Mikes Tódor a leghátsó padsorban ült a falusi iskolában, egymaga. Nem mintha olyan rossz tanuló lett volna, hogy kiérdemelte a szamárpadnak nevezett helyet, hanem sokkal inkább osztálytársai piszkálódásai miatt látta jobbnak a tanárnő, ha a vékony, szemüveges kisfiú egyedül ül, kevésbé céltáblájaként társainak.

Tódor nagyon szerette a tanárnőt és az órákat, tulajdonképpen az egész iskolát, csak a szünetektől rettegett, amikor a többi fiúnak, de még egy-két lánynak is, a kedvenc szórakozása volt, hogy csúfolták vagy véletlenül nekiszaladtak a fogócska hevében, amelynek következménye mindig az lett, hogy Tódor sajgó tagokkal a földön találta magát. Már nem is pityeredett el, mint kezdetben, csak akkor lábadt könnybe a szeme, ha a szemüvege is megsérült, mivel az optikus igencsak drágán dolgozott a gyalogosan kétórányira lévő városban, és Tódorék nem engedhették meg maguknak, hogy csak emiatt beutazzanak oda. Apukája és két idősebb bátyja most valahol a fronton szolgáltak, a nagy háborúba őket is behívták, a kisfiú anyjával lakott a szerény házban, amelynek tetejét igencsak megtépázta a viharos ősz. Olyan hideg és nyirkos volt a padláson így télidőben, hogy kénytelenek voltak lehozni még azt a pár cihát és kolbászt is, amit ott tároltak.

Karácsony közeledtével valamelyik méltóságos úr egy útiládányi ajándékot küldött a falu iskolájába, köztük többtucatnyi tábla eredeti osztrák csokoládét. Tódor életében egyszer evett csokoládét, amikor tizedik születésnapján apja bevitte a városba, és egy cukrászdában megehetett egy egész szelet csokitortát. Bár ez két évvel ezelőtt történt, a kisfiú jól emlékezett az édes és selymes ízre, és arra, hogy apja szótlanul mosolyogva nézte végig, amíg ő evett, mert arra már nem futotta, hogy ő is egyen egy szeletet.
- Köszönjük meg a méltóságos úrnak és természetesen a Mindenhatónak is, hogy mindezeket az ajándékokat kaptuk – mondta a tanító néni, miközben mindenki megkapta a maga kis csomagját. – Ne legyetek önzőek, mindenki ossza meg testvéreivel vagy barátaival a csokoládét, mert a Mindenható lát benneteket odafentről, és nem szereti, ha nem osztoztok meg. Most menjetek, holnap reggel találkozunk!
Tódor igyekezett a tanárnő mellett meghúzódni, aki talán sejtette, hogy mi történne a csokival, ha a fiú magára maradna a diáktársaival, ezért a kapuhoz ment, hogy pár szót váltson a portással, gondosan figyelve, hogy Tódor le ne maradjon mögötte. Amint az utcára lépett, a kisfiú olyan sebesen nekiiramodott, hogy zihálva esett be a házuk ajtaján.
- Téged meg, mi lelt Tódor? – csodálkozott rá az édesanyja. – Csak nem kergettek megint? Szétcsapok köztük, csak tolja ide valamelyik a képét!
- Semmi baj, anya. Csak hideg van.
- Itt jól befűtöttem, de azért éjjel majd rakj a kályhába – mondta az anyja, mert aznap este siratóasszonynak készült a szomszédos faluba; télen kevés volt a munka a gazdaságban.

Jóval éjfél után járhatott az óra, amikor Tódor felébredt, és álmos szemekkel tett pár hasábot a pislákoló tűzre. Megvárta, míg fellobban a láng a fa körül, és igyekezett volna vissza a meleg ágyba, amikor pillantása a konyha falán lógó feszületre esett.
- Ne legyetek önzőek… - visszhangzott fejében a tanítónő hangja és a fiúnak azonnal eszébe jutott, hogy ő bizony még senkivel sem osztotta meg a csokoládét. Testvérei nem voltak odahaza, barátja…, barátja pedig nem volt. Elővette a fél tábla csokoládét a könyvei közül és tanácstalanul nézett körbe. Egyedül volt.
- Kedves Istenem – mormolta maga elé –, nem tudom kivel megosztani a csokoládét. Kérlek, ne haragudj meg rám.
Szinte ugyanekkor furcsa motoszkálást hallott odafentről, a padlásról. Csak egy pillanatra dermedt meg, majd felnevetett. Persze, ez csak a bagoly, ami beköltözött a gerendák közé még tél elején. Ő volt a másik pápaszemes a faluban, ahogy anyukája nevezte a madarat.
Tódor nem sokat habozott, felkúszott a padláslétrán és megborzongott, amikor megcsapta a decemberi fagy. Óvatosan araszolt előre a sötétben, tudta, hogy hol van az öreg bagoly tanyája. A holdfény besütött a zsupfedél lyukain és Tódor hamarosan karnyújtásnyira állt a madártól, amely mozdulatlanul nézte a kisfiút.
- Tessék, barátom – nyújtotta felé Tódor a csokoládé egy nagyobb darabját.
Mivel a bagoly nem nyúlt érte, letette elé a drága édességet és hátrább húzódott. A madár türelmesen bámulta, majd pár perc után belecsípett a csokoládéba. Tódor boldogan mászott le a létrán, és a feszület előtt megállva mosolyogva keresztet vetett. 

Ez az írás egy főiskolai feladat volt, Szépírás órára, ahol a megkötés az volt, hogy a szövegben szerepeljenek az alábbi szavak, a történetbe logikusan beleszőve: padlás, bagoly, két barát, szórakozás, csokoládé.