakit fel kell ajánlani az új csapatokba. 
- Ez a hadsereg, a francba, és nem egy kártyaklub! – keményítette meg magát Tylon. – A Főnök tuti marad, a két csaj is. Bexet most nem szabályos leadni, tehát Ropter vagy Nilo. Legyen…
Tylon megszorította a stylust, és a választott név felé bökött.
- A szakaszok összeálltak, köszönjük az együttműködést – villant a nagybetűs felirat a kijelzőn, még mielőtt a toll hozzáért volna.
Tylon akkorát sóhajtott, hogy többen meglepve néztek felé. Még sosem fordult elő vele ilyesmi, és ő is nagyon irigyelte azokat a parancsnokokat, akiknek már nem kellett választani, mert a kolónia parancsnokai időközben meghozták döntésüket. Tylon gyorsan, mintha csak egy ketyegő gránát lett volna, átadta a táblát az ügyeletes tisztnek, és vigyorogva visszaült a helyére.

Uraim! – hallatszott a terem bejárata felől, amint a kolónia parancsnokai és az új tisztek beléptek, hogy elfoglalják székeiket egy hosszú asztal mögött. 
A szakaszvezetők vigyázzállásban várták végig a procedúrát, és mindenki az ifjonc végzősöket bámulta. Akadt is mit, mivel ritkaságszámba ment, hogy nő is legyen közöttük, márpedig most volt egy, méghozzá minden tekintetben figyelemreméltó. Egyenes szálú, hosszú, vörös haja volt, és a kevlár-ruha úgy feszült rajta, hogy még Nell vagy Tamara is irigykedve nézhette volna, holott az ő alakjukra sem lehetett kifogás. Swetelsky ezredes kissé megköszörülte a torkát, hogy a figyelmet magára terelje, majd pihenjt vezényelt.
- Köszönjük az együttműködést – kezdte az idős katona miután mindenki leült -, megvannak az új szakaszok. Nem rabolom az idejüket, Folkner parancsnok szakaszát Kinley hadnagy kapja. Hadnagy!
Egy magas, nyurga fiatalember állt fel az asztalnál, apró kecskeszakállal.
- Ha ezt Ropter meglátja, rögtön felpofozza – nyögött fel magában Tylon.
Furcsán nézett ki, mert az egységesített kevlár-öltözet kicsit nagy volt rá, nem simult a testére, inkább lógott. Mindenki ezt hordta a páncél alatt, kivéve a felderítőket, mert nekik nem volt vértjük.
- Edward Kinley hadnagy vagyok – kezdte a bemutatkozást a férfi, de nem igen figyelt rá senki, mivel csak a szokásos kliséket említette a tanulmányairól, illetve a megtiszteltetésről, hogy a kolónián szolgálhat.
- Bla, bla – suttogta valaki Tylon háta mögött, és a szakaszparancsnok szája halvány mosolyra húzódott.
- Ha meglát egy xenorg pusztítót, ez visszafut az anyucihoz – jegyezte meg valaki csendben, és Tylonnak erőt kellett vennie magán, hogy hangosan fel ne nevessen.
- Lássuk inkább a csajt – bökte ki végre valaki azt, amire mindannyian vártak.
- Köszönjük, Kinley hadnagy – mondta Swetelsky, amikor az ifjú tiszt befejezte. – Bízunk magában, Folkner szakasza remek katonákból áll.
- A következő szakasz, amelynek névsorát a kijelzőn látják, – bökött a feje fölött elhelyezett monitorra az ezredes, - Iyengar hadnagy vezetése alatt fog állni. Hadnagy!
Olyan csend lett a teremben, hogy hallani lehetett a kijelző tompa sztatikus zúgását, amikor a vörös hajú nő emelkedett fel a székéből. Esetében szó sem volt arról, hogy a kevlár rosszul állt volna rajta, sőt, ellenkezőleg – minden szempár felé fordult.
- Keiko Iyengar hadnagy vagyok – mondta, és az emberek többsége csak ekkor figyelt fel mandulavágású szemére.
- Tartoznék alá – jegyezte meg valaki nagyon halkan, nehogy meghallja.
- Habár sejtem, hogy sokan szerencsésnek gondolják azokat az embereket, akiknek a neve a monitoron látható, ne tegyék.
- Ez olvas a gondolataidban, basszus – dörmögte egy másik hang.
- Maximalista vagyok, és mástól is azt várom el. Nyögni fognak, de nem az élvezettől, azt megígérhetem.
- Nagyszerű, hadnagy, köszönjük – mosolygott Swetelsky. – Szurkolunk majd a fiúknak.
 Újabb nevek jelentek meg a kijelzőn, a harmadik végzős szakaszának tagjai.
- Ők pedig - biccentett felfelé az ezredes -, Cortez hadnagy emberei lesznek.
A felkérést meg sem várva egy izmos, sötétbőrű fiatalember ugrott fel.
- José Cortez hadnagy vagyok. 
Most a néhány női szakaszparancsnokon volt a sor a bámulásra, mivel a hadnagy igazi latin szeretőként festett, éjfekete hajával, kissé barbár arcvonásaival, és szinte szoborszerűen megformált testalkatával.
- Lesz egy kis perpatvar a tyúkólban, úgy látom – gúnyolódott egy öblös férfihang.
- De nem miattad, Hans – replikázott egy halk női kuncogás.
Tylon már nem is figyelt, örült, hogy nem kellett egyik emberétől sem megválnia, akármilyenek is voltak. Ropter jó katona, Nilo meg majd belejön, és amúgy is nehezebb mesterlövészt találni, mint őrült gépfegyverest. Már az új parancsnokok beavatási partiján járt az esze, és remélte, egy táncot majd ő is kap a japán csajtól, és egy kis szerencsével még lassú számot is dobhat neki a gép.

*

2024-ben, az idegen invázió kezdetekor, az emberiség semmit sem tudott a földönkívüliekről, kivéve pár megszállottat, de ők sem így képzelték el a nagy találkozást. Egy szeptemberi hajnalon elhallgattak a műholdak: megszűnt a navigáció, az időjárás megfigyelés, a felderítés és a kommunikáció. A technikusok még javában a hibát keresték, amikor elsőként Tokiót, Pekinget, Hong Kongot és Sydneyt érte bombatámadás. Ahogy a felkelő nap sugarai fentről bevilágították a földgolyó többi országát, úgy érkeztek az álcázott rombolókkal támogatott bombázók, hogy alulról is lángba borítsák a nagyvárosokat. 
Egy év kellett ahhoz, hogy a támadásokat túlélő emberek kolóniákba tömörüljenek, a hadsereg megmaradt vezetői létrehozzák az Akadémiát, és megszervezzék a védekezést. Azóta keserű állóháború alakult ki a két faj között, és megszűntek a heves, sok áldozattal járó xenorg csapások. Azáltal, hogy a földi haderő átlátott az álcamezőn, képes volt hatékony légvédelmet biztosítani, illetve a reguláris erők olyan védműveket állítottak, amelyeken az idegenek is csak súlyos veszteségek árán tudtak keresztüljutni. Az idő és a könyörtelen ellenség szorításában az Akadémia mérnökei iszonyú tűzerejű ágyúkat szerkesztettek, amelyek könnyedén kilyuggattak egy rombolót, akár tizenkét kilométer magasságban is, sőt az álcázásnak köszönhetően rakétákkal még a bolygó körül keringő xenorg anyahajókat is elérthették volna, ha tudják, hol keressék őket.
Miután az idegen hódítók offenzívája alábbhagyott, az emberek töprengeni kezdtek az ellentámadáson, és megalakították az Elit Páncélosok szakaszait. Ezeket kezdetben a reguláris sereg parancsnokai vezették, majd olyan páncélosok, akik ezt kiérdemelték, illetve azok a végzős tisztek, akik az Akadémiáról kerültek ki, kitanulva a földönkívüli technika és stratégia minden apró részletét. Akárcsak Keiko Iyengar hadnagy.

A hófehér páncélt viselő szakaszparancsnok egy havas dombtető takarásában hasalt, és az alant elterülő kisebb kapacitású xenorg transzformátor-állomást, illetve a mellette parkoló járműveket figyelte sisaktávcsövével. Keiko eddig csak felvételeken látott ilyen épületeket, az Akadémián, amikor arról tanultak, hogy az emberek fenyegetésétől kevéssé tartva, az idegenek szerte a földgolyón bányászattal, energiatermeléssel és genetikai kísérletekkel foglalkoznak. Ez utóbbiak voltak a legrosszabbak – a xenorgok elragadott embereken végeztek teszteket és megannyi szörnyű vizsgálatot, ahogy a lerombolt állomások elemzéséből kiderült.
Nyolc ember feküdt még a parancsnok mögött a hóban, és nagyon nem volt kedvük ahhoz, amire készültek. Olyan távolságban voltak a kolóniától, hogy esélyük sem lehetett erősítést kérni, és a kilenc páncélos között mindössze egyetlen volt, aki már részt vett egy xenorg állomás elleni támadásban. 
- Talán tizennyolc-húsz xenorg mozog odalent – jelentette hűvösen Keiko. – De bizonyára vannak még odabent is. Ha ezek is követik a szokásaikat, akkor összesen huszonnégyen lehetnek.
- Túlerőben vannak, ráadásul saját terepen – állapította meg Akmed.
- Viszont nem számítanak ránk – zárta le röviden az alig elkezdődött vitát a hadnagy.
Az Iyengar iránti érdeklődés az idő múlásával egyre csökkent a kolónia katonái körében, mivel a bemutatkozásakor rögtönzött beszédében egyáltalán nem túlzott. A legjobbat várta el mindenkitől, igaz, ő is kitett magáért. Ám mindez nem ellensúlyozhatta azt a feketén-fehéren számszerűsíthető tényt, hogy az ő szakaszában volt a legmagasabb a sebesülési, illetve a halálozási arány.
- Ruben, jobb oldal, Seva, tiéd a bal. Egyelőre csak figyeljetek, ne keveredjetek tűzharcba.
A két álcázott felderítő nagy ívben kerülve indult az odalent békésen duruzsoló állomás felé, amelyet nem font körbe kerítés vagy más akadály. Az akadémiai tananyag szerint érzékelők sem voltak, a xenorgok nem alkalmaztak területvédő berendezéseket a kisebb telepeiknél.
- Till, te itt maradsz. Ditte, menj át arra a sziklás részre – utasította a mesterlövészeket Keiko.
Jól tudta, hogy ők ketten az amúgy is óvatos szakasz gyenge láncszemei. Nem mintha a lövészteljesítményükkel lenne baj, nagyon is profik voltak, és talán épp emiatt féltették az életüket túlságosan. Sajnos ez időnként átragadt a csapat többi tagjára, ami nagyban akadályozta a nő gyakran vakmerő akcióit. 
- Pixel, Tasya és Akmed, tiétek lesz a transzformátor. Ankh, te velem jössz.
Pár perc múlva a szakasz gyakorlatilag körbevette a gyanútlan állomást, és semmi sem jelezte, hogy a xenorgok észrevettek volna valamit. A téli fedőszínű páncélok nem is látszottak a hóban, csak szaporodó, halvány lábnyomok árulkodtak arról, hogy valakik közelednek.
- Till, a piros hordókra lőj, amikor legalább négy idegen van a robbanási rádiuszban. Te kezded. Ditte, tiéd az épület előtti tér. Akárki jön ki, puffantsd le.
- Vettem, hadnagy – szólt Till, és grimaszt vágott.
- Ruben és Seva, használjátok az alkalmat, de ne leplezzétek le magatokat.
- Egyre jobb – dörmögte Till.
- Hallottam – jegyezte meg Keiko.
- Reméltem is – tette hozzá magában a lövész.
- Pixel, ti maradjatok hátra.
- Mázlisták – recsegett Ditte mikrofonja, de Keiko erre nem reagált, nem akarta feszíteni a húrt.
- Ankh, mi bemegyünk közéjük. Ha valaki minket talál el az ellenség helyett, annak kitekerem a nyakát a bázison. Minden világos?
- Mint a nap – szólt Till, míg a többiek beérték egy rövid igennel is.

Till úgy feküdt a dombtetőn, mint egy torz hóbucka. Hófehér páncélja és Lassel-puskája mozdulatlan volt, ám a lövész nagyon is éberen figyelte a piros hordókat, amelyek nem is hordók voltak, hanem valójában hasáb alakú, kis konténerek. A férfinak fogalma sem volt, Iyengar miből gondolja, hogy robbanni fognak, de bizonyára a puccos Akadémián tanulhatta. Ha nem lett volna rajta sisak, most kiköpött volna a földre, így beérte egy elfojtott picsával is. Próbálta felmérni a xenorgok cirkálási mintáját, és felkészülni a lövésre. 
- Még egy kicsit, még egy kicsit – szuggerálta a majd százharminc méterre sétáló idegeneket, majd egy pillanattal később meghúzta a ravaszt.
Az precíz puska lövése telibe kapta az egyik konténert, amely tényleg felrobbant, azonnal berobbantva a másik két hordót is, és velük együtt természetesen a négy xenorg pusztítót.

Bár Ankh minden idegszálával figyelt, és összes izmával készült rá, mégsem tudott még csak egy időben sem felugrani a hadnaggyal, aki a robbanás hangjára úgy pattant ki, mintha maga is egy elektrolövedék lenne. Egyenesen a geotermikus fúrótorony felé rohant, ahol négy idegen állt megtorpanva, és még a fegyverükhöz sem nyúltak meglepetésükben. Bár Ankh a kezdetektől fogva a nővel szolgált, egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal, amikor Keiko két könnyű géppisztollyal az ellenfelek közé ugrott, és halálos körforgással darabokra lőtte őket. Ezt nevezte a férfi a meglepetés erejének.
- Ankh! – ébresztette fel egy éles női kiáltás.
Azonnal magához tért, és körbenézett. Három xenorgot látott szaladni a főépület háta mögül, akikre hezitálás nélkül tüzet nyitott. A páncéltörő lövedékek éles csikorgással fúródtak az idegen vértekbe, és heves robbanással szakadtak ezer darabra, amikor átértek a fémen. Nem volt hadrendbe állítva még rombolóbb erejű kézi golyószóró, mint az LM22, igaz vagy ötször olyan nehéz volt, mint egy gránátvetős gépkarabély, amelyet általában a páncélosok használtak.

Ruben a lövöldözés hangjára nekilódult, és a főépület sarkához futott. Akrobatikus ügyességgel kapaszkodott fel egy fémrúdon, amely minden bizonnyal a villámhárító lehetett, és hamarosan az emeleti ablak magasságába ért. Csak egy másodpercet vesztegetett rá, hogy bepillantson, majd éles csörömpölés közepette átvetette magát az ablaküvegen. Egy xenorg tiszt állt bent, amint épp a sisakját készült feltenni, ám a zajra villámgyorsan megpördült, és pisztolyt rántott elő. Semmit sem látott azonban, csak szerteszét heverő üvegszilánkokat és a huzat által besodort kavargó hópelyheket. Pedig a felderítő lány közvetlenül a lába előtt hevert, és teljes nyugalomban meghúzta a hangtompítós pisztolya ravaszát. Meleg vér és agyvelő fröccsent szét a szobában, majd az idegen teste tompa puffanással elterült a padlón. 
Ruben nem sokat várt, felugrott, és rohamtempóban keresgélni kezdett a helységben. Egyik kezében az egyetlen bejáratra szegezett fegyverrel, a másikkal bármilyen adathordozó vagy elektronikai berendezés után kutatott, amelyet a kolónia vagy az Akadémia hasznosítani tud majd.

- Igaza volt – suttogta Ditte, amikor az épület ajtaja kivágódott, és két xenorg lépett ki rajta. 
A nő nem habozott, célba vette az elsőt, és lőtt. Érezte a fegyver erőteljes visszarúgását, de hagyta magát hátracsúszni, vissza a biztonságos fedezékbe. Számára véget ért az akció, nem kívánt többet tenni az ügy érdekében. Helyzete nem volt túl előnyös, ha van egy idegen lövész, az biztos kiszúrta őt, és ha újra próbálkozik, végez vele. Négy bevetést csinált végig a hadnaggyal, és nagyon elege volt a nő eszement taktikájából. Nem véletlenül volt mesterlövész, ő a nyugodt stratégiát kedvelte, például Tylonét, akivel fél évig szolgált. Iyengar azonban a szöges ellentéte volt a másik parancsnoknak, mintha élvezte volna az improvizációt és a veszélyes megoldásokat, mint ez a mostani is. Normális az olyan, aki tisztként képes négy pusztító közé berontani két géppisztollyal?
Ionlövedék sistergés zökkentette ki a gondolataiból, amint fél méterrel mellette tenyérnyi darabok párologtak el a fedezékét jelentő sziklatömbből.
- Kurva élet! – sikoltotta. – Megtaláltak!

Akmed volt az első, aki a trióból felugrott és az állomás felé indult, Pixel és Tasya méterekkel lemaradva követte a rohamléptekkel futó katonát, aki amúgy vörös páncélt hordott a többi évszakban. Alig valamivel később a vérten pattogó lövedékek jelezték, hogy a legrosszabb irányt választották, ezért a veterán néhány vaktában leadott sorozattal próbált időt nyerni mindannyiuknak, amíg biztonságos helyet találnak. Pixel két ugrással egy csővezeték mögé vetődött, Tasya egy hatalmas acéltartály takarásába csúszott, míg Akmed megpróbálta felderíteni, honnan lőnek rájuk. Kevéssé tartott a xenorg gépfegyverektől, tudta, hogy a páncélja egy ionsorozatot is kibír – a veterán státusz is járt valamilyen előnnyel, ha a speciális technológiával megerősített vértlemezek annak számítottak. 
- Pixel, gránátot négy órához, kilenc méterre! – kiáltott társának, majd zárótűz alá vette a megadott helyen álló szürke konténereket.
Látta az ívesen szálló öklömnyi fémgolyót, ahogy megcsillant a téli napsütésben, majd pontosan a konténerek mögé hullott, és hangos detonációval felrobbant. Temérdek húscafat és három xenorg fegyver repült szanaszét, ennyivel is csökkentve az idegenek egyébként milliós létszámát.

Till nyomban keresni kezdte Ditte támadóját, de a dombtetőről nem láthatott rá az épületek takarásában megbújó lövészre, csak ha valamelyik tetőn lett volna. 
- Segítsetek már neki! – kiáltotta elkeseredetten a mikrofonba.
Seva azonban már úton volt, bár még nem igazán tudta, merre is menjen. A sziklás domboldal közvetlenül a főépülettel szemben volt, igaz vagy kétszáz méterre attól. Sisakoptikáját termo érzékelésre kapcsolva próbált tájékozódni, ugyanakkor manőverezni a mostanra meglehetősen átrendeződött terepen. Átsiklott egy emelvény alatt, amely piros hordók alapjául szolgált, majd igyekezett közel kerülni az épülethez. 
- Talán a földszinti ablak – hallotta Ditte remegő hangját -, de igyek…
A mondat végét azonban elnyelte egy baljós sistergés, amely nagyon is közelről sercent. Till szíve majdnem kiugrott a mellkasából, sejtette ugyanis, hogy ehhez az infóhoz társának még egyszer ki kellett pillantania a fedezéke mögül, és ha a xenorg lövész volt olyan jó, mint ők, akkor ez a pillantás akár nő életébe kerülhetett.
Seva nyomban irányt váltott a csővezeték oldalán dobbantva, és az épület felé száguldott. Jelentette az ajtó mellett hasaló idegent, aki moccanni sem mert Ditte fegyverétől tartva, de most nem törődött vele, hanem a nyitott ablakot célozta. Az infra egy sárgás foltot mutatott, amely épp elhalványulva hátrahúzódott a szobába, a férfi azonban átlendült a párkányon, és talppal egyenesen nekiugrott. 
Bár a felderítő nem volt egy különösen gyakorlott közelharcos, a xenorgnak még feltehetőleg nem kellett láthatatlan támadóval megküzdenie puszta kézzel. Ennek ellenére azonban hosszabb végtagjaival és kiváló reflexeivel nemegyszer sikerült megragadnia Sevát, aki szintén csak akrobatikus ügyességének köszönhette, hogy kiszabadult a fogásokból. Félperces hasztalan dulakodás után a férfi elhemperedett az idegentől, majd kihasználva annak kvázi vakságát, előrántotta a pisztolyát, és egyszerűen háromszor hasba lőtte.

Keiko újratöltötte a géppisztolyokat, és a fúrótoronyból a transzformátoregységhez induló vastag fémcsövek takarásában előrefutva, a közelben várakozó szállítójárművek felé tartott. Ankh felismervén a helyzetet igyekezett a másik oldalról közelíteni, de csak annyira kilépve a takarásból, hogy fedezni tudja a hadnagyot, ha szükség lenne rá. A parancsnok emlékezett rá, hogy a hatalmas teherautók mellett is látott több idegent, akik mostanra nyilván már helyet változtattak, és csak arra vártak, hogy meglássanak egy embert. 
Egy embert, és nem Keiko Iyengar hadnagyot, aki a rövidebb utat választotta a páncélozott járművek mögött rejtőző xenorgokhoz, és az ölnyi kerekeken álló teherszállítók alatt átcsúszva érkezett a lábaikhoz, majd fanyar mosollyal tüzet nyitott rájuk mindkét géppisztolyából.
A termo-érzékelője azonban kissé becsapta, és így nem számított arra, hogy a járművek belsejében is megbújt három idegen, akik azonnal rálőttek az éppen felegyenesedő nőre. A lövések együttes ereje megtaszította Keikót, és már csak annyi lehetősége maradt, hogy előre bukfencezve beguruljon egy hatalmas kerék mögé. 
- Ankh, az első kocsiban! – kiáltotta a mikrofonba.
A nehézfegyveres férfi két lépést tett oldalra, és lövedékfelhőbe borította a jármű oldalát. Olyan zaj és tűz fergeteg támadt a kocsi vastagon páncélozott alvázán, hogy még Till is tisztán hallotta a dombtetőn. A három xenorg azonban nem esett pánikba, és a járműben maradt, tudták, hogy kézifegyver nem okozhat komolyabb sérülést az autóban. Türelmesen kivárták, hogy Ankh tölténytára kiürüljön, és akkor ugrottak ki a raktérből. Ketten nyomban a hadnagy után kutattak, a harmadik pedig egy gránátot hajított oda, ahol a gépfegyverest sejtette. Ankh azonban már nem volt ott, a sisakkijelző óramű pontossággal jelezte a golyószóró töltöttségét, és a férfi az utolsó harminc lövést már fedezékbe oldalazva adta le, így a gránát vagy tíz méterre robbant tőle, mindössze hóval és fagyott földdel beterítve őt.

A főépület ajtaja előtt lapuló idegen valamit megsejthetett a mögötte folyó összecsapásból, és erőt véve félelmén, felugrott, majd artikulálatlan üvöltést hallatva egy hosszú sorozatot lőtt be a nyitott ablakon a szobába, ahol Seva éppen pisztolyát töltötte újra. Habár a lövéseket teljesen vaktában adta le, annyira észvesztett formában lőtt, hogy eltalálta a felderítőt, akinek kevlár-ruhája nem tudott megbirkózni a közvetlen közelről becsapódó töltényekkel. 
Seva felordított, ahogy a fémlövedékek feltépték a húsát és csontját, és vérben úszva arcára esett. Sajnos az álcamezője nem védte többé, hiszen a kiömlő vér tökéletesen kirajzolta a földön heverő, agonizáló alakját, így könnyű célpontot jelentett a xenorgnak. Az nyilván elégtételt akart venni, és hogy biztosra menjen, az ionágyúját akarta használni, mert gépfegyverét leengedve az evaporáló fegyver után nyúlt. Célzásra emelte, talán még vigyorgott is, ha tudtak olyat, amikor a háta mögötti nyitott ajtón Ruben ugrott ki, és még a levegőben repült, amikor két kézre fogott pisztolyából egyetlen lövéssel lerobbantotta a halszerű fejét. 

Till a szabályoknak fittyet hányva felegyenesedett a dombon, és fegyverét célzásra emelve, kapkodva célpontot keresett. Váratlanul megpillantott egy xenorg sisakot a transzformátor takarásában, és habozás nélkül rálőtt. A lövedék azonban nem az idegen fejét találta el, hanem magát a transzformátor burkolatát, aminek eredménye egy irtózatos erejű elektromos kisülés lett, mintha csak egy villám vágott volna bele. Kékes, fehéres ívek csaptak ki a szerkezetből, millió voltos szikraesővel borítva be a trafót és párméteres környékét.
Az elektromos impulzus végigfutott a becsatlakozó vezetékeken, és szikrázó kígyókként ölelte körbe a fémcsöveket. Pixel, aki pont egy ilyen vezeték fedezékében térdelt, élesen felsikoltott, majd a töltés olyan erővel dobta hanyatt, hogy nekicsapódott egy antennaoszlopnak, és elterülve a földre zuhant. Apró kékes ívek pattogtak másodpercekig a páncélján, majd a havat megolvasztva halk sistergéssel kihunytak. 

A teherautót megkerülő két xenorg a hóban húzott nyomokat követve pillanatok alatt megtalálta Keiko hátán fekvő páncélját. A könyörület minden jele nélkül vették tűz alá ionágyúikkal, és az első sorozatok után elégedetten, ám gépfegyvereiket előreszegezve közelítettek a füstölgő vértezethez.
- Meglepetés! – harsant a hátuk mögül egy vidám női hang, amit ők nyilván nem értettek, de azonnal megpördültek a zajra.
A hadnagy kevlár-ruhájában épp a hóba csusszant az általuk körbekerült jármű tetejéről, és géppisztolyaival tüzelve cafatokra lőtte a valóban meglepődött idegeneket.
Valahol a háta mögött egy veterán gépkarabély ugatása jelezte, hogy Akmed precízen végezte a dolgát, ahogy azt el is várta mindenkitől. Ezután csend lett, és mintegy végszóra, elkezdett esni a mindent és mindenkit jótékonyan elfedő sűrű, fehér hó.

*

A kolónia parancsnoki tárgyalójára komor csend nehezedett, ahogy a Swetelsky ezredes által vezetett bizottság tagjai jegyzeteikbe mélyedve olvasást imitáltak, miközben az idős főtiszt az előtte álló Iyengar hadnagyot nézte szúrós szemekkel. Nem volt ritka az ilyen pillanat, hisz nem minden akadémiai végzős tiszt teljesítette szakaszvezetői kötelességeit az elvárt színvonalon, ami azzal járt, hogy újabb egy évre a kolónián kellett maradniuk, ahelyett, hogy előléptetéssel a Főparancsnokságra kerülhettek volna. De az is előfordult, hogy nem is került sor ilyen értékelő bizottsági meghallgatásra, mert az ifjú tiszt szolgálatteljesítés közben hősi halált halt, mint ebben az évben José Cortez hadnagy. Senki nem számított erre, sokkal nagyobb összegekkel fogadtak Kinley elvesztésére, ám a kecskeszakállas ifjonc helyt állt, és idővel a kevlár-ruhája sem lötyögött már rajta annyira esetlenül, mint kezdetben. 
- Iyengar hadnagy – törte meg végül az egyre kínosabb csendet Swetelsky, mire a többiek fellélegezve felnéztek a táblagépeik képernyőiről.
- Nyilván Ön előtt is ismeretes a meghallgatás célja, vagyis, hogy döntsünk a továbbmeneteléről. Kezdem a jó hírekkel.
Keiko mozdulatlanul állt a parancsnokok előtt, sejtette, mi fog következni, ám fogalma sem volt arról, hogy milyen döntés fog éppen emiatt születni. A főhadnagyi csillagoknak búcsút mondhatott, de valahol azt is érezte, hogy szakaszvezetőként sem szívesen látják a kolónián.
- Egyéves szolgálata alatt rekordszámú xenorg egységet számolt fel a vezetése alatt álló szakaszokkal, illetve két földönkívüli állomást is elpusztított, értékes felszerelést és információkat szolgáltatva ezzel az Akadémiának és a kolóniának. Mindezekért rendkívül hálásak vagyunk, és itt tolmácsolhatom az Akadémia köszönetét is.
Nos, valóban, a geotermikus transzformátorállomásról például három sértetlen xenorg szállítójárművet, továbbá igencsak kulcsfontosságú adattárolókat sikerült elhozniuk, míg egy véletlenül leleplezett kommunikációs antennaállomásról olyan információkat szereztek, amelyek talán egy lépéssel közelebb juttatták a földi hadsereget az anyaűrhajók lokalizálásához.
- Ugyanakkor – dőlt hátra az ezredes -, szintén kimagasló veszteségeket is produkált ez idő alatt. Harminckét könnyebb, tizenegy súlyos sérülés, valamint kilenc emberélet szerepel a feljegyzésekben, köztük két veterán is.
Keiko arcizma sem rendült, de mélyen belül keserű szomorúság öntötte el a lelkét. Nem volt olyan éjjel, hogy ne látta volna maga előtt valamelyik Elitet, akinek az élete egy közös bevetés során veszett oda. Ditte, Grunx, Tokanov, Tasya, Akmed, Pixel, Bonu, Zappa és a honfitárs Aido – elfelejteni sem tudta volna ezeket a neveket. 
- Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy kemény és minden tekintetben egyedülálló háború dúl egy ellenséges földönkívüli faj ellen, amely sajnos nyilván bizonyos veszteségekkel jár, és ez ésszerű korlátok között elfogadható is. Ön azonban több küldetése során tanúsított szabályellenes magatartást, amely a jelentések szerint igencsak komoly részben hozzájárult ahhoz, hogy ilyen magas veszteségi adatokat eredményezzen.
A hadnagy tisztában volt vele, hogy egyes taktikai manőverei nem egyeztek az Akadémia stratégái által megírt tankönyvekével, de már a tanulóévei során sem értette, hogy miért kell elvetni az intuíció és az improvizáció képességét, ha az sikerre vezet. Töprengés nélkül fel tudott idézni parázs vitákat akadémiai oktatókkal, és olyanokat is, amikor kadét létére megszégyenítő vereséget mért egy-egy kiképzőre, éppen megérzéseire hallgatva, vagy rendhagyó taktika alkalmazása révén. Ez utóbbiak közül a páncélkibúvós trükköt szerette a legjobban, ez annyira merész és esztelen volt, hogy mindig bejött, ám mindezek a rendbontások kitörölhetetlenül ott szerepeltek személyi anyagában, amelyet a kolónia parancsnokai is megkaptak egy évvel ezelőtt.
- Mindezeket mérlegelve a kolónia parancsnoksága - és itt a mellette ülő tisztekre pillantott -, úgy határozott, hogy nem támogatja főhadnagyi előléptetését. 
Swetelsky szünetet tartott, talán arra várt, hogy Keiko védekezni próbál. Mivel a hadnagy szó nélkül állt, folytatta:
- Ezt figyelembe véve, Ön továbbra is a kolónia tisztje marad. Új szakaszát kizárólag önkéntesekből fogjuk összeállítani. Ha nincs megfelelő létszámú szakasza, akkor Önt, rangjától függetlenül, egy másik szakaszvezető parancsnoksága alá osztjuk be, és a függelemsértéseket hadbíróság eljárás keretében kezeljük a továbbiakban. Végeztünk hadnagy, leléphet!

A kolónia földalatti, egyébként mindenféle ünnepségre és sporteseményre fenntartott, hatalmas méretű csarnokának ajtajait most egyetlen civil sem léphette át, odabent közel kétszáz Elit Páncélos katona sorakozott fel szakaszvezetőik vezetésével, a parancsnokság maroknyi tisztjével szemben. Egymagában, farkasszemet nézve az ezúttal sisak nélkül, de kifényezett vértben virító páncélosokkal, Keiko is ott állt, kicsit távolabb Swetelsky vezérkarától. Sokkal kevesebb szem tapadt rá, mint egy évvel korábbi belépőjekor, valószínűleg verekedés sem törne most már ki a szakaszvezetők között az utolsó táncért, mint annak idején a beavató partin. Nem mintha a nő szemernyit is vesztett volna varázslatos vonzerejéből, ám hírneve már nem a bűbájos szépségéből eredt, hanem az őt körüllengő mágikus átokból, amely fekete kaszásként lebegett minden hozzá besorolt katona feje felett. A kantinban és a folyosókon alábbhagyott a tréfálkozás, ha közeledett, a szálláshelyeken hosszan tárgyalták vakmerő manővereit, és csak kevesek bólogattak elismerően mindezeket hallva. Mivel a szakaszparancsnokok válogatták össze a csapataikat, bizonyos megkötésekkel persze, az állomány javarésze esténként azért imádkozott, hogy ne Iyengar alá legyen beosztva a másnap reggeli eligazításon. 
Emiatt Keikónak nem sok esélye lehetett arra, hogy válogatnia kell majd az önként jelentkező páncélosok között, de remélte, hogy egy-két katona azért akad majd, a becsületét megmentve. Mint ambiciózus tiszt, és mint született japán, elképzelhetetlen szégyen lett volna a számára, ha a felhívásra egyetlen Elit sem válaszolna, és lépne ki mellé támogatólag. Bele sem mert gondolni, mi következne akkor, ha egy szakaszba osztanák be, nem ismert olyan szakaszparancsnokot, akinek a vezetése alatt szívesen szolgálna. Korábban egy-két Elit Páncélost többször is próbált a saját csoportjába megszerezni, ám mindhiába, mivel a hétpróbás gazfickókat egyik szakaszvezető sem adta ki a kezéből. 
- Parancsnokok, katonák, hölgyek és urak – kezdte Swetelsky, és tapinthatóvá vált a feszültség.
- A mai állománygyűlés egyetlen napirendi pontja, ahogy azt tegnap kihirdettük, a Keiko Iyengar hadnagy parancsnoksága alá tartozó önkéntes szakasz összeállítása. Mindenki kapott időt arra, hogy átgondolja a javaslatot, ezért most minden formaság elkerülésével arra kérem az önként jelentkezőket, hogy lépjenek a hadnagy mellé.
A sportcsarnokban akkor sem lehetett volna nagyobb csend, ha egy labdarúgó bajnokság fináléjának mindent eldöntő büntetőrúgása következett volna. Senki nem mozdult, egy pisszenés sem hallatszott, talán még a légkondicionáló ventillátorai is leálltak erre a pillanatra. Sokan nem tartották jó ötletnek, hogy már előző este kihirdették a gyűlés célját, mivel több szakaszparancsnok egyenesen utasításba adta, hogy nehogy valaki a csapatából jelentkezni merjen. Nem azért, mert amúgy attól tartottak, hogy tömegesen lépnének ki a szakaszokból, hanem mert számukra is presztízskérdés volt, hogy bárki is otthagyja őket egy őrült nőért. Természetesen ezek a távolról sem hivatalos beszélgetések nem nyíltan hangzottak el, minden parancsnok megtalálta a módját, hogy négyszemközt találkozzon azokkal, akik esetleg nem tudnának helyes döntést hozni egy ilyen súlyú ügyben, és szükségük van a vezetőjük jóindulatú, önzetlen tanácsára.
Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy bármi is történt volna. Keiko rezzenéstelen arccal állt, inkább az ezredes kezdte kissé zavarban érezni magát. Már épp azon volt, hogy véget vet a kínos szituációnak, amikor mozgás támadt a sorok között. Határozott léptekkel egy katona indult el a szakaszok sorfala között, és egyenesen a meglepetését minden erővel leplező nő mellé állt. De nem csak Keiko döbbent meg, hanem valószínűleg az egész csarnok – a hadnagy mellett ugyanis egy mélykék, majdnem fekete páncélt viselő alak állt, a Főnök. 
Ha eddig dermesztő csönd volt a teremben, akkor most az űr hidegére fagyott a levegő. Swetelsky szája enyhén kinyílt, és úgy maradt. Tylont az ájulás kerülgette, de mások is úgy megzavarodtak, mintha egy tüzelésre kész xenorg romboló jelent volna meg a csarnokban, hogy szétlője az egész hadsereget. Ám a meglepetések sorának ezzel nem volt vége, a Főnököt ugyanis, talán felbátorodva a példáján, többen is követték. Hamarosan egy kicsiny szakasz állt Keiko mellett: a Főnökön kívül ott volt Ankh, Ruben, Tamara és Nilo.

*

Miután a földönkívüli invázió első évében a xenorgok teljesen harcképtelenné tették a földi légierőket, gyakorlatilag korlátlan uralmat szereztek a levegőben. Ha maradtak is még repülésképes vadászgépek vagy bombázók, akkor azok talán egy földalatti hangárban rozsdásodtak, vagy ha a kolónia parancsnoka optimista volt, kifényesítve vártak egy esetleges új bevetésre. 
Az idegen hajók teljhatalma addig tartott, amíg álcázásban tudtak repülni, ám ezt az előnyüket elvesztve többnyire elkerülték a kolóniákat, és elsősorban a rendkívül ritka földi konvojokat támadták. A földi eget xenorg cirkálók hasították a leggyakrabban, amelyek fő feladata a felderítés volt, illetve kisebb célpontok megsemmisítése. Az eddigi megfigyelések szerint a xenorg rombolók legénysége nagytermetű idegenekből állt, akik feltehetőleg idősebbek és tapasztaltabbak voltak, mint például a bombázók személyzete. Különleges manőverező képességük miatt nagyon kevés cirkáló esett áldozatul a földi légvédelemnek, ám annyi bizonyos volt, hogy ezekben a négyszemélyes járművekben nagyon fiatal példányok repültek.
A kolóniák nagy tűzerejű ágyúinak kikerülésével ezeknek a gyors, gyengén felfegyverezett és minimális páncélzatú hajóknak egyetlen ellensége maradt az atmoszférában – az időjárás. Előfordult, hogy a feltehetőleg kevés gyakorlatot szerzett xenorg cirkáló-pilóták figyelmetlenségből, vagy vakmerőségből, rosszul ítélték meg a légköri viszonyokat, és ilyenkor a Föld természetes védelme, a viharok és légörvények, kegyetlenül megbüntették őket.

Keiko második közös bevetésén lévő ötfős szakasza éppen egy ilyen pórul járt földönkívüli cirkáló füstölgő roncsait vizsgálta tisztes távolságból. A súlyosan összeroncsolódott hajótest egy tó partján hevert, darabjai szerteszét szóródtak a parton és a környező mezőkön. Keskeny, fekete füstcsík szállt fel valahonnan a belsejéből, ez vonzotta ide a hadnagy csapatát is, akik most egy közeli hegyoldal szikláinak rejtekéből méregették a maradványokat. 
- Nemrég zuhanhatott le, talán a tegnapi viharban – jegyezte meg csendesen Ruben, mintha attól tartana, valaki más is meghallja rajtuk kívül.
Valódi ítéletidő volt előző este, a szakasz egy kis barlangban húzta meg magát, ám így is csak a páncélba épített hőszabályzó miatt érezték kellemesen magukat – kivéve a felderítőket. 
- Nézzük meg közelebbről – döntött a hadnagy. – Bizonyára fontos lehetett, ha ilyen pocsék időben indult útnak.
Vagy három-négyszáz métert kellett megtenni lefelé a hegyről, hogy a meglehetősen hosszan elnyúló tó partjára érjenek, ahol további másfél-két kilométer gyaloglás várt rájuk a roncsokig.
- Mit gondolsz, Főnök? – kérdezte menet közben Tamara halkan.
- Hogy nézzük meg közelebbről.

Ahogy kényelmesen, ám körültekintően közeledtek a xenorg cirkáló darabjai felé, Keiko feltette a kérdést, amit már az első találkozásuk óta forgatott magában:
- Miért nevez mindenki Főnöknek téged, Főnök?
- Ez csak amolyan tréfa – válaszolt a férfi.
- De valami oka csak van? – kötötte az ebet Keiko.
- Nincsen – nevetett feleletként jókedvűen.
- De van – szólt közbe Tamara -, csak nem meséli el.
- Pedig én is kíváncsi vagyok – vetette közbe Ankh.
Némán gyalogoltak tovább, senki nem szólt.
- Miért nevezik Főnöknek, amikor talán ugyanannyi rovás van a páncélján, mint mondjuk neked, Tamara? – törte meg ismét a csendet Keiko.
A lány a sötétkék páncélosra nézett, de az előre fordított fejjel lépegetett tovább.
- Mert azok a rovátkák nem a kilőtt xenorg szakaszokat jelentik.
- Hanem?
- Ennyiszer akarták előléptetni… – válaszolt röviden Tamara.
- Előléptetni? Akkor már legalább ezredes lenne, mint Swetelsky! – vágott közbe hitetlenkedve Ankh.
- Ezért nevezik Főnöknek – tett pontot a gondolat végére Nilo.
Erre ismét csend telepedett rájuk, mindenki emésztette az elhangzottakat.
- Hadnagy, látta már az Akadémia alapítóit páncélban? – tudakolta Tamara.
- Páncélban még soha, csak egyenruhában, az ünnepélyeken – felelte Keiko. – Miért?
- Nem is tanult róluk?
- Dehogynem! És ha jól emlékszem…, akkor a legegyszerűbb vértjük van. Talán szürke…? Nem, nem… várjunk csak… fekete! Igen, fekete! – gondolkodott hangosan a nő.
Minden tekintet a Főnök mélykék, majdhogynem fekete, páncéljára kúszott, ahogy a katona határozottan haladt előre a szürke tóparti aszfaltúton.

A szerencsétlenül járt cirkáló a hátára fordulva, és némileg a tópart puha talajába fúródva állt, körülötte több nagyobb, a becsapódáskor leszakadt darabbal, és két xenorg pilóta megégett tetemével. A szakasz olyan száz méterre várakozott, hogy a láthatatlan felderítők kicsit alaposabban is szemügyre vegyék a terepet és a roncsokat.
- Minden tiszta – szólt Ruben pár perc múlva. – Semmi mozgás, termo és álca negatív.
- Hol lehet a másik két pilóta? – töprengett félhangosan Ankh.
- Kétlem, hogy bárki túlélte volna az ütközést – jegyezte meg Tamara. – Még bent lehetnek.
- Lehet benne valami használható dolog, hadnagy? – kérdezte Ruben.
- Meglátjuk. Az adathordozók valószínűleg épek maradtak, de a navigáció és a kommunikáció tropára ment.
- Máskülönben már itt lennének a xenorgok, hogy összelapátolják őket – szólt a Főnök.
- Úgy van. Igyekezzünk mi is, nem szeretném, ha összetalálkoznánk egy ép cirkálóval.
Az idegen hajók fegyverzetét meglehetősen jól ismerték a földi hadseregek, az ilyen cirkálókon vagy féltucatnyi ionágyú volt, amelyek akár folyamatos tűz alatt tudtak tartani célpontokat, mivel amíg az egyik feltöltés alatt volt, a többi ágyú tüzelt. Emellett voltak golyószórói is, legalább tízszer olyan félelmetesek, mint Ankh LM22-se, pedig az sem volt akárki kezébe való.
- Ruben, Tamara, ti figyeljétek a környéket. Főnök és Ankh, rám figyeljetek, én odamegyek és belenézek – irányított Keiko, amikor már csak úgy húsz lépésre voltak.
A hadnagy lassan a lezuhant jármű közelébe ért, és fegyvereit elrakva felkapaszkodott a hajótest kiszögellésein. Az elfeketedett roncson mászó kék páncélos alak ügyesen felért a most tetejének számító hasára, ahol a tankönyvek szerint a cirkálók bejárata volt. Zárva találta, de erősen megrongálódva. A vértbe épített mágneses mozgássegítő azonban kölcsönzött neki akkora erőt, hogy egyetlen határozott rúgással beszakítsa a viszonylag vékony fedőlemezt.
- Tamara? – kérdezte a Főnök, halvány gyanakvással a hangjában.
- Semmi - válaszolt a lány -, de mintha valami nem stimmelne. 
- Hogy-hogy? – merevedett meg Keiko.
- Én nem látok semmit- mondta Ruben.
- Nem is látni kell - kezdte Tamara -, hanem érezni. A talaj.
- A talaj? – ismételte értetlenül Keiko.
- Tűnjünk el innen - mondta a Főnök -, most!
Nilo azonnal hátrálni kezdett, mire Keiko a pillanatnyi hezitálásból magához térve nyomban a földre ugrott a roncs tetejéről. A súlyos páncél lendületétől hajtva vagy térdig süllyedt a puha talajba, amikor Ankh felkiáltott:
- Nem tudok mozogni! A franc, nem mozog a páncélom!
A Főnök egy lépést tett felé:
- Ez csapda! A mágneses rásegítőknek annyi!
A következő másodpercben egy iszonyú erejű elektromos sokk rázta meg mindannyiukat, a két láthatatlan felderítő nyomban eszméletlenül zuhant a földre, míg a páncélosok csak tehetetlenül előre dőltek, mint egy rakás fémhalom.
- Vissza, vissza! – üvöltötte Keiko, de hiába.
A kiegészítőkkel telepakolt páncélok meg sem mozdultak, kivéve a Főnök régebbi modelljét, de ő feltérdelve már látta azt, amit a többiek még nem. Nyugodt mozdulattal leengedte a fegyverét, és csak annyit mondott a mikrofonba:
- Ez nekem is új lesz.
A tóból automata xenorg ionágyúk emelkedtek fel, illetve egy víztől csöpögő fémpadozaton, célzásra emelt fegyverekkel várakozó, tizenkét fős, földönkívüli pusztítókból álló szakasz. 

*

Nilo először csak azt érezte, hogy valami nagyon keményen fekszik, ami roppant szokatlan volt számára. A mesterlövész páncélok meglehetősen kényelmesek voltak, lévén a legtöbbször fekve kellett lőni, amikor pedig csak a kevlár volt rajta, alváskor, akkor a matrac puhasága ölelte. Lassan kinyitotta a szemét, de alig tudott kivenni valamit a félhomályban. Annyi bizonyos volt, hogy egy linóleummal borított padlón hevert, valamilyen helységben, amelyet egyetlen neoncső hideg fénye világított be odafentről. Nem mert megmozdulni, inkább erősen fülelt. Nem fázott, pedig alsóneműben volt, egyszerű bokszernadrágban és trikóban, amit az Elitek a kevlár alatt hordtak. 
Tőle pár lépésre feküdt Tamara, aki akárcsak a lövész, szintén éberen fülelt. Még egy kicsit elgémberedettnek érezte magát az elektromosságtól, bár csak a tünetekből sejtette, mi történhetett, mert azonnal elájult a tóparton. Látta maga előtt Nilót, és halotta, hogy valaki csendben lélegzik mögötte. Úgy gondolta Ankh lehet az.
- Nyugodtan keljetek fel - hallott egy ismerős hangot, amely mindig megnyugtatta. – Csak mi vagyunk itt.
A földön fekvő alsóneműs katonák lassan feltápászkodtak, és hang irányába néztek. A sarokban egy páncélja nélkül is termetes alak ült, hátát a falnak vetve – a Főnök. 
- Mi történt? – morgott Ruben. – Hol a fenében vagyunk?
- Csapdába csaltak minket, és most fogságban vagyunk – felelte a Főnök, mintha csak a kantinban ücsörögne, és csevegne.
Szemüket meresztve fordultak körbe, de nem láttak mást, mint egy teljesen üres, ablaktalan szobát, amelynek egyetlen duplaszárnyú ajtaja volt a terem túlsó végében. Több lámpa is volt a plafonon, de csak az az egyetlen fénycső volt a helyén, amely a hűvös félhomályt biztosította.
- Mi ez a hely? – kérdezte Keiko.
- Szerintem egy korábbi tanácsterem – szólt Tamara, aki épp négykézláb tapogatott előre a földön. – Érzem a székek bemélyedését a műanyagpadlón.
Ruben az ajtó felé indult.
- Zárva van – jegyezte meg a Főnök.
- Azért én is megnézem – válaszolt a nő.
A férfi intett felé, és nyugodtan nézte amint a karcsú alak körvonalai elmosódnak a homályban. Nilo csak most ébredt rá, hogy valóra vált egy álma, háromszorosan is. A kolónia egyértelműen legcsinosabb női tagjait látta maga előtt bugyiban és trikóban. Ezért a látványért egyesek akár öltek is volna, még most is, amikor Iyengar hadnagy népszerűsége már erősen megcsappant a férfiak körében. 
- Most mi lesz? – szólalt meg végül, mert érezte, hogy a hadnagy és Tamara is észrevette, amint őket bámulja.
- Ha nem öltek meg azonnal, akkor valami tervük van velünk – állapította meg a nyilvánvalót Keiko.
A Főnök röviden elmesélte, mi történt a parton, majd azt is, hogy egy szállítójármű hozta őket ide, de mivel a fejét behúzták egy koszos zsákba, nem látta, hol vannak. A fegyvereiket és öltözetüket gyakorlott mozdulatokkal leszedték róluk, és elvitték valahová. Azóta, talán másfél órája, minden csendes.
- Szellőzők vannak a plafonon – szólt Ruben. – És odakint lámpák égnek, valószínű egy folyosón. Az is ilyen linóleummal fedett, de nem látszik semmi más.
- Kurva jó – állapította meg Ankh. – És most mit csinálunk?
- Akármit is - mondta Keiko -, gyorsan kell. Ez nem egy börtöncella, és nem is egy genetikai állomás. Vagyis csak átmenetileg vagyunk itt. 
- Ha a ruháink a kezünkbe kerülnek – folytatta Tamara -, vége az álcázásunknak.
- Bassza meg! – hördült fel Ankh. – Rohadt halak! 
- Ssss! – sziszegett Nilo. – Ha meghallják, hogy ébren vagyunk, talán bejönnek.
A szakaszparancsnok körbejáratta a tekintetét az emberein és a szobán, majd a tenyereibe temette az arcát. Vörös haja hosszan előre lógott, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha vér csurogna le a kezein.
- A picsába – sóhajtott végül. – A nagy, büdös picsába.
Soha, senki nem hallotta káromkodni Iyengar hadnagyot, még a leghevesebb tűzpárbajban, vagy a legszorultabb helyzetben sem. Sőt, akkor sem, amikor néhány alfahím vette a bátorságot és beszólt neki még a kolónián töltött idejének legelején. Keiko mosolygós volt, akármi is történjen, még aközben is, hogy puszta kézzel vagy egy irattartó mappával pofozta le a magukról megfeledkezett, nagyszájú disznókat. Senki nem mert megszólalni.
- Most mi lesz? – mondta végül a nő, és a Főnökre nézett.
A férfi előredőlt a sarokból, és komolyan a hadnagy szemébe nézett:
- Most lesz belőled igazi parancsnok.

Keiko oldalra fordította a fejét, és az üres falat bámulta. Tudta, hogy a Főnöknek igaza van. Dacára a kitűnővel végzett Akadémiának, nem volt valódi vezető. Sokkal inkább egy szilaj amazon, aki ugyanezt a vakmerőséget várta el másoktól is, és aki nem sokat törődött sem a veszéllyel, sem a tanácsokkal, sem a társai véleményével. Úgy gondolta, egy jó parancsnok saját példával jár elöl, nem határozatlan, és legfőképpen nem kér segítséget másoktól. Ráadásul japán volt, ősei büszke vére csörgedezett az ereiben, azoké a harcosoké, akik egykoron tízszeres túlerővel is szemszálltak gondolkodás, vagy a félelem legkisebb szikrája nélkül.
És most itt volt, ambíciói, képességei, álmai, illetve több mint hatéves sikeres tanulmánya és eredményes katonai szolgálata ellenére, egy kopott, sötét, ismeretlen helyen, ahol fogva tartották az idegenek, akiket annyira gyűlölt. Vesztesnek érezte magát, elesettnek és legyőzöttnek. Ettől a máskor oly megbízhatóan működő intuíciója is elpárolgott, be kellett ismernie, hogy fogalma sincs, mit tegyen. 
Bár csak magában merte kimondani mindezeket, az amúgy is roppant nyomasztó néma beismerést csak tovább nehezítette, hogy mindenki őt figyelte. Úgy érezte, olvasnak a gondolataiban, és most sajnálják, vagy ami még rosszabb, megvetik őt. 
Újra a sarokban ülő férfira nézett.
- Semmi baj. Megoldjuk ezt is… együtt – szólt a Főnök, hogy csak Keiko hallotta, és halványan rámosolygott.

- Valaki jön! – suttogta Ruben, és nesztelenül visszasurrant a többiekhez az ajtótól.
- Földre! – szólt a Főnök, míg ő maga hátradőlt a sötétségbe. 
Hamarosan mindenki hallotta, ahogy léptek közelednek a folyosón. A hangokból ítélve xenorgok voltak, valószínű páncélban, mert erőteljesen csattogtak a csizmáik. Közvetlenül az ajtó előtt álltak meg, majd valami halkan sípolt, és az ajtó egyik szárnya feltárult. Fény ömlött be a terembe, megvilágítva a padlón heverő embereket, ám jótékony homályban hagyva a sarkokat.
Valóban két idegen pusztító állt az ajtóban, fegyverrel, ám sisak nélkül. Kidülledő halszemükkel próbáltak bebámulni a szobába, de valószínű nem sokat láttak. Furcsa hangok hagyták el az egyik száját, majd újabb csizmák koppantak, és az újonnan érkező xenorg egy tolókocsis embert gurított be a helységbe. Az ajtó hangos csapódással bezárult, és egy hosszú sípolás jelezte, hogy a láthatatlan zárak a helyükre csúsztak.
- Maga kicsoda? – hallatszott Keiko hangja, amikor a xenorgok lépteinek hangja végleg elhalt.
A tolószékes alak láthatóan összerezzent.
- Ki van itt?
Ruben olyan hangtalanul, mint egy szellem, közellépett hozzá.
- Egy ember?! – kiáltott a férfi, de gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. – Egy ember! – suttogta újra, de hangjában örömteli meglepetéssel.
Hamarosan köré gyűlt a szakasz minden tagja, és leplezetlen érdeklődéssel nézték az idős, kócos férfit, akinek hiányzott mindkét lába. Meglehetősen rossz állapotban volt, szakálla össze-vissza nőtt, arca sápadt és beesett volt. Vékony teste erőtlennek tűnt, és szakadt ruha volt rajta.
- Keiko Iyengar hadnagy vagyok, az Elit Páncélosok szakaszvezetője. Maga kicsoda?
- Óh, az Elitek – mosolyodott el a férfi. – Maguk is Genfből jöttek?
- Nem. Miért?
- Mert ők voltak itt nemrég.
- Már voltak itt mások is? – szakadt fel önkéntelenül Tamarából.
- Igen. Úgy… két hónapja? Vagy nem tudom – mélázott el a férfi.
- Hol vagyunk? – tette fel az első értelmes kérdést Nilo.
- Ez itt Darmstadt, az európai műholdvezérlő központ. Vagyis ez volt az, mielőtt ezek a… lények megjelentek itt.
- Darmstadt? – értetlenkedett Ankh. – Az hol van?
- Németország déli részén. Kábé háromszáz kilométerre a Boden-tótól, ahol minket elkaptak – magyarázta szárazon Ruben. 
- Egy pillanat – vágott közbe Keiko izgatottan. – Azt mondta, műholdvezérlő központ? Milyen műholdak?
A tolószékes alak felé nézett, és láthatóan kihúzta magát.
- Dr. Karl Raischlung vagyok, az Európai Űrügynökség darmstadti műholdvezérlő központjának főmérnöke. Innen irányítottunk minden európai műholdat, amíg ezek a… szóval ezek meg nem jelentek, és… szóval, vége nem lett a munkánknak.
- Hogy-hogy maga életben van? – kérdezte Ankh, hangjában nem kevés gyanakvással.
A kérdés megállt a levegőben, és mindenki az ülő férfira nézett. 
- Amikor megjelentek itt, sokakat azonnal lelőttek – kezdte a doktor komoran. – Majd hoztak egy nagy monitort, és ábrákat mutattak rajta. Aki értetlenül nézett rá, azt helyben agyonlőtték. Páran azonban felismertük, hogy ezek röppályák a Föld körül. Nem a mi műholdjainké, hanem más szatelliteké, de gondosan beállított röppályák voltak. Azt akarták, hogy valahogyan… szóval valahogyan hangoljuk rá a mi eszközeinket ezekre a műholdakra. Aki megrázta a fejét, azt azonnal elvitték, és sosem láttam őket újra. 
- Maga a xenorgoknak dolgozik? – hűlt el Ankh. – Maga mocskos barom…!
- Nyugi, Ankh – szólt rá Keiko. – Megértem a dühödet, de várj még – fejezte be, és lopva a Főnökre pillantott, aki alig észrevehetően bólintott.
- Folytassa – biccentett Karl felé.
- Nézzék, én tudós vagyok, mérnök. Amit itt látnak, az az én gyermekem, az életem. Nem engedhettem át… azoknak. Értik, ugye?
Olyan elesetten nézett körbe, mint egy elveszett kisgyerek. 
- Ne aggódjon, doki – szólt a hadnagy –, mondja csak tovább.
- Borzasztó komplikált volt, de végül sikerült valahogyan… szóval megoldani a problémát, és most innen vezérlik a saját műholdjaikat.
- Hol van a többi mérnök? – szólt Ruben.
- Csak engem hagytak életben, miután elkészült a rendszer. Gondolom engem ítéltek meg a legveszélytelenebbnek – mondta Karl, és a lábaira nézett. – Időnként felvisznek, hogy valami beállítást vagy módosítást elvégezzek. Vagy egyek, és tisztálkodjam.
- Hogyan kommunikál velük, doktor? – kérdezte a Főnök.
- A matematika nyelvén, és persze képekkel. Megmutatják, mit akarnak elérni, vagy mi a problémájuk. Én meg megoldásokat találok ki. Persze nagyon nehéz, mert a saját berendezéseiket használják, én alig igazodok el rajtuk.
Bár tucatnyi kérdés volt mindenkiben, egy pillanatra néma csend telepedett a szobára.
- Oké, doktor…, Karl – mondta végül a hadnagy. – Tehát 2024 szeptemberéig ez itt egy földi műholdvezérlő állomás volt, azóta pedig, az Ön szaktudásával, egy xenorg műholdközpont lett, ahonnan az idegenek a saját eszközeiket irányítják?
- Ja.
- Mi történt az előző szakasszal? Hol vannak?
- Elvitték őket.
- Nem próbáltak megszökni? – vetette fel Tamara.
- Nein. Csak hárman voltak, az egyik sebesült volt. 
- Genfből jöttek. Mit mondtak még?
- Valami lezuhant repülőgép mellett kapták el őket egy tónál. 
- Kurvaélet! – tört fel Ankhból.

Ahogy a kezdeti izgalom valamivel alábbhagyott, Dr. Raischlung elmondta, amit megtudott a genfi szakasztól, azaz nagyjából mindazt, amit a xenorg invázióról, és az azóta kialakult helyzetről tudni lehet dióhájban. A svájci csapatról kiderült, hogy akkor, amikor őket csapdába csalták, még nem volt elektrosokk és kontra-mágneses erőtér, csak a fegyverek emelkedtek ki a vízből. Igaz, azok rögtön tüzet is nyitottak, és elsőként a könnyebb vértezetet viselő felderítők haltak meg, majd két páncélos. Ekkor abbahagyták a lövöldözést, és a megmaradt három katona letette a fegyvert. Két napig voltak ugyanebben a szobában, majd elhurcolták őket, Keiko szerint minden valószínűség szerint egy genetikai állomásra.
- Most, hogy tisztáztuk a helyzetünket, találjunk ki valamit, mielőtt minket is felboncolnak – szögezte le a hadnagy. – Javaslatok?
Ankh és Ruben úgy nézett Keikóra, mintha kísértetet látna. A többiek kevésbé voltak meglepve, de azért magukban elcsodálkoztak a nő váratlan kérdésén. Iyengar hadnagy tényleg a véleményüket kérdezte?
- Ööö… - kezdte bátortalanul Tamara -, talán mi megpróbálhatnánk meglépni innen.
Keiko bólintott.
- A szellőzők? – kérdezte bizonytalanul Ruben.
- Kezdetnek nem rossz ötlet – helyeselt a hadnagy, és látta, hogy Ruben zavartan elmosolyodik.
- Ha legközelebb jönnek, meglephetnénk őket – javasolta Nilo.
- Főnök? Ankh? – nézett a férfiak felé Keiko.
Ankh megvonta a vállát:
- Jól beszél a srác, üssük szét őket. Többen vagyunk.
- Doktor – kezdte nyugodtan a Főnök, amikor mindenki felé fordult -, maga hogy tűnne el innen, ha tehetné? 

*

A xenorgok halszerű fejük ellenére nem voltak kevésbé intelligens lények, mint az emberek, sőt bizonyos értelemben túl is haladtak minket. Erősen technofil civilizációjuk volt, hittek a technika és a tudományok erejében, a gépek hatalmában, valamint a logikus gondolkodásban. Minden támadásukat precízen, és majdhogynem kiszámíthatóan vitték végbe, ám gyors tanulási képességeiket mi sem bizonyította jobban, hogy hamar elsajátították az emberi ravaszság, improvizáció és megtévesztés egyes fortélyait. Ám a Földön töltött három esztendő közel sem volt elegendő arra, hogy kiismerjék az emberi faj túlélési ösztöneinek trükkjeit, illetve azt, amit úgy nevezhetnénk, hit. Hit abban, hogy mindig van remény, hit abban, hogy nincs lehetetlen, hit abban, hogy sosincs minden veszve. Ezt a megfoghatatlan, ám minden emberben ott rejtőző akarást semmilyen földönkívüli technika nem tudta sem pótolni, sem túlszárnyalni. És éppen ez dolgozott most abban a hét emberben, akik egy félhomályos, üres teremben, egy apró szikra révén lángra lobbantották a remény tüzét.

Az épületben olyan csend honolt, mintha az égvilágon senki sem tartózkodott volna benne. Hideg fényű lámpák égtek a kihalt folyosókon, fáradhatatlan LED lámpák villogtak az ajtók mellett, csövekben víz folydogált, és a levegő áporodottan állt a szobákban. 
Csizmák csikordultak valahol a távolban, majd egyre hangosabban kopogtak a műanyag padlózaton. Az öt idegen lényből három lazán vállra vetett gépfegyvert hordott, ketten pedig valamilyen henger alakú, fémesen csillogó tárgyat vittek a kezeikben. Megálltak egy bezárt duplaszárnyú ajtó előtt, a hengereket tartó egyedek közvetlenül az ajtóhoz álltak, míg két fegyveres előreszegezett puskával mögéjük sorakozott. Ötödik társuk egy kicsiny, kártyaszerű fémlapot tartott a vörösen pislákoló szenzor elé, mire egy éles csippanás jelezte, hogy az ajtó zárjai kiengedtek. A két xenorg határozott mozdulattal belökte az ajtószárnyakat, és be akarták hajítani a hengereket a szobába, amikor megtorpantak. 
Úgy öt méterre az ajtótól, a hűvös neonlámpa alatt, egy felborult kerekesszék hevert, tőle pár lépésnyire egy vékony, szakadt ruhájú alak feküdt arca borulva. Valamivel a szék mögött pedig egy szellőzőnyílás lefeszített rácsozata csillant.
Pár másodperc döbbenet után a két fegyveres xenorg belépett a terembe, és egyenesen a földön fekvő alakhoz indultak. Csak érezték, semmint látták, ahogy két villámgyors árnyék húz el mögöttük, és a két, még mindig a hengerekkel ácsorgó lény egy szemvillanás alatt kőkemény, és roppant dühös öklöket érzett meglehetősen puha pofáján, amint Nilo és Ankh minden erejüket beleadva rájuk ugrottak. Ugyanebben a pillanatban másik két alak vált el az ajtófélfa mellől, és vetette rá magát a zavartan megforduló gépfegyveresekre. Keiko egy gyors rúgással elsodorta a lazán lógó puskát, majd ugyanazzal a lendülettel belekönyökölt ellenfele arcába. A lény hátratántorodott, mire a nő a levegőbe felugorva, teljes súlyának nyomatékát beleadva, iszonyú erővel ütötte halántékon. A xenorg úgy terült el a linóleumpadlón, mint egy zsák, de a hadnagy mellétérdelt, és egy halk roppanással kitekerte a nyakát. Mikor oldalra pillantott, a Főnök felé, a férfi éppen kiengedte a fojtófogásból az elernyedt tetemet, amely tompa puffanással hanyatlott a padlóra.
Az ajtónál álló gépfegyveres macskaügyességgel ugrott hátra, és próbálta felmérni a helyzetet. A meglepetéstől, illetve a hengerektől lefoglalt xenorgok pofozó zsákként viselkedtek, Ankh hatalmas erejű öklei már véresre csépelték az egyik társa fejét, míg Nilo azért nem állt annyira jól, lévén ő a precíziós puskákhoz szokott, nem a légkalapácsként rázkódó golyószórókhoz. Az idegen ezért egy alkalmas pillanatban a lövész felé sújtott puskája agyával, és alaposan megszédítette, amit kihasználva az eddig püfölt xenorg Nilo arcába vágott a fémhengerrel. 
Nem sokáig örülhettek azonban átmeneti előnyüknek, mert a folyosóról Tamara és Ruben érkezett halálos pontossággal, így a két földönkívüli hamarosan hat emberrel került szembe, akik hezitálás nélkül rájuk támadtak. Miután az élettelen testeket behúzták a szobába, és az ajtók visszacsukódtak, az épületre ismét csend borult, mintha semmi sem történt volna az iménti percekben. 

Keiko szakasza azonban nem tétlenkedett, hanem a főmérnöktől kapott javaslatok alapján azonnal akcióba lendült. A doktor szerint három olyan helység volt, ahol az Elitek felszerelésit tárolhatták, ezért a három nő a szellőzőjáratokon keresztül nyomban el is indult, hogy ellenőrizzék ezeket.
A férfiak barátkoztak a fegyverekkel, amelyek nem voltak teljesen ismeretlenek a számukra, zsákmányoltak már korábban is ilyen eszközöket a xenorgoktól, és tisztában voltak vele, hogyan kell használni. Mindazonáltal nem igazán szerettek volna lőni vele, legalábbis egyelőre, mert azzal csak leleplezték volna magukat. Eközben a csalétket eljátszó, de már a székébe visszasegített Karl magához vette a fémkártyát, amellyel az ajtókat lehetett nyitni és zárni az egész komplexumban, mivel ezen a beléptető-rendszeren az idegenek vagy nem akartak, vagy nem tudtak változtatni.
- Eddig jól ment – bólintott elégedetten a Főnök. – Most megvárjuk a lányokat, aztán haladunk tovább, a terv szerint.
A másik három férfi hangtalanul bólintott, majd mindannyian a szoba sarkainak jótékony sötétségébe húzódtak.

Ruben egy plafonban elhelyezett szellőzőrács résein leste, ahogy az alatta lévő kivilágított szobában egy széles asztalra szép gondosan lerakva pihentek a kevlár-ruhák és a fegyverek, míg a páncélok a fal mellett hevertek. A nő úgy saccolta, kilencven másodperc elegendő lenne a rács kifeszítéséhez, és ahhoz, hogy beugorva a nyíláson, magára húzza az álcázást nyújtó öltözetet, hogy aztán láthatatlan gyilkosként folytathassa a tervet. Mindebben az akadályozta meg, hogy a teremben három xenorg is tartózkodott, akik ugyan nem a szellőző irányába néztek, de a mozgásra alighanem felfigyeltek volna. Nem volt mit tenni, meg kellett várni két társát, hogy azok csatlakozzanak hozzá, miután az őáltaluk ellenőrzött helységekben nyilvánvalóan nem találnak majd semmit.
- Szóval itt vannak – suttogta valaki a háta mögött, és Ruben megrezzent.
Észre sem vette Tamarát, aki nesztelenül megérkezett, és már a válla fölött kukucskált.
- Basszus – tátogott hangtalanul Ruben -, a frászt hoztad rám.
- Nyugi, kislány, egy halfejű itt úgysem nem fér el – kacsintott vissza Tamara. 
Keiko valamivel nagyobb zajjal érkezett az ellenkező irányból, de elég csendesen ahhoz, hogy az alant „beszélgető” idegenek ne hallják meg a plafon mögött súrlódó hangokat. Ruben lefelé bökött fejével, majd hármat mutatott, aztán ajkai elé illesztette mutatóujját. Különös jelbeszéd vette kezdetét a fémjáratban, amit ha valaki látott volna, bizonyára elneveti magát, de legalábbis csendesen mosolyog a bizarr pantomim láttán. Keiko első javaslata a frontális támadás volt, három három ellen, a meglepetést kihasználva. Bár szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy a hadnagy simán bevállalta volna a közelharcot, Ruben nem értett egyet, inkább mutatta, hogy alsóneműben vannak, a xenorgok pedig páncélban és fegyverrel, ráadásul most a fiúk nem voltak itt. Iyengar erőt vett magán, és visszagondolt a Főnök szavaira: együtt. Belátta, hogy nem mindig célravezető, ha mások tulajdonságait a sajátjaihoz méri, figyelembe kell vennie a többiek képességeit is. Némán bólintott. 
Tamara ezután hosszú mutogatásba kezdett, mire Keiko szeme felcsillant, míg Ruben az égre tekintett, pontosabban csak arrafelé, mert harminc centiméterrel a feje fölött egy acéllemez húzódott. Nem volt azonban jobb ötlete, és úgy érezte, ez valamivel jobb, mint a hadnagy által javasolt pusztakezes harc.
Keiko óvatosan kiemelte a helyéről a négy egyszerű, forgatható szegeccsel rögzített szellőzőrácsot, és lassan a háta mögé manőverezte a szűk járatban. Ruben előremászott, és fejjel lefelé belógott a szobába, kezeivel tartva magát a peremeken. Amikor érezte, hogy a hadnagy erősen megragadja a két bokáját, eleresztette a széleket, és teljes testével besüllyedt a helységbe. Ujjai mintegy fél méterrel az asztalra rendezett felszerelések fölött kalimpáltak, mire morcosan visszanézett a szellőzőjáratban hasaló két társára. 
Tamara megmozdult, és ő is előrehajolva beengedte magát a szobába. Lábaival átkulcsolta Rubent, majd a lányt mintegy rúdként használva lejjebb ereszkedett rajta, egészen addig, hogy Ruben a hónaljával szilárdan megtarthatta a combjait. A szakaszparancsnok minden erejét összeszedve próbálta tartani a két lelógó akrobatalányt, akik ugyan nem voltak nehezek, de Keikónak mindössze csak az ujjai szorították Ruben bokáit.
- Igyekezzetek! – sziszegte a foga közt, és érezte, hogy izzadni kezd a tenyere.
Ha most odafordult volna valamelyik xenorg, rendkívüli látványban lehetett volna része, de a trió szerencséjére egyik sem nézett feléjük. Tamara megragadta két ismerős pisztolyát, ellenőrizte, hogy meg vannak töltve, majd fejjel lefelé csüngve kényelmesen célzott, és felválta meghúzva a hangtompítós fegyverek ravaszait, kiürítve a tárakat az idegenek védetlen fejébe.

Nilo volt az első, aki meghallotta a dobogó lábak zaját a folyosóról, mivel ő volt a legközelebb az ajtóhoz. 
- Jönnek! – suttogta a többieknek, akik nyomban megmozdultak a sarkokban.
- Mindenki tudja a dolgát – szólt halkan a Főnök.
A lövészt felsegítették a szellőzőnyílásba, ahol remek pozíciót foglalhatott el, kicsavarták az egyetlen fényforrásként szolgáló neoncsövet, majd az ajtó két oldalára húzódva várták az idegeneket.
A már megszokott csippanás után a duplaszárnyú ajtó iszonyú erővel vágódott be, és azonnal két vagy három fémes henger gurult a szoba közepére, ahol aztán halk sziszegéssel kiengedték a belsejükben őrzött kábító hatású, láthatatlan gázt. Erős fénysugár hatolt a sötétségbe, de a xenorgok csak az üresen tátongó termet láthatták, majd egy gépfegyver torkolattüzét a plafon irányából. 
Nilo lövései szétzúzták az egyik elől álló pusztító sisakját, és a lény holtan tántorodott a mögötte várakozó társai lábaihoz. Mielőtt reagálhattak volna, a Főnök gurult át a nyitott ajtó előtt a padlón, és szintén tüzet nyitott a csak körvonalakban látszó idegenekre, mire a még mozdulni képes xenorgok gyorsan szétrebbentek az ajtó takarásába.
A férfiak tudták, hogy ezzel magukra vonták a figyelmet, de nem csak az ajtó előtt álló idegeneknél, hanem az egész állomáson, ám már nem volt visszaút. Csak reménykedtek benne, hogy a lányok megtalálták, amiért elindultak, és visszaérnek, mielőtt a helyzetük tarthatatlanná válik. 
Az ajtóban három páncélos xenorg feküdt mozdulatlanul, és legalább ugyanennyi várakozott még, amikor Nilo előtt szétfolytak a kontúrok és a fények, és a fiatal lövész elvesztette az eszméletét a kiáramló gáz hatására. Szerencséjére a szellőzőjáratban hasalt, így nem került az idegenek látókörébe, ám így sem volt biztonságban, mivel korábban látható volt, honnan lőtt. Ankh és a Főnök az arcuk elé kötött trikóval álltak, de tudták, ez sem fogja már sokáig visszatartani a lassan mindent betöltő, bénító gázt. A Főnök pár kézmozdulattal jelezte társának, hogy mit tervez, majd a két férfi egy utolsó támadásra lendült előre. Ankh jobbra, a Főnök balra ugrott ki az ajtón, és vadul lőni kezdtek arra, ahol az ellenséget sejtették. 
A taktika részben bevált, mivel a közvetlenül az ajtó takarásában várakozó xenorgokat meglepte a vakmerő lépés, és idejük sem volt viszonozni a tüzet, vagy fedezéket keresni az amúgy is üres folyosón. A férfiak balszerencséjére azonban négy földönkívüli pusztító jóval arrébb foglalt el lőállást, feltehetőleg ők voltak a hátvédek, és így most rendkívül előnyös helyzetből lőhettek vissza a földön fekvő két emberre. Golyók pattogtak a két katona fülei mellett, éles kődarabok szakadtak fel a padlóból mellettük, és Ankh szitkozódni kezdett, amint valahogy próbáltak visszakúszni a szobába. 
Ugyanekkor váratlan dolog történt, a folyosó egyik végéről két nagyon ismerős zakatolású géppisztoly szólalt meg, és az ott térdelő xenorgok előrebukó teteme mögül egy szakaszvezetői rangjelzést viselő, acélkék páncélos alak lépett előre. Sisakja felnyílt mandulavágású szeme előtt, és csak annyit kiáltott:
- Erre!
A Főnök visszapillantott a folyosó másik végébe, ahol szintén két idegen feküdt a távolban, de a testükből lassan kiinduló vérpatak jelezte, hogy már nem voltak életben. A férfi ugyan nem láthatta, de biztos volt benne, hogy a tetemek mellett két, kevlár-ruhában és füstölgő XM5-el álló lány várakozik, és a padlóról felkecmergő társaikat nézik, talán kaján vigyorral.
- Nilo a szellőzőben, a doktor a sarokban – mondta a Főnök, amikor elhaladt Keiko mellett.
- Intézem – feltelte a nő. – Ruben fedez, Tamara elvisz benneteket a páncélokhoz.
A Főnök érezte, ahogy egy puha kéz szorítja meg az övét, és húzni kezdi előre a folyosón. Biccentett Ankhnak, és sietősen szaladni kezdtek a linóleumpadlón a láthatatlan felderítő nyomában.

Ahogy az várható volt, a műholdállomás teljesen felbolydult a tűzpárbaj nyomán. Dübörgő léptek zaja verte fel a csendet, ajtók nyíltak és fények gyulladtak ki eddig sötét folyosókon, parancsszavak harsantak az idegenek érthetetlen nyelvén, és valahol egy sziréna jajdult fel a távolban. Kétség kívül láthatatlan rádióhullámok indultak a szélrózsa minden irányába, hogy elérjék és riadóztassák a közeli xenorg egységeket, illetve állomásokat, szűkre szabva ez által Iyengar hadnagy csapatának idejét kockázatos tervük végrehajtásához. 
A Főnök, kezében Dr. Raischlung lassan ébredező testével és az erősen markolt gépkarabéllyal, egy széles folyosón haladt, előtte valahol a még mindig láthatatlan Tamara, kissé lemaradva pedig Nilo, aki roppant hálás volt, hogy ismét a vértjében lehetett, mert alig tudott volna járni a gáz utóhatásaként. Így azonban a mágneses rásegítő és a stabilizátor lehetővé tette számára, hogy kövesse a többieket, akik a főmérnök irányításával a központi vezérlőterem felé igyekeztek.
- Itt balra – szólt Karl, és egy erőtlen mozdulattal mutatni próbálta az irányt.
Mire a Főnök befordult a jelzett folyosóra, két xenorg feküdt frissen átlőtt sisakkal előtte.
- Valld be, hogy időnként roppantul élvezed ezt – szólt a mikrofonba.
- Nem tagadom - felelte Tamara -, hogy bizsergető érzés észrevehetetlenül kilőni ezeket a szemeteket, de azért nem élvezem.
- Akkor jó.
- Egyszer Te is kipróbálhatnád, Főnök.
- Lehet. Addig is maradok ebben a konzervdobozban inkább. Én nem vagyok egy akrobatikus alkat.
- Az a sárga ajtó – szólt közbe a főmérnök. – Használja a kártyámat, majd üsse be a kódot. 578841.
Az ajtó kinyílt, és egy sötét folyosó húzódott mögötte, lefelé vezető lépcsőkkel. Amint bezárult mögöttük az ajtó, felgyulladtak a sisaklámpák, és a katonák előtt egy szűk, elhanyagolt, amolyan szervizfolyosóhoz hasonlító járat képe bontakozott ki. 
- Ez közvetlenül az irányítóterem alá vezet – magyarázta Karl. – Keressék a csapóajtót felfelé.

Ankh egy gyors csókkal magához vette a golyószórót, ellenőriztette a töltényszámot a páncél elektronikájával, majd a türelmetlenül várakozó nők felé fordult, akik közül csak a fejét csóváló hadnagyot látta.
- Ezt nem is láttam – jegyezte meg Keiko a golyószóróra mutatva. – Na, indulás!
Ruben osont elöl, majd a hadnagy, és legvégül Ankh. Céljuk az állomás kommunikációs terme volt, majd egy szállítójárművet kellett szerezniük, amellyel elhagyhatják az állomást. A terv szerint ezalatt a Főnök csapata valahogyan kikapcsolja a xenorg műholdak vezérlését a főmérnök segítségével, és együtt lépnek le innen, mielőtt megérkezne az idegen erősítés.
A kapott utasításoknak megfelelően nem a legrövidebb úton, hanem kerülőkkel közeledtek a célpontjukhoz. A felderítő igyekezett megfelelően időzíteni a kis csapat áthaladását egy-egy folyosókereszteződésben, illetve hangtalanul likvidálni azokat a xenorgokat, akik az útjukban voltak. Úgy tűnt, az idegenek elsősorban a cellául szolgáló terem felé igyekeztek, illetve a szellőzőjáratokat kezdték el figyelni, ami nagy könnyebbséget jelentett, hiszen a két kicsiny csoport már egyiket sem használta.
- Itt van a kommcenter ajtaja – jelentett Ruben. – Ketten állnak előtte, és egy automata löveg.
- Ankh - szólt hátra Keiko -, te fedezz, mi elintézzük őket.
Ruben átlibbent a zsákutcát formázó folyosó bejárata előtt, de semmi jele nem mutatkozott, hogy akár az idegenek, akár az automatika észrevette volna. 
- Egy, kettő, három… - számolt félhangosan a hadnagy, majd Rubennel együtt beléptek a megdöbbent idegenek elé, és azonnal lőni kezdtek. A xenorgok csak a harci páncélost látták, és őt célozták, lehetőséget adva ezzel a láthatatlan felderítőnek, hogy hason csúszva közelebb kerüljön hozzájuk, majd a hátára fordulva kényelmesen szétlője őket alulról.
Mire a kissé behorpadt vértezetű szakaszparancsnok egyetlen határozott rúgással betaszította az ajtót, már Ankh is ott sorakozott mellette, és habozás nélkül meghúzta a golyószóró ravaszát. Nem kellett különösebben tekintettel lennie semmire, élő vagy élettelen célpont egyaránt megfelelt, a kommunikációs berendezések szétlövése ugyanolyan hasznos volt, mint a földönkívülieké.

- Mire számítsunk odabent? – kérdezte Nilo, ahogy a szervizfolyosó mennyezetén lévő széles csapóajtót szemlélte.
- Ez az ajtó a terem sarkába nyílik, egy félreeső helyre. Ha elég csendesek és szerencsések vagyunk, észre sem veszik, hogy felmászunk.
- Kik vannak fent?
- A többség egyszerű technikus, de most biztos vannak fegyveresek is – válaszolt ismét Karl.
- Tamara – szólt rövid gondolkodás után a Főnök -, te mész fel elsőnek. Ha megvan a helyzetjelentés, megyek én is. 
- Oké.
- Csak semmi hősködés, kislány!
- Talán jó is, hogy nem te vagy a szakaszparancsnok – piszkált vissza a felderítő.
- Na, nyomás, mielőtt meggondolom magam.
A lány óvatosan résnyire nyitotta a fedőlemezt, amelyet előzőleg a főmérnök utasításai szerint meglazítottak. Monitorok adta félhomály volt bent, Tamara sok csizmát látott, de mindegyik háttal állt a saroknak. Kicsit magasabbra emelte a fedelet, így láthatta a konzolpadok előtt ülő xenorgokat, akik páncél nélkül voltak, és szürkés árnyalatú ruhát viseltek. Egy hatalmas kijelzőt látott a szemközti falon, rajta valamilyen röppályák karistolták tele a Föld kiterített, elektronikus térképét.
A lány úgy csusszant be a kétarasznyi résen, mint egy kígyó, majd óvatosan visszaengedte a csapóajtó fémfedelét. Körbepillantott a mennyezet irányába, amely úgy négy méter magasban ívelt, és számtalan csővezeték futott végig rajta. Alig karnyújtásnyira két szürkeruhás idegentől felkapaszkodott egy konzolpult tetejére, majd kecsesen átugrott a falból kiálló monitorkeretre, ahonnan rövid egyensúlyozás után egy lámpatartó vasban megkapaszkodva felhúzta magát a legalacsonyabb csővezetékekhez. Pár másodpercet kényelmesen csüngött a kábeltartó acélcsövön, majd egy gyors, ám hangtalan mozdulattal átlibbent egy magasabban futó csőre, és ügyesen feltornászta magát annak tetejére. Innen vette alaposabban szemügyre a termet, ahol nem látszott különösebb izgatottságnak nyoma: tucatnyi technikus végezte a dolgát, a terem védelmére rendelt nagyjából nyolc xenorg pedig éberen figyelte az ajtót.
Tamara jelentette a helyzetet társainak, és megállapította, hogy a csapóajtóból mindössze az idegen pusztítók felét lehet eltalálni, a többieket takarta valamilyen berendezés, amelyeknek pedig épen kellett maradnia, ha a főmérnök le akarta állítani a műholdakat.
- Egybe tudod csalni őket? – kérdezte a Főnök odalentről.
- Nem valószínű. Szerintem így Nilo is kelleni fog a rajtaütéshez.
- Hogy vagy, fiú? Készen állsz egy kis testmozgásra? – fordult a lövész felé.
- Menni fog, Főnök.
- Karl, maradjon itt, míg mi elintézzük a dolgot odafent.
- Szét ne lőjék a konzolokat, mert akkor fuccs az egésznek! – emlékeztette őket Dr. Raischlung.
- Tamara, te kezded a legtávolabbiakkal. Nilo, téged feldoblak a terembe, tiéd a bal oldal. Egy esélyünk van, ne csesszük el! Rajta!

A golyószóró pusztítása nyomán a műholdvezérlő kommunikációs terme húsz másodperc után egy füstölgő romhalmaz volt, amelyről még talán a főmérnök sem mondta volna meg, milyen berendezések voltak ott korábban. Szétrobbant monitorok, burkolatukból kifordult műszerek, szikrázó, csupasz kábelek, és természetesen milliónyi apró fémszilánk borította a helységet. Az itt-ott megcsillanó vérfoltok jelezték, hogy az odabent tartózkodó idegenek sem maradtak harcképesek, de Ruben és Keiko villámgyorsan szétnézett köztük, hogy erről megbizonyosodjanak.
- Innen több adást nem küldenek – szögezte le a felderítő -, bár amit nagyon akartak, azt már biztos leadták.
- Ezen ne töprengjünk - szólt Keiko -, az majd egy másik probléma lesz. Ezt itt most sikerrel megoldottuk… pompás összjáték.
Ha Ankh láthatta volna Rubent, most biztos összenéznek, ez utóbbi megjegyzést még sosem hallották a hadnagytól. Mindazonáltal nagyon jól esett nekik az elismerő szó, még ha ilyen kurtára is sikeredett.
- A garázsokhoz! – zökkentette vissza Ankhot Keiko parancsszava, és a férfi már sarkon is fordult, hogy a főmérnök által felvázolt útvonalon elérjék a szállítójárműveket.
Végigcsattogtak egy keskeny folyosón, áttrappoltak néhány üres szobán, míg elérkeztek egy liftajtóhoz. Nem sokat vacakoltak a gombokkal, a hadnagy szétfeszítette az ajtókat míg Ruben átugrott a felvonókábelekre, majd Ankh egyszerűen leugrott a mélybe, Keiko pedig utána. Alig nyolc-tíz méter zuhanás után értek földet olyan robajjal, mintha maga a liftfülke szakadt volna le. Ez a magasság meg sem kottyant a harci vért mágneses mechanikájának, ha az ember a megfelelő technikával ugrott, és nem esett hanyatt vagy fejre. Pár másodperc múlva a felderítő is melléjük csusszant a kifeszített acéldróton.
- Késtél – jegyezte meg Keiko, és vigyorgott a sisak alatt.
- Kipróbáljuk felfelé? – vágott vissza Ruben, és felnevettek.
Ezúttal Ankh nyitotta az ajtót, és a lányok léptek ki elsőnek a sötét helységbe. A termo szenzorok kirajzolták a falakat, konténereket és a távolban néhány jármű körvonalait. A garázsban voltak, egy lezárt teherlift előtt, a lehető legmesszebb a kijárattól. Dr. Raischlung emlékezete szerint, amely legalább három évvel azelőttről származott, a felvonót nem használták a xenorgok, mert egyszer egy csapat technikus beszorult, és majdnem megfulladtak benne. 
A kis csapat megpihent, és fülelt. Ruben előreosont, hogy körbenézzen, ám úgy tűnt, senki nem figyelt fel zajos belépőjükre. A földalatti teremben nem voltak már az emberi civilizáció által használt járművek, csak földönkívüli szállítóautók. Ezek nagyban hasonlítottak a földi, páncélozott csapat-, és teherszállítókra, csak sokkal tágasabbak voltak az idegenek nagyobb testalkata miatt. Vezetni viszonylag könnyű volt őket, Keiko sokat tanult és gyakorolt ilyen kocsikon az Akadémián. Ankh életében talán háromszor látott ilyeneket, de egyszer már vezetett egyet, amikor korábban a geotermikus transzformátorállomásról kellett elhozni három autót. 
- Két pusztító közeledik felétek – suttogta Ruben váratlanul a mikrofonba.
- Meghallottak? – aggódott a férfi.
- Nem hiszem - szólt a felderítő -, szerintem csak járőröznek.
- Ha kiiktatjuk őket, vagy lövöldözni kezdünk, lebukunk – mondta tárgyilagosan Keiko. – Túl korai még, inkább kerüljük ki őket, hadd sétáljanak. Majd ha a Főnök bejelentkezik, akkor indulunk.
- Vettem – felelte Ruben, de a biztonság kedvéért előhúzta hangtompítós pisztolyát.

A vezérlőterem plafonja alatt húzódó csővezetéken ülve Tamara célba vette az egyik xenorg pusztító párost, akik épp a bejárati ajtó mellett strázsáltak. Nem beszélgettek, és szinte alig moccantak. Markolták gépfegyverüket, és felváltva hol egymásra, hol az ajtóra néztek. Tulajdonképpen ideális célpontok voltak egy gyorskezű fegyveresnek, mint amilyen a lány is volt.
- Rajta! – szólt halkan Tamara, és lőtt.
Nilo ebben a pillanatban felcsapta a fémfedelet, és a Főnök egyetlen erőteljes mozdulattal fellökte őt a padlószintre. Nilo egy kicsit elképedt a férfi erején, számításba véve, hogy neki nem volt mágneses rásegítője, szép teljesítmény volt egy páncélos lövészt két méter magasba feldobni. Nem sokat morfondírozott azonban, nyomban felpattant egy konzol tetejére, és balra nézve halálos precizitással útjára küldött két lövedéket. Nem a Lassel-puskát használta, mert annak lassú a tűzgyorsasága, és még a berendezésekben is kárt tenne, hanem az egyik xenorg gépfegyvert. Az ajtóban posztoló páros rongybabaként zuhant a földre, amikor Nilo lövései épp behatoltak az idegen pusztítók sisakjába. Mire ők ketten is a földre zuhantak, már a Főnök is fent állt a teremben, és meghúzta a ravaszt.
Mintha bomba robbant volna a vezérlőben, a xenorg technikusok felugráltak, és az ajtó felé rohantak. Ettől a pusztítók kissé megzavarodtak, és nem tudták, hova kapják a fejüket, merről lőnek a támadók. Az egyik észrevette Nilót a pult tetején, és azonnal tüzet nyitott rá, ám a lövedékek épp csak karcolták a vért burkolatát, és a falba, illetve a plafonba fúródtak. A lény eltalálhatott egy csövet is, mert sziszegve gőz tört elő az egyikből, még tovább fokozva a pánikhangulatot.
Az emberek sokkal jobb stratégiai helyzetben voltak, mivel számukra csak a gépek voltak sérthetetlenek, az idegenek nem, akkor sem, ha technikusok voltak. A Főnök rövid sorozatokat eresztett meg a pusztítók felé, ám rajtuk kívül egy szürkeruhás is holtan rogyott a földre, mert vesztére éppen beugrott a lövedékek elé.
Ahogy az első néhány technikus kirontott az ajtón, két fegyveres próbált bejutni, de őket majdnem fellökték az eszeveszetten menekülő társaik. Amikor végre beküzdötték magukat, Tamara már várta őket, egy-egy páncéltörő lövedékkel a pisztolyában.
- Hol van még? – zihálta a Főnök.
- Egy a második sorban lévő pult mögött, a másikat nem látom – válaszolt a lány.
- Nilo, menj a második sorhoz, én majd keresgélek.
A lövész leugrott a konzolok közé, lebukva végigfutott a soron, majd óvatosan kikukucskált a végénél. Nem látott semmi mozgást, ezért óvatosan elindult a jelzett helyre, aktiválva a termo érzékelőt. 
Váratlanul egy pusztító egyenesedett fel valamelyik sorban, és ionfegyverével belelőtt a sötétkék vértbe, amelyen egy koromfekete folt jelent meg, de a páncél maga sértetlen maradt. A xenorg megpróbált szinte azonnal visszabukni a fedezék mögé, mintha sejtette volna, hogy akkor nem lőnek vissza rá, ám elkésett, mert nem kalkulált a Főnök villámgyors reflexeivel. A gépkarabély rövid sorozatának első lövedéke lerobbantotta a sisakot róla, a második feltépte a koponyáját, a harmadik pedig a túlsó falra fröccsentette az agyát.
Nilo éppen ekkor ért a második pultsor végéhez, és azon volt, hogy belessen, amikor valamilyen ösztöntől súgva visszafogta magát. Nem tudta megmondani miért, de rossz érzés fogta el, és ahelyett, hogy fejjel behajolva benézett volna, egyszerűen betolta a fegyverét, és eleresztett két lövést a pulttal párhuzamosan. Mivel mesterlövész volt, biztos volt benne, hogy nem fogja eltalálni az értékes berendezéseket, de remélte, hogy a rejtőzködő, és lövésre készülő xenorgot igen. 
Nem így történt, a lövedékek a falba fúródtak, de a valóban lesben álló idegen annyira megijedt, hogy egy gyors mozdulattal pozíciót váltott, ezzel éppen felfedve magát a plafonnál figyelő Tamara előtt, aki kíméletlenül ki is használta az alkalmat.
- Tiszta – szólt a lány.
- Nilo, zárd le az ajtót! – utasította a lövészt a Főnök, és a csapóajtóhoz ment, hogy felsegítse az odalent gubbasztó főmérnököt.

- Hadnagy? – zörrent meg a nő sisakhangszórójában a Főnök.
- Igen? – reagált Keiko egy pillanattal később.
- Azt hiszem, van egy kis problémánk. Karl szerint tizenkét xenorg műhold van, és legalább hetet át kell programoznia ahhoz, hogy a többi is átvegye a módosított parancsokat.
- És? – kérdezte gyanakvóan Keiko.
- Pillanatnyilag csak négy műholdat tudunk elérni a röppályájuk miatt. Karl azt mondja, a másik három csak két, két és fél óra múlva lesz a megfelelő helyzetben.
- Ennyit nem tudunk várni! Még tizenöt perc és nyakunkon a fél xenorg flotta! – kiáltotta a nő.
- Karl szerint volna egy megoldás… - folytatta a Főnök.
- Akármi is, csináljuk!
- Át kell pozícionálni az adóantennát, és akkor elérnénk a másik három műholdat már most is. Ehhez azonban ki kell menni oda, mivel távirányítással nem lehet átállítani az előre beprogramozott szekvenciáról.
- Akkor rajta! – türelmetlenkedett a hadnagy, de rögtön meg is bánta. 
- Megoldható? Ki tudtok menni? – ismételte meg másképp.
- Az igazság az - kezdte a férfi -, hogy már úton vagyok, hadnagy.
- Valami baj van? – kérdezte Keiko. – Miért nem Tamara ment? Őt nem is látják…
Hosszú szünet volt a válasz.
- Főnök? Hallasz? 
- Igen, hadnagy, hallom… én döntöttem így.
- Miért? – mondta a nő, és érezte, ahogy megborzong. 
Mintha egy hűvös kéz indult volna el a tarkójától a feje búbjáig.
- Ugye…, ugye vissza is tudsz jönni, miután átállítottad az antennát?
- Persze, Karl szerint van egy összekötő szervizalagút.
- Akkor most azt használod?
- Nem, a felszínen gyorsabban odaérek. Az alagútban majd visszafelé jövök, mert addigra elég forró lesz a helyzet odafönt. Tudod, a fél flotta itt lesz.
Keiko elmosolyodott, de összeszorult a gyomra. Ott bent érezte, hogy valami nincs rendben, ám tudta, a Főnökből most nem fog tudni többet kiszedni.
- Tamara, Nilo! Minden rendben?
- Igen, hadnagy – válaszolt a lövész némi csend után.
- Igen… - szólalt meg a lány is, de a hangjában volt valami különös szomorúság.
Hallgatásba burkolózott a szökevény csapat, mindenki végezte a feladatát, vagy várta a következő parancsot. Nem tudni, kinek mi járt a fejében, de a hadnagy ösztönei veszélyt súgtak.

- Antenna átállítva – törte meg az éveknek tűnő csendet a Főnök -, indulok vissza. Rendelnék egy kocsit mihamarabbi indulással!
- Máris! – szólt Keiko, és a hangjában nem lehetett nem észrevenni a megkönnyebbülést. 
Dr. Raischlung éppen az utolsó parancsokat töltötte fel a xenorg műholdakra, amikor a Főnök felbukkant a szervizalagút rácsánál.
- Nilo! Kellene egy kis segítség!
A lövész odasietett, majd egy mozdulattal letépte az alagutat fedő rácsozatot, hogy a Főnök kimászhasson. A férfi fölállt, és leporolta kevlár-ruhájáról a szűk járatban összeszedett pókhálókat és port. 
- Készen van, Karl? – kérdezte a főmérnököt.
- Igen, elküldtem a röppálya módosításokat mind a hét műholdnak. Még úgy fél óra, és a maradék öt is felülírja a programját. 
- Remek munka, doktor – mosolygott a Főnök. – Igazán kiváló ötlet volt hagyni egy hátsó ajtót a rendszerükben, hogy be tudjon lépni a mi eszközeinkkel is.
- Danke schön. De ahogy már mondtam, ha a xenorgok bejutnak ide, könnyen visszaállíthatják az egészet. Ha viszont idő előtt felrobbantjuk, akkor nem fut végig a program.
- Ne aggódjon, Karl. Ez már az én dolgom. 
Tamarára nézett, és mosolyogva bólintott:
- Induljatok.
A lány levette a sisakját, és könnyes szemmel nézett a férfira.
- Ennek nem kellene így befejeződnie, apa…
- Nem is így lesz vége, Tam. Menjetek, ahogy megbeszéltük. Mire visszaértek a kolóniára, már egy másik világ lesz. 
- Itt maradok én is – erősködött a lány.
- Jó is lenne, de a többieknek szüksége van rád a meneküléshez, és a cirkáló roncsainak felrobbantásához. Én páncél nélkül úgysem úsznám meg, ami odakint vár rátok. Akkor már számítson valamit a halálom.
Tamara közellépett a férfihez és átölelte. Így vértezet nélkül éppen körbeérte a széles mellkasát, és már nem is emlékezett rá, mikor tehette meg ezt utoljára. A kolónián mindössze három ember tudta, hogy a Főnök az apja, és most az egyik arra készült, hogy a sírba vigye magával ezt a titkot.
- Vigyázz magadra, kislány – szólt a Főnök, és homlokon csókolta.
- Te is, apa…
Tamara visszacsatolta a sisakját, és az aktiválódó álcamező eltűntette őt a férfi szeme elől. Még pár másodpercig nézte az apját, amint az biztatóan mosolyog rá, majd a könnyektől összefolyt előtte minden.
- Mennünk kell – hallotta Nilo hangját, mire megindult a padlón lévő csapóajtó felé, és már nem nézett vissza többet.

- Hol van a Főnök? – kiáltotta Keiko, amikor Tamara és Nilo, a főmérnököt cipelve, beugrott a pörgő motorú szállítójármú ajtaján, miközben gépfegyvergolyók és ionlövedékek csapódtak a kocsi oldalába.
Vagy kéttucatnyi pusztító volt a nyomukban, és két cirkáló közeledett feléjük eszeveszett tempóban, ionágyúikat rájuk irányítva. Nilo vértezete tele volt horpadásokkal, a lány kevlár-ruhája pedig több helyen felszakadt, megszüntetve ezzel álcázó képességét. Az egyik tépés mögül vér szivárgott, és egy sötétpiros pötty az autó padlójára is csöppent.
- Nyomás! – sikoltotta Tamara.
- Hol van a Főnök? – ismételte a hadnagy.
- Majd később jön! – válaszolt Nilo.
- Micsoda?! Mi az, hogy később jön?
- Taposs a gázba, vagy mit tudom én, hogy megy ez a szar! – ordított Tamara keserűen.
Ankh tétovázott, de a cirkálók evaporáló iontüze egy másodperc alatt kijózanította. Elfordított egy tárcsát, mire a jármű akkorát ugrott előre, hogy mindenki felborult a raktérben.
- Állj meg! Ez parancs! – üvöltötte Keiko.
- Menjenek! – szólalt meg a Főnök hanga a rádión. – Ez a parancs!
Ankhnak egyetlen kép ugrott be, a majdnem fekete páncélban lépegető Főnök, vállán a visszautasított előléptetéseket jelző rovásokkal, amelyek már ezredesi rangba emelték volna. Ütközésig tolta előre az előtte lévő konzolon azt a kart, amellyel a xenorg járművek sebességét lehetett növelni.
- Állj! Nem hagyjuk itt! – sikoltotta a hadnagy, és megpróbált előre kúszni a vezetőfülkéhez.
A becsapódó ionlövések okozta lökések, és Ankh összevissza manőverezése miatt azonban inkább csak ide-oda gurult a széles padlózaton, semmint egy arasszal is közelebb jutott volna a férfihoz.
- Nem hagyjuk itt! Főnök…! Szóljon már valamit, az istenért! – ismételgette még akkor is, amikor a szállítóautó már kirobogott a műholdállomás kerítésén, és maga mögött hagyta a pusztítókat. A cirkálók továbbra is követték, de inkább csak olyan eredménnyel, mintha két izgága légy próbálna megállítani egy száguldó vadlovat.

A Főnök kényelmesen körbesétált a kiüresedett vezérlőteremben, és a gépkarabélyából kivett gránátokat komótosan elhelyezte az egyes konzolpultokon, tápegységeken és monitorokon. Sejtette, hogy pár perce maradt, míg a xenorgok rátörik az ajtót, és bár a sisakja megmaradt, a beépített gázálarc csak átmenetileg fogja megvédeni őt a bénító gáztól. Még egy utolsó pillantást vetett a helységre, ellenőrizte a fegyverét, majd szétlőtte a világítótesteket, és keresett magának egy félreeső sarkot, ahonnan rálátott a bejáratra. 
Hallotta, amint odakint összegyűlnek az idegenek, és elkeseredett igyekezettel próbálnak bejutni a vezérlőterembe. A központi helység ajtaja azonban nem egy egyszerű ajtó volt, már annak idején is tartottak egy terrortámadástól, hanem igazi páncélajtó. Persze ez sem állhatott ellen az idők végezetéig az erőszaknak, de adott valamennyi időt. Az adóantenna felőli járat túl szűk volt egy xenorgnak, a padló alatti alagútból egyesével felmászva pedig épp a Főnök fegyverének csöve elé érkeztek volna.
- Még nyolc perc – mondta magában a férfi.
Tamarára gondolt, és arra, hogy amikor az invázió elején épp szolgálatban volt, nem tudott hazamenni, hogy a családját biztonságba helyezze egy támaszponton, amelyekből később a kolóniák is megalakultak. Amikor végre elmehetett, és belépett a félig lerombolt házba, csak szétégett holttesteket talált, összesen ötöt. Ebből tudta, hogy egyvalaki túlélhette, ezért nem adta fel a reményt, hogy egyszer összetalálkozzon vele. 
- Hat perc – suttogta félhangosan.
Amikor egy menekültcsapatban megpillantotta a lányát, majdnem sírva fakadt. Nem tudta, mit tegyen – fusson oda, vagy várjon a megfelelő pillanatra. Az utóbbi mellett döntött, és ahogy Tamara felderítő lett, meggyőzte Tylon szakaszvezetőt, hogy vegye be a csapatába. Az első pár bevetésen csak páncélban mutatkozott előtte, de igazából nem tudta leplezni érzéseit, és a lány hamar gyanút fogott. Mosolygott, ahogy felidézte azt a folyosói jelenetet, amikor Tamara dühösen kifakadt, hogy miért koslat állandóan utána, és bókol neki annyit, ha nem is hajlandó levenni a sisakját előtte. Micsoda meglepetés volt, amikor erre felfedte az arcát!
- Négy perc – állapította meg, amikor az acélajtó átszakadt egy ökölnyi résen, és nyomban három fémhenger repült be a nyíláson.
Nem fogadta el az előléptetéseket, mert akkor idővel elhelyezték volna a kolóniáról, márpedig a lánya mellett akart maradni, és megvédeni őt, talán mintegy ellentételezéseként annak, hogy a többieket nem volt képes. Az ezredessel szemben kénytelen volt őszinte lenni, hogy igazolja magát, az Akadémiának pedig elegendő volt, hogy a Főnök így döntött. Az alapítók sosem kérdeztek vissza, ahogy akkor sem, amikor elutasította az új prototípusú páncélokat.
- Két perc.
A gáz kezdett szétterjedni a szobában, és a xenorgok egyre nagyobb lyukat vágtak az ajtón. Ők sem mertek belőni, nyilván tudták, hogy ha vissza akarják szerezni a műholdjaik felett az irányítást, szükségük lesz a berendezésekre.
- Egy perc.
Először csak két földönkívüli bújt be a szétolvasztott ajtórésen, majd a nyomukban egyre újabb és újabb lények. A Főnök nem hallotta, mit beszélnek, mert ők is rádiót használtak a sisakjukban, de sejtette, hogy kit és mit keresnek. Nyilván észrevették a gránátokat, és talán úgy gondolták, hogy még időben érkeztek ahhoz, hogy megelőzzék a robbanást. Ám tévedtek, mert a Főnök karórájának csipogása jelezte, hogy letelt az idő, a műholdak megkapták, feldolgozták és visszaigazolták az új röppálya parancsokat. Nem volt szükség többé a vezérlőterem széles monitorjaira, xenorg feliratú billentyűzeteire, megannyi apró lámpájára, ezernyi kis kapcsolójára, halkan zümmögő áramellátóira és a többi megnevezhetetlen kütyüre.
Amikor az első sisaklámpa fénye beborította a sarokban üldögélő kevlár-ruhás férfit, az idegen lény csak egy csillogó tekintetű, mosolygó alakot látott, amint kilövi az utolsó megmaradt gránátot a szoba közepe felé, hogy annak detonációja berobbantsa az összes többi gondosan elhelyezett lövedéket – mindörökre elhallgattatva a darmstadti műholdvezérlő állomás valamennyi, akár földi, akár földönkívüli, szatellit irányítására alkalmas berendezését.

*

Amikor az invázió legelején a xenorgok egy pillanat alatt véget vetettek a földi műholdhálózat működésének, illetve később a légitámadások során lerombolták az adótornyokat és antennaállomásokat, gyakorlatilag a rádiózás hőskorába bombázták vissza az emberiséget. A katonaságnak mindössze a rövid távolságban működő adóvevők maradtak meg, ha nagyobb teljesítménnyel próbáltak sugározni, hamarosan cirkálók és bombázók jelentek meg, hogy szétrombolják a jelforrásokat. Nyolc kilométer sík terepen, egy vagy kettő városi környezetben, és mindössze pár száz méter épületekben – ez volt a maximális távolság három éven át, azaz egészen mostanáig.

Swetelsky ezredes alig két hónap leforgása alatt másodszorra találta magát szemben közel kétszáz csillogó vértezetű Elit Páncélossal a földalatti sportcsarnok hatalmas termében, ahol a kolónia minden katonája feszes vigyázban állt előtte. A műholdkapcsolat révén még legalább hússzor ennyi harcos nézte most őt képernyőkön, nem beszélve az Akadémia vezetőségéről, illetve a háta mögött álló fekete páncélos alakról, egy alapítóról. Akárcsak az első alkalommal, most is egy nehéz és kellemetlen feladat várt rá, amitől kiszáradt a szája, és kínosan érezte magát.
A Páncélosok szakaszai és közte, egy kis emelvényen, egy harci páncél feküdt a hátán, üresen. Üresen, mert az, akié lett volna, már nem volt köztük, hogy magára öltse.
- Parancsnokok, katonák, hölgyek és urak – szólalt meg szárazon Swetelsky. – Nem akarok, és nem is tudok hosszan beszélni, hiszen mindannyian tudják, miért vagyunk ma itt. Azért, hogy főhajtással emlékezzünk, és tisztelettel adózzunk egy katonának, aki a legbecsesebbet adta mindannyiunkért – az életét. Nincs olyan ember itt, vagy a monitorok előtt, aki ne tudná, kiről beszélek. Nem tudom, ki mit mondana, ha itt állna most az én helyemben, én mindössze annyit szeretnék mondani: Főnök, köszönjük!
Az ezredes tiszteletadásra emelte a kezét, amit legalább ötezer katona ismételt meg, szerte a földgolyón.

Az Akadémia mérnökei mindig is sejtették, hogy a földi műholdak nem semmisültek meg, csak valamilyen erőteljes zavarás miatt némultak el, ám elképzelni sem tudták, mi okozhatta ezt a hatást. Dr. Karl Raischlung beszámolója azonban fellebbentette a fátylat a titokról, és fény derült annak a tizenkét xenorg műholdnak a létezésre, amelyek a Földet bénító ölelésben tartva, átmeneti hallgatásra ítélték az emberi technika eme nagyszerű vívmányait. A főmérnök programmódosításának köszönhetően azonban ezek a nagy teljesítményű idegen szatellitek annyira eltávolodtak stratégiai pozíciójuktól, hogy nem voltak képesek tovább zavarni az összes műholdat, és ez lehetővé tette, hogy a kolóniák közvetlen, élő, audiovizuális kapcsolatot létesítsenek egymással, vagy az Akadémiával. Újra megjelentek az időjárási képek, ismét működött a felderítés, és természetesen a navigáció. Villámgyorsan lelepleződtek az addig rejtett xenorg állomások és támaszpontok, amelyeket a földi rakéták így könnyedén elérhettek, egy teljesen új frontot nyitva a háborúban.

- Katonák! – szólt az Akadémia alapítóinak jelen lévő tagja a csarnokban sorakozó páncélosokhoz. – Nem csak egy bajtársat, hanem egy barátot is búcsúztatunk ma, akivel évtizedes kötelék köt össze bennünket, alapítókat. Ha most itt lehetne, ugyanezt mondanám neki: Főnök, megtiszteltetés volt veled szolgálni. És bár ezúttal sem fogadnád el, az Akadémia alapítóinak nevében vezérezredessé léptetlek elő, és mint tiszteletbeli alapítónak, átadom a fekete páncélt.
Az éjfekete vértet viselő alak odalépett a szintén matt fekete, fekvő páncélhoz, és elhelyezte rajta a tábornoki rangjelzéseket. Ő is tisztelgett, majd az ezredes felé biccentett.
- Keiko Iyengar hadnagy!
A sorok között mozgás támadt, ahogy a nő előrelépett Swetelskyhez, aki továbbra is az emelvényen heverő páncél mellett várakozott.
- A darmstadti műholdvezérlő állomás elpusztításáért, illetve a globális műholdas kommunikáció helyreállításért végzett szolgálataiért az Akadémia nevében ezennel őrnagyi rangba léptetem elő. Gratulálok, Iyengar őrnagy!

Keiko magába roskadva ült főtiszti szálláshelyén, és az új páncélját bámulta. Álmaiban sem remélte volna, hogy olyan balszerencsés kezdet után, két hónappal a szinte teljes megaláztatást követően, őrnagyi rangot szerez, és ismét mindenki előre üdvözli őt a folyosókon. Ugyanakkor érezte, hogy már nem ugyanaz az ember, mint korában, valami végérvényesen megváltozott benne. 
Halk berregés zökkentette ki gondolataiból, ahogy valaki megnyomta az ajtócsengőt odakint. Nilo állt ott, és egy kis dobozt szorongatott a kezében.
- Ööö… őrnagy – kezdte szemmel láthatólag megilletődötten -, ezt a Főnök adta nekem, hogy majd adjam át neked… bocsánat, Önnek.
Ezzel Keiko kezébe nyomta a tokot, és félszeg mosollyal távozott. A nő összezavarodottan állt a lövész után nézve, majd a dobozra pillantott. Egy hétköznapi műanyagtok volt, amilyenben az Elit Páncélosok vértjeiben elhelyezett memórialapokat szokták tárolni. Még mindig kábán, az asztalán lévő komputerhez lépett, és gépies mozdulatokkal az olvasóba helyezte a kártyát. Pár másodperc után a monitoron a Főnök arca jelent meg, ahogy egy kicsiny, műszerekkel telezsúfolt helységben áll.
- Üdv, hadnagy – szólalt meg az ismerős hang a felvételről.
Keiko érezte, hogy mindjárt összecsuklik a lába, és erőtlenül az asztal előtt álló székbe rogyott.
- Közhelyesen hangzik, de ha ezt a felvételt nézed, akkor én valószínűleg már nem vagyok köztetek. 
Az őrnagy hálát adott az égnek, hogy leült, mert minden erő kifutott a tagjaiból. Csak döbbenten ült és a képernyőt nézte.
- Épp az adóantenna vezérlőjénél vagyok, átállítottam Karl utasításai szerint. Indulok vissza, de hadd mondjak el valamit négyszemközt, mert attól tartok, nem lesz rá több alkalmam.
A nő szeme sarkából egy vékony könnycsík indult el lefelé az arca élén.
- Számtalan tiszttel szolgáltam együtt, és sokuk köszönheti nekem a vállán lévő csillagokat. Remélem mostanra már a Te páncélodon is legalább egy arannyal több van, mint ez idáig. 
Keiko a vértje felé pillantott, ahol ugyan a csillagok száma nem változott, de arany helyett a főtiszti ezüst szín csillant rajta.
- De igazából nem is ez számít. Rád vagyok a legbüszkébb, mert tudom, honnan indultál, és tudom, hol tartasz most, amikor ezeket a képeket nézed. Nem könnyű igazi parancsnoknak, valódi vezetőnek lenni. Ennek ára van, amit mindenkinek meg kell fizetnie.
Az eddigi könnypatak folyóvá duzzadt az őrnagy szemében.
- Ez az utolsó lecke az én tankönyvemben, és csak Te ismerhetted meg. Vannak helyzetek, amikor merésznek és elszántnak kell lenni, amikor valóban fel kell rúgni a szabályokat. Ez most egy ilyen.
Keiko nem bírta tovább a Főnök tekintetét, az asztalra hajtotta fejét, és csak hallgatta a szavakat, miközben könnyei a kézfejéről a padlóra hulltak.
- Keiko! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű parancsnok leszel, és sose felejtsd el, amit itt Darmstadtban megtanultál. Nincsenek magányos hősök, csak csapatok, ahol néha valakinek hátra kell maradnia, hogy esélyt adjon a többieknek a végső győzelemre. Mert ebben a háborúban csak ez számít, és nem mi... A kiképzésednek ezennel vége, hadnagy. 
Keiko nem láthatta, ahogy a Főnök tiszteleg felé, majd lekapcsolja a sisakkamerát. A nő még mindig az asztalra borulva sírt, és ahogy a könnyek végigmosták a kezét, úgy mosták le minden maradék büszkeségét a felvételen hallható szavak. Egyszeriben minden nagyravágyás, aggodalom és félelem egyetlen apró ponttá zsugorodott az életében, és eltűnt, mint egy homokszem a tomboló szélben. 
Nem, a Főnök nem halt meg, hanem ott volt őbenne, legbelül a szívében, ahonnan már soha nem fog eltűnni. De talán már nem is a Főnök volt az, talán nem is egy ember, hanem sokkal inkább egy eszme, egy lelkület, egy hagyaték.
Egy örökség, amelynek súlya van, és amely egy érett katonát kívánt, mint amilyen Keiko is szeretett volna lenni. Aki felvállalja a terhet, továbbviszi a stafétabotot, hogy mindaz, amit a nagy elődök képviseltek, ne vesszen el a feledés homályában. A nő felemelte fejét, letörölte a könnyeit, majd néhány apró mozdulattal egy új programot nyitott meg a számítógépén, és lassan, de határozottan gépelni kezdett a billentyűzeten.

*

Kérelem

Azzal a kérelemmel fordulok a kolónia parancsnokságához, valamint az Akadémia vezetéséhez és alapítóihoz, hogy minden eddigi előléptetésemet visszavonni szíveskedjenek. Amennyiben erre nincs lehetőség, akkor önszántamból, és saját akaratomból lemondok minden rangomról.
A továbbiakban rangnélküli katonaként kívánom folytatni szolgálatomat Swetelsky ezredes parancsnoksága alatt, még szakaszvezetői tisztséget sem vállalva a következőkben.

Tisztelettel,
Keiko Iyengar közlegény


***