Habár ez a történet önállóan is élvezhető, egyes utalások és mélyebb összefüggések csak akkor válnak igazán érthetővé, ha Agwar krónikáit a legelejétől olvastad.

Feltehetőleg az egyik oldalon a megvilágítatlan, hatalmas nyílt víz miatt, de az éjszaka rejtélyes ujjai mindig sűrűbbre szövik sötét fátylukat a kikötőkben, mint a szárazföldön. A mólók végében állva gyakorta tűnik úgy, mintha egyszeriben a világ végén lennénk: hátunk mögött az elszórtan kivilágított dokkok parázslanak, előttünk pedig maga a felmérhetetlen üresség tátja szélesre mindent elnyelő torkát. Csak a fülünkbe eljutó apró zajok, a nyugodt hullámok monoton suhogása, a kőfalakon megtörő víz finom csobogása, és a szunnyadó hajók testének halk recsegése jelzi számunkra, hogy a következő pillanatban nem foguk lezuhanni a föld peremén, hanem csak egy fáradt kikötő alussza előttünk nyughatatlan álmát.
A szolgálatban lévő, tömzsi kikötőmester is meglehetősen laposakat pislogott már az öbölbe mélyen benyúló mólón épített kilátóban ezen a sötét órán, hiszen az utolsó hajó még naplemente előtt futott be, és késő reggelig nem is tervezte egyik kapitány sem, hogy nekiindul az Abharoni-tenger nyílt vizének. Bár a hosszú évek során megszokta már az éjszakai műszakot, így a nap harmadik órájában mindig rátört valami megmagyarázhatatlan álmosság, ahogy a kikötő andalító zörejeit hallgatta, egyéb elfoglaltsága nem lévén. Bizony, ilyenkor már nem kurjongattak a közeli kocsmákból hazatérő részeg matrózok, nem törte meg a csend falát egy-egy felbőszült, embereit leteremtő, kapitány harsogása, és az éjjeli rakodók is befejezték zajos munkájukat. Minden és mindenki aludt, csak a toronyban kucorgó magányos strázsa küszködött az álom istennőjének agyafúrt praktikáival.

Tulajdonképpen csak akkor vette észre az öbölbe nesztelenül besurranó hajót, amikor az már szinte közvetlenül az orra előtt kúszott el. Az enyhén oldalára dőlt, szakadozott vitorlázatú, háromárbocos szkúna olyan lomha méltósággal úszott be, mint egy pompás kyzeloni csatahajó, az évente megrendezett hadiparádén. A megdöbbent kikötőmesternek egy pillanatra a lélegzete is elakadt a vakmerő éjszakai manőver láttán, különösen, hogy a hajó fedélzetén sem fényt, sem mozgást nem látott. 
- Egy kísértethajó! – suhant át az agyán, de amikor meghallotta a tompa súrlódó neszt, amit a móló szélének ütköző hajótest keltett, nyomban magához tért, és eszelős módjára megrángatta a karnyújtásnyira lógó harangzsinórt.
Az érc éles kondulása istenkáromlón hasított bele a némaságba, és ezer darabra szakította az éjszaka fátylát. A kikötőben rostokoló hajókon hamar erős fáklyák gyúltak, a felriadt városőrök felszították a mólókon szendergő máglyákat, és álmosan szitkozódó fejek bukkantak elő a kabinokból. A látvány egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző – a csapzott szkúna egyre lassuló ütemben ért be a kikötő ölelésébe, mintha csak egy, az aréna porondjára érkező, zavart vadállat lenne. Senki nem mozdult, csak megbabonázva bámulta a jelenetet, igaz, nem is lett volna lehetőségük bármit is tenni. Pedig ha a titokzatos vitorlást a láthatatlan legénység gyakorlott kezei nem fogják vissza az utolsó pillanatban, azon a hajnalon legalább három hajó jutott volna hullámsírba úgy, hogy még csak meg sem mozdult a tengeren. Ám a hajó megállt, majd némán és bocsánatkérőn ringatózott az enyhén fodrozódó vízfelszínen. 

Már Krion első halvány sugarai kezdték megkarcolni a fekete égbolt keleti peremét, amikor a rejtélyes látogatót erős kötelekkel, csörlőkkel és lovakkal sikerült egy üresen álló móló mellé húzni, és biztonságosan kikötni a derékvastagságú vasbakokhoz. A városőrség egy csoportja rögtön útját állta a kíváncsiskodó tengerészeknek és dokkmunkásoknak, akik ugyan igyekeztek minél közelebbről látni a furcsa hajót, ám azért annyira közel egyiküknek sem akaródzott mennie. Végül kelletlenül a tömzsi kikötőmester, a dokkmester és két városőr tiszt kapaszkodott fel a rozzant háromárbocosra egy széles pallón, amit sietve keresztbe vetettek a hajókorlát és a móló között. Az egyre éberebben suttogó emberek összehúzott szemekkel figyelték, ahogy azok lassan és óvatosan végiglépkednek a kihalt fedélzeten, majd egymást noszogatva bemerészkednek a fedélzetről nyíló nagykabinba. Ekkor már izgatott mocorgás kezdődött a mólón, és az egyre szaporodó bámészkodók egymás között találgatták, mi is lehet odabent. Elsőként a rosszulléttől tántorgó dokkmester botorkált ki pár perc múlva a nyitva hagyott ajtón, és négykézlábra esve öklendezni kezdett. Hamarosan a másik három férfi is meglehetősen sietősen, mondhatni futva, tódult ki a kabinajtón, és hátra sem nézve igyekeztek lefelé a pallón. Arcukon a rémület hagyta jól felismerhető kéznyomát, úgyhogy a parton állók ösztönösen hátrébb is léptek előlük.
- Amsharyl szent nevére! – nyögött fel a kikötőmester. – Mind halottak… 
- A kapitány? – kérdezte a kikötői városőrség parancsnoka, aki ugyanolyan izgatottan toporgott a mólón, mint a többiek.
- Ő… az… egy múmia… – hebegte az egyik hófehérre sápadt tisztje.


A teljesen dísztelen, mindenféle berendezéstől mentes, ovális teremben mindössze két fáklya égett nyugodt lobogással, éppen csak kellemes félhomályban tartva a hűvös helyiséget. A vörös márványpadlón hófehér rajzolatok futottak, egyenes vonalak és ívek, amelyek néhol tenyérnyi rúnákban metszették egymást. A teremben állva ezek a mintázatok nem mutattak semmilyen felismerhető formát, azt csak a magasból lehetett volna látni, de nem is az volt a céljuk, hogy esztétikai élményt nyújtsanak. A terem az Ygrazyl kikötővárosa fölé magasodó, széles dombon terpeszkedő, masszív erőd egyik kisebb csarnoka volt, és meglehetősen gyakorlati célt szolgált. 
A következő pillanatban ugyanis a rúnák tompán felderengtek, majd két alak körvonalai jelentek meg, hogy aztán kisvártatva a teljes fizikai valójukban, minden felszerelési tárgyukkal egyetemben, maguk az emberek is megérkezzenek a teleportkamrába. Az egyikük egy középkorú férfi volt, dús, fekete hajjal, szürke, éber szemekkel, és az elmaradhatatlan válltáskáján kívül nem volt nála egyéb. A másik alak egy izmosan karcsú, tökéletes alakú nő volt, rövid, ezüstfehér színű hajjal, sötétkék ruhában, és a derekán két egyenes karddal. Teljesen közömbösen fogták egymás kezét, amelyet az ygrazyli erődbe érve minden hezitálás nélkül engedtek el.
A terembe vezető egyetlen ajtó feltárult, mögötte három egyenruhás városőr várakozott, egy előkelő, gazdagon díszített, és csakis a nemesekre jellemző szabású kabátba öltözött, körszakállas férfi társaságában.
- Agwar Feyn, Krye inkvizítora, és társa, Dahne Vaal, igaz? – kérdezte inkább amolyan üdvözlésképpen, semmint kétségből.
A férfi hangja mélyen és tekintélyt parancsolóan hangzott, kissé meghazudtolva cicomázott ruháját, ám az erődparancsnok, Myloen Gerar, nem mindig hordott ilyen előkelő öltözéket, hiszen kinevezése előtt maga is a városőrség elit gárdájához tartozott, ahol bátorságát, harci képességeit, valamint kifinomult stratégiai érzékét számtalan helyzetben bizonyította. 
Az inkvizítor enyhén meghajolt, a harcos azonban továbbra is egyenesen állt. 
- Gerar parancsnok – viszonozta a megszólítást Agwar -, jöttünk, amint megkaptuk az üzenetet. 
- Krye nagylelkűsége lekötelez – felelte Gerar -, ám sutba ezzel az úri illemmel, nem olyan fából faragtak bennünket.
A kis csoport hamarosan már az erőd egyik széles lépcsőjén igyekezett lefelé, a főkapu irányába, ahol már várt rájuk egy fogat.
- Azt a keveset, amit eddig tudok, menet közben elmondom – szólt a parancsnok, és maga is beszállt a kocsiba, amely sietve meglódult a kikötő felé.
Kora délután volt, az utcákon sokan jártak-keltek, ám a kövezeten zörgő, sebes kerekek zajára mindenki félrehúzódott, hogy aztán bólogatva összesúgjon a távolodó fogat mögött. A kocsin lévő címer láttán nem kellett találgatniuk, hogy ki is ülhet odabent, és mivel a szóbeszéd már meglehetősen szétterjedt a városban, azt sem, hogy miért és hova tart. Arról ebben a pillanatban még csak nagyon kevesen tudtak, hogy a titkok istennőjének inkvizítora is ott ül a fogatban, és érdeklődve hallgatja Gerar parancsnok katonásan egyszerű összefoglalóját. 
- A hajó, a Gunarik, éjfél után három órával úszott be a kikötőbe, teljesen magától, legénység nélkül – magyarázta a férfi. – Igazából vártuk a hajót, de úgy fél holddal ezelőtt.
- Honnan jött? – kérdezett közbe Agwar.
- Agrasah kikötőjéből, délről. Egy közönséges szkúna, többször megfordult már nálunk, eddig semmi gond nem volt vele.
Az inkvizítor nem szólt, csak biccentett.
- A kapitány és a matrózok mind halottak, és a jelekből ítélve borzalmas vég érte utol őket. Ezt nem írnám le, hamarosan úgyis meglátják maguk is. A kapitány a legfurcsább… őt először múmiának vélték, ám kiderült, hogy ugyan be van tekerve gyolcsokkal, ám Amsharyl kegyelméből mégsem egy fekete mágiával teremtett élőholt. 
Dahne elfordult az ablaktól, és a parancsnokra nézett:
- Akkor miért van rajta gyolcs?
- Azt hiszem, erre a kérdésre is Önöknek kell majd megtalálnia a választ, Dahne – vonta meg a vállát a férfi.
A fogat végigrobogott a város gazdag negyedének, inkább díszként szolgáló korlátjai mentén, élesen jobbra fordult, hogy az egyik széles utcán egyenesen a dokkok felé szaladjon tovább. Az út menti házak láthatóan alacsonyabbak és egyszerűbbek lettek, mindazonáltal Ygrazyl központi fekvése, és virágzó, kiterjedt kereskedelmi tevékenysége szép bevételt hozott a kereskedőknek, mesterembereknek és vendégfogadósoknak. Nem tartozott ugyan az Abheroni-tenger leggazdagabb kikötői közé, ám panaszra sem lehetett oka az itt lakó és dolgozó majd ötvenezer embernek, akik ráadásul évtizedek óta békében éltek a környező királyságokkal – leginkább a félelmetes harcosoknak tartott Kyzelon birodalommal. 
- Azt sejtik, - faggatta Gerart az inkvizítor -, hogy mi történhetett a hajón? Harc volt?
A parancsnok megrázta a fejét:
- Nem, küzdelemnek semmi nyoma. Valami más végzett velük, talán…
- … mágia? – fejezte be kérdőn Dahne.
- A magik szerint nem – felelte a férfi -, de hogy őszinte legyek, annyira nem vizsgáltuk meg.
Agwar bólogatott, örült neki, ha a titkok szülőhelyét nem zavarják meg hívatlan, és főleg hozzá nem értő bábák, akik gyakran nem tudnak különbséget tenni a lényeges és lényegtelen jelek között, akaratlanul is hátráltatván ezzel az ő munkáját. Ezért is igyekeztek annyira, amikor eljutott hozzájuk Krye egyházának utasítása, hogy késlekedés nélkül érkezzenek Ygrazylba, ahol váratlan szükség támadt a szolgálataikra. 
Már a kikötői negyedben csattogtak a kocsit húzó lovak patái, amikor Agwar még egy kérdést tett fel az erődparancsnoknak:
- Az emberek mit mondanak, mi történt? 
- Tudja milyen ez – kezdte Gerar -, a matrózok babonás népség. Szerintük a tenger ördögei végeztek velük, vagy valami szirén-átok sújtotta őket. 
A Krye szimbólumát vörös mellényére hímezve viselő férfi arcán egy grimasz futott át.
- Én magam nem szeretem az ilyen mendemondákat – tette hozzá komoran a parancsnok. 

Megérkezvén a lezárt móló végébe, mindannyian kiszálltak a fogatból. Az elnyúló kőmóló végében már csak néhányan bámészkodtak, mivel a városőrség szinte az egészet lezárta. Az egyébként impozáns látványt nyújtó szkúna, a Gunarik, most kis szögben a víz felé megbillenve állt, mintha csak egy szárnyaszegett madár lenne; árbocai pedig csupaszon meredtek felfelé, csak itt-ott lógtak rajtuk az erősen megszakadozott és kifakult vitorlázat ölnyi darabjai. A csonka kötélzet bénán csüngött alá a keresztrudakról, és az egész hajótest viharvertnek, csapzottnak tűnt. Ennek ellenére sérülés nem látszott rajta, ügyes kezű hajóácsok feltehetőleg pár nap alatt rendbe hozhatják, ha valakinek lesz majd ilyen igénye. Egyelőre azonban senki nem volt olyan ostoba vagy vakmerő, hogy a Gunarik közelébe menjen – a hajósnépek már csak ilyen babonásak, ahogy az erődparancsnok korábban megjegyezte.
Agwarnak és a harcosnak azonban nem korlátozták mindenféle hiedelmek az elméjét, kevés félelem volt bennük úgy élőtől, mint holttól, de még ha lenne is számukra rémisztő helyzet vagy teremtmény, nos, akkor az Eskhion világának valószínűleg egyik legrátermettebb és legtapasztaltabb párosával kellett, hogy szembenézzen. Ám ezúttal nem számítottak ádáz ellenállásra, a Gunarik türelmesen és megadóan tűrte, hogy a két, inkább a szárazföldhöz szokott idegen, fellépjen a fedélzetére, és a maguk tempójában tüzetesen átvizsgálja minden porcikáját. 

A szkúna lerongyolódott megjelenése minden kétséget kizáróan annak volt köszönhető, hogy nagyjából másfél holdnyi ideje senki sem viselte gondját: nem súrolták a fedélzetét, nem gondozták a vitorlázatát, nem kezelték a köteleket feszítő csörlőit, valamint nem egy tapasztalt kormányos, hanem a természet kiszámíthatatlan erői irányították.
- Hogyan érhetett be a kikötőbe? – mélázott Dahne.
Agwar nem felelt nyomban, csak elgondolkodva sétált a csupasz fedélzeten, ahonnan már minden gyengén rögzített felszerelési tárgyat lesodort a tengervíz és a szél. Hallott már olyan nagy erejű varázslatokról, amelyek révén akár gályákat, vagy ilyen vitorlásokat is lehet irányítani, ám nehezen tudta elképzelni, hogy a Gunarik fedélzetén ilyen hatalmú magi utazott volna. 
- Erre a kérdésre jelenleg mindössze ketten tudják a választ – felelte titokzatosan. – Krye, illetve az a személy, aki ezt valahogyan mégis véghezvitte.
A harcos egyáltalán nem vette rossz néven a mások által valószínűleg ironikusnak tartott megjegyzést, hanem bólintott. Akármi is volt a helyzet, abban az egy dologban teljesen biztos volt, hogy a hamarosan egy harmadik személy is tudni fogja a választ, mégpedig az, aki most lassan felé fordult, és megszólalt:
- Itt az ideje, hogy bemenjünk. 
Ők is a nagykabinba léptek be, ahol kevesebb volt a fény, mivel csak az alkarnyi átmérőjű, bepiszkolódott ablakokon szűrődtek be Krion sugarai. Pár pillanat múlva azonban Agwar szemei is hozzászoktak a homályhoz, így már ismét két szempár igyekezett felmérni a helyzetet. Dahne ösztönösen a sötétebb szögleteket derítette fel, míg az inkvizítor megmaradt a számára előnyösebb, megvilágított részeken. A tágas kabin, amely egyszerre volt étkező és tanácsterem is, hasonlóan rendetlennek látszott, mint a hajó egésze, ez a helyiség is magán viselte a gondoskodás hiányának csalhatatlan jeleit. A székek többsége felborulva halmozódott fel a fal mentén, amerre a Gunarik megdőlt, illetve a széles és súlyos faasztal is félrecsúszva terpeszkedett a terem egyik sarkánál. Evőeszközök borították a padlót, amelyek a kifordult ajtajú szekrényekből hulltak ki egy-egy nagyobb hullámlökéstől; a díszítésnek szánt festmények megrepedve feküdtek a koszos, és a helyenként valamilyen sötét folyadéktól foltos hajópadlón. Talán a lámpásokból kiömlő olaj nyomai voltak, talán a rumé, amely azokban a kis hordókban lehetett, amelyek szintén felborulva gubbasztottak egy sötét sarokban. 
A helyiségből egy lépcső vezetett le az alsó fedélzetre, amely helyt adott a kapitány és a legénység kabinjainak, illetve ahonnan tovább lehetett ereszkedni a tágas rakodótérbe. A harcos ment elől, pár lépéssel utána az inkvizítor lépkedett az enyhén nyikorgó lépcsőkön. Némely kabin ajtaja nyitva állt, mások becsukva várták, hogy valaki végre benyisson rajtuk. Agwar a kapitány szobája felé bökött kezével, mire Dahne szó nélkül arrafelé vette az irányt, és habozás nélkül belépett a kitárt ajtón. A tat részen elhelyezett, tágas kabinnak több ablaka is volt, így különösebb erőlködés nélkül is jól belátható volt. Ugyan itt is minden többnyire felforgatva hevert szanaszét, a terjedelmes íróasztalt előrelátóan rögzítették a padlóhoz a nagyobb viharok esetére. Ebbe az egyszerűen faragott bútorba kapaszkodott egy gyolcsokkal betekert kéz, illetve a hozzá tartozó test, amely most az üres asztallapra borulva pihent. A gyér hajnali fényben, az emberekhez hasonlóan remegő lángú olajlámpások fényében, valóban úgy tűnt, mintha egy múmia markolná görcsösen az asztalt, ám ilyen megvilágításban tisztán kivehető volt, hogy a gyolcsok egyáltalán nem fedték tökéletesen és teljesen a testet. Agwar közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette a kapitány tetemét. 
- Ezt saját maga tekerte fel – szólalt meg kis idő múlva. 
Dahne egyelőre nem kérdezett, tudta, hogy társa úgyis elmondja, ha lesz mit. Inkább a szétszóródott papírlapok között kutatott, talán ott lesz valahol a hajónapló is. 
- A bőre teljesen kiszáradt és megrepedezett – folytatta az inkvizítor, mintegy magának, mert a harcos ezúttal sem mutatott különösebb érdeklődést.
Ám ez közel sem azt jelentette, hogy nem figyel, és ezzel mindketten tisztában voltak.
- Feltehetőleg azt gondolta, megállíthatja a kiszáradást, ha nedves gyolccsal tekeri be a testét. Hmm, nem is elvetélt ötlet.
- De hiábavaló – szólalt meg végre Dahne.
Agwar bólogatott, és megvakarta az állát. 
- Keress tovább, én megnézem a matrózokat.
A kapitányt látva az inkvizítort nem igazán lepte meg az, amit az első nyitott ajtajú kabinban megpillantott, ahol négy tengerész holtteste hevert a padlón, az ágyuk mellett. Mindannyiuk bőre szinte páncél keménységűre száradt, rajtuk olyan széles repedésekkel, hogy Agwar akár a kisujját is beledughatta volna. Fakó vörös színűek voltak, arcuk és ujjaik jól láthatóan görcsbe rándulva, ami arra utalt, hogy elképzelhetetlen kínokat kellett kiálljanak, amíg meg nem érkezett számukra a mások által olyannyira rettegett halál, hogy egy lélegzetvételnyi idő alatt megszabadítsa őket minden fájdalmuktól. 
- Hogy várhatták már – mormogta az inkvizítor. 
Agwar akkurátusan végigjárta a kabinokat, ám mindenhol hasonló látvány fogadta, összeszáradt bőrű emberek, akik megváltásként tekintettek a halálukra. Amikor Dahne csatlakozott hozzá, az inkvizítor az egyik kabinban térdelt, és rajzolt. A nő rezzenéstelen arccal szemlélte a szerencsétlenül járt matrózokat, majd egy bőrkötésű könyvet nyújtott társa felé.
- Megtaláltad? – derült fel kissé Agwar tekintete. – Van benne valami érdekes?
A harcos némán megrázta a fejét:
- Akármi is történt, arról egy szó sincs benne.
Az inkvizítor szemében alábbhagyott a ragyogás, és a férfi csalódott grimaszt vágott. Dahne ugyanakkor pontosan tudta, hogy az lett volna az igazi csalódás, ha a hajónaplóban minden pontosan le lett volna írva, semmit sem hagyva így Agwar kreatív elméjének, és a belsejét emésztő szenvedélyének, amellyel a titkok után vetette magát. 
- Úgy másfél holddal ez előttig minden rendben ment – mondta a nő -, aztán már csak egy nagyon nehezen olvasható sor van benne, itt.
Agwar többször is nekirugaszkodott, hogy elolvassa a harcos által mutatott lapon kanyargó macskakaparást, amely szöges ellentétben állt a korábbi bejegyzések finom kézírásával:
- Ostobák! Most mind meghalunk…
- Ez érdekes – billentette félre a fejét Agwar. – Eszerint a kapitány tudta, mi történt, csak éppen…
- … arra már nem maradt ereje, hogy le is írja – fejezte be Dahne a nyilvánvaló tényt. – Szánalmas az ilyen ember. Minek ír le efféle haszontalan dolgot? 
- Az emberek néha nagyon szentimentálisak tudnak lenni – felelte óvatosan az inkvizítor.
A nő nem felelt, csak maga elé bámult:
- Tudom – sóhajtotta végül halkan. 

Myloen Gerar nyugtalanul járkált fel és alá a mólón, és türelmetlenül várta, hogy Agwarék végre felbukkanjanak a fedélzeten. Már-már megfordult a fejében, hogy talán valami baj történt, de ezt a lehetetlenül oktalan gondolatot gyorsan el is hessegette magától. Képzett katona volt, hamar felismerte a hozzá hasonlóan tapasztalt harcosokat, és szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az inkvizítor igencsak szemrevaló társa igazi kardforgató kellett legyen. Ahogy mozgott, ahogy a szeme villant, és ahogy ösztönösen helyezkedett, mind-mind arra utaltak, hogy az a két egyenes katana a derekán halálos fegyver volt a kezében. Bár ezen a vidéken a szélesebb, íves pengéket használták, Gerar élénken emlékezett arra a bemutatóra, amit sok évvel ezelőtt, távolról érkezett idegenek tartottak nekik. Ők forgattak ilyen fegyvereket, és az erődparancsnok maga is kénytelen volt belátni, ezek a vékony kardok igenis felveszik a versenyt bármilyen más fegyverrel, ha avatott mesterek forgatják. Úgyhogy továbbra is szaporán rótta a kőpadlózatot, és a szakállát idegesen babrálva várt. Mire a páros végül ismét megjelent a hajópalló végében, már a dokkmester is ott volt mellette, hogy a tengerészek és rakomány sorsáról kérdezze.
- Azt hiszem - kezdte Agwar, amikor melléjük értek -, hogy befejeztük a hajó vizsgálatát.
- És mi történt? – szólt közbe a dokkmester türelmetlenül. – Mi végzett velük?
Az inkvizítor megigazította a válltáskáját, és nyugodtan felelt:
- Egy fertőzés. 
Mind a dokkmester, mind Gerar hitetlenkedve néztek rá.
- Ez… biztos? – kérdezte a hangjában udvarias kétkedéssel az erődparancsnok.
- Teljesen. Ahogy maguk is látták, küzdelemnek nincs nyoma, a hajónapló az utolsó bejegyzést leszámítva szokványos, a rakomány érintetlen, végül pedig mágiának még foszlányokban sincs jele a hajón. 
- De azok a sebek… - dadogta a dokkmester.
- Igen, nagyon csúnyák, és bizonyára fájdalmasak is lehettek. 
- És mi okozta a fertőzést? – kérdezett valamivel gyakorlatiasabban a parancsnok.
- Valószínűleg ettek valamit, csak az lehet ilyen gyors és mindenkire kiterjedő. Talán útközben a tengerből fogták, vagy még délről hozták magukkal.
Habár látszott, hogy Agwar magyarázata nem teljesen győzte meg a két férfit, azok sem tudtak elfogadhatóbb választ a különleges esetre, és tulajdonképpen egy gyors fertőzés még mindig jobb megoldás, semmint valami természetfeletti ok. A szóbeszéd már lábra kelt, így bizton lesznek olyanok, akik nem fogadják majd el a hivatalos magyarázatot, ám a többséget talán meg fogja nyugtatni – leginkább azért, mert egy általános tiszteletnek örvendő istennő inkvizítora mondta ki.
- És mi legyen a matrózokkal? – szólt nyugodtabban a dokkmester, ahogy maga is végiggondolta a helyzetet.
- A legkörültekintőbb módon el kell égetni őket – felelt Agwar szenvtelenül. 
- És a rakomány…? – kérdezte sokkal csendesebben a férfi.
- Egyelőre kerüljön egy üres raktárba.
- Értem – bólogatott a dokkmester -, semmi gond… de tudja a kereskedők már érdeklődtek, hogy mikor kaphatják meg az áruikat.
Agwar egy pillanatra eljátszott a vesztegzár gondolatával, de végül mégiscsak engedékenyebb hangot ütött meg:
- Mindenki elviheti, ami az övé. De írják fel pontosan, ki és mit vitt el a raktárból.
A dokkmester kínosan feszengett, és egyik lábáról a másikra állt.
- Megbocsásson uram, de Ygrazylban nem szokás a kereskedők személyes szállítmányait felnyitni…
Dahne éles pillantást vetett a férfira, amitől az még inkább kellemetlenül érezte magát.
- Úgy vélem a jelen helyzetben kivételt tehetünk – felelt nyugodtan Agwar -, és ha valakinek kifogása lenne, szóljon nekem. 
A dokkmester esdeklően nézett Gerarra, de az erődparancsnok komoran bólintott.
- Értem, uram – sóhajtott a dokkmester megadóan, és elsomfordált a raktárépületek felé, ahol nyilvánvalóan már várták őt a kereskedők. 


Az előző napi események után a szokásosnál valamivel később csendesedett el a kikötői negyed, szinte minden ivóban a furcsa hajót; az egyszerű, ám mégis hihetetlen magyarázatot, és természetesen a valódi igazságot tárgyalták meg sör, bor vagy rum mellett, ami éppen volt. A kocsmárosok elégedetten dörzsölték szárazra az újabb és újabb poharakat, szalajtották a segédeket a pincébe újabb palackokért vagy hordókért, esetleg sürgették a felszolgálólányokat élénkebb mozgásra. A városőrök igyekeztek ezúttal még éberebbek maradni, a kikötői máglyák kivételesen fényesen lobogtak az éjszakában, és az őrjáratok létszámát is megkettőzték. 
Ám végül mégis elcsendesedtek a kocsmák, a tengerészek visszatértek hajójukra, a helybéliek pedig a maguk házaiba, valahol az alvó város kihalt utcáin át. Komor csend borult a háztetőkre, csak a spalettákkal megvakított ablakokból szűrődött ki fény, és ezen az éjszakán még a tolvajok is inkább rejtekhelyeiken maradtak. Nem a város fölé őrszemként magasodó erődtől tartottak, vagy az éjfél után megritkuló, ám képzettebb katonákból álló őrjáratoktól, hanem attól, ami a Gunarik legénységét is megtámadta. Kevesen aludták azon az estén az igazak álmát – Krye inkvizítorának magyarázata, bármilyen hihetően is hangzott, talán csupán pár ezer embert győzött meg arról, hogy nem kell háromszor is ellenőrizni az ajtózárakat, és nem kell egy kést, egy kardot, vagy azok híján legalább egy furkósbotot az ágy közelébe készíteni. 
Az üres utcákon és tereken senki nem járt, talán csak az a kóbor fekete macska, amely figyelmen kívül hagyta a sarkokra kiszórt szemétben illatozó finom falatokat, és furcsán eltökélten haladt titokzatos célja felé. Nem rezzent meg a néhol felhangzó kutyaugatásoktól, finom mancsain nesztelenül suhant a kövezeten, mint a tenger felett a szellő. Igyekezett az árnyékokban futni, csak akkor lassított, ha tágas területeken kellett áthaladnia, ám igazából nem tartott semmitől és senkitől. Hamarosan a dokkok felől érkező, enyhén sós levegő csapta meg az orrát, mire kissé lelassított, és zölden parázsló szemeivel a raktárépületeket kezdte fürkészni. Pár pillanatot töltött el csak a nézelődéssel, és kisvártatva már az egyik kivilágított ház előtti alacsony kőfal árnyékában lapult. A bejárati ajtó előtt két városőr posztolt, és egy harmadik ült a magasra helyezett lámpások fénykörének peremén. A macska kicsit kivárt, majd továbbra is a sötétség leplét kihasználva körbefutott a földszintes épület mellett, ügyesen felkapaszkodott a raktár hátuljánál felhalmozott üres ládákon, és hamarosan a ráccsal védett, ám nyitott ablakon keresztül átcsúszva, puhán landolt a csarnok padlózatán. Anélkül, hogy az épület hátuljánál lévő másik két őr bármit is megsejtett volna a jelenlétéből. De még ha látták is volna, akkor sem gondoltak volna másra, mint egy egerekre vadászó macskára, akit még elijeszteni is felesleges, lévén úgyis visszatér, és különben is, a kis rágcsálók éppen elég bajt okoztak a raktárakban ahhoz, hogy ne érdemelték volna meg a ragadózókat.
Ez az állat azonban ügyet sem vetett az egerekre, de még csak a rengeteg ládára, dobozra, zsákra vagy hordóra sem, hanem tudatosan az egyik láda felé kocogott. Hamarosan oda is ért egy szögletes, téglalap alakú, közepes méretű dobozhoz, amely szívós déli fából készült, és vaspántok fogták körbe. Nem volt rajta sem felirat, sem egyéb jelölés, csak egy tenyérnyi lakat, amely egy tátott kígyófejet mintázott. A macska alaposan körbeszimatolta a ládát, majd megrázta magát. Ha most lett volna szemtanúja a történteknek, akkor az menten hangos lármát csapott volna, hogy behívja az ajtó túlsó felén strázsáló fegyvereseket, ám a raktárban senki sem volt, hogy meglássa, ahogy az éjfekete állat egy szempillantás alatt alakot vált, és a baljós láda mellett egyszerre csak egy fekete öltözetű alak jelenik meg helyette. 
Az illető gyorsan egy csillogó kulcsot húzott elő a zsebéből, a lakatot díszítő kígyó torkába illesztette azt, és hangtalanul kinyitotta a zárat. Beletúrt a ládába, és némi matatás után megragadott benne valamit, amit lassan kihúzott, majd egy fekete zsákba rejtett. Még hatszor ismételte meg ezt a mozdulatot, az utolsó alkalommal kissé hosszabb ideig kotorászott, ám végül csak az üres kezét húzta elő.
- Ahogy sejtettem – sziszegte halkan egy női hang -, de azok a gazemberek legalább mind alaposan megfizettek érte…

Pár órával később egy kisebb csoport vette körbe ugyanezt a kígyófejes lakattal egykor lezárt ládát, és gondterhelt arcot vágtak. Nem csak a furcsa mintázatú zár, de maga a doboz teteje is felnyitva állt, bepillantást engedve a belsejébe. Egy feketekabátos férfi, miután alaposan körbejárta a ládát, óvatosan belenyúlt a fadoboz tartalmát jelentő, fekete földbe. Ujjai akadály nélkül haladtak a laza göröngyök között, mintha csak homokba markolt volna. 
- Habár minden valószínűség szerint üres, azért borítsák ki az egészet egy ponyvára – közölte végül.
Két rakodómunkás engedelmesen megragadta a ládát, két másik alácsúsztatott egy hamarjában kerített vitorlavásznat, majd közös erővel oldalára borították a nehéz dobozt. A puha, fekete talaj akadály nélkül folyt ki, és lustán terült szét az emberek lábai előtt. Így sem látszott azonban semmi különös, nem került elő belőle semmi, még úgy sem, hogy egy vasrúddal jobban kikotorták a földet.
Krye inkvizítora a táskájába nyúlt, egy kissé ormótlan szemüveget vett elő, felhelyezte, és közel hajolva tüzetesen megvizsgálta a zárszerkezetet. Eközben társa, egy karcsú nő, a földbe markolt, és hosszasan szaglászni kezdte a lassan szétmorzsolt szemcséket.
- Vékony és nem túl régi karcolásnyomok látszanak a lakaton – jelentette Agwar. – Ezt a zárat valaki kulcs nélkül is felnyitotta… vagy legalábbis megpróbálta. De mivel a szerkezet nem bonyolult, feltehetőleg sikerült is neki.
- A matrózok voltak? – kérdezte egy mély hang a háta mögött.
- Attól tartok, igen – bólintott az inkvizítor.
Gerar erődparancsnok, ha lehet még aggodalmasabb képet vágott.
- És… ez okozhatta a halálukat?
Agwar nem felelt azonnal, inkább érdeklődve a mellette guggoló Dahnéra nézett.
- Érzek egy halvány, édeskés illatot. Én azt mondom, valami növény lehetett benne. 
Az inkvizítor borús tekintettel egyenesesedett fel, és a parancsnokhoz fordult:
- Sajnos az az érzésem, hogy igen.
A körülöttük állók halkan morgolódni kezdtek egymás közt. Agwar karba font kézzel lassan még egyszer körbejárta a kiborított ládát, majd végül így szólt:
- Valaki feladta ezt a ládát Agrasah kikötőjében, ide, Ygrazylba. Ám útközben a tengerészek, talán kíváncsiságból, talán valami más okból, felnyitották, és találtak benne valamit, amiről nem tudták, mi az, de édeskés illata volt, és ehetőnek látszott. Ám tévedésük végzetes volt, és amit megettek, megölte őket, ráadásul iszonyú kínok között.
Mindenki némán, egyre kikerekedő szemekkel hallgatta az inkvizítort.
- Vagyis nem fertőzés volt, azaz nem igazán az, hanem inkább mérgezés – mondta Gerar parancsnok.
Az inkvizítor bólintott, és folytatta:
- Az illető arra számított, hogy úgysem fogják felbontatni vele a ládát, ám amikor a Gunarik befutott, és kiderült, mi történt, már nem kockáztathatta meg, hogy a gyanú akár leghalványabb árnyéka is rávetüljön, ezért tegnap éjjel beosont, és ellopta azt, ami a földben volt.
- Lehetetlen! – fakadt ki a városőrök jelen lévő tisztje. – Öten is őrizték egész éjjel a raktárt!
Agwar türelmesen pillantott rá:
- És mégis sikerült neki.
Gerar végigsimított rövid szakállán.
- És most mi lesz? – kérdezte aggódva.
Az inkvizítor nem válaszolt azonnal, lábával a fekete földet piszkálta.
- Nos, az egész csak most fog elkezdődni.
- De mi? – nézett rá értetlenül a férfi. – Mi fog elkezdődni?
- Valami rossz, parancsnok, valami nagyon rossz – felelte végül Agwar Feyn komoly tekintettel.


Kevés bizarrabb helyet lehet elképzelni, mint egy évek óta lakatlanul álló házat, amelyben a sok pompás és színes bútor portól szürkéllő, fehér lepedőkkel letakarva várakozik a néma magányban. Egykoron beszélgető, nevető, táncoló emberek vették körül őket, de most csak egymás szótlan társai, akik leszegett fejekkel kuporognak a kihalt szobákban vagy folyosókon. A szerencsésebbek nem egy elfüggönyözött, koromsötét helyiségben töltik remélhetőleg átmeneti rabságukat, hanem valamelyik kevésbé elsötétített teremben, ahol hallgatag tanúi lehetnek az Abheroni-tenger feletti napfelkeltének, ahogy lassan aranyszínbe öltözteti Yrgazyl városát, kezdve a keleti parton húzódó villanegyed komfortos, ám késő ősztől kora nyárig üresen kongó nyaralóival. Most, hogy a természet nemrég szabadult a gyakorta csikorgóan fagyos tél öleléséből, a negyed szinte minden épülete lakatlan volt, közülük pár pedig már évek óta is, lévén tulajdonosaiknak valamiért nem adatott meg a lehetőség, hogy a kikötővárosba utazzanak. Az impozáns, emeletes nyaralók most éppen a nap heves fényének utolsó hullámaiban fürödtek, mielőtt dél elmúltával Krion inkább a város fölé emelkedő erődöt, illetve az attól nyugatra elterülő városrészeket kezdte áztatni sugaraival. 
Az egyik ilyen, halvány sárgára meszelt villában is, esztendők óta nem fordult meg egy árva lélek sem, a legtöbb szoba továbbra is mozdulatlanságba dermedve várta távoli gazdáját, ám az egyik emeleti nagyterem, ahová akadálytalanul besütött a nap, teljesen más képet mutatott. A bútorokat fedő lepedők el voltak távolítva, a helyiség ki volt takarítva, és még lakója is volt, egy vékony, sötét ruhát viselő nő személyében. A meglehetősen tágas szoba ugyanakkor nagyon egyedien volt berendezve, hiszen egy ágy volt az egyik sarkába tolva, teljesen idegenül a terem valódi funkciójától. Emellett legalább négy asztal is volt odabent, ám mindössze egyetlen kényelmes karosszék, továbbá egy ruhásszekrény és vagy három könyvespolc. Ez utóbbiakon azonban nem tarka fedelű kötetek sorakoztak, hanem megannyi üvegedény: lombikok, fiolák, csészék, kancsók és mérőpoharak. Két asztalt hasonlóképpen laboratóriumi eszközök zsúfolták tele, amelyek között csipeszek, fogók és tucatnyi más eszköz hevert. Egy másik asztalon könyvek feküdtek, mellettük papírok, tekercsek és tollak. A negyedik asztal volt talán a legkülönösebb, azon egy pokrócra szépen sorban kirakva hat gömbölyded formájú, lilás színű, nagyjából erős férfiökölnyi méretű tárgy pihent. Tőlük valamivel távolabb egy sötét bőrkesztyű, egy masszív kés és rongyok hevertek.
A fekete haját kontyban felkötve viselő nő megbizonyosodott róla, hogy a nap sugarai már nem érik el ezt az asztalt, majd egy, a másik asztalon elhelyezett lombikból, valami sárgás folyadékot öntött egy széles fémtálba. Ezzel lassan odasétált golyókat tartalmazó asztalhoz, és elhelyezte az egyik ilyen gömb mellé. A könyves asztalhoz lépve gyorsan átfutott egy papírlapot, majd a nyakában viselt kendőt az orra és szája elé húzva visszalépett a különös tartalmú asztalhoz. Komótos mozdulatokkal felhúzta a kesztyűket, és kézbe vette a kést. Egyáltalán nem sietett, de mozdulatain látszott, hogy gyakorlottak és céltudatosak. Felemelte a lilás tárgyat, és a késsel erőteljesen belevágott. A vágás nyomán lilás folyadék buggyant ki a gömbből, és nyomban édeskés illat töltötte be a termet. Ahogy átszelte a növényt, gyors mozdulatokkal kivájta a puhább belsőt, majd a héjat félretéve nyomban kevergetni kezdte a tálban felgyűlt sűrű levet. Az édeskés illat eközben egyre fojtogatóbbá vált, émelyítően erős lett, ám a nő aprókat lélegezve, lankadatlanul dolgozott. Pár perc múlva egy halvány vörös színű massza keletkezett a tálban, amelyet igyekezve átvitt a laboratóriumi asztalhoz, és egy kis fémkanállal gyorsan átkanalazott egy öblös üvegbe, amelyet ezután gondosan lezárt egy dugóval. A megmaradt héjat egy vastag rongyba tekerte, majd a terem szélén álló kandallóhoz vitte. Most nem is próbált tüzet gyújtani, ám este, amikor a városra jótékony sötétség borul majd, senki nem fogja látni azt a keskeny, fekete füstcsíkot, amely a villa kéményéből fog elpárologni. 
- Mára ennyi elég lesz – mondta csendesen, ám nem önmagának.
A szoba egyik erős félhomályban maradt sarkában lassan megmozdult egy árnyalak.
- Biztos végez vele? – kérdezte egy férfihang.
A nő csak bólintott.
- És mi van az egyezségünk másik felével?
- Megígértem, hogy segítek, de én magam közvetlenül nem veszek részt benne. Az a maga gondja.
A titokzatos férfi kissé előredőlt:
- Ne felejtse el, mit köszönhet nekem. Én találtam ezt a helyet, és a raktárnál is segítettem már. 
A feketehajú nő éles pillantást lövellt feléje:
- Magam is boldogultam volna, ezt jól tudja!
- De azért így egyszerűbb volt…, és kevesebb feltűnéssel járt, ugye? – a férfi hangjában halvány cinizmus bujkált.
- Megmondtam, nem leszek társa az inkvizítor elleni gyűlöletében, akármi is hajtja azt. De segítek, hogy sikerrel járjon.
A nő az ágyhoz ment, röviden motoszkált, majd odasétált a még mindig ülő alakhoz.
- Tessék, ez nagy hasznára lesz – mondta, és kinyújtott tenyerében megcsillant valami. 

Ygrazyl nem minden környéke volt azonban olyan békésen csendes, mint a villanegyed. A város széles, nyílegyenes főútjának, amely a kikötőt és a délnyugati nagykaput kötötte össze, a dokkokhoz közelebb eső felén, ott nyüzsgött a nagypiac, ezernyi árussal, több száz különféle iparossal, tucatnyi kováccsal és megannyi hangoskodó rakodóval. Hajnaltól sötétedésig tartott itt a zajos forgatag, csilingeltek a fémpénzek, gazdát cserélt kelme, fűszer, fegyver vagy éppen valami más a milliónyi hozzáférhető portékából. A piac közvetlen közelében a féltucatnyi kocsma mellet három terebélyes vendégfogadó is volt, habár épelméjű ember nem nagyon hihette, hogy bárki is megszállt volna egy ilyen ricsajos tér mellett. Ám a fogadók nagyon is tele voltak, nem csak kereskedők, de pár mutatványos csoport, és még egy távoli vidékről érkezett bárd társulat is itt szállt meg – számukra inkább volt áldás a hömpölygő tömeg, akiknek ráadásul sok-sok pénz csörgött az erszényében. 
Az egyik ilyen lármás fogadó legfelső, tetőtéri szobáját azonban egy olyan páros foglalta el, amely sokkal jobban kedvelte az egyszerűbb, csendesen kihalt utcájú környékeket, ám ezúttal céljuk érdekében elfogadták az alattuk pezsgő kavalkádot. A páros férfi tagja a ferde cseréptetőben elhelyezett ablak alá állított asztalon szétpakolt rajzait tanulmányozta, de időnként belelapozott valamelyik vastag, színes ábrákkal illusztrált könyvbe, amelyek a padlón hevertek gondos rendszerben csoportosítva. A másik ember, egy nő, egy bőrkötéses könyvet olvasott, miközben a fal mentén elhelyezett egyik ágyon pihent, törökülésben, csizmáit levetve.
- Jutottál valamire, Agwar? – szólt a nő, amikor társa hátradőlt a magas támlás széken, és fáradtan kibámult a tetőtéri ablakon át, a magasban kavargó szürke felhőkre. 
- Túl sok olyan növény van, amely délen nő, édeskés illatú, és ugyanakkor mérgező – felelte Krye inkvizítora, a számos botanikai mű áttanulmányozásától kimerülten. – Ennél többet kellene tudni róla, például a színét vagy az alakját. 
- És olyan van, ami okozhatta a tengerészek halálát?
A férfi lassan ingatta a fejét.
- Még hasonlót sem találtam.
Dahne nem kérdezett többet, csak csendben figyelte a társát. Egy pillanatra megpróbálta elképzelni, milyen gondolatok cikáztak most az agyában, és szándékosan nem használta azt a képességét, amivel ezt nyomban megtudhatta volna. Bele akarta élni magát abba az izgalomba, amit Agwar tekintetében oly gyakran látott, amikor az egy-egy rejtélyen töprengett, és sorban állította fel a teóriákat, hogy aztán ugyanilyen sorban vesse is el őket, míg rá nem talált az igazi megoldásra. De az ő elméjében csak forogtak a gondolatok, hol ide, hol oda ugrottak, ahogy felbukkant előtte egy kép, egy szó vagy egy hang. Nem mintha nem tudott volna összpontosítani vagy logikusan gondolkodni, ám nagyon távol állt tőle az az alapos módszer, ahogy az inkvizítor dolgozott. Dahne Vaal sokkalta inkább volt impulzív és megérző típus, arról a tényről nem is szólva, hogy az ő kvalitásai teljesen másmilyenek voltak, mint Agwaré. És ez pontosan így is volt rendben.
- Azt sejted, - törte meg a némaságot Dahne valamivel később -, hogy kivel állhatunk szemben?
A férfi bólintott:
- Igen, és épen ez zavar a legjobban. Az ilyenektől szinte bármilyen gaztett kitelik, és nem igazán törődnek azzal, ki esik áldozatául gonosz praktikáiknak.
- Most az ördögökről vagy a démonokról beszélsz? – kérdezte a harcos.
Az inkvizítor megrázta a fejét:
- Mindkettőnél rosszabbról. Egy boszorkányról. 
Ebben a pillanatban eleredt az eső, és hamarosan az ablakon már nem lehetett keresztüllátni, minden egy homályos, eltorzult mozaikká változott. Még felszűrődött a kofák sikoltozása a piacról, ám azt is rövidesen elnyelte az esőcseppek ritmusos kopogása a tetőn. Agwar karja lehullott maga mellé, ahogy a férfi mély álomba zuhant. Dahne egy macska nesztelenségével odalépett, gyengéden visszahelyezte a férfi ölébe lelógó kezeit, majd ő maga is kényelmesen elnyúlt az ágyon.


Chalendir tanácsos zihálva riadt fel álmából, és tekintete ijedten söpört végig az egyetlen gyertyával megvilágított hálószobájának ismerős berendezésein. Levegő után kapkodott, és érezte, hogy torka csontszárazan kapar. Az ágya mellett álló kis szekrényhez fordult, remegő kézzel nyúlt a pohár után, hogy hatalmas kortyokkal lenyelje az inasa által gondosan odakészített vizet. Ugyan a torkában csillapodott az égető érzés, ám kövér izzadságcseppek csordultak le halántékán. A férfi érezte, hogy a teste tüzesen forró, a hálóing pedig nedvesen tapadt csupasz testére. 
- Adjik! – próbált kiáltani, ám éles hang helyett csak tompa suttogásra futotta száraz torkától. 
Megpróbált felkelni, és minden erejét megfeszítve a pár lépésre lévő ajtóhoz vánszorogni, de amint elhagyta a biztos támaszt nyújtó ágyat, térde megroggyant, és teste tehetetlen bábként rogyott a vastag szőnyeggel borított padlóra. Nem is próbált felállni, csak tehetetlenül nyöszörgött egészen hajnalig, amikor az inasa végre halkan bekopogott, hogy szokásához híven a nap első sugaraira felébressze őt. 

Már jóval elmúlt dél, amikor három, sietős léptű alak érkezett Chalendir pazarul díszített, kétemeletes, és természetesen Ygrazyl gazdag negyedében álló háza bejáratához. Az elől haladó, egy körszakállas, nagytermetű férfi, határozottan zörgetett az oroszlánfejes kopogtatóval, mire a súlyos faajtó szinte nyomban feltárult előtte. Az érkezők beléptek, biccentve üdvözölték a két városőr tisztet, majd késlekedés nélkül felkaptattak a második emeletre, ahol a tanácsos hálószobája is volt. A helyiségben félhomály uralkodott, éppen csak ki lehetett venni a bútorzatot, amelyek közül a legimpozánsabb egy hatalmas, baldachinos ágy volt, pillanatnyilag félrehúzott, halványkék selyemfüggönyökkel. A terebélyes ágy közepén, puha bársonypárnákkal alátámasztva, egy szemmel láthatólag súlyosan beteg férfi aludt. Légzése szakadozott volt, feje enyhén félrebillent, mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt.
- Pár perce aludt el – súgta egy idősödő, szemüveges férfi, aki fehér gyolcslapokat rendezgetett a térdén. 
– Erős altatót kapott, hogy legalább egy órácskát tudjon aludni – tette hozzá.
Chalendir tanácsos a résnyire nyitott ablakon át bekúszó, hűvös levegő ellenére mindössze egy vékony hálóinget viselt, annak is a válláig fel volt hajtva az ujja, és takaró egyáltalán nem fedte testét. Karja és arca feltűnően kipirultnak tűnt az egyetlen mécses fényében, és a bőre felszínén apró, talán fonal vastagságú, vörös sebek nyíltak, amelyekből vér szivárgott.
- A város legkiválóbb orvosa, Dekryn – jegyezte meg halkan Gerar parancsnok a két másik látogatónak.
- Mióta van így? – kérdezte ugyanilyen suttogva a doktort az egyik idegen, akinek Krye szimbóluma volt a mellényén.
- Én kora reggel óta vagyok itt, akkor még csak lázas volt, de a bőre sértetlen – felelte a doktor. – Azóta folyamatosan csak rosszabbodik a helyzete.
- Mondott valamit?
Dekryn sajnálkozva megrázta a fejét:
- Csak a láz szól belőle, semmi értelmeset nem tud mondani.
A másik látogató, egy nő, kesztyűs kezével megérintette a tanácsos karját, és enyhén megszorította. A férfi nem adta jelét, hogy bármit is érezne, Dahne azonban kitapintotta, hogy a tanácsos bőre már valamivel keményebb, mint az megszokott. Társára nézett, és bólintott:
- Ez ugyanaz a méreg.
Dekryn érdeklődve kapta fel a fejét:
- Tehát nem fertőzés? – vágott meglepett arcot.
Agwar megrázta a fejét:
- Nem. Azóta történt már egy és más. 
- Próbálkoztak varázslattal? – kérdezett közbe a harcos.
- Igen, de nem használt. Amsharyl papjai voltak itt, mindenféle gyógyító mágiával, sőt még átoktöréssel is, ám hiába. 
Mindenki hallgatott, és az orvos az egyik gyolcslappal itatgatni kezdte a tanácsos karjain lévő sebekből lassan előbuggyanó vért.
- Majd visszajövünk, ha magához tér – biccentett az inkvizítor, és elhagyták a hálószobát.
Lementek a földszintre, pár szót váltottak a tisztekkel, majd átsétáltak egy nagyobb terembe, ahol a személyzet tagjai ültek, vagy álltak, meglehetősen feszült hangulatban. Agwar meglepetésére nem voltak sokan: Adjik, az inas, két fiatal cselédlány, és egy középkorú, termetes asszony voltak odabent. Az inkvizítor felhúzott szemöldökét látva Gerar megjegyezte:
- Chalendir tanácsos egyedül él a házban.
Az inkvizítor ezután egyesével elbeszélgetett minden emberrel, hogy alaposan tájékozódjon a történtekről, ám kérdezősködése nem vezetett semmilyen kézzelfogható eredményre. A ház ura szokásához híven késő délután érkezett haza a közeli tanácsházáról, akkor még teljesen egészséges és energikus volt; elfogyasztotta vacsoráját, majd késő estig a dolgozószobában olvasgatott és jegyzetelt. Valamivel éjfél előtt feküdt le, ugyancsak minden látható rosszullét vagy panasz nélkül. Vendéget nem fogadott, levelet vagy küldeményt nem kapott, és ő maga sem üzent senkinek. Minden arra utalt, hogy egy közönséges, és teljesen megszokott este volt, de Agwar tudta, hogy történnie kellett valaminek, ami fölött egyelőre átsiklottak.
Amikor a nappaliban újra együtt volt a személyzet, az inkvizítor újfent feltette a korábban már elhangzott kérdést:
- Történt bármi szokatlan, furcsa vagy meglepő dolog tegnap, legyen az bármilyen banális vagy lényegtelennek látszó? 
Hosszú szünet után a szakácsnő szólalt meg tétován:
- Egy kutya sokáig ugatott a konyhaablak előtt… - zavartan pislogott egyet -, ilyesmire gondolt az úr? 
- És mi történt? – kérdezte Agwar minden érzelem nélkül.
- Kiléptem az ajtón és elkergettem.
Az inkvizítor szeme egy árnyalatnyit összébb húzódott, ami nem kerülte el Dahne figyelmét.
- Pontosan mit csinált?
Az asszony idegesen mocorgott egy kicsit, ahogy mindenki felé nézett.
- Ott ugatott a kerítésnél, én meg kiléptem az ajtón és rákiabáltam. De nem ment el, ezért felvettem a seprűt, és azzal csaptam feléje. Megugrott, de csak csaholt. Erre odamentem, és ráhúztam egyet… arra végül elsomfordált. Így volt – tette hozzá nyomatékkal, és egy aprónyit kihúzta magát. 
Az inkvizítor bólintott, de nem szólt semmit. Társa azonban eléggé jól ismerte arcának rezdüléseit ahhoz, hogy észrevegye, Agwar fejében megfogant valamilyen halvány ötlet.
- Mutassa meg, kérem – bíztatta a nőt, aki készségesen átvezette őket a konyhába, és egyszerű mozdulatokkal eljátszotta a jelenetet. 
Az inkvizítor érdeklődve szemlélte a botcsinálta előadást, de figyelmének jó része nem az asszony cselekedeteire irányult, hanem arra, hogy vajon mennyi idő állt rendelkezésére valakinek ahhoz, hogy észrevétlenül be, majd kisurranjon a nyitva hagyott konyhaajtón. A férfi látta, hogy Dahne gondolatai is hozzá hasonlóan ezen a lehetőségen járnak, tekintetük egy pillanatra sokatmondóan összetalálkozott.
Amikor visszatértek a nappaliba, az inas emelkedett fel a székéről.
- Én nem is tudom… - kezdte -, de ha ilyen apróság is számít, akkor talán az is érdekes lehet, hogy a tanácsos úr megdicsérte a vacsorát. Pedig ilyet nem szokott.
Agwar szeme ezúttal jól észrevehetően összeszűkült.
- Azt említette, hogy miért érezte különösen finomnak?
Adjik megrázta a fejét.
Az inkvizítor a szakácsnőre nézett:
- Mit készített?
- Egyszerű ételt, malacpörköltet burgonyával és sok zöldséggel. 
- Tegnap vette?
- Még reggel a piacon, uram – felelte az asszony. 
Agwar a társára pillantott.
- Gondolom az ételt ugyanúgy készítette el, mint máskor is – mondta az inkvizítor, mire a kövérkés nő bólintott.
- És nem használt semmilyen új fűszert vagy ilyesmit, ugye?
A nő megrázta a fejét.
- A kutya mikor zavarta meg? – kérdezte ekkor Dahne a szakácsnőt.
Amaz elgondolkodott egy pillanatra:
- Akkor már kész volt, mert épp hívni akartam Tarsát, hogy vigye fel a tekintetes úrnak. 
Agwar ugyan fontolgatta, hogy tovább kérdezzen, de végül is letett róla, éppen eleget hallott ahhoz, hogy tudja, mi történt. Egy tiszt bukkant fel az ajtóban, és közölte, hogy a tanácsos úr felébredt.

- Chalendir tanácsos – szólt finoman Agwar, kissé előrehajolva a férfi felé az ágy melletti karosszékből.
A beteg nem reagált a hangjára.
- Agwar Feyn vagyok, Krye inkvizítora.
A tanácsos erre kissé megemelte a fejét, és vérben úszó szemeit Agwarra emelte. Szája erőtlenül mozgott, és nagyon halkan, alig kivehetően kérdezte:
- Tud segíteni?
Az inkvizítor komoly arckifejezést vágott.
- Igen, tanácsos, ha Ön is segít nekem.
A lázas férfi aprót bólintott.
- Tanácsos úr, volt valaha is köze bármilyen boszorkányhoz? 
A kérdés megfagyott a szobát betöltő hűvös tavaszi levegőben. Chalendirnek egy pillanatra elállt az amúgy is szakadozó lélegzete, és álla tehetetlenül leesett. 
- Ne erőltesse magát, tanácsos, – mondta Agwar -, megkaptam a választ. 
Felállt, Dahne mellé lépett, és a fülébe súgott valamit. A harcos felvonta a szemöldökét, mint aki kételkedik benne, hogy jól hallotta a szavakat, de az inkvizítor bólintott. A nő nyomban kisietett a szobából, halkan lefutott a lépcsőn, és az üresen álló első emeleten, ahol nem láthatta senki, csendesen megszólalt: 
- Zad kevor – és a következő pillanatban már ott sem volt.
Amikor úgy fél óra múlva hasonlóképpen megérkezett a néptelen emeleti lépcsőfordulóba, kezében egy apró üvegcsét tartott. Kopogás nélkül belépett a hálószobába, ahol nagyjából ugyanaz a lehangoló kép fogadta, mint távozása előtt, csak Agwar nem a tanácsossal, hanem az erődparancsnokkal suttogott, miközben a doktor a láthatóan szélesebbre nyílt sebekből törölte le az immár bőségesebben kifolyó vért.
Az inkvizítor szótlanul átvette a fiolát, és tartalmát beleöntötte az ágy mellett álló szekrényke tetején várakozó, félig telt vizespohárba. A beömlő folyadék, habár nem volt nagy mennyiségű, előbb elnyúló, fekete foltokat hagyott a vízben, majd pár pillanat múlva a folyadék megint ugyanolyan áttetszővé vált, mint annak előtte. A szekrényt is elhúzva, egészen közel helyezte a poharat a tanácsoshoz, hogy annak a lehető legkisebb mozdulatra legyen szüksége, ha el akarná érni.
- Chalendir tanácsos – mondta komoran -, látván a helyzetét, nem kérem, hogy bármit is mondjon vagy tegyen. Ha hisz valamelyik istenben, imádkozzon hozzá, ám ha éjfélig nem történik javulás, akkor javaslom, hogy utolsó megmaradt erejével fogja ezt a poharat, és igya ki a tartalmát. Ne habozzon, mert később már nem lesz ereje hozzá, és ami azután vár Önre, az borzalmasabb lesz, mint amit el tud képzelni. Krye irgalmazzon lelkének.
Ezzel elfordult a mozdulatlanul fekvő, üveges tekintetű alaktól, biccentett az orvos felé, és társával együtt kiléptek a szobából, amelyben a hűvös kora tavaszi levegő mellett már a halál rideg lehelete is ott lebegett. Amikor később az este folyamán Dekryn doktor visszatért a szobába a szomszédos mellékhelységből, az üres poharat a padlón találta az ágy mellett, ahová Chalendir ernyedten lelógó kezéből kihullott. A tanácsos ajkai még nedvesek voltak, és ahogy az orvos közelebb hajolt, egyértelműen felismerte rajtuk a halálos fekete lótusz enyhén kesernyés illatát. 
Az orvos megborzongott a nyitott ablakon át beáramló, most már kellemetlenül hideg levegőtől, és fázósan összébb húzta a kabátját. Eloltotta a mécsest, kilépett a folyosóra, és halkan, mintha csak nem akarná felébreszteni a tanácsost, behúzta maga mögött az ajtót. Odakint vékony felhők úsztak el a halványan ragyogó félhold előtt, mintha csak leplezni akarnák az imént bekövetkezett tragédiát. Egy magányos varjú röppent fel a szomszédos háztető pereméről, és gúnyosnak tetsző károgással elhúzott a tengerparti villanegyed felé.


A következő borús, de száraz nap nagyobb részét Dahne, a Gerar parancsnoktól kapott különleges felhatalmazásával, a városi könyvtárban töltötte, és egy több mint másfél évtizede lezajlott per anyagát olvasta át. Ezalatt Agwar a szállásuk előtt lévő forgalmas piactéren, és a környező fogadókban, kocsmákban kérdezősködött egy ugyanilyen régen, Ygrazylban élt boszorkányról. Késő délután volt, amikor a páros ismét találkozott a tetőtéri szobájukban, hogy megosszák egymással a nap során összegyűjtött tényeket, feltételezéseket és pletykákat. 
Az inkvizítor hosszú kabátja a fogason lógott, vörös mellényét pedig az ágyra terítette. Kényelmesen hátradőlt, kezét összefonta a tarkóján. A harcos ugyancsak gondosan letette katanáit, és zubbonyát a szék támlájára akasztotta. Az asztalra könyökölt, és egy ékkővel díszített gyűrűvel játszott az ujjai között.
- Ez mi? – kérdezte alig leplezett kíváncsisággal Agwar az ékszer felé biccentve.
- Gerar adta, hogy megnyíljanak az ajtók, de némák maradjanak a szájak. Nem is volt probléma betekinteni azokba a régi iratokba – felelte a nő.
- Gáláns volt tőle – mondta a férfi -, és sikerült megtudni valami érdekeset?  
- Nagyjából csak azt, amit a parancsnok már tegnap este röviden elmondott neked. Tizennyolc évvel ezelőtt érkezett a városba egy Niande nevű, idősebb asszony, aki hamar megvásárolt egy régóta eladásra kínált épületet a gazdag negyedben, nem messze a tanácsházától. Egyedül volt, egy távoli kereskedő özvegyének mondta magát, és meglehetősen visszahúzódó, de nem teljesen magának való életet élt. Akiknek volt alkalma beszélgetni vele, egy intelligens és művelt asszonynak írták le, aki különösen tájékozott volt a történelemben és irodalomban. Ő maga sosem rendezett fogadásokat, de hébe-hóba elfogadott meghívásokat.
Agwar csendben figyelt, és időnként bólintott.
- Nagylelkűnek írták le, gyakran adakozott a szegényeknek, és amikor nem sokkal az érkezése után tűzvész tombolt a dokkokban, ő adta az egyik leggálánsabb támogatást az újjáépítéshez.
Dahne lerakta a gyűrűt az asztalra.
- Aztán talán másfél évvel a beköltözése után lábra kaptak a találgatások, hogy vajon miből is származik valójában a vagyona, miért nem beszél soha a volt férjéről, illetve miért nem enged szinte senkit se a házába, és ehhez hasonlók. Az egyik tanúvallomás, amit olvastam, Niande cselédjétől származott, aki elmondta, hogy időnként előfordult, hogy egész estére kimenőt kapott a teljes személyzet, és aki nem tudott hol aludni a városban, annak napnyugtakor be kellett zárkóznia a szobájába, és semmilyen körülmények között nem volt szabad napkeltéig kijönnie onnan. 
Az inkvizítor felhúzta a szemöldökét:
- Az kiderült, hogy miért kérte ezt a különös magányt?
Dahne bólintott:
- Egy másik cseléd egyszer az utasítást megszegve kijött a szobájából, mert annyira nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, és azt látta, hogy egy Niandénél sokkal fiatalabb, ám rá igencsak hasonlító arcvonású nő járt az épületben, majd egy két személyre terített asztalhoz ülve sokáig nevetgélt, és közben bort ivott, ami pedig a ház úrnőjére nem volt jellemző. 
Agwar nem szólt, várta a befejezést.
- A vallomásában sajnos nem szerepelt, hogy ki lehetett a másik illető, mert őt nem látta az ajtórésből.
Az inkvizítor halkan felmordult.
- Végül boszorkánysággal vádolták meg, a vizsgálatot a helyi városőrség akkori parancsnoka vezette, az ügyet Chalendir tanácsos tárgyalta. Niande végig tagadott, ám nem volt hajlandó elárulni, mi történik azokon az éjjeleken, amikor a szolgálók eltávoznak, illetve nem beszélt részletesen néhai férjéről sem. Olvastam pár nagyon általános vallomást arról, hogy néhány alkalommal látták őt egyszerű, szegényebb ruhában a piacon, ahol olyan fűszereket vagy növényeket vásárolt, amelyek egyes, fekete mágiában használt rítusok, alapanyagai.
Agwar érdeklődve figyelt, ám a bólogatás helyett inkább csóválta a fejét.
- Aztán a tárgyalás alatt Chalendir felesége és két lánya elkapott valami furcsa betegséget, amelyet az orvosok még megnevezni sem tudtak, majd állapotuk rohamosan romlott, végül alig egy héten belül mindhárman elhunytak. A tanácsos, és persze sokan mások is, meg voltak róla győződve, hogy ez Niande műve. Kínvallatásnak vetették alá az asszonyt, ám ő nem tört meg, nem árult el semmit. Végül Chalendir szavazásra bocsátotta az ügyet a hétfős tanácsban, ahol az ő támogatásával végül négy fő találta bűnösnek az idős nőt. 
Az inkvizítor hátradőlt a székében, és a szoba távoli sarkába bámult.
- Így azután máglyán megégették, hamvait a nyílt tengerbe szórták, ingóságait lefoglalták, a házat pedig ismét áruba bocsátották… igaz, mindmáig eredménytelenül – fejezte be Dahne.
- Arról nem tettek említést, hogy Chalendirt miért engedték szavazni? – kérdezte Agwar halkan, de a harcos csak megrázta a fejét. 
Hosszú percekig némaság borult a szobára, az inkvizítor enyhén a homlokát ráncolva töprengett az elhangzottakon, társa pedig ismét a gyűrűt kezdte babrálni.
- Nos, - szólalt meg végül Agwar -, én ezen kívül még mást is hallottam. Például, hogy azt az üresen álló házat, amit Niande megvett, Chalendir is meg akarta szerezni, de olyan sokáig alkudozott, hogy lekésett róla. 
Ezúttal Dahne mutatott halvány meglepődöttséget.
- Azt is beszélik, hogy a tanácsos nem nagyon kedvelte Niandét, mert az adományai sokszor segítettek olyanokon, akiket Chalendir szeretett volna inkább a városon kívül látni vagy éppen ellehetetleníteni. 
- Csak nem uzsorás volt? – kérdezte az ezüsthajú nő.
- Ezt nem mondták, de nem tartom kizártnak. Állítólag voltak érdekeltségei a kikötői pénzváltókban is. 
Agwar egy kicsit kivárt.
- De a legérdekesebb talán az, hogy az egyszerű emberek nem tartották boszorkánynak Niandét. Állítólag a halálakor is csak egy maréknyi bámészkodó volt ott, pedig máskor az ilyen események bizony nagy közönséget vonzanak. 
- És mit szóltak a Chalendir családjának betegségéhez?
Az inkvizítor tanácstalan képet vágott:
- Leginkább szerencsétlen véletlennek tartották.
Odakint közben leszállt az este, lassan elkezdett csitulni a piac egész nap nyüzsgő zaja, és lágyan szemerkélni kezdett az eső.
- Mit tegyünk most? – kérdezte a harcos.
- Meglátogatjuk Niande házát – szólt az inkvizítor közömbösen. – Nem vesztegethetjük az időt, mert nyilván a boszorkány sem teszi.
Mindeközben a villanegyed egyik régóta üresen álló épületének kéményén egy keskeny, fekete füstcsík emelkedett fel, hogy láthatatlanul beleolvadjon a várost egyre jobban behálózó éjszakai sötétségbe. 


Niande egykori, és immáron bő egy évtizede lakatlanul álló háza, három utcányira feküdt az ygrazyli tanácsháza gazdagon dekorált épületétől, amely előtt a tenger felől fújó hűvös szélben, félárbocra engedve lengett a város címeres zászlaja. Ha a Krye inkvizítor és társa arrafelé haladtak volna el, láthatták volna a komor tekintetű őrséget, amint szoborrá dermedve tűrik az arcukba csapó hideget és esőt, ám ők gondosan elkerülték a katonákat. Dahne haladt elől, kezével jelezve Agwarnak, mikor álljon meg, vagy éppen mikor induljon el, hogy valóban ne legyen kéretlen szemtanúja esti kalandjuknak. Nem mintha tartottak volna bármilyen akadálytól, hiszen Gerar gyűrűje továbbra is ott lapult a harcos zsebében, ám már csak megszokásból is előnyösebbnek tartották, ha a gyakorta bizarrnak tűnő kutatásaikat kizárólag maguk között intézhetik. 
Hamarosan egy magas sövénykerítés vetette árnyékból vehették szemre az állítólagos boszorkány házát. Így a sötétben, és a gondoskodó kezektől megfosztva, valóban komornak és fenyegetőnek látszott, ahogy ott lapult az éjszakában. Csupán egy emelete volt, ám a földszint magassága arányaiban nagyobb volt, mint az emeleti szinté. Az ablaktáblák mindenhol be voltak csukva, a duplaszárnyú ajtó egy masszív, bár enyhén rozsdásodó lakattal lezárva. Kertje nem volt, emiatt minden oldalról az utca határolta, ahová kissé megrozzant ereszcsövek szaladtak le a ház oldalán. Az egyik emeleti spaletta kissé félrecsúszva állt, mintha csak az épület nem tűrte volna a teljes elszigeteltséget. Nappal minden bizonnyal barátságosabb arcát mutatta az épület, de most úgy festett, mintha egykor valóban egy boszorkány lakta volna.
Alapos körültekintés után Dahne az egyik zsalugáterhez osont, gyorsan körbetapintotta a keretét, majd egy határozott mozdulattal megemelte a falemezt. Halk roppanás jelezte, hogy az időjárás viszontagságainak kitett, elhanyagolt zárszerkezet inkább megadta magát, semmint ellenálljon az erős feszítésnek. A harcos nem pazarolta az értékes pillanatokat, ujjai végigfutottak a csukott ablakkereten, majd egy pontnál, ahol a zárszerkezetet gyanította, halkan megszólalt:
- Alor – mire a másik oldalról halk csikordulás jelezte, hogy a varázslat kifejtette a hatását, és a kopott kilincs elfordult a mágikus erő hatására.
A nő ismét körbepillantott, majd jelt adott a sötétben várakozó társának, aki árnyékként átsiklott az utcán, és könnyű mozdulattal átvetette magát az időközben kitáruló ablakon. Dahne villámgyorsan utána ugrott, behúzta az ablaktáblát, és rögzítette, hogy ne nyíljon ki magától, amíg odabent vannak. 
Áporodott, enyhén dohos szag csapta meg az orrukat, a házban időtlen-idők óta nem szellőztetett senki. A folyosón, ahová érkeztek, kőpadló futott végig, az egykori díszes szőnyeget nyilván régen eltávolították. Teljesen vaksötét volt odabent, ezért Dahne óvatosan megragadta Agwar kezét, és vezette előre egy közeli ajtó felé. Nem akartak fényt gyújtani, semmiképp nem kívánták felhívni magukra a figyelmet. Az ajtó viszont nyitva volt, így a páros hamarosan egy nem túl nagyméretű teremben állt, ahol még az egykor bizonyára itt sorakozó tükröket is leszerelték a falakról. 
- Előszoba – suttogta alig hallhatóan a harcos.
Az inkvizítor ugyan ebből semmit sem látott, de tökéletesen megbízott a nőben.
- Keressünk egy nagytermet, vagy nappalit – szólt ő is fojtott hangon.
Dahne továbbindult, gyengéden vezetve a férfit. Mivel semmilyen bútor vagy használati tárgy sem volt az egész házban, nem kellett attól tartaniuk, hogy Agwar esetleg felrúg vagy fellök valamit, ami éktelen zajjal csörömpölve elárulja jelenlétüket. Persze nem mintha attól tartottak volna, hogy bárki is meghallja, hiszen a tolvajoknak már régen semmi értékes nem volt itt, az átmeneti szállást kereső csavargók pedig nem igazán a gazdag negyed szívében álló, elátkozottnak vélt épületet kívánták otthonuknak. Könnyen és gyorsan haladtak szobáról szobára, míg egy kettősszárnyú ajtón átlépve Dahne megtorpant.
- Ez elég különös – súgta csak a gondolataiban.
Nem kellett azonban Agwar figyelmét felhívni rá, hiszen az inkvizítor is észrevette a terem túlsó végében lévő egy szál gyertyát, amely a padlóra helyezve égett, és beléptükre alig észrevehetően meglibbent a fénye. A kettős pár apró lépést tett előre, amikor a nő, szinte csak magában, megszólalt:
- Tirea – mire ő, és egyedül csakis ő, meglátta miként fest valójában ez a téglalap alakú, igencsak méretes helyiség, amely sötét barlangként húzódott előttük, másik végében egy csalogatóan táncoló lángnyelvvel. 
- Hmm… - gondolta magában, de úgy, hogy Agwar is értse -, nem vagyunk egyedül. 
Az inkvizítor lehunyta a szemét, és koncentrált az elméjébe áradó képekre. A parkettás terem teljesen üres volt, a túlsó falon egy míves kandalló tátotta ki évtizedek óta kialudt torkát, ez előtt pislogott a magányos gyertya. A kandalló párkányán azonban további gyertyák sorakoztak, ám ezek fekete színűek voltak, és éppen nem voltak meggyújtva. A tűzhely fölött, a falon, egy lágy arcvonású, de határozott tekintetű, idősödő hölgyről festett portré függött, Dahne azonban nem a képről egyenesen rájuk bámuló asszonyra utalt, hanem arra a négy fegyveres alakra, akik túlsó sarokban térdeltek, felhúzott nyílpuskákkal, öveikben könnyű rövidkardokkal. Arcukat félig fekete maszk fedte, csak sötét szemeik maradtak fedetlenek, ahogy mindannyiuk egyenesen a belépő párosra nézett. 
- Láthatatlanság varázslat leplezi őket – hallotta az inkvizítor ismét a harcos hangját a fejében.
Agwar először gondolataival utasította Dahnét, hogy csak lépkedjen tovább előre, mintha nem is érzékelte volna őket, ám legyen tettre kész. Ezután, mintha csak a táskájában matatna, néhány egyszerű kézmozdulatot tett, és elsuttogta a varázsigét:
- Vis dekhoi.
Alig egy szusszanással ezután pedig fényt gyújtott a teremben:
- Koltabrei.
Az inkvizítor és társa lassú, kimért léptekkel közeledtek a gyertya felé, és bár időnként körbehordozták tekintetüket, leginkább a festményt nézték.
- Ez lenne Niande? – kérdezte Agwar csendesen.
Dahne bólintott, ugyanakkor minden érzékével koncentrált. Látta, ahogy a lesben álló támadók lomhán felemelik fegyvereiket, és olybá tűnt, társát veszik célba.
- És vajon miért… - kezdte Agwar, de befejezni nem tudta.
Két rövid, ám annál sebesebben száguldó nyílvessző csapódott a mellkasába, és kettő a nyakába, amitől az inkvizítor hörögve lerogyott a padlóra, és apró rángásokkal elterült. Friss vér csordult a száraz, poros parkettára, és lustán tócsává duzzadt. A harcos nem teketóriázott, két egyenes pengéjét szempillantás alatt előrántva a legközelebbi alak felé szökkent, és a kékeslila rúnákkal díszített kardok halkan sivítva sújtottak le az időközben láthatóvá váló fegyveresre oly erővel, hogy szinte kettészelték őt nyaktól, derékig. 
A három megmaradt orgyilkos egyszerre ugrott Dahne irányába, ám a nőnek volt ideje szélsebesen sarkon pördülnie, és így szemtől szembe fogadnia az első szúrást. Elegáns mozdulattal ütötte félre a keskeny pengét, és jól látta, hogy az egyik alak ívben kerülni kezdi őt, hogy a háta mögül tudjon rátámadni. Egy pillanatig lassú körtáncba kezdtek, de ekkor öt erős nyílvessző röppent be a küzdőtérre, és az egyik fekete ruhás fegyveres hátába csapódott. A férfi felkiáltott, részint a meglepetéstől, részint az iszonyú fájdalomtól, és utolsó erejével megpróbált hátrafordulni, ám félúton összerogyott, és mozdulatlanul nyúlt el a padlón, nem messze az inkvizítor halott testétől. 
A pillanatnyi zavart kihasználva Dahne előrelendült, és egy heves döfést indított egyik támadója felé, aki az utolsó másodpercben hárította ugyan a borotvaéles penge feléje száguldó szúrását, ám eközben védetlenül hagyta jobb oldalát, ahová viszont a nő másik katanája csapódott, hosszú sebet ejtve rajta. 
- Szajha! – nyüszített a férfi, és villámgyors ellentámadásba kezdett.
Alulról indított egy széles mozdulatot, amelyet hirtelen megakasztott, és egy gyors rándítással szúrássá alakított. Képzett harcosra valló manőver volt, ám Dahne számára egyáltalán nem ismeretlen, így a nő ügyesen félrelibbent, elengedve maga mellett a lendülettől hajtott alakot, majd határozottan hátrafelé szúrt. Egy újabb fájdalmas nyögés jelezte, hogy az ő pengéje ellenben betalált. 
A negyedik támadó röpke pillantást vetett arrafelé, amerről a nyílvesszők érkeztek, de semmit sem látott, ezért ismét Dahne felé fordult. Hiba volt, mert háta mögül futó léptek zaját hallotta, és mire újfent megpördült, már csak azt látta, hogy egy Krye szimbólumot viselő alak szinte közvetlenül előtte válik láthatóvá, így arra már nem maradt ideje, hogy egy védekező mozdulattal elhárítsa az inkvizítor előrenyúló karját. Agwar nem túl erősen, de megtaszította a maszkos támadót, közben összeszorított ajkai közt sziszegve rászólt:
- Gilbei!
A megérintett férfi mellkasában égetően szúró kín robbant, mintha egy acélmarok szorította volna össze vadul kalapáló szívét. Elsötétült előtte a világ, és majdnem eszméletét vesztve rogyott a földre, ám amilyen váratlanul jött, úgy is hagyott alább a kibírhatatlan fájdalom. A varázslat azonban nem múlt el nyomtalanul, a férfi továbbra is erős szúrást érzett a testében. Felrántotta a rövidkardot, majd lefelé szúrt vele, de nem tudta bevégezni a mozdulatot, mert egy kékeslila fényben derengő penge akasztotta meg félúton a fegyverét, hogy egy gondolatnyival később egy másik hasonló penge döfje át a szívét. Ernyedten alábukott, és az arcára fagyott értetlen tekintettel rogyott a parkettára. 
Az egyetlen megmaradt támadó, bal tenyerét a vérző oldalra szorítva, kétségbeesetten kereste a menekülés lehetőségét. Nem volt képes azonban tökéletesen koncentrálni, mert egyszerre látta maga előtt az ép és sértetlen inkvizítort, miközben az vérben úszva ott hevert a lábainál is. 
- Magi – morogta utálattal, és lassan hátrálni kezdett.
- Ki küldött? – förmedt rá Dahne.
- Azt nem tudod meg soha, szajha.
- Akkor nincs értelme, hogy tovább élj – csattant fel a nő, és katanáit maga előtt megforgatva rátámadt a férfira.
Az megpróbált ugyan védekezni, de rosszul számította ki a sebesen cikázó kardok ívét, és az egyik penge egyenesen a torkába fúródott, átvágva az ütőerét. Hasztalan kapkodott a seb felé, előbb térdre esett, majd arccal előre Dahne lába elé zuhant. 
A földön fekvő inkvizítor teteme megremegett, majd hangtalanul ezer apró darabra hullt, nyomtalanul elpárologva. 
- Még szerencse, – szólt az igazi Agwar -, hogy ők nem látnak úgy, mint Te.
A karcsú nő bólintott, majd hozzákezdett a holttestek gyors, ám alapos átkutatásához. Az inkvizítor eközben a kandallót és a gyertyákat tanulmányozta, majd a portrét vizsgálta meg.
- Nincs náluk semmi – szólt Dahne. – De ez nem is meglepő.
- Ez a kép nemrég került ide – mondta mintegy feleletként a társa. – Ahogy a gyertyák is.
Újra végignézett a termen:
- Szerintem a fekete gyertyákat a boszorkány használja, míg ezt ezek hozták – mutatott a padlón füstölgő csonkra, amelynek lángja a harc hevében kialudt. 
Agwar visszafordult a kép felé:
- Még egy perc, és mehetünk. Hadd jegyezzek meg minden apró részletet későbbre.

Amikor a már kellemetlenül szitáló esőben végre visszaértek a fogadóbeli szállásukra, jóval elmúlt éjfél. Vizes köpenyeiket a kályha mellé állított székekre terítették, ők maguk az ágyaikra ültek le. Agwar késlekedés nélkül papírlapot és irónt vett elő, és elkezdte lerajzolni a házban látott festményen ábrázolt asszonyt. Dahne nem zavarta; nem akarta, hogy emiatt társa valamilyen apró, ám fontos részletet lehagyjon a rajzról. Ehelyett csendes mozdulatokkal ellenőrizte pengéit, és vigyázva, hogy ne csapjon zajt, lecsatolta combjáról a táskáját. Akármennyire is óvatos volt, amikor zubbonyát vette le, éles koppanással a padlóra zuhant a belső zsebébe dugott gyűrű, amit Gerartól kapott. Agwar felpillantott, és tekintete nem volt túl elnéző, ezért a nő nem mozdult, hagyta az ékszert a szőnyeg nélküli parkettán heverni.
- Vajon honnan tudták, hogy jövünk? – kérdezte elmerengve a harcos, amikor társa végzett a rajzzal, és lustán eldőlt az ágyon.
- Sejtelem sincs, – mondta fáradtan a férfi -, de eszerint a boszorkány nem bíz semmit a véletlenre.
- Úgy véled, hogy azok az orgyilkosok már régen ott rejtőztek?
Agwar megrázta a fejét:
- Azt kétlem. Inkább a megfelelő időben odaküldték őket.
- De ki és hogyan tudta meg, hogy odamegyünk? – makacskodott a nő.
Az inkvizítor nem felelt, csak vállat vont. Dahnéra nézett, és egy pillanatig elmerült a harcos egyenesen rá szegeződő, mélykék szemében. Amikor végül kelletlenül elemelte tekintetét, szeme a padlón heverő csillogó ékköves gyűrűre esett. Teljesen jelentéktelenül feküdt ott, annyira szerényen észrevehetetlenül, hogy az inkvizítor elméjének valamelyik, örökké a titkokat és intrikákat kutató zuga, hirtelen felfigyelt rá. A férfi hosszú percekig bámult látszólag maga elé, ám tudata valójában sebesen dolgozott.
Hirtelen felemelte a fejét, és pillantása újra egybefonódott a harcoséval, aki végig őt nézte. Némán, de jelentőségteljesen a szája elé helyezte a mutatóujját, majd egy karikát formázott a másik kezével, és a gyűrűre mutatott. Mindketten nesztelenül közelebb húzódtak a tárgyhoz, majd Agwar alaposan szemügyre vette az ékkövet és az aranykarikát. Miután végzett, kissé hátradőlt, majd ajkai némán formázták a szavakat:
- Nemir seh.
A gyűrű egy pillanatra felderengett, az inkvizítor pedig bosszús képet vágott.
- Mi az? – hallotta Dahne gondolatát.
- Ez egy varázsgyűrű – felelte hasonlóan az elméjében a férfi -, és Gerar vélhetőleg minden szót hallott, amit itt beszéltünk az este.
Dahne Vaal csodaszép, mélykék szemeiben a harag fenyegető szikrái gyúltak, ahogy keze ökölbe szorult a tompán fénylő ékszer fölött.


Másnap reggel Krion első sugarai még éppen csak elkezdték lágy aranyszínbe öltöztetni az álmosan ébredező erőd kopottszürke kőfalait, amikor Agwar és Dahne, a parancsnoktól kapott gyűrű felmutatásával, azonnali bebocsátást kértek, és kaptak, a masszív épület kapuján. 
- Gerar parancsnokot keressük, rendkívül sürgős ügyben – szólt az inkvizítor szinte parancsoló hangon, és az őröknek eszébe sem jutott ellentmondani.
A váróterem, ahol türelmetlenül járkáltak fel és alá, fényesre csiszolt pajzsokkal és fegyverekkel volt díszítve, márványpadlóján kézzel szőtt szőnyeg feküdt, amely szintén egy harci jelenetet ábrázolt. Számos kényelmes karosszék állt a látogatók rendelkezésére, ám ilyen korai órán még senki nem volt itt, hogy ügyeit intézze, vagy valamelyik tiszt meghívásának eleget téve megjelenjék az erődben. Egy alacsonyabb rangú katona érkezett, hogy vizet öntsön a növényeknek, kissé meglepődve, hogy máris két látogatót talált a teremben, szigorú arccal. 
Nem sokkal később visszaért az inkvizítort és tását korábban fogadó tiszt, majd zavartan közölte, hogy Gerar parancsnokot sajnos sehol sem találják, a szobájában nincs, és a jelek szerint nem is töltötte ott az éjszakát. 
- Ki most a rangidős tiszt? – kérdezte őt Agwar, hangjában némi ingerültséggel.
- Kendik Asodar, uram. 
Agwar rábámult:
- Akkor ne ácsorogjon itt, hívja azonnal! 
A lomha kezdet után felgyorsultak az események, amint az inkvizítor lényegre törően, ám minden fontos részletet említve, tájékoztatta az új parancsnokot mindarról, amit az még nem tudott az elmúlt pár napban lezajlott történésekről, illetve arról, ami előző nap éjjel Niande házában megesett. Bár az igazság minden részletét nem fejtette ki, Agwar komor arccal beszámolt a gyűrűvel kapcsolatos felfedezésükről is. 
- Ez, ez képtelenség – szólt Asodar, amikor az inkvizítor befejezte.
- Bárcsak az lenne. 
- Ha igaza van, akkor az… - kezdte az új parancsnok, ám ekkor futó léptek zaja hallatszott, és egy ziháló katona bucskázott be a helyiségbe.
- Uram, elnézést, de Forlider és Moglen tanácsos futárjai most érkeztek… 
- Csak nem ők is? – horkant fel Agwar.
- De igen, uram, lázasan fekszenek mindketten.
- Ők ketten Chalendirrel szavaztak Niande perében – jegyezte meg halkan Dahne.
- Határozott utasítást adtam, hogy a tanácsosok legyenek különösen körültekintőek – csattant fel az inkvizítor. – Hogy történhetett ez meg?
A katona zavartan pislogott, akárcsak Asodar.
- Nem tudunk ilyen parancsról…, kinek mondta, uram?
Agwar maga elé nézett, és feldúlt arcot vágott:
- Krye haragjára, – fakadt ki hirtelen -, hogy lehettem ilyen ostoba! 
Váratlan csend telepedett a szobára, Asodar hitetlenkedve csóválta a fejét, az inkvizítor izgatottan rótta a termet, Dahne pedig karba tett kézzel várakozott, ami nála nem a nyugalom jele volt.
- Hívjon valakit parancsnok, aki úgy ismeri a várost, mint a tenyerét – szólalt meg Agwar váratlanul. 
Kisvártatva egy idősebb városőr lépett a terembe, és bokáit összecsapva tisztelgett. Asodar bólintott:
- Unzar, figyeljen az inkvizítor kérdéseire, és feleljen legjobb tudása szerint.
Agwar egy kicsit még piszkálta borotválatlan állát, majd a férfihoz fordult:
- Csak egyetlen kérdésem lesz, Unzar. Ha idegenként szüksége lenne egy csendes, nyugodt, nem feltűnő helyre a városban, ahol ugyanakkor elegendő hely és biztonság állna a rendelkezésére egy kisebb laboratórium használatára, hol keresne ilyet? 
Az idős katona meghökkent, ami nem kerülte el sem az inkvizítor, sem a parancsnok figyelmét.
- Valami baj van? – kérdezte Asodar.
A városőr előbb leszegte a fejét, majd felnézett, de sisakjának szíját tekergetve hezitált.
A parancsnok egy lépést tett felé, és a szemébe nézett:
- Feleljen, katona!
- Igenis - szabódott amaz, majd lassan beszélni kezdett. – Vagy két holddal ezelőtt Gerar erődparancsnok is ugyanezt kérdezte tőlem, majd megesketett, hogy amíg ő a parancsnok, addig senkinek nem szólok erről. De… úgy hallom, hogy már nem...
Asodar tekintete elsötétült, ahogy Agwarra pillantott.
- És?
- Neki is azt mondtam, hogy csakis a villanegyed üresen álló házainak egyikében, uram.

Mire a nap lomhán felkapaszkodott az égre, és a keleti parton sorakozó előkelő épületek a kellemes napsütésben fürödtek, Agwar és Dahne már az üres utcákat járták, és figyelmesen fürkészték az elhagyatottnak tűnő villákat. Tulajdonképpen nem volt határozott elképzelésük arról, hogy pontosan mit keresnek, vagy honnan fogják megismerni azt a bizonyos házat, amely talán rejteket nyújt a boszorkánynak – ha ugyan még itt van – de bíztak ösztöneikben, illetve a titkok istennőjének kegyelmében.
Fél óra bóklászás után kezdett nagyon hasonlóvá egybefolyni minden villa, ahogy lefüggönyözött vagy bespalettázott ablakaikkal állták a napsütést. Néhány épület emeleti báltermében nem voltak teljesen behúzva a súlyos függönyök, valamennyi fényt beengedve, ám annyi üresnek látszó ház volt, hogy reménytelennek tűnt megtalálni közöttük az esetleges búvóhelyet. 
A harcos azonban, egy kissé ápolatlan bokorcsoport takarásából előlépve, váratlanul megtorpant, és kezével visszahúzta az éles tavaszi napfénytől hunyorgó társát. Állával előre bökött, egy halvány sárgára festett épület felé, amelynek egyik tetőereszén nem egy megszokott sirály, hanem egy koromfekete varjú üldögélt, éberen személve a ház környékét.


A magas, karcsú nőalak, két egyenes pengével a kezében, lassan araszolt felfelé egy szűk, félhomályba burkolózott lépcsőházban. Nem a fény hiánya volt a felelős a teret betöltő szürkeségért, volt az egész helyben valami megfoghatatlan fakóság, egyfajta mindent beszövő sötétség. Ugyan a fény hiánya egyáltalán nem zavarta vagy hátráltatta őt, mégis furcsán érezte magát, ahogy ebben a színtelen világban lépkedett. 
Hamarosan felért az emeletre, és előtte egy széles folyosó indult hosszú útjára, a meglehetősen tágas épület átellenes végébe. A folyosó is ugyanebbe a szürkeségbe volt csomagolva, fekete ködpamacsok lógtak mindenfelé, és tompa félhomály honolt. Jobb kéz felől több, feketén derengő ajtót látott, a másik oldalon mindössze egyetlen, igaz duplaszárnyú, ajtó trónolt, nagyjából a folyosó közepén. Ez nem csak éjfekete volt, hanem vékony, hosszú, sötét foltok nyúltak ki belőle, mintha egy láthatatlan szellő egy leheletvékony selyemfüggöny, foszladozó maradékát lebegtette volna. Nyomasztó csend ülte meg az egész házat, csak a szürkeség szitált, mint a köd egy őszi hajnalon. A nő lassan haladt előre az ajtó felé, de még előtte megtorpant, pár pillanatig várakozott, majd egy kimért lépéssel beleolvadt a falba.
Ugyanabban a pillanatban érkezett meg a duplaszárnyú ajtó mögötti terembe, mint amikor egy másik, hosszú köpenyes alak is megjelent a mennyezeten át, és teljesen hangtalanul a padlóra ugrott. A helyiség, ahová mindketten ilyen különleges módon beléptek, tágas volt, az épület első emeletén. Legszembetűnőbb bútorzata négy sötét asztal volt, amelyek egymástól kényelmes távolságra álltak, rajtuk rengeteg szürkés vagy fekete színnel derengő tárggyal: könyvekkel, papírtekercsekkel, kanalakkal, edények mindenféle változatával, illetve két asztalon egy-egy bonyolult szerkezetű apparátussal. Az egyik sarokban egy ágy sötét körvonalai rajzolódtak ki, az ablak melletti oldalon pedig egy karosszék tompa kontúrja sejlett. 
A szoba szinte közepén, két sötét árnyalak állt, egymás felé fordulva. Egyikük testhezálló ruhát viselt, hosszú haját kontyban feltűzve hordta, arca hamuszürkén csillogott. A másik egy termetes, izmos alak volt, rövid hajjal, és rövid körszakállal. Talán éppen beszélgethettek, de hang nem hallatszott a helyiségben. Amikor azonban a két váratlan és hívatlan látogató megjelent, a vékonyabb alak felkapta a fejét, gyors pillantást vetett a kardos nő felé, és ajkai láthatóan megmozdultak:
- Itt vannak! – törte meg a némaságot egy izgatott női hang, ugyanabban a minutumban, amikor Agwar Feyn, Krye inkvizítora, és Dahne Vaal, hűséges kísérője, maguk is láthatóvá váltak, ahogy előléptek az Árnyak síkjáról. 
Az inkvizítor nyomban a padlóra ejtett egy pénzérme nagyságú, lapos tárgyat, amely tompán koppant, majd egy apró füstfelhőcske kíséretében kissé beleolvadt a parkettába. Társa sem hezitált, minden erkölcsi skrupulus nélkül rátámadt a szakállas férfira, akinek azonban már volt annyi ideje, hogy maga is előhúzza széles pengéjű, íves kardját. A heves támadás így is meglepte, és mire feleszmélve védekező pózba állt, már egy rövid, egyenes sebhely égette a bal vállát, ahol az egyik, kékeslila rúnával díszített katana, megvágta. 
Myloen Gerar szája gúnyos mosolyra húzódott:
- Tulajdonképpen már vártam ezt a pillanatot – mondta -, most legalább kiderül, hogy valóban olyan jó kardforgató vagy-e, mint amilyennek gondoltalak.
- Azt hamarosan megtudod, aljas féreg – sziszegte Dahne, szemeiben szikrázó gyűlölettel.
Az erődparancsnok ekkor elkövette azt a hibát, amelyet a harcos számos korábbi ellenfele is, a nő érzelemtől fűtött reakciójából arra következtetett, hogy az meggondolatlanul fog cselekedni, és nem a hideg számítás, hanem a felkorbácsolt hév fogja vezetni a kardját. Tévedésének első, igencsak kínos felismerése akkor érte, amikor előrelendült, hogy kardjával rövid ívben sújtva, megpróbálja Dahne karcsú derekát megvágni. A harcos ugyanis macskaügyességgel siklott félre, megpördült saját tengelye körül, és mindkét pengéjével egy nem túl mély vágást ejtett Gerar jobb vállán. A férfi érezte a Pokol tüzén kovácsolt acél okozta maró fájdalmat, de néma maradt.
Eközben Agwar a terem másik átmeneti lakója felé fordult, akinek csinos arcvonásai láttán egy szemernyi kétség sem merült fel benne, hogy a vele szemben álló boszorkány nem más, mint Niande lánya. A hasonlóság kísérteties volt, nem csoda, ha bárki összetévesztette őket egy ajtórésből izgatottan leskelődve.
A nő azonban nyilvánvaló és nagyon is veszélyes fenyegetést látott az előtte álló inkvizítorban, ezért hátraszökkent, hogy egy különös kézmozdulattal egyenesen az őt méregető férfira mutasson:
- Azintorei! – kiáltotta.
Ujjaiból fekete lángnyelvek törtek elő, körbefonták Agwart, majd beégették magukat az inkvizítor húsába, a ruháján át. A férfi azonban nem üvöltött fel, még csak meg sem rezzent, csak állt ott szétszakadozott kabátban, ahogy a megégett hús szaga lepte el a helyiséget. A boszorkány meglepetten megdermedt, majd védekezőn az arca elé kapta a kezeit, amikor Agwar teste milliónyi apró szilánkra robbant. 
- Fadra loch – hallotta a nő a háta mögül, és nyomában már csak a csontjáig hatoló, éles fájdalmat érezte, amelyet az inkvizítor kezéből előugró, kékes villámok okoztak neki.

A villanegyed egyik évek óta elhagyatottan álló épületének emeleti báltermében újra hús-vér emberek mozogtak – két páros vívta halálos küzdelmét egymással. Egyfelől az acél csendülése hallatszott, ahogy egy, az évek során valamelyest megkopott edzettségű, ám kiváló képességű és tapasztalatú erődparancsnok vívott egy nálánál fiatalabb, lendületesebb, ám technikai tudásban némileg alulmaradó nő ellen, aki ezúttal személyes sértettségét is le kívánta vezetni. A másik páros ugyancsak egy férfi és egy nő harca volt, amelyben egy pusztító, sötét mágiát aljas rafinériával alkalmazó boszorkány, illetve egy alaposan felkészült, és isteni támogatással megerősített inkvizítor állt szemben egymással. 
Az összecsapások nem kímélték egyik résztvevőt sem, hol vér serkent egy-egy pengeváltás során, hol sav fojtó gőze terítette be a termet. A ziháláson, az elfojtott vagy éppen harsány fájdalomkiáltások, és az idegenül csengő varázsszavakon kívül más nem hallatszott, ahogy lassan peregtek a percek, és a két páros tagjai kegyelmet nem ismerve vágták, szúrták, vagy éppen égették, kínozták egymást. Dahne ezüstszürke haja kuszán lógott, ám izzadságcseppek nem homályosították a látását, ugyanakkor Gerar már erősen kapkodva vette a levegőt, és baljával az arcát törölgette. A férfi testét számtalan apró, ám vérző és kegyetlenül égető seb borította, míg a nő jobb combjából erősen csorgott a vér, és jobb kezét csak lomhán tudta védekezésre emelni. Agwar legszívesebben megszabadult volna sötét kabátjától és vörös mellényétől a fojtogató meleg miatt, ám a harc hevében nem tehette meg ezt. Egyetlen apró tévedés vagy kihagyás könnyen az életébe is kerülhetett volna, hiszen már így is valamivel lassabban mozgott, mint szokott, ahogy a boszorkány mágikus láncai visszafogták mozdulatait. Mellkasában mintha egy kohó égett volna, torka kezdett kiszáradni, és elméjét folyamatosan rémképek ostromolták, megnehezítve ezzel a koncentrációt. A vele szemben álló nő haja már kibomlott, és hullámozva lebbent, ahogy hol sikerrel, hol sikertelenül, megpróbált kitérni az inkvizítor kezében izzó, rövid ostor csapásai elől, amelyek nem csak a húsát szaggatták, hanem minden egyes találattal lelkének egy cafatját is kiszakították belőle. Ereje és mágiája egyre lankadt, és hiába akart árnnyá vagy valamilyen aprócska állattá változni, nem volt képes rá – az az átkozott, padlóba maródott lapos érme minduntalan meggátolta ebben.
A párviadalok fokozatosan lassuló tempóban és egyre hosszabbra nyúló szünetekkel folytatódtak tovább, minden egyes manőverben vagy mágikus fortélyban érezvén a közelgő végzet elkerülhetetlenségét.
- Emlékszel Rodakianra? – szólalt meg Dahne nyugodt hangja Agwar zúgó fejében.
Az inkvizítor nem felelt, de elengedett egy villámgyors pillantást a nő felé. A következő percekben a páros minden lépésével egyre közelebb húzódott egymáshoz, látszólag teljesen véletlenül és céltalanul. Amikor hátuk alig egy karnyújtásnyira került a másikétól, a harcos gondolatban felkiáltott:
- Most!
Agwar és Dahne ugyanabban a pillanatban fordultak meg, váratlanul szembekerülve egymás eddigi ellenfeleivel, és kihasználva azok gondolatnyi megdöbbenését, mindketten támadtak. Az egy újabb villámgyors kardcsapásra számító Gerar meghökkenve érezte, ahogy az inkvizítor ujjai keményen megragadják bal csuklóját, és Agwar félhangosan rászól:
- Rosbei.
Az erődparancsnok, akit teljes erejében ez a varázslat nem fenyegetett volna, így, ezer vérző vágástól borítottan, hirtelen azt érezte, hogy a már meglévő sérülései egyszerre nyílnak még százszor mélyebbre, mire artikulátlanul felkiáltott, és már holtan zuhant a vértől mocskos padlóra.
A boszorkány, felkészülve egy soron következő, mágiával fűtött támadásra, nem fordított figyelmet a fizikai védekezésre, így Dahne két rúnakardja egyenesen és akadály nélkül szúrta át jobb vállát és gyomrát. A nő ernyedten dőlt a parkettre, felborítva a mögötte fekvő asztalt, hangos csörömpöléssel zúzva apróra a laboratóriumi üvegfelszerelést. Kezét a hasára szorította, szája szegletéből élénkpiros vér buggyant, ahogy felemelte a fejét. 
- Ne! – sikoltotta erőtlenül. – Nekem nincs dolgom veletek!
Dahne Vaal komótosan leengedte egyik vértől maszatos katanáját maga mellé, a másikat azonban a boszorkány nyakának szegezte.
- Ha bármi más, mint az igazság hagyja el a szádat, átvágom a torkodat – szólt rá fenyegetően.
Amaz erőtlenül bólintott.
- Úgy két holddal ezelőtt érkeztem Ygrazylba, azt hiszem, már tudjátok, miért.
Agwar némán biccentett.
- Miért most? – kérdezte Dahne. – Miért nem akkor, amikor Niandét perbe fogták?
- Akkor nem tudtam…, éppen a lekötelezettje voltam valakinek.
- Vagyis a szolgája – jegyezte meg a harcos.
A boszorkány keserűen bólintott.
- De most elérkezett az idő a jogos bosszúra, és visszatértem.
- Azokkal? – mutatott az egyik asztalon sorakozó három, ökölnyi növényre az inkvizítor.
- Igen. Ezek jugarai gyümölcsök, Menagrash dzsungelének mélyéről, ahol semmit nem adnak könnyen, még a hozzám hasonlóknak sem. 
- És ő? – bökött állával megvetően Gerar mozdulatlan teste felé Dahne.
- Már várt a kikötőben, és segítséget ajánlott. Ő kerítette ezt a helyet, garantálta, hogy senki nem fog véletlenül erre járni, illetve megmondta, melyik raktárban van a ládám.
- Mit várt cserébe? – tudakolta az inkvizítor.
- Tudni akarta, mit tervezek, és amikor elmondtam, hogy bosszút akarok állni a tanácsosokon, elfogadta. Annyit kért, hogy a várható felfordulásban haljon meg két, általa megnevezett személy is.
A nő hezitált.
- Akkor még nem mondta, hogy kik, én pedig elfogadtam. Csak amikor a hajó megérkezett, akkor közölte, hogy Krye inkvizítorát és társát akarja megöletni.
Dahne kezében megremegett a kard.
- Ezt elutasítottam. A titkok istennőjének szolgáját én nem ölöm meg.
- De azért segítettél – mondta szárazan Agwar.
A sebesült nő bólintott.
- Adtam neki egy varázsgyűrűt, amellyel kihallgathatott benneteket. Ő küldte anyám házába a gyilkosait.
Az inkvizítor eltöprengett, majd az asztalon heverő jugarai darabok felé pillantott.
- Három tanácsos, három gyümölcs. És az a három?
A boszorkány nem válaszolt.
- Azokat a városnak szánta – szólalt meg Dahne. – A vezetőkön kívül az embereket is meg akartad büntetni, igaz?
- De hát szótlanul tűrték az igazságtalanságot! – fakadt ki a nő, amennyire egyre fogyó erejéből tellett, és szemeiben könnycseppek jelentek meg.
Agwar várt egy percet.
- Miért akart Gerar végezni velünk?
A boszorkány felpillantott, és tekintetében furcsa fényt csillant.
- Nem tudjátok?
Az inkvizítor megrázta a fejét.
- Nagyon gyengének érzem magam – sóhajtotta elhaló hangon a boszorkány -, nem tudom, meddig tart ki az erőm. 
Agwar követte a nő aláhulló pillantását, amely a padlóba ékelődött érmére esett. Lassan felállt, odasétált a kerek tárgyhoz, és kis nehézség árán, de kiszedte a parkettából. Visszatérdelt a nő elé, és magasra emelte előtte a varázstárgyat. A boszorkány erőtlen kísérletet tett, hogy elérje, de az inkvizítor elhúzta előle.
- Előbb halljam, mit akart Gerar.
A nő keze ernyedten visszahullott a földre.
- Gerar a Skarlát Tanács tagja, és a Tanács kívánja a veszteteket.
- Skarlát Tanács? – visszhangozta Agwar. – Kik ők? 
- Senki nem tudja igazán – felelt a boszorkány -, de sok helyen ott vannak. Nem Gerar az egyetlen képviselőjük.
- Így tudta meg, hogy Ygrazylba jössz? – szólt közbe Dahne, aki már korábban leeresztette a nő torkának szegezett pengét.
A feketehajú nő bólintott:
- Igen.
- És ez a tanács miért akar elveszejteni minket?
A boszorkány gyengén megcsóválta a fejét.
- Azt nem mondta…, de úgy sejtem, nemrégiben keresztezhettétek az útjaikat. 
Agwar hallgatott egy pillanatig.
- Tudsz mást is róluk? – kérdezte, és újra felemelte az érmét.
A nő véreset köhintett:
- Nem.
Az inkvizítor lazán felemelte a boszorkány lankadt kezét, és a tenyerébe csúsztatta a varázstárgyat. Felemelkedett, odasétált az asztalhoz, és szorosan egy nagy rongyba csomagolta a három halálos gyümölcsöt.
- A hajó miképpen jutott el legénység nélkül a kikötőbe? – kérdezte érezhető kíváncsisággal, amikor végzett, és visszafordult a nőhöz.
A boszorkány szája válasz helyett enyhe mosolyra húzódott, majd egy halk roppanás jelezte, hogy ujjai közt eltörte az érmét. A következő pillanatban egy elnyúlt, fekete árnyalak csúszott ki sebesen a bálterem keskeny ajtórésén, miközben a párkányon türelmesen várakozó varjú éles károgással felrepült.


A középkorú, szőke hajú nő aprólékosan megigazgatta magán bíborszínű blúzát, majd elégedetten fordult el a tükörtől. Az előtte lévő kis asztalkán több ékszeres doboz, piperekellék és egy kis papírdarab hevert, nőies összevisszaságban. Végignézett rajtuk, mint aki választani akar, mi következzen most, ám végül a levélkét fogta ujjai közé, és újra átfutotta rövid tartalmát:
Myloen Gerar halott, Agwar Feyn életben van. Mi az utasítása?
Az előbbi vidám arckifejezés gyorsan leolvadt róla, dühösen ejtette vissza a papírt a nyakláncok és gyűrűk közé. Néhány percig tétován méregette magát a tükörben, majd átsétált egy nagyobb asztalhoz, ahol könyvek és tekercsek sorakoztak. Tintába mártotta a díszes írótollát, és pár szót vetett egy üres papírra:
Küldjön részletes jelentést. Az új megbízottról hamarosan döntést hoz a Tanács. U.