Irwin Braddock a viktoriánus stílusú szoba hatalmas, hat részre osztott ablaküvege előtt állt, és kibámult a három emelet mélyben nyüzsgő Decker Street délelőtti forgalmára. Nem volt odalent semmi szokatlan – elegáns, elektromos hajtású automobilok gördültek a macskaköves burkolaton, egy bronzdíszes villamos-szerelvény siklott tova a síneken, a járdákon pedig a kellemes kora őszi időjárásnak megfelelően, felöltőbe öltözött urak és kiskabátot viselő nők lépdeltek, ki sietősen, ki ráérősen. Majd tizenöt méter magasból a széles utca lüktetése hasonlított egy méhkaptár látszólag kaotikus, ám mégis pontosan megkoreografált mozgására, és Braddock éppen ezt a kiszámítható logikát kedvelte benne, mely nyugalommal töltötte el rendkívüli dolgokra képes elméjét. Nem így érzett a sötét tónusú bútorokkal berendezett nappaliban üldögélő társa, Dr. Vice Monroe, aki inkább a London Times reggeli kiadásának szentelte figyelmét. A komoly, belpolitikai hírek után, a külpolitikát futotta át, de inkább csak a címsorokat olvasta el, hátha valamelyik felkelti a kíváncsiságát. A vaskos lap egyébként akár az egész délelőttjét lefoglalta volna, irigyelte is Braddockot, aki képes volt negyed óra alatt kiszűrni a leglényegesebb információkat. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy próbára teszi barátját a legfontosabb cikkek kapcsán, de aztán letett róla, Braddock ugyanis nem kedvelte az ilyen felszínes memóriajátékokat, ahogyan ő nevezte. Látván, hogy Braddock hosszú percek óta mozdulatlanul, a háta mögött összekulcsolt kézzel szobrozik az ablaknál, azért mégis csak megtörte a csendet: - Nem zavarnám meg csendes szemlélődését, Braddock, ha nem lenne az az érzésem, hogy unatkozik. Vagy rosszul látom? A középkorú férfi nem mozdult. - Kedves barátom - kezdte -, ismer már jónéhány éve, így tudhatja, hogy sosem unatkozom. Amit Ön annak lát, az nem más, mint hogy az elmém éppen keres valamit, ami kellőképpen lekötné, legalábbis jobban, mint a Decker Street amúgy bámulatos forgataga. - Azaz unatkozik – jegyezte meg magában a fiatal doktor, de ki még véletlenül sem mondta. Ehelyett inkább félbehajtotta az újságot a bűnügyi rovatnál, és rábökött egy rövid cikkre az oldal alján. - Nem lenne kedve inkább ezzel a furcsa rablás-sorozattal múlatnia az időt? Már megint történt egy rejtélyes betörés a Wandsworth kerületben. Ez már a negyedik ilyen eset két hónap alatt, igazán érdekes, nem gondolja? - Érdekes? – fordult kissé hátra Braddock. – Már mitől lenne ez érdekes? Dr. Monroe meglepett arcot vágott. - De hiszen ez egy bűntény, amit eddig a Scotland Yard detektívjeinek sem sikerült megoldania! Magát pedig kifejezetten érdeklik az ilyen megmagyarázhatatlan esetek, nem? Braddock úgy pillantott a kényelmes fotelben fészkelő barátjára, ahogyan egy szülő tekint értetlenkedő kisgyermekére. - Kedves Dr. Monroe – kezdte -, azért, mert a Scotland Yard nem képes megoldani egy ilyen egyszerű ügyet, az nem azt jelenti, hogy az eset megmagyarázhatatlan, vagy pláne rejtélyes lenne. - De Braddock, csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy Ön tudja miként követik el ezeket a nem mindennapi betöréseket? – mondta megrökönyödve Monroe. Természetesen tisztában volt vele, hogy Irwin Braddock Anglia talán legnagyszerűbb detektívje volt, és bár maga is részese lehetett nem egy nyomozói bravúrjának, arra nem tudott visszaemlékezni, hogy Braddock valaha is az otthonában ülve, pusztán újságcikkekre hagyatkozva, megoldott volna egy bűntényt. - Fejtse ki, Braddock, könyörgöm – adta meg magát végül Monroe. Braddock egyáltalán nem sietve ellépett az ablaktól, komótosan leült egy másik, magas támlás fotelbe, és lábát keresztbe vetve, a doktorra nézett. Szikár arcát rövidre nyírt, őszülő szakáll keretezte, de a bajusza alatt, a szája sarkában, mindig valami halvány mosoly játszott. - Olvassa el nekem, drága Monroe, mit ír ezúttal az újság – mondta, majd lehunyta a szemét. - Kérem, ezer örömmel. Nos, azt mondja, hogy… igen, itt is van. Újabb rejtélyes rablás a magasban. Immáron negyedik alkalommal csapott le a titokzatos tettes, amikor tegnap késő este egy hatodik emeleti otthonba hatolt be, ugyanolyan észrevétlen és kifinomult módszerekkel, ahogyan korábban. Ezúttal is kizárólag ékszereket zsákmányolt, és akárcsak eddig, a lakásban található készpénzt megmagyarázhatatlan módon érintetlenül hagyta. A Scotland Yard szerint a tettes, vagy tettesek, most is az ablakon keresztül jutottak be az üresen álló rezidenciába, mialatt a tulajdonos és családja egy közeli színházban töltötte az idejét. A nagyjából 30 méteres magasságban lévő lakásba feltehetőleg a tetőről leereszkedve hatoltak be, bár a nyomozók szerint ez a sötétben, a meredek szögű, és az esőtől nedves cseréptetőn, hihetetlen ügyességet és merészséget igényelhetett. Azt sem zárják ki, hogy a betörők az utcaszintről kapaszkodtak fel, bár ez ugyanolyan nyaktörő mutatvány kellett hogy legyen, és bizonyára nem maradt volna észrevétlen. Bár Wandsworth kerület vezetése a korábbi hasonló bűncselekmények után nyomravezetői díjat is felajánlott, ezidáig senki nem tudott értékelhető információt adni a különös esetekről, amelyek immár példátlanok London életében. Csak reménykedni tudunk, hogy a Scotland Yard mihamarabb a vakmerő elkövetők nyomára akad, mielőtt újabb betörés történik. Dr. Monroe az ölébe eresztette az újságot, és érdeklődve a még mindig csukott szemmel ülő Braddockra nézett. - Hallgatom, Braddock. A detektív kinyitotta a szemét, és felvette az előtte lévő asztalon gondosan elhelyezett pipáját. Dohányt töltött bele, és a doktorra pillantott: - Előbb halljam a maga véleményét, kedves barátom. Monroe meglepődött, nem is annyira a felkérésen, hiszen ismerte Braddock stílusát, hanem azon, hogy mit is remél tőle hallani, ebben a valóban titokzatos ügyben. - Gondolkozzon, Dr. Monroe – bátorította a szemüvege mögött tanácstalanul pislogó barátját Braddock. - Én nem is tudom – hezitált Monroe -, fogalmam sincs. Számomra zavaros az egész, például, hogy miért hagyták hátra a készpénzt? Az a legegyszerűbben elkölthető, nem? Azzal nem kell orgazdát keresni vagy rejtegetni. Emlékszik a második ügyre, Braddock? Akkor az ellopott ékszerek értéke messze elmaradt a készpénztől, mégsem vettek el belőle egyetlen fontot sem. Braddock türelmesen hallgatta barátja kifakadását, és időközben rágyújtott a pipára. Kényelmesen hátradőlt, és élvezettel eregette az édeskés illatú dohányfüstöt a szoba magasan lévő mennyezete felé. - Doktor, doktor – szólalt meg, amikor Monroe végül elhallgatott -, soha ne vesszen el egy apró részletnél. Ez is csak olyan, mint egy keresztrejtvény. Ne ott kezdje, ahol nincs ötlete. Kezdje ott, ahol meg tudja ragadni, és abból kiindulva haladjon tovább. De ha már ezt az aspektust hozta szóba, igazán egyszerű a megoldás. Dr. Monroe meglepve nézett rá: - Egyszerű? - Persze. Hiszen ez azt bizonyítja, a tettes nem Angliában vagy a kontinensen akarja felhasználni a zsákmányt, ahol a fontot örömmel elfogadnák tőle, hanem olyan helyen, ahol a drágakövek jobban csillognak, mint a mi jó öreg brit bankóink. Mondjuk Ázsiában vagy Dél-Amerikában. - De ha a tettes nem angol vagy európai, akkor hogy-hogy itt követi el a bűncselekményeket? Állandóan utazik? Braddock elismerően bólintott: - Látja, Dr. Monroe, most gondolkodik. Méghozzá jó irányban gondolkodik. Bizony, az elkövető sokat van úton, és távoli helyekre tart, ahol kedve szerint túladhat a zsákmányon, a lebukás legkisebb veszélye nélkül. Ott, ahová megy, ugyanis fogalmuk sincs a londoni eseményekről. A doktor kezdte megérteni, mire akar kilyukadni Braddock: - Tehát a rablónk egy olyan ember, aki távoli vidékekre utazik, és a betörések után gyorsan elhagyja az országot, majd mire visszatér, már biztonságban van, mert túladott az ékszereken. Braddock egy apró biccentéssel jelezte egyetértését. - Egy tengerész! – kiáltott fel diadalmasan Monroe. - Nana – vágott közbe Braddock -, az ötlet ígéretes, ám azért ne kapkodja el a következtetéseket. A doktor kissé lelombozódott, de azért belül büszke volt magára. - Fogja újra az újságot, Monroe, és akkor nézze meg a hajók indulását. A férfi gyorsan lapozni kezdett a Times vége felé, ahol a tőzsdeárfolyamok után meg is találta a kifutó és beérkező tengeri hajók listáját. - Ami azt illeti – kezdte lassan -, ha jól látom, ma hajnalban egyetlen olyan hajó sem indult, amely ne a kontinensre vagy Indiába tartott volna. Azaz nem ment olyan helyre, ahol a font nem használatos. - Azért ne csüggedjen, Dr. Monroe. Közelebb jár a megoldáshoz, mint pár perccel ezelőtt, és sokkal közelebb, mint a Scotland Yard. A doktor zavartan nézett Braddockra, aki ezúttal egyértelműen hamiskásan mosolygott. - Ne kínozzon, Braddock, bökje már ki! A nyomozó kiélvezte a helyzetet, és ráérősen eleresztett még két-három füstpamacsot, mielőtt megszólalt. - Nos, azzal beletalált, hogy az illető messze földekre utazik, és még az is elképzelhető lenne, hogy tengerész létére kiválóan mászik, ám akkor is, miért ragaszkodna mindig a legfelsőbb emeletekhez? Egyszerűbb és biztonságosabb lenne, ha mondjuk a második vagy harmadik szintre kapaszkodna fel. Nem, nem. Az emberünk bizony a magasból érkezik, ezért nem hajós, hanem léghajós! Dr. Monroe szeme elkerekedett. - Hiszen Wandsworth, ahol a betörések történtek, nem csak tengeri kikötő, hanem a léghajók dokkja is, nem igaz? Nézze csak meg, biztos vagyok benne, hogy ma hajnalban egy ilyen repülő hajó elindult Londonból, és igencsak távolra ment. A doktor ismét felemelte a Timest, és kikereste a léghajók adatait. Hamarosan meg is találta, amit Braddock várt, a Negro Bento brazil léghajó valóban kora reggel indult Rio de Janeiro felé. A detektív nem szólt, barátja csillogó tekintetén látta, hogy amaz igazolta a feltevését. - Lefogadom, hogy ha összeveti a rablásokat annak a bizonyos léghajónak indulásaival, meglepő felfedezést fog tenni. Monroe lenyűgözve bólogatott, de aztán mégis csóválni kezdte a fejét. - Csak nem azt akarja mondani, hogy a gazember egy léghajóval száll a házak fölé, és arról ereszkedik le? Azt észrevennék… Braddock mutatóujjával nemet intett. - Ugyan, ugyan, azt valóban meglátnák és meghallanák. De ha csak egy kicsiny menekülőhajót használ, azt nem. És mint Ön is tudja, a nagy teherszállító léghajókon van legalább egy ilyen jármű, vészhelyzet esetére. - Úgy érti, a tettes…, mondjuk úgy…, kölcsönveszi a menekülőhajót? Arról is tudna valaki a legénységből, nem gondolja, Braddock? - Persze, hogy tudna. És aki tudna, az nyilvánvalóan benne van az egész gaztettben. Gondolom azt maga sem hiszi, hogy valaki egyedül képes lenne erre? A hajót a magasban kell tartani, pontosan a kiszemelt épület fölött, máskülönben a légáramlatok elsodornák. Úgyhogy a legvalószínűbb elkövetők épp azok, akiknek módjában áll a legénység távollétében elkötni és üzemeltetni a menekülőhajót. Így már talán a Scotland Yardnak sem lesz olyan megerőltető megoldania ezt a rejtélyes ügyet, igaz, Dr. Monroe? A doktor önkéntelenül is felnevetett. - Kiváló, Braddock, kiváló! Ahogyan Ön elmondja, szinte szégyellem magam, hogy nem jöttem rá egyedül. Elképesztő! - Ugyan, ugyan, kedves barátom, ez csak elemi logika – somolygott Braddock, és hátradőlve a fotelban, átadta magát a pipája élvezetének.
2
Braddock és Dr. Monroe a méretes kanapén üldögéltek, és az elfogyasztott ebéd után épp indiai teát kortyolgattak, kevés mexikói vaníliával megízesítve, amikor ismerős kopogtatás hallatszott az ajtó felől. - Jöjjön csak be, Mrs. Roamer! – kiáltott Braddock. Az idős, ősz hajú házvezetőnő magabiztosan lépett a szobába, majd a padlón elszórt újságokat és könyveket ügyesen kikerülgetve a férfiakhoz lépett, hogy átadjon egy névjegykártyát. - Azt hiszem, sürgős az ügy, Mr. Braddock – suttogta alig leplezett izgalommal. A detektív rápillantott, majd a kártyára, végül fejét kissé oldalra billentve mögé nézett, ahol ekkor már egy elegánsan öltözött, erőteljes testfelépítésű, fekete szakállas férfi állt a küszöbön, finom kalapját türelmetlenül markolászva. - Ah, jöjjön be, Sir Walter – intett felé Braddock, és felemelkedett a székből, hogy illően fogadhassa az illusztris látogatót. – Csatlakozna hozzánk egy kellemes teára? - Talán egy másik alkalommal, Mr. Braddock – hárította el a meghívást a középkorú férfi, és leplezve meglepődését a nagyméretű szoba rendetlensége láttán, beljebb lépett. Dr. Monroe szintén felkelt, és ügyetlenül próbálta a csészéket mihamarabb Mrs. Roamer kezébe adogatni. Braddock az egyik fotelre mutatott, amelyben a doktor ült a délelőtt, és hellyel kínálta a váratlan vendéget. Ő maga az ablakhoz ment, kedvenc helyére, ahonnan kiváló kilátása nyílt az utcára. - Mit tehetünk Önért, uram? – kérdezte végül Braddock, amikor a házvezetőnő mögött becsukódott az ajtó. - A közreműködését kérném egy igen kényes és felettébb különös ügyben, Mr. Braddock. Sir Walter Kensley hangja nyugodt volt ugyan, de érezhető feszültség húzódott meg az álarca mögött. Kalapját továbbra is az ujjai között sodorta, és a fotel szélén ült. - Kérem, mondjon el mindent az elejétől, Sir Walter – kérte Braddock. A férfi kissé kelletlenül pózt váltott a fotelben, majd lassan beszélni kezdett. - Nem tudom, vajon hallott-e már rólam, Mr. Braddock, de van egy közös ismerősünk, Lord Marrigan, aki igen elismerően szólt Önről, és a képességeiről a rejtélyes bűnügyek felderítésében. Ezért is bátorkodtam Önhöz fordulni, mert nemrégiben sajnos elloptak tőlem valamit, amit igazán vissza szeretnék kapni. - Miért nem fordul a rendőrséghez, Sir Walter? – kérdezett közbe Braddock. A férfi fanyar grimaszt vágott: - Nos, az a helyzet, hogy ez a valami… - kezdte, de a detektív ismét megakasztotta. - Elnézést kérek, de lehetnénk ennél konkrétabbak? Kensley hátrasimította egyébként kifogástalanul fésült, sűrű, fekete haját, és folytatta: - Hogyne, persze. Egy egyiptomi halotti maszkról van szó. De ne gondoljanak valami nagyon értékes vagy híres darabra, ez egy hétköznapibb maszk, amely Hemiunu hercegé volt. Dr. Monroe nem tudta megállni, hogy fel ne kiáltson: - A Kheopsz piramis építésze? Te jó ég! Braddock szúrós pillantást lövellt felé. - Igen, az övé. Ennek ellenére nem számít kuriózumnak, higgyék el, én értek hozzá. - Ön tehát műgyűjtő? – tudakolta Braddock. - Igen, és meglehetősen ismert ezekben a körökben. Mégis, vannak egyedi darabjai a kollekciómnak, amelyek nem teljesen hivatalosan vannak a birtokomban. Például ez a maszk is ilyen… nagyon kevesen tudják, hogy az enyém, illetve hogy nálam van, mert…, mert ha kiderülne, akkor az egyiptomi kormány jogosan követelhetné vissza. Gondolom érti, mire célzok. Braddock bólintott: - Hogyne, tökéletesen. Kérem, folytassa. - Szóval két héttel ezelőtt ellopták tőlem a maszkot, és azóta sem tudok róla semmit. Nem kértek érte pénzt, nem bukkant fel a kereskedőknél, teljesen eltűnt a szemem elől. Félek, ahogy múlik az idő, egyre kisebb esélyem lesz, hogy visszaszerezzem. - Nem ismerem annyira ezt a területet – szabadkozott Braddock -, de nem lehetséges, hogy korai lenne még a tolvajnak vevőt keresnie rá? Talán kivárja, hogy elcsituljanak a hullámok. Sir Walter a fejét rázta: - Nem, nem, Mr. Braddock. Ez egy nagyon különleges rablás volt, hiszen semmi mást nem vittek el, pedig higgye el, lett volna még mit. Ezért szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy megrendelésre tulajdonították el, ám a motiváció csakis a visszavásárlás lehetett egy magasabb áron. - De miért gondolja ezt, Sir Walter? – érdeklődött Dr. Monroe. - Nem ez lenne az első ilyen eset, sajnos – mondta a férfi nagy sóhajjal. – Akárki is lopta el, tudnia kellett, hogy nem mutathatja meg másnak, vagy nem bocsáthatja áruba, mert a kapcsolataim révén előbb-utóbb tudomást szerzek róla. Egyszerűen nem tud mit kezdeni vele, és nem tudja olyan helyre vinni, ahol rá nem akadnék. - Braziliába sem? – vetette közbe a doktor. - Tessék? Braziliába? Ez most hogy jutott az eszébe? – értetlenkedett Kensley. - Ööö, nem, semmi, csak úgy…, elnézést – mentegetőzött Monroe, miközben Braddock szemrehányóan nézett rá. - Nézzék, lehet, hogy már csak későn, de higgyék el, megtudnám, ha valaki eladásra kínálná. Műgyűjtőként kifejezetten rajongok az ókori egyiptomi tárgyakért, ha valami a piacra kerül, szinte nyomban értesülök róla. - Megértem – szólalt meg Braddock -, tehát azt kizárja, hogy azok közül, akik tudták, hogy az Ön birtokában van a maszk, bárki is megbízást adott volna arra, hogy lopják el? - Nem, nem ezt mondtam, hanem azt, hogy ha így is történt, akkor már jelentkeznie kellett volna valakinek, hogy visszavásárlásra felkínálja. Két hét túlságosan is hosszú idő, ennyit nem szoktak várni. Ilyenkor a tolvaj azt használja ki, hogy a tulajdonos felindult és elkeseredett, és mindenre hajlandó, még meggondolatlanul egy magasabb árat is kifizet. Egy idő után azonban az illető kezd beletörődni a veszteségbe, és már nem olyan könnyű kihasználni az érzelmeit. Ezért gondolom, hogy itt most másról lehet szó, csak nem tudom, miről. De talán Ön, Mr. Braddock, rá tudna jönni, sőt, bizonyára vissza is tudná szerezni a maszkot. Lord Marrigan legalábbis biztosított felőle, hogy ha valaki képes erre, akkor az Ön. És természetesen nem leszek hálátlan anyagi téren sem. Mit mond, Mr. Braddock, számíthatok a segítségére? A nyomozó nem felelt azonnal, de Dr. Monroe már jól ismerte a barátja szürke szemében felragyogó különös tüzet, amely az érdeklődését felkeltő ügyek alkalmával gyúlt ki, és biztosra vette Braddock igenlő válaszát.
3
Sir Walter Kensley London legelegánsabb kerületében, a Mayfair-ben lakott, egy kovácsoltvas kerítéssel körbevett, ritkás parkkal övezett, gótikus-viktoriánus épületben, amely jól látható volt az utcáról is. A kétszintes ház stílusa tökéletesen illett a lakója műkedvelő és műgyűjtő természetéhez, a falakat apró díszítőelemek ékesítették, a sarkokban zömök vízköpők guggoltak, az ereszeken kőcsipkék sorakoztak. Belépve a hatalmas előcsarnokba Dr. Monroe nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egy múzeumba toppant: festmények, szobrok, fegyverek és megannyi egzotikus használati tárgy borította a textiltapétás falakat és a mahagóni polcokat. A mennyezetről alácsüngő csillár minden bizonnyal egy középkori vár tróntermét díszíthette egykoron, a terem közepén álló kerek asztal pedig talán egyenesen Artúr király legendás lovagi asztala lehetett. Maga Irwin Braddock is lenyűgözve szemlélte a gazdagon berendezett helyiséget, bár jól leplezte bámulatát. Természetesen az sem kerülte el a detektív figyelmét, hogy az ablakokat hüvelykujjnyi vastagságú vasrácsok fedték. - Minden elismerésem, Sir Walter – köszöntötte az eléjük siető házigazdát Braddock, enyhén meghajolva. – Pazar gyűjtemény. - Nagyon köszönöm, uraim, kérem fáradjanak beljebb – invitálta őket Kensley, miközben egy idősebb inas átvette a vendégek kabátjait. Átmentek a szomszédos teaszalonba, ahol ugyancsak a világ különböző tájairól származó, apróbb dísztárgyak alkották a szoba dekorációját. Dr. Monroe néhány indiai eredetű motívumot is látott itt, amelyek őhozzá is közel álltak, a szubkontinensen töltött évek miatt. De volt itt számos afrikai, elsősorban Egyiptomból eredő tárgy is. - Történt esetleg valami említésre méltó azóta, hogy tegnap délben nálunk járt? – kérdezte Braddock Sir Waltert amikor már felszolgálták nekik a teákat. - Semmi – rázta a fejét amaz. – De hálás vagyok, amiért elvállalta az ügyet, Mr. Braddock, máris jobb érzésem van. A detektív biccentett, de nem szólt semmit, egyszerűen leperegtek róla az ehhez hasonló bókok. Tudta, hogy mire volt képes, ezért nem igazán értékelte ezeket a megjegyzéseket. Nem önteltségből, hanem mert nem volt benne semmilyen becsvágy, viszont annál több szerénység. - Gondolom mihamarabb látni szeretné, hol tároltam a maszkot, és honnan tűnt el – vetette fel a házigazda. - Igen, az mindenképpen szükséges lenne – válaszolt Braddock. A trió felsétált a lágy ívben kanyarodó kőlépcsőn az első emeletre, miközben a puha szőnyeg minden léptük zaját magába nyelte, és a puszta kőfalakról előkelő nemesek portréi figyelték mozdulataikat. A folyosóra érve hamar egy masszív, bronzpántokkal megerősített faajtó elé értek, ahol a házigazda váratlanul megtorpant: - Elnézést, uraim, de azt kérném, hogy várjanak az ajtó előtt pár pillanatot. Máris beengedem Önöket. Ezzel egy több-tollas kulccsal kinyitotta az ajtót, eltűnt mögötte, és csak úgy fél perc után bukkant fel ismét: - Köszönöm a türelmüket, fáradjanak be – mondta, ám még Dr. Monroe-nak is feltűnt, hogy mennyire szűkre nyitotta előttük az ajtót, amit gondosan visszazárt, miután beléptek. A befüggönyözött, ezért villanyizzókkal tompán megvilágított dolgozószobában álltak, amelyben Sir Walter az igazán ritka és értékes műtárgyakat tartotta. A helyiséget egy robosztus, fekete, rézelemekkel díszített íróasztal dominálta, az előtte álló magastámlás karosszékkel stílusos párt alkotva. A falak mentén elhelyezett üvegvitrinekben ízlésesen elrendezve sorakoztak a kuriózumnak számító régészeti leletek, az ókorból és a középkorból származó dísz- és használati tárgyak, valamint olyan dolgok, amelyekről a doktor elképzelni sem tudta, mik lehetnek. Tulajdonképpen a szoba minden berendezési tárgyából áradt a múlt szelleme, a régi mesterek ügyessége, és természetesen az drágaság aurája. Ám ami ennél is meglepőbb volt, hogy a helyiség, a bejárati ajtó nyílásával ellentétes falán, amelyet szinte teljesen könyvespolcok uraltak, egy rendkívül ügyesen álcázott rejtekajtó volt, amely egy szomszédos, ablaktalan szobába vezetett. Ebben a detektív és társa valódi ritkaságokat pillanthatott meg, olyanokat, amelyeket bármelyik múzeum főhelyen állítana ki, ha megszerezhetne. Nem kétséges, hogy a műgyűjtők aranybányája volt ez, hosszú évek és megannyi pénz kellett hozzá, hogy ezek mind Sir Walter birtokába kerüljenek. Mindössze egyetlen nem odaillő berendezés volt a szobában, egy masszív, tömör acélszéf. - Ez egy Brazer Welterox trezor – mutatott rá Kensley. – A legbiztonságosabb, ami manapság beszerezhető. - És feltételezem a halotti maszk is ebben volt – jegyezte meg Braddock. - Pontosan. - Nem bánja, ha megvizsgálom? – tudakolta a detektív. - Csak tessék. Ki is nyitom, ha óhajtja. Braddock az övére csatolt lapos bőrtáskából elővette vaskos szemüvegét, amelyben többek között egy speciális nagyító is helyt kapott, majd alaposan átnézte a széf ajtaját kívül-belül, a zárszerkezet látható elemeit és a bonyolult fogaskerekeket, amelyek rögzítették az ajtót a vázban. Majd elkérte Sir Waltertől az összetett kulcsot is, és azt is tüzetesen megvizsgálta. A svájci Welterox széfek nem a megszokott páncélszekrények mintájára működtek, nem volt bennük számokkal ellátott tárcsaszerkezet, hanem a nyitáshoz használt kulcs volt egy teljesen egyedi, különlegesen kialakított, leginkább egy gömb formájú óraműhöz hasonlító szerkezet, amely elfordításkor összekapcsolódott a széf zárszerkezetének ugyancsak egyedi fogaskerekeivel. Minden széfnek saját kulcsa volt, nem létezett mesterkulcs vagy álkulcs. Úgy is árulták őket, hogy ha a kulcs elveszik, az ajtó semmilyen módon sem nyitható, csak úgy lehet hozzáférni a trezor tartalmához, ha szétvágják a krómmal edzett acéllemezeket. - A széfet a rabláskor felnyitva vagy becsukva találta? – vette le a szemüveget Braddock. - Kinyitva. - Kérem, Sir Walter, mondja el pontosan, mi történt. - Aznap délután itt voltam a szobámban, és bizonyos papírokkal foglalatoskodtam. A titokszobát nem nyitottam ki. Vacsorára a Rotary Klubba mentem, és késő éjszakáig maradtam. Amikor hazaértem, már semmihez sem volt kedvem és erőm, ezért visszavonultam a hálószobámba. - Bocsánat – vágott közbe a detektív -, akkor aznap este már nem jött be ismét a dolgozószobába? - Nem, nem, nagyon kimerült voltam. Megmosakodtam és nyugovóra tértem. Braddock bólintott. - Másnap reggel, a reggeli után, ismét feljöttem ide, de mindent rendben találtam. Átnéztem a postámat, majd néhány telefont intéztem. Ezek után nyitottam ki a rejtekajtót, és azonnal észrevettem, hogy a széf ajtaja nyitva állt. Így fedeztem fel a rablást. Braddock felemelte a kezét: - Tehát a dolgozószoba ajtaja zárva volt, kulccsal, de a széf nyitva? - Igen, amint észrevették, a dolgozószoba ajtaja mindig zárva van, akkor is, ha bent vagyok. A rejtett szoba ajtaja pedig csak addig van nyitva, amíg szükséges. És természetesen a trezor ajtaja is rendkívül rövid időre van csak kinyitva. A nyomozó halkan maga elé mormogott, mintegy egyetértően. - Feltételezem csak Önnek van kulcsa a dolgozószobához, ugye? Sir Walter bólintott: - Akárcsak a széfhez. - Mondja, Sir Walter, tud valaki más is erről a rejtett szobáról? - Nem, senki, Mr. Braddock, ebben biztos vagyok. De ha sejtené is, akkor sem tudná, hogyan kell kinyitni, ugyanis azt nem az ajtón kell. - Gondolom az is kizárt, hogy valaki véletlenül rájöjjön, hogyan nyílik ki az ajtó? - Teljesen kizárt – erősítette meg Kensley. - És semmi más nem hiányzott, ugye azt mondta? - Igen, minden más érték megvan. Ez felettébb furcsa egy átlagos betörőtől, nem gondolja, Mr. Braddock? - De, igen, ez az. Nyilván pontosan tudta, miért jött, és csak azt vitte el. - De honnan tudott a szobáról és a széfről? – horkant fel Kensley. – Honnan az ördögből tudhatta? Braddock nem nézett fel, továbbra is a széfet vizsgálta. - Igen, ez az egyik legfontosabb kérdés, de ne aggódjon, uram, rá fogunk jönni. Egyébként amikor kinyitotta a titkos szobát, nem vett észre semmi különöset? Minden úgy volt, ahogy szokott? Kensley nem felelt azonnal, majd bólintott: - Igen, minden rendben volt, semmi furcsaság nem volt. - És a széfnél? - Ott is. Miután meggyőződtem róla, hogy csakis a maszk hiányzik, a kulccsal visszacsuktam. - Az is gond nélkül ment, nem volt semmi szokatlan? - Nem, nem… azaz… Braddock felhúzta a szemöldökét. - Most, hogy kérdezi, de… amikor bezártam, a kulcs egy picit nehezebben fordult egy pillanatra, de aztán rendben volt. De lehet, hogy csak az idegességtől remegett a kezem, és azért történt, nem tudom. - Ez teljesen érthető lenne az adott helyzetben, sir – biztosította a detektív. - Megengedné, hogy a dolgozószobában is körülnézzek? Kensley először gondosan visszacsukta a titkosajtót, amely észrevehetetlenül belesimult egy könyvespolc paneljébe, majd udvariasan körbemutatott: - Parancsoljon, Mr. Braddock. Most már akár a függönyt is széthúzhatja. A következő bő negyed óra teljes csendben telt el, mialatt a detektív mindent aprólékosan szemügyre vett, a bejárati ajtótól kezdve a rácsos ablakon át, a mahagóni íróasztaltól a tömör fapolcokig. Még a könyvek elhelyezkedését és a függöny apró redőit is megvizsgálta. Dr. Monroe nem kezdeményezett felszínes csevegést a házigazdával, tudta, hogy ezekben a pillanatokban barátja erősen fókuszál, és minden egyéb inger csak hátráltatja őt. Végül Braddock itt is megállt az osztott üvegű ablak előtt, és kibámult az alant elterülő gondosan ápolt parkra. - Sir Walter – szólalt meg váratlanul -, történt a rablást megelőzően bármi olyasmi, ami szokatlan, példanélküli vagy meglepő lett volna? Esetleg változás a személyzetben, talán egy furcsa levél, egy buta incidens, vagy akár egy különös véletlen? Akármi fontos lehet, Sir Walter, még egy banális apróság is, kérem fontolja meg. A házigazda gondolkodóba esett, közben sűrű szakállát simogatta. - Talán igen, de nem tudom. Braddock érdeklődve pillantott rá. - Kérem, folytassa. - Tudniuk kell, uraim, hogy műgyűjtőként nem csak ügynökökkel állok kapcsolatban, hanem magánszemélyek is gyakran felkeresnek, ha megvételre kínálnak valamit. Számos tárgy van a gyűjteményemben, amely magánemberektől származik, vagyis közvetlenül is vásárolok arra érdemes tárgyakat. A detektív bólintott. - A betörés előtt két vagy három héttel, már nem emlékszem pontosan, de meg tudom nézni, ha kell, szóval felkeresett egy idősebb hölgy a kísérőjével. Megvételre kínáltak egy nyolc szobrocskából álló kollekciót a legfőbb hindu istenségekről. Egy darabot elhoztak mutatóba, Ganesha elefántfejű szobrát, amely lazuritból készült, a többiről csak rajzokat mutattak, de biztosítottak felőle, hogy ugyanolyan állapotban és minőségben vannak, mint Ganesha alakja. - Felkeltette a figyelmét a kollekció? – érdeklődött Braddock. - Igen is és nem is. Egyrészt igényes kidolgozású és valóban régi szobrokról van szó, ugyanakkor bevallom a hindu vallás nem igazán áll hozzám közel. Emellett az ára is kissé túlzó volt, darabonként ezer fontot kértek érte, ám a véleményem szerint öt vagy hatszáz fontnál többet nem érhetnek. Dr. Monroe alig hallhatóan megköszörülte a torkát. - Értem, Sir Walter, és mi volt az, amit igazából furcsának talált ebben? - Nos, a hölgy, aki az eladó volt, nem tűnt igazán lelkesnek vagy érdekeltnek az ügyben, legalábbis én úgy érzékeltem. Keveset beszélt, és néha úgy tűnt, nem is érdekli a tárgyalásunk. Többször elkalandozott a tekintete, és szerintem nem is figyelt ránk. Inkább a férfin látszott, hogy motiválja az ügylet. - Itt beszélgetett velük a dolgozószobában? - Nem, dehogy! Odalent a teaszalonban, ahol Önöket is fogadtam először. Sejtem mire céloz, Mr. Braddock, hogy talán felderítették a házamat, de biztosíthatom, végig a szemem előtt voltak, és a szalonnál tovább nem jutottak. Braddock elismerően meghajolt Kensley felé: - Ragyogó megfigyelés, sir. Végül mire jutottak? - Azt mondtam, át kell gondolnom, és időt kértem. A Ganesha szobrot itt hagyták, és a rajzokat is. Bevallom kevés időm volt vele foglalkozni, mert aztán közbejött ez a kellemetlen incidens. - Persze – erősítette meg Braddock -, roppant sajnálatos. Jelentkezett azóta a hölgy vagy a kísérője, érdeklődtek Önnél? - Igen, két alkalommal is. De megértették, hogy még nem döntöttem. - Ha nincs ellene kifogása, Sir Walter, megtudhatnánk a hölgy és az úr nevét, esetleg a címüket? - Persze, mindjárt előkeresem a férfi névjegyét, itt lesz a fiókban. - Lekötelez, uram. - Nem gond, Mr. Braddock. - Ne haragudjon, de amikor átnéztem a szobáját, Sir Walter, észrevettem egy elefántfejű szobrocskát azon a kis asztalon a sarokban. Netán az lenne az a bizonyos tárgy? Kensley gyanakodva felnézett, majd elmosolyodott: - Persze, hiszen semmi sem kerüli el a figyelmét, Mr. Braddock. Igen, az az. Tulajdonképpen azt is a széfben szándékoztam elhelyezni, de a betörés után valahogy kint felejtettem. Kicsit feszült vagyok azóta, sajnos, ezért bizonyos mellékes dolgokról hajlamos vagyok megfeledkezni. A detektív óvatosan a kezébe vette a kékes színű drágakőből kifaragott szobrot, és gondosan megnézte a szemüvegén át is. Egy elefánt fejű, de ember testű, kövér alakot formált a műtárgy, amely lótusz ülésben pózolt. Jobb kezét tenyérrel előre felemelte, balja az ölében nyugodott. Kensley nem túlzott, a szobor valóban aprólékosan és igényesen kialakított volt, az istenség szinte teljesen életszerűnek látszott. - Bámulatos munka – jegyezte meg Braddock, miközben egy lágy mozdulattal visszahelyezte Ganesha alakját az asztalkára. – Igazán szép. Megtekinthetném a rajzokat is, a többi szoborról? Sir Walter addigra már egy vékony mappát húzott elő az íróasztal felső fiókjából, és abból papírokat terített az asztalra. Ezeken rendkívül élethű, részletgazdag és árnyékolt ceruzarajzok mutatták be a másik hét hindu istenség szobrocskáit. Dr. Monroe nem tudta megállni, hogy ne dicsérje meg az ismeretlen grafikus tehetségét. - Igazán pazar kollekció – ismerte el Braddock is. – Mi a véleménye róluk műértő szemmel, Sir Walter? - Egyetértek Önnel, kiváló munka. Nem is ezzel van fenntartásom, hanem hogy személyesen nem érzem érintve magam. Tudják, nem ez a fő érdeklődési köröm, hanem Egyiptom, illetve az angol középkor. Ráadásul meggyőződésem, hogy irreális az ára is. Mindezt összevetve a tulajdonos érdektelenségével, nem hiszem, hogy komolyan megfontolnám a megvásárlását. - Megértem az álláspontját – helyeselt a detektív. Braddock még egyszer körbefuttatta a tekintetét a dolgozószobán. - Azt hiszem, Sir Walter, mindent megnéztem, amit kellett. Most nem is rabolnánk tovább az idejét, de feltétlen jelentkezem, ha kiderítetek valamit. Kérem, Ön is értesítsen, ha valami történik az ügyben.
4
Az elkövetkező három nap, amely borongós, esős időt hozott Londonra, egy kívülálló szemében nyilvánvalóan unalmasan és tétlenségben telt el, lévén Irwin Braddock ideje nagy részét a Decker street-i otthonuk ablakánál állva, illetve a kényelmes fotelben pipázva töltötte, talán pár rövid telefonhívást, és a magánkönyvtárukban való néhány kötet tanulmányozását leszámítva. Egyik délelőtt Dr. Monroe-nak el kellett mennie egy rendőrségi halottkémmel konzultálnia, egy ismeretlen tárggyal okozott szúrt seb ügyében, és amikor visszatért, barátját szinte ugyanabban a pózban ülve találta, ahogy pár órával korábban elvált tőle. Csak a szobában terjengő pipafüst lett sűrűbb és szúrósabb illatú, úgyhogy Monroe azonnal ablakot is nyitott, mint Braddock kéretlen egészségügyi tanácsadója. A detektív reggelije is érintetlenül hevert az étkezőasztalon, pár lépéssel mellette, így a doktor rosszallása okán Braddock hajlandó volt egy kiszáradt pirítóst elrágcsálni, és meginni hozzá a régen kihűlt feketekávét. - Mondja csak, kedves barátom – kezdte Braddock, miután a fejedelmi étkezés után ismét rágyújtott a pipájára -, tudja mi az a bronzbogár? Monroe tagadóan rázta a fejét: - Sosem hallottam ilyesmiről. Talán egy rovar vagy esetleg egy dísz? - Egyik sem – állapította meg kurtán a barátja. – Ez egy roppant elmés szerkezet, amelyet a mechanikai műszerészek használnak, és ebben a gépészeti könyvben igen részletes leírás található benne – mutatott a fotel mellett, a földön heverő vastag kötetre Braddock. - És mire való? - Nos, leginkábba arra használják, hogy a különböző, fogaskerekekkel működő gépek vagy eszközök meghibásodása esetén kipótolják az eltört elemeket. Ez a bronzbogár ugyanis nem más, mint egy apró automata, amely szétnyílva képes felvenni más fogaskerekek alakját, kitölteni a hiányzó fogazatokat a megfelelő formában és méretben, majd ezáltal újra mozgásba hozni a gépet. - Lenyűgöző találmány, de mennyiben érdekes ez a számunkra? - Annyiban, Dr. Monroe, hogy ennek az apró, ám ötletes szerkezetnek létezik egy kevésbé megszokott, mondhatni nem bevett használata is, méghozzá az alvilág körében. A doktor előrébb hajolt a fotelben, amiben ült, és felhúzta a szemöldökét: - Csak nem kapcsolatban van ez Sir Walter ügyével? - De igen – bólintott Braddock -, nagyon is kapcsolatban. Egy megfelelően elkészített bronzbogár ugyanis nagy eséllyel képes lenne kinyitni egy Brazer Welterox széf összetett zárját. Végül is a trezor kulcsa nem más, mint egy komplex, fogaskerekekből álló szerkezet, amely a megfelelő sorrendben kapcsolódik össze a zár belső fogaskerekeivel. Monroe elgondolkodva dörzsölte gondosan borotvált állát: - De felteszem egy ilyen bronzbogarat, vagy mit, nem lehet csak úgy szerezni, mondjuk egy boltban. - Nem, dehogy – erősítette meg a detektív -, habár a legegyszerűbb változatok elérhetőek az átlagemberek számára, a bonyolultabbak már csak ipari környezetben fordulnak elő. Egy olyan bronzbogár pedig, amely megbirkózna egy Welteroxal, csak egy speciális, egyedi készítésű darab lehet, kifejezetten erre a célra. - Akkor elképzelhető, hogy a nyomára lehetne akadni annak, aki egy ilyet el tud készíteni? És megtudni, kinek adta tovább? Erre gondol, Braddock? – sorolta izgatottan a kérdéseit Dr. Monroe. - Pontosan, barátom, pontosan erre. Úgyhogy amíg Ön távol volt, bátorkodtam felhívni régi ismerősünket, Harford főfelügyelőt a Scotland Yardról, és egy úriemberhez méltó ajánlatot tenni neki. - Mivel kapcsolatban? - Nos, cserébe egy listáért azok nevével, akik elég ügyesek ahhoz, hogy megalkossanak a mi esetünkben használható bronzbogarat, és elég gazemberek ahhoz, hogy készítsenek egy ilyet egy profi betörő számára, én hajlandó vagyok segíteni a wandsworthi betörésekkel kapcsolatban. Dr. Monroe jóízűen felnevetett, részint a váratlan fordulaton, részint pedig azon a hamiskás előadásmódon, ahogyan barátja mindezt közölte vele. Szinte maga előtt látta Harford barázdáktól szabdalt, mindig komor arcát, ahogy meg van győződve róla, hogy milyen jó egyezséget kötött, nem is sejtve, hogy Braddock már régen, a legkisebb erőfeszítéssel, megoldotta a rejtélyes rablások titkát. - Mindenesetre, amíg a főfelügyelő összeállítja a névsort, én utánajárok egy másik aspektusnak, de Önnek is lenne egy megbízásom, doktor. - Parancsoljon velem. - Megtenné, hogy egy kicsit érdeklődik Sir Walter két látogatójával kapcsolatban? Ott vannak az asztalon a nevek és a cím. - Természetesen, bízza csak rám. - Egy apró kérés… legyen diszkrét, mivel egyelőre nem szeretném, ha gyanakodni kezdenének. - Gondolja, hogy esetleg közük lehet a rabláshoz? Braddock vállat vont: - Meglehet, ahogy az is, hogy pusztán véletlen a felbukkanásuk. Mindenesetre a hölgy… - Miss Vera Abrichkova – olvasta fel a papírról Dr. Monroe már az asztal mellett állva. - Igen, Miss Abrichkova viselkedése számomra is furcsa. - Nem elképzelhető – mélázott Monroe -, hogy a valódi eladó nem is ő, hanem a férfi, ez a bizonyos… Mr. Adam Wayland? - Ez is megfordult a fejemben, de aztán elhessegettem. - Miért? – vágott meglepett arcot a doktor. - Mert ha így lenne, akkor nem lett volna szüksége a hölgy társaságára, kiváltképp, hogy ő ilyen látványosan unta az egész diskurzust, pedig az nem kevés pénzről szólt. - Ez igaz. De akkor miért volt ott? - Pontosan ezt kell kiderítenünk, barátom, és bízom benne, az Ön által beszerzett információk segíteni fognak ebben. Vacsoránál találkozunk, addigra remélem többet tudunk.
5
Amikor Dr. Monroe úgy este hat óra után pár perccel hazaért, Braddock-ot nem találta a lakásban. Mrs. Roamer szerint a detektív nem sokkal azután távozott, hogy a doktor elment, és azóta sem jelentkezett. Érkezett viszont egy vékony küldemény Sir Walter Kensley-től, gondosan becsomagolva vastag viaszosvászonba, amelyet a személyi titkára hozott el kora este, állítása szerint Braddock kérésére. A doktor oldalát fúrta a kíváncsiság, mi lehet benne, de óvakodott tőle, hogy barátja távollétében felnyissa, hátha ő már abból is értékes dolgokat tudhat meg, ahogyan a csomag erős drótfonattal össze volt kötve. Nem kellett soká várnia, Braddock valamivel hét óra előtt futott be, meglehetősen felvillanyozva, ami szokatlan volt tőle. - Nocsak, Mr. Braddock, mitől van ilyen jókedve? – kérdezte Mrs. Roamer, amikor a detektív széles mosollyal beköszönt a konyhába, egyben jelezve, hogy reméli, finom lett a vacsora, mert farkaséhes. - Ó, kedves Mrs. Roamer, miért ne lenne? Ismét egy ügy, ami végre némi izgalmat csempész az unalmas hétköznapokba. - Unalmas magának, de nem nekem, aki a gondját viseli maguknak és ennek a háznak – dörmögte a nő, de nem panaszkodva, inkább büszkeséggel telve. - Bizony, bizony, mi is lenne velünk maga nélkül, Mrs. Roamer – felelte bókolva Braddock, és felsietett az emeletre. Dr. Monroe épp a könyvespolcokkal telerakott galériára vezető kovácsoltvas csigalépcsőn állt, amikor barátja belépett. A kandallóban ropogott a tűz, kellemes melegséggel töltve be a szobát, amely nagyon le tudott hűlni, ha a hőmérséklet odakint lecsökkent. Márpedig folytatódott a borongós idő, csak az eső nem esett, viszont lomha köd ereszkedett a városra. A két férfi csendben fogyasztotta el a kellemes vacsorát, amely valóban kiválóra sikerült, bár ez nem volt különleges, tekintve, hogy a házvezetőnő számos erénye közül a főzés az egyik koronaékszer volt. Monroe a kanapén maradt, Braddock pedig átült kedvenc foteljébe, úgy kortyolgatták lassan a skót whisky-t, széles üvegpoharaikból. - Nos, Dr. Monroe – törte meg a hosszúra nyúlt csendet a detektív -, mit tudott meg az ismeretlen látogatókról? - Egyet-s-mást, de nem túl sokat – kezdte a doktor. – Kezdem a rosszabbik hírrel, Miss Abrichkova-ról szinte semmit sem. Mivel a neve alapján feltételeztem, hogy nem Angliában született, felkerestem a Bevándorlási Hivatalt, és némileg túllépve orvosi hatáskörömet, járványügyi veszélyre hivatkozva, betekintettem Miss Abrichkova dokumentumaiba. Ebből kiderült, hogy a nő nyolc évvel ezelőtt érkezett Lengyelországból, 62 éves, és foglalkozását tekintve szabónő. Nem volt összetűzése a hatóságokkal, ám a nyilvántartásban szereplő címéről már három éve elköltözött valahová máshová. Braddock komoran hallgatta a beszámolót, látszott rajta, hogy ez némileg lehangolta. - És Mr. Wayland? - Róla már többet, mivel ő a Wyllward gépgyár igazgató-helyettese, egy köztiszteletben álló tőkés. - Nocsak! – horkant fel Braddock. – Tőkés?! - Igen, szóval érdekes, hogy miként kerül ebbe a furcsa hindu szobor eladási ügybe, de várjon csak, Braddock, van itt más is. Mr. Wayland szintén érdeklődik a régmúlt korok iránt, szenvedélye az archeológia, elsősorban a keleti kultúrák, mint például a sumér, az akkád és az egyiptomi. - Igazán? – húzta fel a szemöldökét a detektív. – Kezd egyre érdekesebb lenni. Mi van még? - Mr. Wayland maga is többször járt a Közel-Keleten, és finanszírozott kisebb régészeti feltárásokat. Ennek ellenére nem gyűjtő, őt inkább az ókori legendák és vallás érdekli, nem a kézzelfogható tárgyak. - Ó – szakadt ki Braddock-ból a meglepetés -, ez viszont teljesen más irányba vezet, mint eddig gondoltam. - És Ön, mit tudott meg? – vonta kérdőre barátját a doktor kíváncsian. - Csak pár apróságot – legyintett Braddock, de Monroe tudta, hogy többről lehet szó. - Mégpedig? - Nos, meglátogattam Mr. Drawisht, aki mint tudja, a hinduizmus mély ismerője, és szívesen osztja meg velünk ismereteit Indiáról. - Persze, emlékszem, én mutattam be Önöket egymásnak – felelte Monroe halvány vigyorral. - Igen, igen, hogyne…, szóval Mr. Drawish figyelmesen meghallgatott a megvételre ajánlott szobrokkal kapcsolatban, és megtekintette a rajzokat, amelyeket Sir Walter oly előzékenyen a rendelkezésünkre bocsátott. - Erről jut eszembe! – kiáltott fel Dr. Monroe. – Érkezett egy csomag… - Majd később, barátom, ne kapkodjunk össze-vissza – hűtötte le Braddock. – Az a csomag az íróasztalon megvár. Különben is, pontosan tudom, mi van benne, hiszen én kértem. Monroe feladta: - Hogyne. - Szóval Mr. Drawish szerint számtalan hasonló szobor létezik, és természetesen könnyen meglehet, hogy a titokzatos hölgy tulajdonában is lehetnek ilyen műtárgyak. Annyit azonban megjegyzett, hogy nagyon valószínűtlennek találná, hogy a nyolc főbb istenség drágakövekből kifaragott, és ilyen mesterien elkészített, értékes kollekciójáról ne hallott volna még. De, tette hozzá, elképzelhető, hogy létezik ilyen, hiszen India hatalmas és rejtélyes, ahogy ő fogalmazott. - Igen, ezt én is tanúsíthatom – bólintott a doktor -, magam is beutaztam fantasztikus helyeket, míg ott szolgáltam. A detektív megemelte a whiskys poharat Monroe felé, aki viszonozta a gesztust. - És a csomag Sir Walter-től? – tudakolta barátjától, amikor az már rágyújtott szokásos pipájára. - Azok az egyiptomi maszkról készült fényképek másolatai. Hogy tudjuk, mit is keresünk – kacsintott Braddock hamiskásan. - Valahogy az az érzésem – szólt Monroe -, hogy Önnek már van valamilyen elképzelése arról, mi történhetett. Igazam van? Braddock ezúttal sem válaszolt azonnal, hanem békésen tovább füstölt. - Nem lennék detektív, ha nem lenne, kedves barátom. De ellentétben másokkal, nem szoktam elhamarkodni a következtetések levonását. Dr. Monroe értette a célzást, bár Braddock nem nézett feléje, és hanglejtése sem árult el semmilyen tudatosságot. Ennek ellenére nem neheztelt barátjára, megszokta, hogy ez a természete. A doktor pontosan tudta, hogy minden csípős megjegyzése ellenére Braddock mindennél többre értékeli mind a társaságát, mind a szakmai tudását az orvostudomány és a kémia terén, amelyek elengedhetetlenek egy jó nyomozó számára, ám sajnos ő maga nem jeleskedett ezeken a területeken. Dr. Monroe cserébe viszont csodálta társa lényeglátását és borotvaéles logikáját, továbbá többnyire érzelemmentes cselekvését a legmegrázóbb helyzetekben is. Ezekben ugyanis ő szenvedett hiányt, a legnagyobb bánatára.
6
Dr. Monroe a nappaliból nyíló dolgozószobájában tanulmányozott egy orvosi értekezést az izmok vérellátásának serkentéséről végzett legfrissebb kísérletekről az amerikai Yale Egyetemen, amikor odakint megcsörrent a telefon. Nem tulajdonított neki jelentőséget, mivel tudta, Braddock ott ül a foteljában, két lépésre a készüléktől. Ám a csengetés nem akart abbamaradni, így a doktor morogva felállt, és az ajtóhoz lépett, hogy rászóljon barátjára, legyen szíves felvenni a kagylót. A nappali azonban üres volt, a detektívnek nyomát sem látta odabent. - Ez furcsa – jegyezte meg Monroe, miközben lassan a még mindig csilingelő készülék felé ment -, nem is hallottam elmenni. A rézdobozos telefon mellett egy papírlap állt, a doktor jobbjával a kagylót, baljával pedig a kis lapot emelte fel. - Tessék – szólt bele a telefonba, ugyanakkor pillantásával átfutotta az ismerős kézírással leírt, rövid szöveget. - Ha most nem indul el, nem fog időben ideérni, Dr. Monroe – hallotta Braddock sürgető hangját a vonal túlsó végéről. – Nem olvasta az üzenetem? - Nem…, illetve de, most olvasom – hebegte a doktor -, de miért nem szólt, hogy elmegy? - Láttam nagyon belemerült abba a cikkbe, nem akartam megzavarni. Viszont ha még mindig otthon van, igyekezzen! - Persze, máris indulok…, de hova? Braddock azonban nem várta meg a választ, már bontotta is a hívást. A doktor fejcsóválva visszatette a kagylót, majd még egyszer átfutotta az üzenetet: Este fél hétre jöjjön a Le Diamant Noir étterembe, foglalás Pierre Sacrell névre.
A Le Diamant Noir az elegáns Chelsea kerületben, a Temze partján állt, ragyogó kilátással a túlsó oldalon elterülő Battersea Parkra. Ilyen elhelyezkedéssel és környezettel természetesen London egyik legdrágább és legnevesebb éttermei közé tartozott, és kifejezetten a francia konyha különlegességeire specializálódott. Monroe nem emlékezett rá, hogy barátja említette volna, hogy itt tervezne vacsorázni egyszer, és mivel ismerte Braddock-ot, azt is tudta, hogy nem kedveli Gallia ízeit. Az odafelé vezető úton azon töprengett, vajon miért pont ide hívta a detektív, és vajon hogyan tudott asztalt foglalni ilyen rövid idő alatt, amikor a Le Diamant Noir-ba legalább egy héttel előtte kell. Ám a legjobban mégis az érdekelte, ki lehet az a bizonyos Sacrell? Az étterembe belépve a kifogástalan eleganciával öltözött recepciós udvarias mosollyal és enyhe meghajlással köszöntötte. - Bonsoir, monsieur, üdvözlöm a Le Diamant Noir-ban. Megtudhatom, milyen névre szól a foglalása? - Pierre Sacrell – felelte feszélyezve Monroe. - Hogyne, máris odakísérem – felelte a recepciós, és intett a ruhatárosnak. Dr. Monroe hamarosan egy pompásan előkészített, kétszemélyes asztalnál ült, egyelőre egymaga, és lopva tekintgetett körbe a hatalmas helyiségben. Vakító fehér abroszokon ezüst evőeszközök csillogtak, pazar kristálypoharak társaságában. Finom estélyikbe öltözött hölgyek és vasalt szmokingos urak ettek, ittak és beszélgettek körülötte, és a halk morajt csak időnként zavarta meg egy-egy erőteljesebb csendülés, ahogy a drága porcelántányéroknak ütköztek a még drágább kanalak és villák. Monroe óvatos szemlélődését egy pincér érkezése szabta rövidre, amint az egy szarvasbőr kötéses itallapot helyezett eléje, kecses mozdulattal. - Óhajt esetleg egy italt, amíg várakozik, monsieur? – kérdezte a férfi. A pincér hangja valahogy ismerősen csengett a doktor számára, ám alig, hogy Monroe feje egy leheletnyit is megmozdult, a pincér ismét megszólalt, de szinte alig hallhatóan: - Igen, én, de ne nézzen rám. - Kezdésnek egy aperitifet ajánlanék a második oldalról, uram – tette hozzá hangosabban Braddock. – De nézze át nyugodtan, én itt leszek a közelben, ha rendelni óhajt. Ezzel már el is lépett Dr. Monroe mellől, aki annyira meghökkent, hogy pár másodpercig mereven ült a helyén, mielőtt végre fellapozta a finom tapintású itallapot. A második oldalon, az aperitifek résznél, egy gondosan behelyezett papírlapot talált, ugyancsak barátja jellegzetes kézírásával: Viselkedjen természetesen, itt vagyok a közelben. Rendeljen Aperolt, és amikor Sacrellt idekísérik, az értetlenség közben véletlenül borítsa fel. Monroe egy lassú és csendes mozdulattal összegyűrte a papírt, és a szmokingja zsebébe csúsztatta. Követve barátja instrukcióját, rendelt egy Aperolt, és várt. Hét óra előtt valamivel egy idősebb, kecskeszakállas úr lépett be az ajtón, amelyre Monroe asztalától kiválóan rá lehetett látni. A recepciós mosolyából és mélyebb meghajlásából úgy látszott, törzsvendég lehet az illető, aki látszólagos korát meghazudtolóan energikus mozdulatokkal vetette le a kabátját, és a frakkot viselő recepcióst követve egyenesen Monroe felé indult. Mihelyst közelebb értek, a doktor észrevette a vendég arcán megjelenő értetlenkedést, aminek az hangot is adott az asztalnál. - Már bocsánatot kérek – kezdte visszafogott, kissé reszelős hangon -, de mire véljem ezt? - Az úr az Ön nevére említette a foglalást, Monsieur Sacrell, azt gondoltam az Ön vendége – szabadkozott a recepciós. - C’est impossible! Ez lehetetlen! Dr. Monroe elérkezettnek látta az időt, és lendületesen felállt, közben egy természetesnek tűnő mozdulattal fellökve az aperitifet tartalmazó könnyű poharat. Az aperol egy szempillantás alatt vérpiros színre festette a fehér terítőt, amitől Sacrell meghökkenve lépett hátra, és ha lehet, még értetlenebb képet vágott. - Garcon! – szólt sietve a recepciós. – Egy másik asztalt gyorsan! A közelben várakozó pincér nyomban ott termett, és udvarias, de határozott mozdulattal egy távolabbi, üres asztalhoz irányította Sacrellt. A doktor igyekezett a nyomukban maradni, miközben a többi vendég látszólag semmit sem vett észre a rövid közjátékból, vagy ha igen, nem adta jelét, hogy felfigyelt volna bármire is. Az új asztal szintén két fő részére volt megterítve, ám valamivel jobban az étterem közepe felé esett, semmint a korábbi sarokközeli pozíció. - Kérem, uraim, foglaljanak helyet – mutatott elegánsan a székekre Braddock. Sacrell gépiesen engedelmeskedett, de látszott, hogy feszélyezve érzi magát, és sűrűn tekintgetett a körülötte helyet foglaló vendégekre. Ahogy leültek, a detektív máris az ismerős bőrkötéses itallapokat tette eléjük, kinyitva. Látszólag egy barátságos, szolgálatkész pincér gesztusaival, mosolyogva beszélve, Braddock a zavart franciára nézett. - Monsieur Sacrell, remélem nem óhajtja, hogy az előbbinél is teátrálisabb jelenetet rendezzünk a törzshelyén. Csak feleljen pár egyszerű kérdésre, és biztosíthatom, hogy a továbbiakban a lehető legnagyobb nyugalomban fogyaszthatja el a vacsoráját, mellőzve a kényelmetlen társaságunkat. - De… kik maguk, és mit akarnak tőlem? – kezdte összeszedni magát Sacrell. - Irwin Braddock, valószínűleg már hallott rólam – bólintott a detektív. Sacrell arca kisimult: - Hát hogyne, akár sejthettem is volna, hogy csak maga lehet. Bár szerencsére még nem találkoztunk, a hírneve természetesen nagyon is ismert a számomra. Monroe-n volt a sor, hogy értetlenkedő képet vágjon a kialakuló jelenet láttán. - Ebben az esetben talán azt is gyanítja, miért kerestem Önt – folytatta Braddock, olyan könnyedén, mintha csak egy bor jellemzőit ecsetelné egy kíváncsi vendégnek. - Igen, azt hiszem, tudom – felelte Sacrell. – És egy pillanatig sem kétlem, hogy hajlandó engem a lehető legváratlanabb módon lejáratni az étteremben, hogy akár a holnapi lapok címlapjára is kikerüljön a híre. - Ön túloz, monsieur – mondta Braddock, miközben udvariasan lapozott egyet az itallapon -, bár kétségtelenül fel vagyok készülve számos esetre. A kecskeszakállas nem válaszolt azonnal, és lerítt róla, hogy sebesen gondolkodik, az esélyeit és lehetőségeit latolgatja. - Nos, legyen, Mr. Braddock, válaszolok, ha Ön is válaszol arra a kérdésre, hogy miként jutott el hozzám. - Kérem. A bronzbogár vezetett el Önhöz. Amikor Sir Walter megemlítette, hogy a széf ajtajának bezárásakor egy picit megakadt a kulcs, rögtön az jutott az eszembe, hogy valami, méghozzá amivel kinyitották a komplex zárat, beragadhatott a fogaskerekek közé, és Sir Walter kulcsa lökte ki onnét. Ez adott ötletet ahhoz, hogy a szakirodalomban utánanézzek a lehetőségeknek, és íme, ott volt a bronzbogár. Ám nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen elmés szerkezetet valakinek, aki nagyon is ért hozzá, és nem áll távol a bűn sötét világától sem, el kellett készítenie, pontosan a Welterox trezorhoz. Miután kaptam egy listát a szóba jöhető mechanikusokról, sorra felkerestem őket, és kit fenyegetéssel, kit a büszkesége pedzegetésével, kit pedig kreatív szócsavarással kikérdeztem. Egyikük aztán beismerte, hogy készített Önnek egy ilyen bronzbogarat, ám a nevén kívül semmi más közelebbit nem tudott Önről. Ugyanakkor sejtettem, hogy franciaként bizonyára nem kedveli a mi sajátos angol konyhánkat, és nyilván a megszokott, otthoni ízeket részesíti előnyben. Azt is feltételeztem, hogy aki egy ilyen furfangos és precízen kivitelezett tettet hajt végre, azt jól megfizetik érte, és feltehetőleg megengedheti magának, hogy előkelőbb éttermeket látogasson. Így jutottam el a Le Diamant Noir-hoz, ami valljuk be, igen stílusos választás egy tolvajtól. - Bámulatos - jegyezte meg Sacrell keserűen -, és hogy intézte el a jelenetet itt? - Ó, az volt a legegyszerűbb része. Pár évvel ezelőtt a tulajdonos segítségére voltam egy kellemetlen ékszerlopási ügyben, azóta igen jó viszonyban maradtunk a szívességek terén. - A lenyűgöző Mr. Braddock – bólogatott a francia, miközben kényszeredetten mosolygott. – Akkor most én jövök, de ne reménykedjen nagy áttörésben. A megbízó, aki ismeretlen a számomra, névtelen levélben keresett meg, és kért fel a betörésre. Egy hirdetésben kellett válaszolnom, mire egy újabb levél érkezett. Ebben számomra is meglepő részletességgel le volt írva Kensley háza, az, hogy hol találom a dolgozószobát, továbbá, hogy miként nyissam ki a rejtett szobát, és hogy abban egy Welterox lesz. Kikötötték, hogy csak az egyiptomi maszkot hozhatom el, semmi mást. Mindezért rendkívül gálánsan fizettek. A maszkot a Victoria pályaudvar egyik csomagmegőrzőjébe kellett betennem, ott volt a pénz is. Ennyi történt, semmi több. - Megvannak még a levelek? – kérdezte komoran a detektív. - Nem, azokat is vissza kellett adnom a maszkkal együtt. - Ők javasolták a bronzbogarat? - Ugyan, az már az én saját szakértelmem volt – húzta ki magát egy kissé Sacrell. – Ebben viszont én vagyok az egyik legjobb, ha fogalmazhatok így. - Nem kétlem, monsieur – mosolygott Braddock. – Akkor milyen aperitifet hozhatok? - Hozzon egy aperolt – biccentett Sacrell -, és az étlapot már valaki mástól kérem.
7
Amikor pár nappal az éttermi incidens után Monroe a kórházi praxisából ebédidőre hazaért, barátját a széles kanapén fekve találta, szétvetett karokkal és a plafont bámuló, üveges tekintettel. Az ablak ki volt tárva, a detektív pedig a hűvös levegőben kigombolt ingben hevert, miközben a kandallóba reggel bedobott hasábok már teljesen leégtek. - Az ég szerelmére, Braddock – fakadt ki a doktor -, már megint? Nem megmondtam magának, hogy hagyja azt a fránya ópiumot! Ráadásul még egy tüdőgyulladást is össze akar szedni? Monroe gyorsan becsukta az ablakot, felpiszkálta a hamu alatt izzó parazsat, majd vékonyabb fadarabokat dobott rá, hogy ismét fellángoljon a tűz. A továbbra is kábultan heverő férfihez lépett, és egy vastag takarót terített rá, amin keresztül a végtagjait kezdte masszírozni. A detektív merev tekintetébe lassan visszatért az értelem halvány szikrája, és kábán a doktorra nézett. Olybá tűnt, mint egy mély álomból ébredő ember, aki még nem döntötte el, hogy visszazuhanjon-e a békés révületbe, vagy megerőlteti magát, és észhez tér. - A különleges esetek különleges módszereket igényelnek, kedves Monroe – suttogta bágyadt mosollyal a szája sarkában. - Nem hiszem, hogy az Ön briliáns elméjének ilyen ócska mákonyra lenne szüksége – válaszolta Monroe. Braddock megpróbált felkönyökölni, de erőtlenül hanyatlott vissza a kanapéra. - Maradjon csak így, amíg felmelegszik. Mindjárt hozok egy pohár brandyt – mondta a doktor. Az ebéd után, amelyet a még mindig a takaróba burkolózott detektív éppen csak megkóstolt, Monroe némi aggodalommal szemlélte Braddockot. A barátja gyenge volt, és fázott, pedig a tűz már izzasztó hőséget okádott magából, akár egy gőzmozdony kazánja. A detektív sápadt homlokán ugyan izzadságcseppek gyöngyöztek, mégis meg-megrázta a hideg. - Ha mint orvosának nem fogad szót nekem, legalább mint barátjának higgye el, hogy nem tesz jót Önnek az ópium – próbált érvelni Monroe. - Tudom, persze, hogy nem tesz jót, de néha pont ez kell. Amikor a hagyományos elmélkedés zsákutcába jut, az agynak szüksége van valamire, amitől másképp tudja látni a dolgokat. Egy kis ópium pedig egészen új dimenziókat nyit meg. - Azt nem kétlem – jegyezte meg szarkasztikusan a doktor. – De ettől még ártalmas. Braddock nem felelt, tudta, hogy Monroe-nak igaza van, de azt is, hogy nem ígérheti meg neki, hogy soha többet nem nyúl ehhez a szerhez. Túlságosan is élvezte azt az érzést, amit nyújtani tudott, még akkor is, ha utána órákig nyomorultul érezte magát a bőrében. - Míg el nem felejtem – kezdte a detektív ugyanolyan fáradtan, mint azelőtt -, Harford főfelügyelő vár bennünket ma este a wandsworthi léghajó dokkban, amikor a Negro Bento beérkezik Braziliából. A doktor egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét: - Meghagyom magának az örömöt, Braddock, én ma este ugyanis Annison-nal találkozom, és már nem mondhatom le. De nem is szeretném – kacsintott pajkosan. A detektív még mindig kissé bávatag tekintetével pillantott a fiatalemberre. - Látja, kedves Monroe – csikart ki egy fakó mosolyt Braddock -, Önnek is megvan a maga ópiuma, pedig én is számtalanszor figyelmeztetettem, hogy a szerelem legalább akkora veszély, mint a drog.
Szinte majdnem 24 órával később, másnap délben, ezúttal Dr. Monroe ült az asztalnál álmos és bágyadt tekintettel, míg Braddock kisimultan és mosolyogva nézett rá. - Hosszúra nyúlt az éjszaka, igaz, kedves doktorom? – piszkálta a lassan ébredező barátját a detektív. Az nem felelt, csak dörmögött valamit a borostái alatt, és hatalmasat ásított. Ezúttal a zilált hajú fiatalembernek nem volt nagy étvágya, míg Braddock jóízűen falatozott Mrs. Roamer kiváló báránysültjéből. - Inkább mesélje el, mi történt a légikikötőben – váltott témát Monroe. – Sikerült lefülelni a tolvajokat? - Ó, persze! Látnia kellett volna hogyan remekelt Harford főfelügyelő. Amikor a Negro Bento megérkezett, rögtön a fedélzetére szállt a rendőrség és a vámhivatal. Mielőtt bárki is elhagyhatta volna a léghajót, kikérdezték a kapitányt, majd átkutatták a legénység kabinjait. - Találtak valamit? - Hogyne, megtalálták a korábban elrabolt ékszerek egy-két különlegesebb darabját az egyik gépésznél, míg egy másik fickónál a listát az értékesített tárgyakról és az eladási árakról. Természetesen nyomban le is tartóztatták őket, és Harford még a kikötőben nyilatkozott a sajtónak. Látnia kell, a mai lapok tele vannak a róla szóló cikkekkel! - Ön is részt vett az akcióban? – kérdezte Monroe, bár jól tudta a választ. - Dehogy, kedves barátom, ez a főfelügyelő nagy pillanata volt, így szólt az alku. Én távolabbról figyeltem, és csak később beszéltem vele, amikor már mindenki távozott. Így viszont volt alkalmam egy kicsit körbejárni a dokkoknál, és azt hiszem, a szerencse ezúttal ránk kacsintott. - Ezt hogy érti, Braddock? – kapta fel a fejét a doktor. - Úgy, hogy ma alaposan pihenje ki magát, mert holnap hajnalban ismét a léghajó kikötőbe kell mennünk, és reményeim szerint lezárhatjuk Sir Walter ügyét – jelentette ki a detektív komolyan. - Hogy-hogy? Megoldotta az ügyet? - Ó, az ügyet már régen megoldottam, csak az volt a kérdés, miként szerezzük vissza Hemiunu herceg maszkját a tolvajoktól, a rendőrség bevonása nélkül. - És, hogyan? – bambult Braddock-ra a doktor. - Csellel, ahogy ők is – mosolygott a detektív, és a szoba falifogasára felakasztott két vámtiszti egyenruha felé biccentett.
8
Irwin Braddock és Dr. Vice Monroe ismét Sir Walter Kensley mayfair-i otthonának dolgozószobájában ültek, és előttük, a masszív íróasztalon, ott hevert a gondosan elhelyezett aranyozott, kékes-pirosas festésű halotti maszk. - El sem tudom hinni, Mr. Braddock, hogy ismét láthatom ezt a páratlan tárgyat – ingatta a fejét a házigazda, és óvatosan felemelte az álarcot. – Őszintén szólva már kezdtem teljesen lemondani arról, hogy visszakaphatom. Bámulatos, egészen bámulatos! Sir Walter szinte gyermeki lelkesedéssel vizsgálta a műtárgyat, szeme ragyogott, és szélesen mosolygott. Mikor végre tökéletesen meggyőződött róla, hogy az eredeti egyiptomi maszkot tartja a kezében, visszaült a karosszékébe, és a csendben pipázó detektívre nézett. - Árulja el, Mr. Braddock, hogy sikerült visszaszereznie? Szokásához híven a detektív pár pillanatig csendben nézte a hercegi maszkot, majd pipáját az ölébe eresztve, beszélni kezdett. - Nem volt hétköznapi eset, Sir Walter, mondhatni alaposan feladta a leckét ez az ügy. Amikor először felkeresett minket, és elmesélte a különös történetet, rögtön az a kérdés merült fel bennem, hogy miért lophatták el Öntől a maszkot. Azonban valahogy azt éreztem, a hogyan kérdésre előbb fogunk választ találni, ezért ezen a szálon kezdtem hozzá a nyomozásnak. Braddock felállt a kényelmes székből, és lassan az ablakhoz sétált, pipáját továbbra is a keze ügyében tartva. - Az első nyom, amin elindulhattunk, a Welterox trezor kinyitása volt, hiszen azt csakis egy nagyon tapasztalt tolvaj tudta kivitelezni, egy rendkívül precíz álkulccsal, azaz egy bronzbogárral. Biztos vagyok benne, hogy ennek az apró automatának a darabjai most is ott vannak a széfje ajtajában. - De hogyan lehetséges ez? – hökkent meg Kensley. - Amikor Ön, Sir Walter, a saját kulcsával visszacsukta a zárat, az a mozdulat lökte ki a bronzbogarat a helyéről, az volt az az apró megakadás, amit érzett, és ekkor a kis szerkezet nyilván leesett az ajtó lemezei közé. A páncélszekrény ajtaja ezért is nem volt visszacsukva, hiszen a bronzbogár ugyan ki tudta nyitni a zárat, de újra becsukni már nem. Amikor sikerült a nyomára akadni annak a technikusnak, aki megalkotta a bogarat, hamar fény derült a vevő, azaz a betörő kilétére is. A vele történt beszélgetés során pedig megtudtuk, hogy valamilyen ismeretlen módon, de tökéletesen helytálló és a végletekig részletes leírást kapott arról, hogy Ön hol és milyen körülmények között tárolja az egyiptomi maszkot. És itt került a képbe Miss Abrichkova és Mr. Wayland. - Miért gyanakodott őrájuk? – tudakolta a házigazda. – Lehet, hogy furcsa volt a látogatásuk, de végül is mi vezette rá, Mr. Braddock? - Akárcsak Ön, magam is rendkívül furcsának találtam az idős hölgy viselkedését. Feltettem magamban a kérdést, miért kellett hogy ő jelen legyen a találkozón, mi volt a valódi oka a részvételének? Az ugyanis egyértelmű volt, hogy fontos szerepet játszott a szituációban. - Egy idős lengyel szabónő? – vetette közbe Dr. Monroe. - Igen, ő. Kezdetben természetesen magam sem értettem, de aztán lassan összeállt a kép. Sokáig azt hittem, a hindu szobrok eladása csak ürügy volt a látogatásra, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ennél sokkal nagyobb jelentősége volt. Sir Walter, Ön bizonyára tudja, hogy a lazurit kőnek milyen híre van az okkult művészetekben, igaz? Kensley kissé meglepett arcot vágott, de hamar válaszolt: - Nos…, a lazurit a bölcsesség szimbóluma, amely közreműködik a rejtett igazságok felderítésében, illetve elősegíti a szellemi tisztánlátást. - Pontosan! – kiáltott fel Braddock. – Pontosan! És mit tudunk Ganeshá-ról, Dr. Monroe? Most a doktoron volt a pillanatnyi zavarodottság sora, de ő is készen állt a felelettel: - Ganesha szintén a tudás és a bölcsesség istene, az akadályok elhárítója. - Így van! Vagyis egy lazuritból készült Ganesha szobor tökéletes eszköze lehet a rejtett igazságok kikémlelésének, és a nehézségek leküzdésének. - De hát ez csak babonaság – rázta értetlenül a fejét Sir Walter. - Sokaknak igen, de egyeseknek nagyon is valóság. Mint például Mr. Wayland-nak, akiről tudjuk, hogy közel állnak hozzá az ókori misztériumok, legendák és vallások. - Wayland? Nem azt mondta, hogy Miss Abrichkova a lényeg? – fakadt ki a doktor. - De bizony – bólintott a detektív. – Miss Abrichkova ugyanis egy spiritiszta médium. Döbbent csend lepte be a szobát, és Braddock sem folytatta. - Egy médium? – kérdezte óvatosan Sir Walter. – Eddig azt hittem, tudom Önt követni, Mr. Braddock, de most elbizonytalanított. - Rakjuk csak össze, amit róla tudunk. Ahogy Ön olyan remekül megfigyelte, a hölgyet nem is érdekelte az üzleti tárgyalás, nem oda figyelt, elkalandozott, mintha nem is lett volna jelen. Miért? - Ekkor derítette fel a házat? – kérdezte bátortalanul Monroe. - Úgy ám! Ez volt az első puhatolózása, de nem az egyetlen. - A szobor? – folytatta Monroe. - Igen, pontosan, a szobor. A látogatás fő célja ennek a tárgynak a bejuttatása volt, és joggal feltételezték, hogy Ön a lehető legjobban fog vigyázni rá, Sir Walter, és valószínűleg a legféltettebb kincsek közé helyezi el. Ennek révén, illetve ezen keresztül, pedig Miss Abrichkova használhatta okkult képességeit, hogy kilesse a maga titkait. - Ezt nagyon nehéz elhinnem – grimaszolt Kensley. - Ön szerint miért csak rajzokat mutattak a többi hét szoborról, Sir Walter? – fordult felé Braddock. – Miért nem fényképeket? - Nem tudom. - Mert nem létezik a többi szobor. Ha lennének, akkor nyilván fotókat hoznak róluk, az minden rajznál meggyőzőbb, nem? Ám az igazság az, hogy csak ez az egy Ganesha szobor van, lazuritból, és pontosan az a funkciója, hogy segítsen a médiumnak felderítenie a távoli helyszíneket. Emlékszik még, Sir Walter, mit kértem Öntől pár nappal ezelőtt? - Hogyne, hogy hívjam fel Mr. Wayland-et, és mondjam azt neki, hogy mégis érdekel az ajánlatuk, megvenném a szobrokat. - És mit válaszolt? – vonta fel a szemöldökét Braddock, enyhe mosollyal. - Hogy sajnos Miss Abrichkova időközben meggondolta magát, és a gyűjteményt mégsem kívánja már eladni. Sőt, még aznap délután személyesen érte is jött, és sűrű bocsánatkérések között elvitte a szobrot, a rajzokkal egyetemben. - Micsoda meglepetés, igaz? – mondta gúnyosan a detektív. – Jól tudták, hogy Ön nem fogja megvásárolni a túlárazott, nem az Ön érdeklődési körébe tartozó kollekciót, ám amikor mégis ezt mondta, rögtön visszakoztak. Miért, hiszen rendkívül jó üzletet köthettek volna, nem? Ebből is látszik, hogy a szobrok nem léteznek. - Bevallom, erre álmaimban sem gondoltam volna – sóhajtott Kensley. – Én gyanútlanul letettem a szobrot a dolgozószobámban, és azon keresztül a nő mindent látott? Azt állítja, Mr. Braddock, hogy így tudták meg, hol keressék a maszkot, hogyan nyissák ki a titkosajtót, és hogy az egy Welterox-ban van? - Amikor minden más logikus magyarázatot kizárunk, el kell fogadnunk azt, ami megmarad, legyen az akármilyen hihetetlen is – mondta a detektív. - Elképesztő – ámuldozott Sir Walter. – Példátlan. - Miután pontosan felderítették a házát, és kifigyelték a rejtett szoba titkát, megbíztak egy gyakorlott betörőt a rablással. Nem akartak Önnek komoly veszteséget okozni, tartottak attól, hogy ha más, jogosan birtokolt tárgyat is ellopatnak, akkor a rendőrséghez fordul. A maszk esetében azonban tudták, hogy nem teheti ezt, nem kérheti a Scotland Yard segítségét. Kensley italt vett elő egy mahagóni szekrényből, és öblös poharakat. Komótosan töltött az aranyszínű whiskyből, és amikor mindenki kezében ott volt a pohár, megemelte a magáét. - Rendkívüli – mondta, és nagyot kortyolt. - Ez volt tehát a hogyan, de hátra volt még a miért – folytatta Braddock, miután ő is megitta a pompás nedűt. – Mint elmondta, Sir Walter, a lopást nem az anyagi érdek motiválta, viszont akkor csak két indok maradt: a birtoklás vágya, vagy a felhasználás. Nyilván egy megszállott gyűjtőnek már maga a tudat, hogy az övé lehet Hemiunu maszkja, óriási jelentőséggel bír, még ha nem is mutogathatja. Végül is ő volt a Nagy Piramis építésze! Ám mivel ekkor már sejtettem, hogy okkult szálak is átszövik ezt a rejtélyes történetet, inkább arra hajlottam, hogy nem pusztán a tulajdonlás vezette az elkövetőket, hanem a gyakorlati alkalmazás. - Egy halotti maszkot hogyan és mire lehetne használni? – rökönyödött meg Sir Walter. - Spiritiszta szertartáshoz – felelte egyszerűen a detektív, mintha nem valami hihetetlen dolgot közölt volna. – Ne feledkezzünk meg Miss Abrichkováról, és a képességeiről. - Logikus gondolkodású detektívként Ön hisz az ilyesmiben? – lepődött meg Sir Walter. - Én a tényeknek hiszek. És ebben az ügyben a tények arra vezettek, hogy elfogadjam, Miss Abrichkova valóban rendelkezik bizonyos természetfeletti képességekkel, még ha ezek a képességek nem is korlátlanok. Arra biztosan elegendőek voltak, hogy a lazurit szobor közreműködésével felderítse az Ön legféltettebb titkát. Sir Walter keserűen bólintott. - Ismét, ha egymás mellé tesszük a kirakós darabjait, az a kép alakul ki, hogy Mr. Wayland tudomást szerzett a maszkról, mivel feltehetően valaki, akinek Ön megmutatta, gondatlanul elkotyogta neki. Wayland, akit izgatnak az egyiptomi legendák is, úgy vélte, a halotti maszk és a médium révén megtudhat valamit a Nagy Piramisról, és a benne elrejtett ősi, titkos tudásról, hiszen az közismert, hogy a spiritiszták szerint Kheopsz gúlájában még léteznie kell rejtett fülkéknek és termeknek, ahol az egyiptomi papok misztikus tudását tárolják. - Arra kellett neki a maszk, hogy ezáltal Miss Abrichkova felderítse a piramist? – kérdezte Monroe. - Nem egyszerűen felderíteni akarták, hanem kapcsolatba lépni Hemiunu szellemével, és kikérdezni őt. - De ez nem sikerült? – kapcsolódott be Kensley. - Nos, azt feltételezem, hogy a médium nem tudott eredményt elérni. Legalábbis eddig nem olvastam róla, hogy új felfedezést tettek volna a piramissal kapcsolatban, vagy hogy bárki is előállt volna valami rendkívüli bejelentéssel. Az események ismeretében azt kell mondjam, hogy Miss Abrichkova úgy vélte, Egyiptomba kell utazniuk, hátha a helyszínen nagyobb szerencsével járnak a szeánszokkal. - Apropó, szerencse – pillantott fel Monroe. – Erről az utazásról beszélt, amikor a léghajó kikötőből hazaért? - Igen. Amikor ugyanis kikísértem a főfelügyelőt a dokkba, és volt időm egy kicsit körbenézni és érdeklődni, véletlenül megtudtam, hogy Mr. Wayland épp Kairóba készül. Ekkor már nem volt bonyolult egybekötni a szálakat, hogy miről van szó. Egyértelmű volt, hogy a maszkot Egyiptomba akarják vinni, hogy ott végezhessenek el spiritiszta szertartásokat. - De hogyan szerezte vissza a maszkot? – értetlenkedett a házigazda. - Az nyilvánvaló volt, hogy a rendőrséget vagy a vámhatóságot nem vonhatom be, hiszen akkor lelepleződött volna a maga titka is, Sir Walter. Ehelyett Dr. Monroe és én öltöttünk vámtiszti egyenruhát, és tartottunk egy váratlan ellenőrzést a léghajón, amelyen Wayland és Abrichkova utazott. Arra már korábban felkészültem, hogy ugyanolyan illegális módon kell majd visszaszereznünk a maszkot, ahogyan ők ellopták, ezért az Ön által elküldött fényképek alapján egy szobrász már korábban elkészítette Hemiunu maszkját, egyszerű gipszből és antikolt festékből. Ezt a másolatot gondosan elrejtettem az egyenruha kabátjában, és egy megfelelő pillanatban kicseréltem az eredeti maszkra, miközben Dr. Monroe oly komótosan a papírokat vizsgálta, és szóval tartotta Mr. Wayland-et. - Rá fognak jönni a cselre? – érdeklődött Kensley. - Ó, egészen biztosan – felelte nevetve Braddock -, de addigra már késő lesz. Mindenesetre keressen egy másik rejtekhelyet, és egy másik típusú trezort, Sir Walter, mert nem biztos, hogy a tolvaj, aki egyszer már sikerrel bejutott ide, sokáig tudja tartóztatni magát attól, hogy ne látogassa meg Önt újra.
9
Amikor két nap múlva, este, Dr. Monroe az esőtől ázottan hazaért a Decker Street-re, már a lépcsőházban megütötte a fülét a csodálatos muzsikaszó odafentről. Egy pillanatra megállt, mindig lenyűgözte, ha Braddockot hallotta hegedülni, különösen azóta, hogy barátja végre szert tehetett egy vadonatúj, elektromos Stradivarius-ra, egyenesen Olaszországból. Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, közben élvezte a detektív játékát, bár jobban örült volna, ha Braddock vidámabb melódiákat csalt volna elő a hangszeréből, és nem mindig olyan melankolikus, szomorkás dallamokat. Olyan halkan lépett be, amennyire csak tőle tellett, és az ablak előtt hegedülő barátja nem is adta jelét, hogy észrevette volna. Lehunyt szemmel, teljes odaadással játszott, maga is elbájolva a panaszos muzsikától. Monroe letelepedett a kanapéra, és csak ekkor pillantotta meg az asztalon álló kicsiny szobrot, egy aranyszínű, négykarú nőalakot, amely egy lótuszvirág szirmain foglalt helyet. A doktor nyomban felismerte a hindu figurát, azokon a pompás ceruzarajzokon látta nemrég, amelyeket Sir Walter mutatott nekik, az állítólagosan eladásra kínált szobrokról. Mint az indiai kultúra csodálója, Monroe azt is tudta, ki ez a gyönyörűséges alak – Laksmí, a szépség, a boldogság és a bőség istennője. A doktor egy pillanatra összezavarodott a szobor látványától, mert habár tudta, hogy Miss Abrichkova kollekciója nem létezett, nem tudta elhessegetni a gondolatot magától, hogy talán mégiscsak megtalálható volt valahol, és Braddock megszerezte. Idáig jutott a töprengésben, amikor a detektív befejezte a dallamot, és megszólalt: - Elbűvölő alkotás, igaz? - Bámulatos – felelte a doktor -, de honnan van, és mire véljem? - Maga mondta, hogy mennyire megbabonázták azok a rajzok, doktor. Nos, úgy véltem, örülne, ha elkészíttetnék egy alakot, persze sajnos nem topázból, és Önnek ajándékoznám. Monroe meglepődött: - Nekem? És pont Laksmít? - Igazából arra gondoltam, hogy talán ez egy kiváló ajándék lenne Annison kisasszonynak – mondta némileg zavartan Braddock. A doktor láthatólag még jobban elcsodálkozott, a szája is tátva maradt. Aztán lassan elkomorult a tekintete, és karját összefonva a mellkasán, hátradőlt a kanapén. - Ha azt reméli, Braddock, hogy ezzel én is jóváhagyom a maga ópium élvezetét, akkor nagyon téved – jegyezte meg némi malíciával a hangjában. A detektív, fanyar mosollyal az ajkán, elismerően meghajolt egy kissé: - Egyrészt lenyűgöz, hogy mennyit fejlődött a deduktív logika terén, kedves doktor, másrészt elszomorít, hogy feltételezi, egy ilyen ócska trükkel próbálnám megvesztegetni Önt. Biztosíthatom, hogy semmi sem állt távolabb tőlem, mint azt várni magától, hogy ha én kedveskedem az Ön szenvedélye felé, akkor maga is elnézőbb lesz az enyémmel kapcsolatban. Inkább én is tanulok Öntől, Dr. Monroe, és egy kedves gesztust próbáltam kifejezni. A doktor elszégyellte magát, és az ajkába harapott. Úgy érezte, tényleg elhamarkodottan ítélte meg barátja kedvességét, és talán meg is sértette. - Ne haragudjon, Braddock…, nem akartam megbántani – szabadkozott. - Szóra sem érdemes – nyugtatta mosolyogva a detektív -, elismerem, hogy váratlan és kiszámíthatatlan lépés volt a részemről. Mit gondol, tetszene a kisasszonynak? - Ó, azt nem kétlem! – vidult fel Monroe. – Nagyon köszönöm, barátom, nagyon köszönöm! Braddock visszafordult az ablaküveg felé, vállához szorította a kecses hangszert, és ismét játszani kezdett. A dallam ezúttal is borongós hangulatú volt, akárcsak a Decker Street esőáztatta utcakövei és tompán csillogó sínpárja, amelyen – ahogy a hegedű vonója az elektromossággal töltött húrokon – éppen végigsiklott egy gyéren kivilágított, magányos villamos.
