Habár ez a történet önállóan is élvezhető, egyes utalások és mélyebb összefüggések csak akkor válnak igazán érthetővé, ha Agwar krónikáit a legelejétől olvastad.

Az örök hósapkával borított sziklás bércek talán minden szemlélőből szótlan csodálatot váltanak ki, ahogyan évezredek óta ott állnak a helyükön, némán és mozdulatlanul, csendes szemtanújaként mindannak, ami a szemük előtt történik. Ahogy ezek a fakó, szürke kőfalak, csúcsukon és meredélyeiken a vakítóan csillogó, fehér hópaplannal, állják az elemek durva támadásait, az sok költőnek adott már ihletet a kitartás, a hűség és a megingathatatlanság ábrázolására. 
A Noikodor-hegylánc öt-hatezer méter magas csúcsain és nyergein is már emberemlékezet óta csikorgott az örök hó, amit a vad szelek hosszú uszályként próbáltak széthordani a szélrózsa minden irányába. A hegyek lábaitól is megkapó látvány volt ez a több száz kilométer hosszú természeti képződmény, de igazán lélegzetelállító a magasból volt, ha valakinek volt olyan tudása, vagy annak híján szerencséje, hogy a csipkézett kőfalak között repülhessen. Az emberek mindig is egy kicsit irigykedve nézték a büszke kőszáli sasokat, amelyeknek a természet megadta, hogy részesülhessenek ebben a lenyűgöző élményben, és bizony sokan vágytak arra titokban, hogy egyszer – legalább egyszer – kipróbálhassák ezt maguk is.

A hegylánc nyugati oldalán most egy magányos alak repült, fent, magasan a hóhatár fölött, a völgyekben elterülő falvakból, mint például a fenyveséről híres Gordovakból, láthatatlanul. Akárki is volt, kevés figyelmet fordított az őt körülvevő bámulatos látványra, az ő szeme ismerősként suhant végig a masszív hegyormokon, mint aki pontosan tudja, mit keres ott. És ez így is volt: a rúnákkal szegélyezett szélű, sötétkék köpenyt viselő, termetes férfi tekintete egy bizonyos hegycsúcsot, és annak is egy meghatározott szegletét fürkészte – magányos utazásának titokzatos célját.
Végre feltűnt a keresett, jellegzetesen gúla alakú hegycsúcs, amelynek szinte lapszerűen egyenes, déli oldalán egy apró kiszögellés törte meg a meredek sziklafalat. Az alak arrafelé vette az irányt, és pár perccel később puha mozdulattal landolt a kiugró ormon, amely tulajdonképpen egy barlang bejáratatnak apró erkélye volt. Amint belépett a nagyjából kétembernyi magasságú nyíláson, és szélvédett helyre ért, hátrahajtotta a fejét eddig fedő csuklyáját, amely alól aláomlott hosszú, ezüstös haja. Csapzott volt, nem is annyira a repüléstől, hanem mert kuszán lógó haja egy fiatalos, ám nyers, durva arcot szegélyezett, kék szemeiből pedig valami megfoghatatlan harag sugárzott. Határozott léptekkel ment előre a járatban, mígnem beért egy nagyobb, központi üregbe, amelyből számos továbbvezető alagút indult. Hezitálás nélkül haladt tovább a kiválasztott úton, és nemsokára ott állt a barlang legvégében, egy időtlen-időkkel ezelőtt, ismeretlen lények által durván kifaragott, csarnokszerű helységben. 
A barlangot tompa, inkább derengő, ibolyaszínű fény világította be, persze nem teljesen, hiszen a csarnok méretei meghaladták a gyenge fényforrás erejét. Ami azonban érdekes volt itt, azt többé-kevésbé tökéletesen láthatóvá tette – a fény egy szimbólumokkal sűrűn televésett kőboltívből áradt, amely a barlang hátsó fala előtt állt, talán eonok óta. A kapu belsejében is ez az ibolyakék fény pulzált, mintha valamilyen fénylő ködből áradt volna, amely a boltívben gomolygott. 
A kék köpenyes férfi körbepillantott, majd tett pár lépést a kapu felé. Maga elé nyújtotta a kezét és suttogva megtörte az amúgy tökéletes csendet:
- Nemir seh.
Szavára, egy másodpercre, azonnal felizzott egy eddig teljesen láthatatlan fal, amely közte és a boltív között emelkedett, minden részletében elfedve a kőkaput a barlang többi részétől.
- Az átkozott – morogta fogai közt, leplezetlen dühvel. – Mindegy, magadra vess! Hat holdtöltében egyeztünk meg, és én mindannyiszor itt voltam. Te egyetlenegyszer sem. Remélem utolért a végzeted, te bestia!
Ezzel az alak gyorsan sarkon fordult, hosszú köpenye vadul lebbent egyet a nyomában, majd ahogyan jött, úgy távozott is a hegycsúcs rejtekében megbúvó barlangból. Ezúttal sem fordított több figyelmet a káprázatos hegyláncra, sőt valahol a lelke mélyén remélte is, hogy soha többet nem látja ezt a kopár, rideg helyet. 

A tymiri nagykönyvtár óriási, és nem kevéssé impozáns, előcsarnokába lépve a fekete kabátköpenyes férfi lerázta magáról a vállára rakódott havat, és röviden dobbantott mindkét csizmájával is. Ezután odalépett a ruhatár hosszú, arannyal dekorált szélű pultjához, és letette rá a még nedves ruhadarabot. A pult másik oldalán álló fiatal, egyenruhás férfi mosolyogva egy csillogó rézbilétát nyújtott át neki, és már fordult is, hogy egy szabad fogasra akassza a látogató kabátját, amikor az udvariasan utána szólt:
- A hölgy köpenyét is, legyen szíves. 
A még mindig barátságos arcot vágó ruhatáros ekkor figyelt fel a hosszú, vörös mellényt viselő alak mögül előlépő, izmosan karcsú nőre, aki egyszerű, sötétkék köpenyét tartotta a kezében. Az ifjú figyelmét nem kerülte el a rövid, ezüstfehér hajú nő hibátlan alakja, ám az a tény sem, hogy két egyenes kardot látott a csípőjére csatolva. 
- Elnézését kérem, hölgyem, de a könyvtárunk előírásai szerint az olvasótermekbe fegyvert bevinni nem lehet – mondta végtelen tisztelettel, és az egyik ölnyi márványoszlopra erősített tabló felé sandított, amelyen az intézmény látogatásának szabályzata volt olvasható több nyelven.
Agwar Feyn ugyan nem látta a Dahne Vaal arcán megjelenő merev gúnyt, de biztosra vette, hogy társa soha sem bízná adamantit katanáit másra, még akkor sem, ha egyenesen az angyalok mennyei serege vállalna kezességet, hogy épségben visszakapja őket.
- Akkor a hölgy majd később csatlakozik – szögezte le ugyancsak mosolyogva Krye inkvizítora. 
A férfi a pulttól komótosan felsétált az emeleten lévő tájékoztató csarnokba, ahol tucatnyi szemüveges alak serénykedett felkutatni a regiszterekben a vendégek kéréseinek megfelelő könyvek lelőhelyeit, majd a megfelelő helységbe irányítani őket, ahol egy újabb könyvtáros-segéd igyekezett megtalálni a kérdéses kötetet az irgalmatlan méretű könyvespolcok labirintusában. 
Agwar számos bibliotékában megfordult már a világ sok helyén, de a tymiri nagykönyvtárban most járt először. Érdekes módon egyáltalán nem találta lenyűgözőnek a szemében túlságosan is hivalkodóan ékesített falakat és oszlopokat, a folyosókon futó puha, aranylóan sárgás szőnyegeket, illetve a különböző mintákkal faragott tömör tölgyfapolcokat. Hozzá közelebb álltak a távoli, ember-nemjárta kolostorok félhomályba burkolózó, kövér gyertyacsonkokkal óvatosan megvilágított, dohos illatot árasztó kis könyvtárai, ahol az idős szerzetesek óvatos keze által évszázadokkal ezelőtt teleírt pergameneket lehetett böngészni, csendes magányban. Itt azonban több tucatnyi ember forgolódott, és habár feltűnően igyekeztek csendben maradni, suttogásuk, lépteik zaja, ruhájuk surrogása, és időszakos, fojtott köhécselésük mégis zavaróan hatott.
Az inkvizítor röviden elmondta egy őszülő hajú, törpe könyvtárosnak, hogy a nem túl távol fekvő Noikodor-hegyláncról szóló, kifejezetten korabeli útleírásokat és népmeséket keres, mire az némi töprengés után matatni kezdett a különböző kartotékok között. Hosszú percekbe telt, míg végül Agwar elé tett hat-hét kártyát.
- Nem sokan kíváncsiak már erre – jegyezte meg. – Ha nem veszi tolakodásnak, Önt miért érdekli?
Az inkvizítor végigsimított a gondos kezek által a mellényére hímzett, stilizált Krye szimbólumon, egy felerészben elfátyolozott női arcon, és nem válaszolt.
- Megértem, uram – bólintott a törpe. – Harmadik emelet, a lépcsőtől balra. 
Amikor Dahne rátalált társára a harmadik emeleti olvasóterem egyik félreeső sarkában, a férfi már két könyvet áttanulmányozott az előtte lévő kisasztalon tornyosuló nyolc kötetből. Agwar ránézett, és rögtön leolvasta a harcos arcáról, hogy ő sem tartja kevésbé fennhéjázónak a helyet, mint ő maga.
- Milyen hivalkodó üresség – mondta Agwar lustán körbepillantva.
- És milyen ostoba szabályok – húzta el a száját a nő. 
Dahne véletlenszerűen elvett egy nagyobb alakú kötetet a még átnézésre váró rakatból, és a kényelmes székben hátradőlve olvasgatni kezdte. Hosszú lábait keresztbe vetette, és lassan lóbálta előre-hátra. Bár az oldalakon nem a széles körben elterjedt közös nyelven írt sorok kanyarogtak, hanem idegenül kinéző, rovásírásszerű rajzolatok, a nő szemmel láthatólag figyelmesen követte őket. Időnként megcsóválta a fejét, vagy hosszan maga elé bámulva töprengett, de ettől eltekintve nyugodtan olvasott.
Órák teltek el anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Végül Agwar vetett véget a némaságnak:
- Ebből hiányzik egy lap – mondta tömören.
Dahne felemelte a fejét, és érdeklődve pillantott rá.
- Ráadásul nyilvánvalóan kitépték – folytatta az inkvizítor.
A nő csendben figyelt, érezte, még nincs vége a megállapításoknak.
- És nem is olyan régen. A szakadt papírszálak végei még nem koptak el teljesen. 
A nő becsukta a nála lévő könyvet, mint aki befejezte.
- És mi lehetett azon az oldalon? 
- Hmm…, itt majdnem befejeződik egy történet – mutatott a hiányzó lap előtti oldalra Agwar. – Vagyis ezen az oldalon kezdődött el egy új.
Dahne furcsa csillogást vélt felfedezni társa szemében, amely az együtt töltött évek alatt már ismerőssé vált a számára. Ilyenkor a férfi agyában villámgyorsan pörögtek a lehetőségek, ötletek, és az elképzelhető, vagy éppen elképzelhetetlen, teóriák. Bizonyos egyéb erényei mellett ezért is nagyra becsülte a férfit, Agwar elméje hihetetlen kreativitással dolgozott, ráadásul olyan emlékezete volt, mintha a homloka mögött is egy könyvtár bújt volna meg.
- És itt – intett a kitépett lap utáni oldal felé az inkvizítor, - már egy eltévedt hegymászó küzdelmeit részletezi. 
- Vagyis?
- Hiányzik a bevezető rész, ahol magát a helyet mutatja be az író, azt, hogy mindez hol történt meg. Még talán egy apró térképvázlat vagy rajz is volt itt…, ki tudja.
Az inkvizítor közelebb hajolt a nyilvánvaló gyulladásveszély miatt a könyvtár megvilágítását adó mágikus fénykövek egyikéhez. Kissé megdöntötte a könyvet, és úgy vette szemügyre.
- Úgy tűnik, - mondta kisvártatva, - először írt valamit az illető, talán egy magával hozott, üres papírlapra. Aztán mégis úgy gondolta, egyszerűbb, ha elviszi az eredeti oldalt. Barbár…
- Vagy csak alapos – vetette fel Dahne.
Agwar összehúzott szemöldökkel nézett rá egy pillanatig, majd vonásai megenyhültek, és apró mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Igen… - ízlelgette egy kicsit a szót, - alapos. Nagyon is alapos.

Az ezüstösen csillogó rúnákkal szegett, mélykék színű köpenyt viselő alak az előtte terebélyesedő íróasztalra dobta a kezében tartott papírlapokat, és mély sóhajtással hátradőlt a magas támlás székében. Pár pillanatig még elmerengett az imént olvasott levél nem túl megnyugtató tartalmán, majd lassan felállt, és a szoba ablakához sétált. Nagyon kevés fény volt a helységben, csak az asztal lapját borította be valamilyen sárgás derengés, éppen elegendő, hogy olvasni lehessen mellette. Éjszaka volt, a szobát jóleső feketéség töltötte be, az asztali fény pedig úgy tűnt, nem akar túlságosan mélyen bemerészkedni ebbe a sötétségbe. Az ablakon azonban bejutott egy másik bátor kalandor – a magasan járó telihold szürke fénye ezüstös fénytócsát loccsantott az ablak köré. Az alak hosszú, ezüstös haja, és a köpenyén végigfutó rúnák megcsillantak a beömlő fényben.
Odakint egy nappal igencsak nyüzsgő, népes város aludta csendes álmát, és csak elszórva világított néhány ablakba tett lámpás, ám sem ezek, sem az utcai fények nem jutottak már fel a házak fölé magasodó torony legfelső emeletén lévő dolgozószobába. A férfi durván faragott arcán a gond hagyta könnyű kézjegyét, ám a haragosan csillogó szemek vad mozgása kétséget nem hagyott afelől, hogy ez csak egy múló állapot. A varázsló csakugyan a gondolataiba mélyedt, és megpróbálta pontosan felidézni, mi is vezetett az íróasztalon heverő levél megírásához.
Amikor már hatodszor járt a Noikodor-hegylánc egyik, leginkább gúlához hasonlító, hegycsúcsánál, és mind a hat alkalommal hiába, úgy döntött, nem bízza a puszta feltételezésekre, vagy csalfa vágyakra a dilemmáját, hanem érdeklődik egy kicsit. Köszönhetően annak, hogy egy befolyásos társaság rangos képviselője volt, számos kapcsolattal rendelkezett szerte a kontinensen: városokban, nemesi udvarokban, varázslók tanácsaiban, az egyházak berkeiben, de még a sikátorok mocskában is. Így tudta meg azt is, hogy Tybena egyik papja úgy három holddal ezelőtt érdekes beszámolót írt a chremonayi székesegyházba, amelyben nem kevesebbet állított, mint hogy egy Krye inkvizítor és női társa, a gordovaki-fenyvesben, sikerrel szálltak szembe egy közelebbről meg nem határozott, de kegyetlen teremtménnyel. A férfi még ebben a pillanatban is a gyomrában érezte azt a bizonytalan, de nagyon is kellemetlen görcsöt, amit eme jelentés olvasásakor érzett. 
- Nem, az nem lehet…, – emlékezett vissza most akkori szavaira, - a drkenvyn valóban halott?
Beletelt pár napba, míg tudása, és rögtönzött kutatásai alapján végül elfogadta, hogy az általa átvonzott árnyéksárkány csakugyan elpusztult, és ezért nem jelent meg a hegycsúcs rejtekében lévő barlangban. Ha viszont valakik végeztek a fenevaddal, akkor nagyon is elképzelhető volt, különösen, ha a titkok istennőjének inkvizítora is érintett volt a dologban, hogy talán arra is kíváncsiak lesznek, honnan került a szörnyeteg erre a világra. És ha ez így van, akkor neki bizony meg kellett tennie bizonyos lépéseket, hogy elvágja a homályos, ám végül mindenképpen hozzá vezető, szálakat. 
Nem is habozott soká, utasította tymiri kapcsolatait, hogy tartsák szemmel a nagykönyvtárat, és jelezzék, ha bárki felbukkan ott, és nem átall a hegylánc után érdeklődni. Így visszagondolva talán ostobaság volt kitépni azt a lapot a kódexből, ám hogyan is sejthette volna akkor a végzet eme kegyetlen fintorát? Emlékezett, milyen jelentéktelen esélyt tulajdonított annak, hogy bármiféle üzenetet is kap Tymirből, ám olybá tűnt, a sors még nem fejezte be kínzó tréfálkozását. Visszapillantott az íróasztal sárgás bűvkörében heverő lapokra, amelyeken a városban lévő informátora arról értesítette, hogy egy nappal azelőtt a titkok istennőjének inkvizítora, és női kísérője nemcsak, hogy megjelent az intézményben, és a hegység felől kérdezett, de szóvá is tette az egyik törpe könyvtárosnál a hiányzó lapot. 
- A némber fattya! – mordult fel a férfi, majd ütemes léptekkel az asztalához sietett, és megszólaltatta az eddig sötétségben rejtőző csengőt.
- Myrkodian mester? – lépett be kisvártatva az ajtón egy vékony testalkatú, elf nő.
- Levelet írok – jelentette ki a megszólított.
- Ahogy parancsolja, mester.
A törékeny, és az ő természetét tekintve is fiatal lány, rezzenéstelen kézzel írta le a neki diktált szavakat, amelyben a varázsló határozott utasítást adott a tymiri csoportnak, hogy azonnal vallassa ki, majd ölje meg az inkvizítort és társát. Bár a férfinak nehezére esett, de a levél végére, lesajnáló arckifejezéssel, megjegyzésként azért odafűzte, hogy ne becsüljék alá a két idegen képességeit. 

Késő délután volt, a hó már ebédidő óta folyamatosan hullott Tymir házaira, egyre vastagodó leplet borítva ezzel a téglavörös tetőkre, a kövezett utcákra és a zord időjárás miatt kihalt terekre, amikor Dahne megjelent a Kőszarvas fogadó egyik padlásszobájában lévő tágas szálláshelyükön, és száraz zubbonya alól egy összehajtott papírlapot húzott elő, különös óvatossággal. Agwar érdeklődve tekintett fel jegyzeteiből, és szúrós szemmel fürkészte a nő arcát.
- Miért? – vonta meg a vállát a harcos. – Ha neki annyira fontos volt, akkor nekünk is az kell legyen. 
A gondosan összehajtott papír ugyanis nem volt más, mint a nagykönyvtár kódexéből hiányzó lap – csak a könyv egy másik, távoli város bibliotékájában található példányából. 
- Remélem megérte – felelte az inkvizítor, és megnézte a számára még új oldalakat.
Dahne nem szólt, ő már tudta, hogy megérte. Agwarnak ugyanis igaza volt, a kitépett lapon valóban egy új történet vette kezdetét, egyértelmű bevezetéssel, kiegészítve egy nem túl művészi, ám részlet gazdag illusztrációval, amelynek legfontosabb elemét egy csaknem szabályos gúla alakú hegycsúcs képezte. 
- Milyen megkapó – szólt pár perc után az inkvizítor, miután átolvasta a sorokat. 
- Eballan, a hegymászó, nem rettent meg attól, hogy az éjszakát odafent töltse, a sziklák között, még akkor sem, ha elméjében élénken éltek a Süveg-csúcs körül keringő babonás szóbeszédek, a hegyorom fölött időnként megjelenő sötét szellemekről, akik a népek szerint magából a sziklából bújtak elő, hogy rettenetet csaljanak a halandók vacogó szívébe – idézett egy különösen cirkalmas mondatot a lapról.
- Hatásvadász pojáca – zárta le a kérdést a nő.
- Lehet, de nekünk most pont erre volt szükségünk – felelte Agwar. 
Dahne arca hirtelen megfeszült, és az egyetlen ajtó felé pillantott. Egy lélegzetvételnyi idő elteltével halk kopogás hallatszott a vaskos falapon, ahogy valaki bátortalanul megkocogtatta a másik oldalról. A nő nesztelenül odalépett, és résnyire nyitotta az ajtót, hogy szembetalálkozzon egy tizenkét év körüli fiúval, aki éppen egy borítékot húzott elő egyértelműen a bátyjára méretezett, kopott kabátjának zsebéből. Haja átázott, ahogy fejfedő nélkül szaladt az utcákon, és még most is hevesen zihált.
- Ezt egy férfi adta nekem, - mondta elfúló hangon, - hogy nyomban hozzam a Kőszarvasban vendégeskedő Krye papnak... 
A nő tudta, hogy hasztalan lenne arról faggatnia a küldöncöt, hogy ki volt a férfi, így inkább bólintott, átvette a borítékot, és egyszerűen betette az ajtót. Szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy a titokzatos feladó busás jutalmat adhatott a fiúnak, ha az ilyen lélekszakadva rohant ide. Agwar jelezte neki, hogy olvassa el nyugodtan az üzenetet, ezért gyorsan átfutotta a rövid szöveget.
- A nagykönyvtár vezetője beszélni kíván velünk a kitépett lap ügyében ma este, záróra után – summázta az üzenet tartalmát Dahne. 
- Nocsak – vágott meglepett arcot az inkvizítor. – Vajon mit akarhat nekünk elmondani? 
A harcos nem felelt a nyilvánvalóan költői kérdésre, hanem kibámult az egyik ablakon, amelyen keresztül nem látott mást, csak sűrű hófellegeket, és a szakadatlan igyekezettel hulló fehér pelyheket.
- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg, – válaszolta meg saját magát Agwar, - ha odamegyünk. 

A tymiri nagykönyvtár még este is megőrizte nappali pompáját, tucatnyi lámpás mellett a falakon elhelyezett szikrázó fénykristályok is ragyogó estélyibe öltöztették az amúgy aranybarna épületet. A bejárathoz vezető széles lépcsősorról alaposan le volt takarítva a hó, habár az utolsó vendég is már jó ideje elhagyta a tudás eme fellegvárát. Csendes és magányos volt a kapu előtti, fedett tér, ahol Dahne kellő határozottsággal megzörgette a súlyos kopogtatót. Szinte nyomban kitárult egy kisebb oldalajtó, ahonnan a deresedő hajú, törpe könyvtáros feje bukkant elő, majd a keze, ahogy feléjük intett, hogy jöjjenek beljebb. 
- Megtisztelő, hogy elfogadták az igazgató meghívását – mondta nekik, amint azok levették havas felsőruhájukat.
Dahne a korábbi kényelmetlenség nyomán előrelátóan a kardjai nélkül érkezett, az inkvizítor azonban magával hozta elmaradhatatlan válltáskáját. 
- Csak tegyék ide – mutatott előzékenyen a most ürességtől kongó ruhatár pultjára az idős férfi.
Az előcsarnok még mindig fényesen ki volt világítva, akárcsak a folyosók. Így kihaltan már egy árnyalatnyival jobban tetszett Agwarnak a hely, bár ízlését ezúttal sem nyerte el.
- Erre kövessenek – intett előre a törpe, és elindult egy földszinti folyosó felé. 
Végighaladtak néhány nyitott, és jó pár bezárt ajtó előtt, majd egy lépcsőházhoz érkeztek, amelyen, a kései látogatók némi megdöbbenésére, a könyvtáros lefelé indult el.
- Tudják, az igazán ritka köteteket idelent őrizzük – magyarázta a törpe. – És itt van az igazgató egyik privát olvasószobája is.
A lépcső alján egy szolidabban kivilágított, némileg hűvösebb, ám szintén pazarul díszített folyosóra érkeztek, ahol kisebb-nagyobb távolságban ajtók törték meg a tapétázott falakat. Egyes szakaszokon súlyos függönyök lógtak, elhessegetvén ezzel a nyomasztó érzést, hogy a föld alatt voltak, és nem odafent, a széles ablakokkal tarkított emeleteken. 
Dahne némán a mellette lépkedő társára pillantott, aki viszonozta komor arckifejezését. A nő csendben felemelte a karját, és mutatóujját végighúzta a halántékán. Agwar aprót bólintott, hogy ő is észrevette az előttük haladó törpe ősz haja alól előgördülő vastag izzadságcseppet.
- Menjünk tovább – formálta pusztán ajkaival az inkvizítor, - de figyelj. 
Nemsokára egy nehéz tölgyfaajtó előtt álltak meg, amelyen nem volt semmilyen különösebb jelzés vagy felirat. A törpe kopogott, mire odabentről egy mély hang adott engedélyt a belépésre. A könyvtáros kitárta az ajtót, és előzékenyen előremutatott:
- Bocsássanak meg, de ide csak az igazgató úr és az ő vendégei léphetnek be – mondta, hangjában halvány remegéssel, ami eredhetett a mélységes tiszteletből, de akár valami más érzésből is.
A terem egy kellemesen megvilágított, hosszúkás helység volt, távolabbi végében egy patinás íróasztallal, amely mögött egy előkelően öltözött, ápolt körszakállas férfi állt, és barátságosan mosolygott. A falak mentén tömött könyvespolcok sorakoztak, két oldalról benyúlva a szoba közepe felé, hogy több könyvnek is helyet adjanak, mintha mindössze csak a fal mentén futnának körbe. Az asztal előtt két kényelmesnek látszó, karfás szék várta, hogy Agwar és Dahne helyet foglaljon benne, lehetőséget adva a könyvtár vezetőjének, hogy előadja egyelőre ismeretlen mondanivalóját. Ám a látszat, mint megannyiszor az életben, ezúttal is csalfa játékot űzött…

Ahogy az inkvizítor és a harcos beléptek, hirtelen mozdulattal becsapódott mögöttük az erős tölgyfaajtó, és szinte ugyanabban a pillanatban a zárnyelv kattanását is hallották.
- Bocsássanak meg, - szűrődött át tompán a törpe hangja, - bocsássanak meg…
Ugyanebben a szempillantásban az íróasztal mögött álló férfi keze is meglendült, mintha beljebb invitálta volna őket, ám a mozdulat félúton egy különös gesztusba fordult, és egy rövid varázsszóval párosult:
- Sinabrei!
A helység ekkor mély, szinte fojtogató sötétségbe borult, megszűntek a formák, és odavesztek a színek. A megmaradt érzékszervek egyike felfogta azt a két, egymást követő, halk roppanást, amelyet a meglepett idegenek lábai elé hajított üvegfiolák széttörése okozott; egy másik érzékszerv pedig nyomban megérezte a kőpadlón összezúzódott edényekből kiáramló gáz szúrós, ugyanakkor enyhén édeskés illatát.
- Azt hiszem, - kezdte kábult hangon Agwar, miközben tudatára a sűrű feketeség kezdett vaskos leplet borítani, - hogy ezt most egyedül kell megoldanod…
Ezzel a férfi tehetetlen bábuként rogyott le a fal mentén a padlóra. Dahne villámgyorsan megragadta a karját, és egyetlen erőteljes rántással behúzta társát a legelső könyvespolc fedezékébe, ahová még világosban sem lehetett belátni az íróasztal irányából. Aztán, mint aki elvégezte feladatát, Agwar mellé roskadt, és fejét a falnak támasztva lehunyta a szemét.
- …egyedül kell megoldanod – visszhangzottak fejében az inkvizítor utolsó szavai.
- Igen, pontosan ez fog történni – gondolta magában, hiszen dacára a két kábító hatású méregfiolának, Dahne minden tekintetben magánál volt, ráadásul tökéletesen otthonosan érezte magát az áthatolhatatlan sötétségben. 
Csak sejtette, hogy ellenfelei, az orvul rájuk támadó magi, és legalább még két társa, akik ráadásul már az érkezésük előtt bevették a feltehetőleg vörös orchideából kevert altató ellenszerét, és nyilván felkészültek a sötétségre is, most lassan előreosonnak, hogy megnézzék aljas cselszövésük eredményét. 
- Ostobák… – merengett el a nő, - vagy csak felkészületlenek. 
Bár valamennyire hiányolta két kardját, szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy mi lesz a hamarosan kibontakozó küzdelem végkimenetele. Nem kell neki fegyver, hogy megvédje magát, és magatehetetlen társát.
- Ó, nem…, majd harcolunk másképpen. Úgy…
Mindeközben az emberi fül számára szinte érzékelhetetlen csosszanások jelezték felé, hogy két, rettenetesen óvatosan lopakodó ember tart irányukba. Megvárta, míg beérnek a polc takarásába, és megnyugvással konstatálják, hogy áldozataik kábultan fekszenek a sarokban, majd halkan, szája szegletében egy halvány mosollyal, megszólalt:
- Zad kevor.
A következő szempillantásban az íróasztal fedezékében leselkedő, szakállas varázsló mögött bukkant fel, majd karjainak iszonyú erejével megragadta a felvisító férfit, hogy aztán egyetlen irgalmatlan mozdulattal kettétépje őt. Bőr hasadt, inak szakadtak, csontok repedtek szét az emberfeletti erő nyomán, vér fröccsent szét az asztalon, és Dahne a bőrén érezte a meleg folyadékot.
Új helyzetéből további két férfit látott meg, amint azok az Agwar irányába osonó társaikat várták, és feladatuk feltehetőleg a magi védelme volt, ha a méregfiolák kudarcot vallanának. Most mindketten szinte egyszerre pördültek meg, hogy lássák, amint a harcos elengedi a kezeiben tartott varázsló torz maradványait, és az íróasztal fölött átlendülve karnyújtásnyira kerül tőlük. A két orgyilkos döbbenetét nem is annyira a váratlan manőver, vagy a kettőbe tépett társuk kegyetlen végzete okozta, hanem az, ahogy Dahne ott állt velük szemtől-szemben… úgy, ahogyan csak nagyon kevesen, és nagyon rövid időre láthatták. Inkább a sokéves kiképzésük ösztönös impulzusára, semmint tudatos mozdulattal rontottak rá két irányból, a markukban szorított, fogazott tőrökkel, amelyek kíméletlen fegyvernek számítottak egy gyakorlott assassi kezében. Hangos reccsenés jelezte, hogy az egyik támadó elvétette az akrobataként tovapördülő harcost, ellenben a nő nem tétovázott megragadni a hibázó kart, és oly mértékben megcsavarni, hogy az több helyen is eltörjön. A másik orgyilkos biztosra vette, hogy Dahnénak már nem lesz ideje és lehetősége elhárítania az ő szúrását, de arca torz kínba meredt, ahogy a nő valahogy mégis megragadta a kést tartó csuklóját, és feltartóztathatatlan lendülettel szinte markolatig döfte jobb szemébe. A törött karú támadó egy pillanatra szikrákat látott a végtagjába nyilalló fájdalomtól, ám aztán gyakorlott mozdulattal igyekezett kibújni a harcos ernyedő szorításából. Gyakorlatilag nem is értette, hogy miként volt mégis lehetséges, hogy a nő elkapja a testre feszülő ruhájának vékony gallérját, vadul hátrarántsa, és egyetlen vízszintes vágással felhasítsa a torkát. 
Mire a két másik assassi kibukkant a könyvespolc fedezékéből, hogy felvegye a harcot akármivel is kell, már nem láttak mást a mágikus sötétségben monokróm képet kölcsönző bájital hatására, mint egy ijesztően gyönyörű női alakot, amely két fogazott tőrrel a kezeiben szélsebesen iramodik feléjük, hogy minden védekező manőverük ellenére, féltucatnyi sebet ejtsen rajtuk a pengékkel. Menekülésre lehetőségük nem lévén, szembeszálltak ezzel a dühöngő boszorkánnyal, de sem esélyük, sem szerencséjük nem volt Dahnéval szemben azon az éjszakán a tymiri nagykönyvtár elhagyatott alagsorában. 

Amikor úgy fél órával később a titkok istennőjének inkvizítora lassan magához tért, a könyvtárszobában ismét világos volt, bár nem annyira vakítóan, mint annak előtte. Végtelen csend ülte meg a helységet, Agwar elsőként a törökülésben várakozó társát pillantotta meg, ahogy a nő az ajtónak vetett háttal ült. A férfinak nem is kellett kérdeznie semmit, látta Dahne arcán a nyugodtságot, és talán egy leheletvékony vércsíkot is, de meglehet ebben tévedett. 
- Vörös orchidea – jegyezte meg kissé bágyadt hangon. 
- Méghozzá a drágább fajta – tette hozzá a harcos.
- Valaki elég messzire ment, hogy feltartóztasson minket. Legalábbis pénzben számolva.
- Feleslegesen – biccentett a terem közepe felé a nő.
Agwar komótosan feltápászkodott, megrázta a fejét, majd szemügyre vette az íróasztal előtt kiterített tetemeket. Csak egy rövid pillantást vesztegetett a magi szétszakított testére, és inkább az orgyilkosokat vizsgálta meg alaposabban. Egyforma ruhát viseltek, méretre szabott fekete öltözéket, minden jelölés nélkül. Fegyvereik is hajszálpontosan azonosak voltak, és nem volt rajtuk semmiféle karcolat. Férfiak voltak, rövid hajuk, és edzetten izmos testük volt. Az inkvizítor szenvtelen mozdulatokkal motozta meg őket, és meglazította ruházatukat is. Forgatta a hullákat, akárcsak egy orvos a boncasztalon heverő munkadarabot. Végül megtalálta, amit keresett: mindegyikük bal lapockája alatt egy talán érményi nagyságú, lilás tetoválás volt látható, amely egy könnycseppet formázott. 
- Ismerős? – kérdezte Dahne, még mindig az ajtónál ülve.
Agwar megrázta a fejét.
- Csak azt tudom, hogy mi nem. De… - itt elharapta a mondatot.
- De?
- De előbb vagy utóbb minden titokra fény derül.
Dahne a szíve legmélyén nagyon remélte, hogy ez nem így van.
- Mi legyen velük? – kérdezte inkább félhangosan.
Agwar lassan körbenézett a terem lapos kőpadlóján.
- Remélem, van legalább egy könyök vastag – jegyezte meg, miközben tenyerével végigsimított rajta.
A harcos megértette.
- Mindent?
Az inkvizítor eltöprengett, mialatt érintése nyomán a vastag bazaltkő egy része olyan lággyá vált, mint egy kádnyi víz.
- Esetleg egyetlen tőrt itt hagyhatnánk ezen a patinás íróasztalon – mondta végül. 

A sötétzöld ruhába öltözött, karcsú elf nő nesztelen léptekkel suhant végig a varázslótorony legfelső emeletén körbefutó folyosón, amelynek belső falait messzi birodalmak komor színű fali szőttesei fedték, külső falát pedig apró, boltíves ablakok szaggatták meg. Fény és levegő áramlott be ezeken, ahogy a napsütés érdeklődve bekíváncsiskodott a kőépület belsejébe. A lány egy ősi szimbólumokkal díszített ajtó előtt állt meg, majd diszkréten köhintett egyet.
- Lehet – hallotta odabentről Myrkodian hangját.
Az ajtó kinyílt előtte, ő lehajtott fejjel besietett a hatalmas asztalhoz, és óvatosan elhelyezte rajta az eddig a kezében tartott tekercset. Nyomban hátrálni kezdett, de mestere rászólt:
- Várj.
Az elf megtorpant, és végig mozdulatlan maradt, mialatt a férfi átolvasta a papír tartalmát. Arra viszont nagyon is összerezzent, amikor Myrkodian váratlanul öklével a súlyos asztalra csapott, és száját valamilyen ismeretlen nyelven kimondott, ám minden bizonnyal durva káromkodás hagyta el.
- Egy dolgot nagyon jól véss az eszedbe, Leryca, ha valaha is igazi magi akarsz lenni – nézett a még mindig lehajtott fejjel várakozó lányra. – Soha, de soha ne bízz fontos feladatot ostobákra.
- Értem, mester. 
- Gyere közelebb – szólt az ezüsthajú férfi, – és olvasd ezt el.
Leryca bátortalanul vette kézbe a tekercset, de Myrkodian sürgetően intett felé. Nagyon is jól emlékezett még a pár nappal ezelőtt, a tymiri csoporthoz írt levélre, ezért nem kellett egy pillanatig sem töprengenie az előzményeken. Az előtte lévő üzenet arról szólt, hogy a Krye inkvizítor és társa elleni merénylet sikertelen volt, ráadásul az orgyilkosoknak is nyoma veszett, csak egy tőr maradt hátra, baljós mementóként arra nézve, hogy kudarcuk pontosan milyen mértékű lehetett. A nő óvatosan felemelte a tekintetét, amely összetalálkozott a varázsló haragos, kék szemeivel. Ugyan megszokta már, hogy mestere pillantásában mindig ott bujkál valami megfoghatatlan harag, de most egyértelműen valóban mérgesnek látta a férfit.
- Látod? Ez az eredménye. Emlékezz erre!
Az elf bólintott. Talán három éve választotta ki őt a varázsló, hogy a tanítványa legyen, és alig egy éve, hogy előmenetele elismeréseként a toronyba fogadta. Ha nem is jut tovább, már akkor is óriási megtiszteltetés volt a Skarlát Tanács egyik tagja mellett tanulni és szolgálni, habár ezt a tényt senkivel sem oszthatta meg – legalábbis, ha nem akart lassú kínhalált halni a Pokol valamelyik iszonyatos bugyrában. Néha úgy tűnt, a magi valamiért kedvelte őt, ha ugyan ismerte egyáltalán ezt az érzést. Leryca legalább is szerette magában ezt gondolni, bár érezte, hogy mesterét ezúttal is a hideg számítás vezérelte, és nem a jóindulat. De ha valódi varázslóvá, sőt esetleg tanácstaggá, akart válni, akkor nem csak eltűrnie kellett ezt, hanem megtanulnia is.
- Most elmehetsz – szólt végül Myrkodian. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy magam vegyem kézbe ezt az ügyet.
- Ezúttal ésszel és erővel – jegyezte meg magának, miután a karcsú nő elhagyta a termet, és már valahol a lefelé vezető lépcsőn járhatott. 

Azt mondják, a hegycsúcsok között mindig fúj a szél, ám ez nem igaz. Most is, amikor két apró alak állt egy kevéssé meredek hegyoldal kopár sziklái mellett, teljes szélcsend volt odafent. Meleg volt, a napfény ragyogóan tűzött le, a lankákon elterülő hó pedig felerősítve tükrözte vissza a napsugarakat. Kristálytiszta volt a levegő, és páratlan a panoráma. Közvetlenül előttük egy gúla alakú hegycsúcs emelkedett a kék égbolt felé, mintha reménye lehetne rá, hogy valaha is eléri. A gigászi süveg déli oldala szinte lecsiszoltan síknak tetszett, pedig csak ilyen távolról tűnt olyannak, valójában apró, hegyes kiszögellések, repedések és durva kőtömbök alkották a felületét. A karcsú alak előremutatott, valahová ennek a sziklafalnak a közepére:
- Ott van, látod? – kérdezte a mellette várakozó férfitől.
Annak tekintete követte a nő előrenyújtott karját, és pár másodperc múlva maga is felfedezte a jelentéktelen, erkélyszerű nyúlványt, amely egy sötétebb folt előtt türemkedett ki a sziklából. 
- Látom.
- Átvigyelek?
Feyn megcsóválta a fejét.
- Nyilvánvalóan varázslat és csapda védi…, a könyvtári események után ez a legkevesebb.
Vaal egyetértően bólintott.
- Akkor?
Az inkvizítor alaposan szemügyre vette a szinte függőleges falat, majd ráérősen tanulmányozni kezdte a környéket, mintha valami megoldást keresne. A harcos türelmesen várakozott, a szemlélőnek az az érzése támadhatott, hogy nem is majd hatezer méter magasan áll egy hegyoldalon, hanem egy piaci árus pultja előtt tekergő sorban. 
- Nos, - szólalt meg végül Agwar, - azt hiszem, ezúttal mi lepjük meg őket.
Kissé beljebb húzódott az egyik házméretű kőtömb védelmébe, majd két kezét a magasba emelve egy lassú körívet húzott maga mellett:
- Drag var tio – mondta, és a képzeletbeli körív belseje furcsán áttetszővé vált, ám hamarosan sötét füstgomolyag jelent meg benne, amely apránként elkezdett kiszivárogni a környező kövekre.
Agwar előrelépett a ködbe, Dahne utána, és az egész különös jelenés nyomban megszűnt, mintha bezárult volna egy sosem volt átjáró, soha nem is létező ajtaja.
Az inkvizítor és a harcos egy ismerős, ámde mégis idegen környezetben találták magukat; továbbra is ott voltak a hegyoldalon, velük szemben a gúla formájú csúccsal, de a napfényt sötétszürke felhők takarták el, a hó nem fehéren csillogott, hanem sápadt hamuszürkén fénylett, és a szürke sziklafalak komor feketének látszottak. Enyhe szél fújt odafentről, és a távolban sötét árnyékfoltok suhantak a levegőben, mint a légmozgás által tovarepített, fekete selyemfátylak.
- Ne időzzünk sokat – jelentette ki Agwar, - induljunk.
A nő két tenyerét kinyújtva keresztezte alkarjait az arca előtt:
- Nasar! – hangzott a parancsszó, mire lágyan a levegőbe emelkedett. 
Felkarolta társát, és sebesen átrepültek a kis erkélyre, ahonnan megállás nélkül behúztak a barlangnyíláson. Végigsuhantak a folyosón, be a központi terembe, ahonnan azonban csak egyetlen járható méretű alagút indult tovább. Nem tétováztak, és pár perccel indulásuk után már ott álltak egy ibolyaszínnel derengő, szimbólumokkal dekorált kőboltív előtt.
- Ez lesz az – mondta Agwar. – Te mész elsőként.
A harcos kivonta két, kékeslilás rúnákkal telerótt, éjfekete kardját, védekezően maga elé emelte őket, majd egy határozott lendülettel belépett a gomolygó ködbe. A férfi szinte azonnal követte.

Egy minden szempontból furcsa, ám mégis kézzelfoghatóan ismerős csarnokban találták magukat, hátuk mögött az ibolyaszínnel fénylő kapuval, maguk előtt pedig egy szorgos kezek által átalakított, természetes barlangüreggel. A tompa fényben nem láttak mást a teremben, de azért Agwar megvárta, míg társa suttogva megerősíti:
- Egymagunk vagyunk.
Az inkvizítor mozdulatlanul állt, majd röviden maga elé súgta:
- Nemir seh.
Talán három lépéssel előttük egy vékony és áttetsző fal villant fel egy röpke pillanatra, majd elhaló ragyogását elnyelte a boltívből sugárzó földöntúli fény.
- Egy védőfal – jegyzete meg a férfi. – De erről az oldalról átjárható, csak a bejáratot védi.
- Olyasmitől, mint az árnyéksárkány? – kérdezte a nő, bár sejtette a választ, hiszen éppen az imént keresztezték az árnyak síkját.
Agwar helyeslően biccentett, mialatt a válltáskájában matatott. Előhúzott egy vastag üvegű, sötét szemüveget, és gyakorlott mozdulattal rögzítette a fején egy bőrszíjjal. Lassan előrelépett, áthaladt a most láthatatlan falon, és megállt ott, ahol a lilás fény találkozott a természetes sötétséggel.
- Egy járat megy előre, nézd meg. De…
- … óvatosan – zárta le a mondatot Dahne.
Mialatt a kecses mozgású nő nesztelen léptekkel előreosont, az inkvizítor körbenézett a csarnokban.
- És te, hogyan akarsz gyorsan bejutni ide? – mormogta magában, ahogy a szemüvegében tökéletesen átlátva a sötétségen, feltérképezte a nagyjából kör alakú helységet. 
Dahne feltűnően hamar visszatért mellé:
- A folyosón egy mágikus szimbólum van felrajzolva, nem akartam kockáztatni. De a járat megy tovább, és becsatlakozik egy nagyobb üregbe. Ott viszont…
A férfi kíváncsian nézett felé, bár a vastag üveg eltakarta felvillanó szemét.
- Ott van valami…, valami termetes és gonosz – fejezte be Dahne. 
- Szóval nem csak csapdákkal védték, hanem őrökkel is.
Agwar még egyszer körbepillantott, majd a nőhöz fordult:
- Rendben, nincs sok időnk – kezdte, majd pár utasítást adott a harcosnak.
Hamarosan mindketten munkához láttak, meglehetősen bizarr látványt nyújtva az ibolyakék fényben, amint az inkvizítor a teremben körbesétálva furcsa, hadonászó mozdulatokat tett a levegőben, Dahne pedig kecses ujjaival nem érintve a talajt, egy nagyobb méretű ábrát kezdett rajzolni a padlóra. 
Hosszú percek, talán fél óra is eltelt, mire mindketten befejezték a tevékenységüket. Agwar mozdulatainak nem volt semmilyen szemmel látható eredménye, a nő azonban egy nagyjából ölnyi átmérőjű, feketés vörös szimbólumokkal telerótt, szabályos kört rajzolt a kőre. Az inkvizítor levette a szemüvegét, és gondosan visszahelyezte a táskájába. Apró üvegcséket vett elő, szemügyre vette őket, majd kettőt a harcos felé nyújtott, hármat pedig maga fogyasztott el.
- Kezdjük – mondta olyan nyugodt hangon, mintha nem is arra készültek volna, hogy szembeszálljanak az ismeretlennel, aki nagyjából hét holddal ezelőtt megnyitotta az elfeledett, ősi kaput az árnyak síkjára, átvonzva ezzel a drkenvyn-t, és aki valami termetes és gonosz őrt állított a szomszédos barlangüregbe.
Dahne egyetlen hatalmas szökkenéssel a csarnokból kivezető alagút mellett termett, és hátát a falnak vetve, maga elé emelte a két halálos pengét. Agwar harsány hangon felordított:
- Koltabrei!
Ebben a pillanatban az egész óriási csarnokot nappali fény ragyogta be, elhomályosítva az ibolyakék derengést, és egyetlen árnyékot sem hagyva a sziklafal mentén. A válasz nem késett, a folyosó túlsó végéről egy dermesztően mély, nem evilági üvöltés hallatszott, majd súlyos léptekkel berontott a terembe egy hatalmas, bikaszarvú és pofájú lény, amelynek mancsában egy akkora izzó csatabárd lendült, mint maga Agwar. 
- Fadra loch! – kiáltotta az inkvizítor, és a bestia felé kinyújtott tenyereiből kékeslilás ívek pattantak elő, hogy rövid, de annál kínzóbb fájdalmat okozzanak.
A szarvas ördögfajzat visszahőkölt, iszonyatos bődülése megremegtette a barlang falait, ám vicsorogva a férfira vetette magát. Rövid ívben sújtott le az előtte álló emberre, aki ugyan számított a csapásra, de nem annak hevességére, így az éles fegyver egyenesen a derekába mélyedt, rettentő erővel és kínnal. Agwar felsikoltott, ahogy a földre rogyott, kezét az oldalára szorította, és érezte a tenyerébe ömlő, forró vérét. 
A harcos ebben a pillanatban ugrott fel a levegőbe a szörnyeteg háta mögött, és mindkét katanáját az ellenfele vállába döfte. Habár a mágikus erővel felruházott kardok nyilvánvalóan szinte kibírhatatlan fájdalmat okozhattak a lénynek, úgy tűnt, az ördögfajzatot különösen érzékenyen érintette a támadás. Vastag, vörös bőre füstölni kezdett, húsából fekete váladék buggyant elő, amely förtelmes buborékokká fújódott fel, majd ráégett testére. Eszeveszett dühvel és erővel próbálta lerázni magáról a nőt, vadul vergődött és csapkodott, ám Dahne sem hétköznapi szorítással kapaszkodott a kardok markolatába, miközben ügyesen egyensúlyozva igyekezett megtartani magát a lény hatalmas hátán. Végül a bestia úgy döntött, nekihátrál a kőfalnak, és megpróbálja szétmorzsolni a harcost.
- Enabroi vola! – harsant az inkvizítor hangja, és sötétkék fényláncok tekeredtek az ördög nyakára.
Ugyan nem volt benne annyi erő, hogy visszarántsa a tomboló óriást, de arra elegendő, hogy időt adjon társának leugrania a fenevad hátáról úgy, hogy még becses katanáit is ki tudja rántani. Most azonban a pokolfajzaton volt a sor, aki nem habozott fizikai ereje mellett varázserejét sem bevetni a bosszantó emberfattyakkal szemben. Acsargó pofáját emberi értelemnek érthetetlen szavak hagyták el, mire ökléből egy tüzesen égő fénygolyó röppent ki, hogy Agwar elé érve fülsiketítő csattanással szétrobbanjon, forró lángzuhataggal terítve be a férfit. Ő azonban felkészült erre, a mérges lángok ugyan hevesen körbenyalták a testét, ám nem okoztak akkora sebzést, mint azt a fenevad várta.
A harcos nem bámulta a jelenetet, nekiiramodott, felugrott a barlang durva falára, hogy onnan lendületet véve sújtson le a szörnyetegre. A teremtmény védekezőn rántotta fel csatabárdját, ám Dahne megtalálta azt az egyetlen lehetséges ívet, hogy kardjai ismét felhasítsák a bestia bőrét. A nem túl tágas küzdőtéren fékevesztett tusa bontakozott ki a nő és az ördögfajzat között – a harcos gyors és rugalmas mozdulatokkal tért ki a hatalmas fegyver suhintásai elől, míg a lény inkább nyers izomerejében és kitartásában bízva igyekezete blokkolni vagy legalábbis tompítani a szemmel alig követhető sebességű katanák csapásait. 
Nem meglepő, hogy a derekán keletkezett komoly sérülést éppen begyógyító Agwar vette észre előbb a csarnokban hirtelenül megjelenő, rúnákkal díszített szegélyű köpenyt viselő alakot, akinek hosszú ezüstös haja rendezetlenül hullott alá a vállára. A férfi jelenléte azonban nem maradt sokáig titokban, mert torkából vad hörgés tört fel, ahogy hétrét görnyedt egy roppant súly alatt, ami szinte a földhöz szegezte.
- Átkozottak – sziszegte levegőért küzdve Myrkodian, ahogy ott feküdt a Dahne által rajzolt körben, miközben a feketés vöröses szimbólumok tompán lüktettek alatta.
Haragos tekintete összetalálkozott az inkvizítor gúnyos pillantásával, amint Agwar elégedetten nyugtázta, hogy ezúttal az ő kelepcéjük bizonyult hatásosabbnak. A varázslónak nem kellett töprengenie, hogy ellenfelei átláttak a tervén, és teleport csapdát szőttek, amely bárkit, aki ezen a módon akart bejutni a barlangba, egy bizonyos helyre taszított, ott pedig egy mesterien megalkotott szimbólumkör várta, hogy elszívja minden testi erejét. Myrkodian gyakorlatilag meg sem tudott mozdulni saját súlya alatt, a pulzáló rajzolatok úgy facsarták ki izmait, mint egy prés az érett gyümölcs levét.
- Rarra kusha korru dler! – kiáltotta az ördögfajzat nyelvén, és Agwar, akárcsak Dahne, pontosan értette, hogy arra utasítja a lényt, hogy nyomban vigye őt ki innen.
A szörnyeteg hű csatlósként azonnal a magi felé ugrott, nem törődve sem azzal szúrással, amit a harcos döfött belé, sem az ő emberfeletti erejét is próbára tevő szimbólumkörrel, felkapta a magatehetetlen alakot, és kirohant a csarnokból. 
- Hagyd – szólt a nő után Agwar.
Dahne igazából nem is akarta üldözőbe venni őket, hiszen tudta, hogy az ismeretlen varázsló által rajzolt szimbólumok őrájuk ugyan nem, de őrá esetleg hatással lennének. 
- Jól vagy? – kérdezte az inkvizítor.
- Semmi komoly – felelte a harcos, pedig látszott rajta, hogy a szörnyeteg karmai és fejszéje egyáltalán nem kímélték. 
Agwar megbillentette a fejét, és fáradtan rámosolygott.
- Talán egy kicsit, itt – bökött a jobb vállára a nő némi habozás után. 
Az inkvizítor puhán a harcosra tette a kezét, és mormolt valamit, majd a kékesen derengő kapu kőboltíve felé fordult.
- Ez természetesen nem maradhat itt.

A hihetetlenül magas, keskeny ólomkristály ablakokkal díszített, ötszögletű termet tiszteletteljes csend ülte meg, ahogy az ugyancsak pentagramma alakú kőasztal körül öten, négy férfi és egy nő, némán ültek a kényelmes bélelésű bőrfotelekben. Az asztal közepén egy sárgás fényű, nagyjából egy könyök magas kristály állt, belsejében egy lebegő, izzó parázzsal, épp megfelelő erősséggel világítva be a szobát, amely elegendő, ám nem feleslegesen bőséges helyet biztosított a tanácstagoknak. Az alakok sötét tónusú, igényes szövetből varrt ruhákat viseltek, de közel sem egyformákat. Egy középkorú, szőke hajú nő például egy bíbor köpenyt terített fekete, dekoltázsos ruhájára, míg egy idősebb elf férfi sötétvörös zubbonyt hordott barna ingén. 
- Tanácsosok – szólalt meg egy idős férfi, akinek halvány sebhely húzódott az arcán, - mindannyian olvashatták a tymiri csoportunk jelentését, a nagykönyvtárukban történt sajnálatos eseményekről, illetve ismerik már Myrkodian minderre adott válaszait. 
A másik négy tag beleegyezően bólintott.
- Mielőtt továbbmennénk, szeretném kijelenteni, hogy társaságunk alapelveinek megfelelően, nem célunk Myrkodian cselekedeteinek megítélése, ugyanakkor több évtizedes inkognitónk megőrzése igen. Azáltal, hogy egy tagunk tevékenysége felkeltette éppen a titkok istennőjének inkvizítorának figyelmét, elképzelhető, hogy kellemetlenségekre számíthatunk.
Az elf udvariasan felemelte a kezét.
- Nyshane? – bólintott a sebhelyes.
- Megbocsásson, főtanácsos úr, ám úgy vélem, nem fenyeget bennünket ilyen veszély. Azt hiszem, nagyon elhanyagolható annak az esélye, hogy a Krye inkvizítor összekötné a nagykönyvtárban történt eseményeket a Skarlát Tanáccsal. 
- A hit ebben a kérdésben egy kicsit gyenge érv, nem gondolja? – nézett rá szúrósan a sebhelyes.
- Hogyne, főtanácsos úr – szólt az elf, és sajnálkozó grimaszt vágott.
- Egyet kell értsek Nyshane-el – szólt közbe a nő. – Myrkodiantól tudjuk, hogy az inkvizítor nem találkozott vele, és a könyvtárban sem tudhatta meg, hogy elővigyázatosságból ő tépte ki a lapot a kódexből. Így pedig nincs, aki, vagy ami, az egészet hozzánk kapcsolhatná.
- Ez igaz, Ubdyne – felelte egy rekedtes hangú, törpe tanácsos, - ám ismerve a Krye inkvizítorokat, korántsem tekinthető lezártnak az ügy.
A nő éles pillantást lövellt feléje.
- Az ilyenek csak megbízásra nyomoznak, arról pedig már egy megfelelően bőkezű adománnyal gondoskodtunk, hogy a tymiri könyvtár ne adjon ilyen megbízást. 
A törpe elmosolyodott, és bólintott, ám Ubdyne érezte, hogy a mosoly nem őszinte.
- Ki ez az inkvizítor egyébként? – kérdezte a főtanácsos.
- Agwar Feyn a neve – reagált egy meglehetősen fiatal kinézetű, kövérkés férfi, - állítólag tehetséges és tapasztalt. 
Senki sem vette észre, ahogy a név hallatán a főtanácsos arcizma enyhén megrándult a sebhely alatt.
- És a női társa?
- Nos…, - folytatta az ifjú, - róla tulajdonképpen semmit sem tudunk.
- Még a nevét sem? – vetette közbe a törpe.
- De, azt igen, Vaal…, Dahne Vaal.
- Valaki hallott már róla? – kérdezte érdeklődve a nő, de mindenki tagadólag rázta a fejét.
- Szóval? – szólalt meg némi csend után a törpe.
- Azt gondolom, - mondta a főtanácsos ekkor, - hogy egyelőre nem kell tartanunk sem az inkvizítortól, sem a társától. De ha a legapróbb jel is mutatkozik arra nézve, hogy a Tanács után kutatnak, határozottan közbe kell lépnünk. Egyetértenek?
A négy másik tanácstag bólintott.
- Ami pedig Myrkodiant illeti, jobb lesz, ha egy időre visszahúzódik – tette hozzá.
- Ennek nem fog örülni – jegyezte meg Nyshane. – Myrkodian egy nagyon ambiciózus, ám felettébb intelligens férfi, aki nagy hasznára volt, és minden bizonnyal lesz is, a Tanácsnak.
- Igen, az nyilvánvaló, hogy ezt a cselekedetét is a becsvágy hajtotta, illetve az, hogy bizonyítson – mondta a törpe. 
- Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, Zemeran – szólt közbe a főtanácsos. – Myrkodian tényleg igyekvő, de ez önmagában nem hátrány. Emellett, ha a kutatásai sikerrel járnak, és megtalálja a hegyekben elrejtett átjárót, akkor az még előnyünkre is válhat.
- Ha ezek után megtalálja – biggyesztette le az ajkát a kövér tanácsos. – Mivel az inkvizítor életben maradt, Myrkodiannak vagy nagyon körültekintőnek kell lennie, vagy egy időre tényleg felhagynia a tervével.
A törpe a gondolataiba temetkezett.
- Valami aggasztja, Zemeran? – tette fel a kérdést az elf.
A megszólított nem válaszolt azonnal, előbb a főtanácsosra nézett, majd Ubdynéra.
- Csak azon töprengtem, - kezdte bizonytalanul, - hogy Myrkodian miből sejtette ennyire pontosan, hogy Krye inkvizítora a nyomában van.
- Ön megint elhamarkodottan ítél, tanácsos – szólt közbe kissé gúnyos hangnemmel a nő, - Myrkodian nem tudta, ki kutat még az átjáró után, csak annyit, hogy másokat is érdekel a rejtély. Éppen ezért, a kutatásai védelme végett, tépte ki bölcsen azt a lapot. 
- Így ha az inkvizítor még sejtene is valamit, arról fogalma sem lehet, hogy ki távolította el azt az oldalt – helyeselt Nyshane. 
A fiatal tanácsos jelentkezett, és a sebhelyes felé bólintott.
- Akármi is volt Myrkodian motivációja, és bármit is tervez most, az nem elfogadható, hogy veszélyeztesse a Skarlát Tanács titkos létét. Akár tetszésére van, akár nem, el kell fogadnia, hogy ezúttal túlment egy határon, és ezért most visszakoznia kell. De ahogy mondtam, csak egy kis időre.
Az elf megvonta a vállát:
- Azt elfogadom, hogy Myrkodian talán értesíthetett volna bennünket a tymiri fiaskóról, ám emiatt elmarasztalni hiba lenne. Tudjuk, hogy meglehetősen érzékeny a büszkeségére, ezért vigyázzunk, hogy ne feszítsük nála túl a húrt, nehogy visszafelé süljön el az egész.
- Szerintem meg fogja érteni, – szólt közbe a nő, – ha tudomására hozzuk az indokokat, és hogy feltétlen számítunk rá.
- Rendben – mondta a főtanácsos, - akkor majd magam beszélek vele. Az összejövetelünknek vége, köszönöm a részvételüket.
Ezzel hátradőlt a fotelban, és miközben a másik négy tanácsos alakja apró villanások között elhalványult, ő egy nevet forgatott magában:
- Agwar Feyn…