Habár ez a történet önállóan is élvezhető, egyes utalások és mélyebb összefüggések csak akkor válnak igazán érthetővé, ha Agwar krónikáit a legelejétől olvastad.

- Ilaena húgom, - szólt az idős házfőnöknő az előtte álló, rövid, szőke hajú lányhoz, aki bizonyára nem látott még tizenhat nyarat, - Amsharyl végtelen békességével kérdezlek, mit szeretnél elmondani ezekről a feljegyzésekről, amelyeket a celládban találtunk?
A törékeny alkatú teremtés halványan összerezzent, és az egyszerű, szürke kőpadlóra szegezte tekintetét. Nem pillantott a széles asztalra, de még felé sem, ahol gondosan kiterítve feküdtek az ő rendezetlen kézírásával telerótt lapok. Nagyon is jól tudta, hogy mit tartalmaztak azok az enyhén elsárgult, helyenként gyűrött, papírok. 
- Húgom, felelj a főnöknőnek – bátorította kedves hangon egy fehér és sárga színű egyenruhát viselő apáca, aki mellette állt.
Ilaena továbbra is némán meredt a padlóra, ám valahol mélyen, a kívülről megszeppent és bátortalan héj alatt, érezte, ahogy felébred benne a düh.
- Ilaena, - szólalt meg kis idő múlva a házfőnöknő, - amikor három héttel ezelőtt kopogtattál zárdánk ajtaján, és oltalmat kértél Amsharyltól, mi irgalommal és teljes bizalommal fogadtunk be magunk közé. Egészen mindmáig, megnyugvással teljes elégedettséggel szemléltük, ahogy igyekszel beilleszkedni közénk, és meg kell mondjam, mindannyian örültünk jelenlétednek. Ám tegnap megtaláltuk ezeket… az írásokat, és most össze vagyunk zavarodva. Kérlek, húgom, mondd el, mit jelentenek ezek, mire véljük őket?
A tiszta, teljesen fehér ruhát viselő lány még mindig mozdulatlanul állt, és tűrte a négy apáca nyugodt, ám egyre türelmetlenebb, tekintetét. A házfőnök szobájában voltak, egy ízlésesen, de nem fellengzősen berendezett helyiségben, amely elegendően tágas volt, akár egy tucat nővér számára is. A bútorokat a praktikum és a visszafogottság jellemezte, a színekben a fehér, a sárga, illetve a halványkék domináltak. A főnöknő egy karosszékben ült, a többiek különböző helyeken álltak, egyikük Ilaena jobbján, a másik kettő pedig mögötte. 
- Húgom, tudod, hogy Amsharyl az elfogadás istennője, szólj tehát bátran.
A fiatal lány ekkor felemelte a fejét, és egyenesen a házfőnökre nézett. Ahogy tekintetük találkozott, az őszbe forduló hajú asszony ábrázata, amelynek lágy vonásai békességről meséltek, egy pillanat alatt inkább tükrözött rémületet, mint megnyugvást. Ilaena kamaszosan szép, halványan szeplős arca ugyanis lángolt a haragtól, zöld szemei pedig szinte földöntúli fénnyel lobogtak.
- Hogyan…, hogyan merészelték átkutatni a dolgaimat, az én beleegyezésem nélkül? – kérdezte.
Hangja remegett, de korántsem a félelemtől, inkább a dühtől. Az apácák megdöbbentek ettől a váratlan pimaszságtól és merészségtől, amely egyáltalán nem volt megszokott Amsharyl zárdájában, majd zavartan néztek egymásra. A főnöknő erőltetett nyugalommal nyitotta szólásra a száját:
- Ilaena…
- Hallgasson! – rivallt rá a lány, és egy rövid lépést tett az asztal felé. 
A házfőnök mereven felegyenesedett a székéből.
- Amsharyl kegyelmére, ez a hang nem megengedett e falak között.
Most már az ő arca is megkeményedett, habár lerítt róla, hogy nehezére esik, és nem ehhez szokott. Az Ilaena mellett álló apáca gyengéden a lány vállára tette a kezét:
- Húgom… - kezdte békességgel, de befejezni már nem tudta.
A kamasz hirtelen mozdulattal felrántotta a kezét, mintha csak le akarná rázni magáról az érintést, és élesen felsikoltott. Még nem ült el a vastag kőfalak között messzire visszhangzó kiáltás, amikor a főnöknő és három rendtársa, a szobában található minden mozdítható bútorzattal és használati tárggyal egyetemben, halk roppanások és reccsenések kíséretében a levegőbe emelkedett, majd lassú, kiszámíthatatlanul örvénylő mozgásba kezdett a helyiségben.

Amsharyl istennő számos kolostora közül az egyik a Knuivar-folyó forrásától nem messze, közvetlenül az Anderan-hegység lábánál épült, ahol a magas bércek közül lezúduló folyam még nem érte el későbbi szélességét, ám éppen emiatt elképesztő erejű sodrása volt. Nem meglepő, hogy az egykori építészek egy masszív vízkereket is terveztek a háromemeletes zárda oldalába, amelynek óriási kerekei elegendő meghajtást biztosítottak a gobelin szövőszékeknek és rokkáknak, amelyek a fő bevételi forrásai voltak a nővéreknek. 
A kolostor az egyik falával egy meredek sziklafalhoz támaszkodott, a másik falat a rohanó folyó szegélyezte, így az impozáns, szemnek és léleknek kellemes megjelenésű épület egyetlen bejáratát egy széles, ám rövid hídon keresztül lehetett megközelíteni. Ennek a hatalmas kockakövekből emelt hídnak a lábánál két alak állt, és nyugodtan szemlélte a nem mindennapi látványt. Az egyikük egy férfi volt, akinek fekete kabátköpenye lazán lengett a hegyekből leguruló, kora nyári fuvallatban, a másik pedig egy karcsú, ezüstfehér hajú nő, két egyenes karddal a csípőjén. 
- Vajon milyen titkot rejt a békesség istennőjének eme eldugott zárdája? – kérdezte a férfi.
A mellette álló társa nem válaszolt, pillantását inkább a komótosan forgó, és lágyan nyikorgó vízkerékre fókuszálta.
- Régebbit, mint azt a szem látná, vagy az elme gondolná – jelentette ki végül.
A Krye istennő szent szimbólumát vörös mellényére varrva viselő alak bólintott, majd előre biccentett a fejével:
- Menjünk be.
A két alak határozottan, de egyáltalán nem sietős léptekkel átsétált a hídon, majd a kapuhoz érve a fegyveres nő kétszer erőteljesen megrántotta a vastag kötélből font, sárga csengőzsinórt. Pár pillanat múlva halk surranással félrecsúszott egy tenyérnyi kémlelőnyílás fedele, amely mögül egy nő fürkésző, barna szeme villant rájuk. 
- Krye istennő alázatos szolgája, Agwar Feyn inkvizítor vagyok, – mutatkozott be a férfi – a hölgy pedig társam és kísérőm, Dahne Vaal.
Súlyos vasreteszek csikordulása hallatszott, illetve egy különös csörrenés, majd a kétszárnyú kapu egyik oldala kitárult előttük, belépést engedve a tágas, és hosszan előrefutó főfolyosóra. Amsharyl követőit az egyszerűség jellemezte, sem ruházatukban, sem szertartásaikban, sem pedig építészetükben nem alkalmaztak bonyolult vagy hosszas formulákat. Ennek megfelelően a kolostor felépítése sem volt hasonló például Krye, inkább labirintus-kedvelő stílusához, és a sárga-fehér selyemzászlókkal dekorált főfolyosó egyenesen az apácák központi nagytermébe szaladt, ahol a nők étkeztek, tanácskoztak és közösen imádkoztak. Erről a folyosóról további keresztfolyosók nyíltak, amelyek a cellákhoz, szövőtermekhez, elmélkedő szobákhoz, illetve az egyéb helyiségekhez vezettek. A további emeleteken hasonló volt az elrendezés, kivéve a legfelső szintet, ahol Amsharyl szentélye, és a házfőnöknő szobája volt csak, egyéb termek nem. Legalábbis így tudta mindenki, aki nem volt járatos a titkok homályos világában, mert voltak azon az emeleten más szobák is, például a kincstár vagy a szent kódexek könyvtára. 
Belépve az épület védelmébe, Agwar és Dahne fél tucatnyi apácát vett észre, legtöbbjüket sárga fehér egyenruhában, csupán az egyikük öltözékét egészítette ki egy halványkék stóla. 
- Carnyce nővér vagyok – szólalt meg ez a nő, - Amsharyl nevében békességgel köszöntöm Önöket. Örömünkre szolgál, hogy ilyen gyorsan megérkeztek, és amennyiben szeretnének felfrissülni, akkor terített asztal vár bennünket az étkezőben.
Az inkvizítor enyhén meghajolt, és udvariasan mosolygott.
- Megtiszteltetés e falak között lenni, és ha nem veszi tolakodásnak, először szeretnénk inkább tájékozódni, hogy miben segíthetünk, miért hívattak ide minket.
Carnyce nővér kedvesen visszamosolygott, és bólintott.
- Ahogy óhajtják. Akkor kérem, kövessenek a harmadik emeletre. 
A néma társaság kissé ünnepélyes hangulatban haladt végig a folyosón, a lépcsők irányába, majd felsétáltak az ölnyi széles kőlépcsőkön, mindenkit bevárva a legfelső szint előszobájában. Carnyce nővér bólintott, majd előremutatott egy széles ajtó felé.
- Erre jöjjenek, a házfőnöknő szobájába.
Agwar kicsit meglepődött, amikor csak ők hárman folytatták az utat, a többi apáca ugyanis feltehetőleg Carnyce előzetes utasítására hátramaradt a lépcső közelében. Az inkvizítor felidézte magában, amit Amsharyl vallásáról tudott, és így emlékezett, hogy középkorú nőn lévő kék stóla arra utal, miszerint pillanatnyilag ő a zárda vezetője, habár nem ő a házfőnök. 
- Szeretném figyelmeztetni Önöket, - mondta halvány izgalommal a hangjában a nővér, - hogy amit odabent fognak látni, az felkavaró lehet. Mindazonáltal nyomban meg fogják érteni, miért kívánjuk Krye segítségét igénybe venni.
Dahne egy szót sem szólt, ám csinos arcáról leolvasható volt, hogy mennyire patetikusnak tartotta ezt a bejelentést. Egy másodpercre elmélázott azon, hogy vajon mit kellene megpillantania ebben a szobában ahhoz, hogy legalább egy fikarcnyira is meglepődjön, ám tapasztalatból tudta, hogy ostobaság volna félvállról venni akármilyen intést is, különösen, ha az az irgalom istennőjének hű követőjétől ered.
A nővér egy kulcsot helyezett a zárba, elfordította, majd résnyire kinyitotta az ajtót.
- Tessék.
Agwar biccentett, majd Dahne felé nézett, amiből a nő szavak nélkül megértette, hogy ezúttal is övé a megtiszteltetés, hogy az első pillantást vethesse a helyiség belsejére, legyen ott akármi vagy akárki. Nagyon jól tudta, hogy az inkvizítor előzékenységét korántsem a gyávaság vezérelte, hanem a bölcs belátás – a harcos sokéves rutinja még akkor is megóvná őt a kellemetlen meglepetésektől, ha a feltáruló ajtó mögött maga Amsharyl várna rájuk. 
A nő kellő körültekintéssel tolta be a faajtót, gyorsan belépett, és félreállt, hogy Agwar is láthassa mindazt, ami odabent volt. A látvány valóban megdöbbentő volt, ha felkavaró nem is. A kényelmesen tágas teremben négy apáca kitekeredett teste, köztük egyértelműen a főnöknőé is, a levegőben lebegett, úgy szemmagasságban, és mozdulatlanságba merevedve keringett körbe, fájdalmas lassúsággal. A nők arcán a kín barázdái látszottak, szájuk szétnyílt, szemük szinte kiugrott a helyéről. Végtagjaik kifordultak, derekuk enyhén megcsavarodott, ujjaik pedig görcsbe szorultak. Egyikük fejjel lefelé volt, egy másiknak pedig minkét lába éles szögben megtört. Az emberi alakok mellett bútordarabok, szétszakadt vagy kifacsarodott könyvek, néhány torzan összenyomódott párna, és seregnyi apróbb tárgy is járta őrjítően vontatott körtáncát. Voltak köztük épen maradt dolgok is, de a többségük szétrepedt, meghasadt, behorpadt vagy éppen kitekeredett, attól függően, hogy mennyire merev anyagból készült. 
Beletelt pár percbe, mire az inkvizítor megszólalt:
- Mióta vannak így, nővér?
- Úgy egy és fél holdnyi ideje.
- És mi történt ebben a szobában? – tudakolta Agwar.
Carnyce megrázta a fejét:
- Nem tudjuk pontosan. Amikor mindez megtörtént, még egyvalaki volt idebent, egy novícia, aki három héttel azelőtt érkezett hozzánk.
- Ő hol van most? – kérdezte Dahne.
- A nővér ismét megrázta a fejét:
- Közvetlenül ez után a cellájába ment, és azóta nem láttuk. De a cellájában már nincs, feltehetőleg még aznap távozott a zárdából… bár arról fogalmunk sincs, hogyan és merre. 
- Miért volt a novícia a főnöknő szobájában, három másik nővérrel együtt?
- Nos, Ilaena, így hívták a lányt, bizonyos írásokat rejtegetett a cellájában, amelyet megtaláltunk. Ezekről kérdezte őt a házfőnök. 
A harcos eközben lassan beljebb sétált a helyiségbe, és érdeklődve szemlélte a furcsa jelenséget. Habár ott állt a szoba közepén, rá nem hatott semmilyen láthatatlan erő, és nem kezdett maga is lebegésbe. 
- Érdekes – jegyezte meg félhangosan, - semmit sem érezni. 
Óvatosan megérintett egy vázát, amely éppen előtte függött a levegőben, mire a rézedény engedelmesen arrébb libbent, a lágy lökés erejének megfelelően, hogy új pályán folytassa megkezdett keringését. 
- Milyen írásokat? – kérdezte Agwar.
- Khesera istennőnek írt verseket – válaszolt Dahne, és magához húzott egy kézírással telerótt, sárgás papírlapot. 
Az inkvizítor a nővérre bámult:
- A káosz örvényben lakózó istennője? 
Carnyce némán bólintott, arcán egy fekete felhő libbent át.
- Sajnos igen. De nem tudtuk meg, minek tulajdonítsuk mindezt. 
A férfi eltöprengett.
- Tehát Ilaenát kérdőre vonták ezek miatt a versek miatt, mire történt valami…
- Egy sikolyt hallottunk – vágott közbe az apáca.
- … szóval valaki felsikoltott…
- A lány volt az.
- Rendben, a lány sikoltott, és történt valami, majd távozott innen, és a cellájába menekült. Onnan pedig eltűnt, úgy másfél holddal ezelőtt. 
Carnyce bólintott.
- Akkor láthatnánk a celláját is?
A nővér nem felelt azonnal, ám tekintetében a rémület sötét szárnya suhant át.
- Azt hiszem, azzal lesz egy kis gond… 

A két idegenből és a nővérekből álló csendes táraság hamarosan a második emelet egyik keresztfolyosójának majdnem legvégén állt, egy egyszerű, fenyőfából készült ajtó előtt, amely sem színben, sem mintázatban nem különbözött a többi cellaajtótól. Szinte tapinthatóvá vált az izgalom az apácák körében, Carnyce nővér pedig különösen komor arcot vágott.
- Ez volt Ilaena cellája. De most… most valami megmagyarázhatatlan átok sújtja, amely nem hoz mást, csak halált. Kinyitom az ajtót, de Amsharylra kérem, ne lépjenek be!
Miután Agwar és Dahne beleegyezően bólintottak, a nővér egy újabb kulcsot húzott elő a zsebéből, majd kisvártatva szélesre tárta előttük az őrület kapuját. 
A cella, nevével ellentétben, egyáltalán nem volt szűkös, úgy hét-nyolc lépés hosszú és vagy öt lépés széles lehetett, az ajtóval szemközti falán egy rácsos ablakkal. Bal kéz felől egy rendetlen asztal állt a sarokban, előtte egy felborult szék, majd az ágy következett, bevetetlenül. Jobbra egy ruhásszekrény magasodott, ajtaja kitárva, a fehér novícia egyenruhák ledobálva az aljába. Utána egy alacsony könyvespolc tapadt a falra, a könyvek felforgatva, majd egy térdeplőszék, amit imádkozáshoz használtak az apácák. A szoba közepén, a padlón, két alak hevert mozdulatlanul, és minden kétséget kizáróan holtan. Az egyik, egy apáca, az arcára borulva feküdt, feje körül széles, ám teljesen megszáradt vértócsával, kezei kitárva maga mellett, ujjai végei szintén száradt vértől rozsdállottak. A másik alak egy Khesera inkvizítor teteme volt, aki az oldalán feküdt, összegörnyedve, mellkasából egy egyenes, sötétkék penge állt ki, a káosz istennőjének rituális fegyvere, amelyet minden felszentelt pap és inkvizítor magánál hordott. Ő is hetek óta heverhetett itt, arca már beesett, bőre falfehérre fakult.
Ám nem ez volt a legbizarrabb jelenség a szobában, az ágy fölötti üres faldarabon ugyanis az első pillantásra értelmezhetetlen, fekete folt látszott, amelyről azonban gyorsan kiderült, hogy valójában egy nagyon sematikus rajz. A pusztán heves satírozással készült ábra egy emberi alakot ábrázolt, minden jel szerint egy nőt, aki egy kavargó, örvénylő tölcsér mellett állt. Közelebbi vizsgálat nélkül is egyértelmű volt, hogy a primitív rajz csakis Kheserát és a káoszörvényt mutatathatja be, ahogy azt Ilaena elképzelhette vagy talán rémálmaiban láthatta. 
Agwar kíváncsi pillantást vetett Carnyce nővérre, mint aki magyarázatot vár az előttük lévő látványra.
- A nővér Niveda, ő lépett be először a cellába, hogy kitakarítson. Ahogy beért, vad őrjöngésbe kezdett, és… ó, Amsharyl… saját körmeivel tépte le az arcát…
- És a férfi? – kérdezte Dahne minden érzelem nélkül.
- Ő Khesera inkvizítora, aki három héttel ezelőtt ment be, ám ő is hasonlóképpen járt, eszelős dühöngésében maga ellen fordítva fegyverét. Azóta senki nem lépett be ide.
Agwar bólogatott, majd hátrasimította vastag, fekete haját.
- Tudom, hogy az apácák nem annyira járatosak az isteni mágiában, mint a felszentelt papok, ezért kérdem, hogy megvizsgálta esetleg ezt a szobát egy Amsharyl pap?
- Hogyne – felelte Carnyce. – A történtek után pár nappal nálunk járt három papunk, akik megnézték a cellát, igaz csak idekintről.
Az inkvizítor nem szólt közbe, várta a folytatást.
- Azt tudták meg, hogy az a különös rajz a falon valamilyen erős átkot hordoz, és emiatt történtek ezek a borzalmas tragédiák.
- Nem próbálták megszüntetni az átkot?
- Nos, tettek rá kísérletet, de nem sikerült.
- Próbáltak varázslattal bejutni vagy kihozni valamit a szobából?
- Igen, de a cellába érve minden létrehozott mágia megszűnt, és bármilyen megidézett lény eltűnt.
- Miért nem húzták ki a testeket egy kampóval? – nézett a harcos Carnyce nővérre.
Az apáca láthatóan összerezzent.
- Amsharyl irgalmára, hölgyem… ezt nem akartuk megtenni.
- Inkább nem mertétek – gondolta magában Dahne, de nem szólt semmit.
- Carnyce nővér, - kezdte Agwar, - szeretnék kérdezni valamit, de kérem, ne vegye rossznéven.
A nő bólintott.
- Azt mondta, hogy ez az eset másfél holddal ezelőtt történt, igaz?
 Az apáca ismét bólintott.
- A Khesera inkvizítor pedig három héttel ezelőtt járt itt.
- Igen.
- Miért csak most kérték Krye segítségét?
A nővér lesütötte a szemét, és egy pillanatig zavartan hallgatott.
- Nos, nem a mi döntésünk volt, ezeket a dolgokat magasabb szinten kellett jóváhagyatni. 
Agwar sajnálkozó grimaszt vágott.
- És a késlekedés már hat ember életébe került.
Carnyce a padlóra szegezte a tekintetét.
- De tudja, nővér, nem is igazán ez a valódi tragédia.
Az apáca hirtelen felkapta a fejét, és értetlenül meredt a férfira.
- Ezt…, ezt mégis hogy érti?
Az inkvizítor felfelé bökött a fejével, a házfőnöknő harmadik emeleti szobája felé.
- Nem úgy, mint ez a két ember itt, az a négy apáca nem halt meg azonnal. Napokig tartó haláltusájuk kínnal és gyötrelemmel teli volt, miközben még azzal az észbontó tudattal is szembe kellett nézniük, hogy Önök tétlenül várják az utasítást valami távoli templomból. 
- Mit tehettünk volna? – fakadt ki Carnyce.
- Kihúzhatták, vagy folyamatosan gyógyíthatták volna őket akár heteken át – felelte Dahne.
Amsharyl nővére elfordult, és a könnyeivel küszködött. Vállai alig észrevehetően remegtek, és hangja szakadozottan csendült:
- Az istennő irgalmazzon mindannyiunknak, és bocsássa meg vétkeinket. 

Dahne Vaal végignyújtózott a kolostor vendégeinek fenntartott egyik szoba egészen kényelmes ágyán, karjait összefonta a feje alatt, és a mennyezetet bámulta. Kardjai, combtáskája és sötétkék zubbonya a földön hevertek közvetlenül mellette, szépen elrendezve, és készen arra, hogy akármikor felkaphassa őket, ha úgy adódik. Társa a helységben lévő négy ágy közül a legközelebbin ült, és a főnökasszony szobájából elhozott verseket olvasgatta. Ő is kényelembe helyezte már magát, még poros csizmáit is odaállította a sarokba. Meleg volt a földszinti helységben, a nyitott ablakon át csak a folyó zubogása hallatszott, valamint a vízkerék csikorgó nyöszörgése. 
- Nem mindennapi helyzet, igaz? – szólt Agwar.
- Valóban érdekes. 
- Tudod, mit mondott Carnyce nővér Ilaenáról? Hogy azzal az indokkal akart a zárdába vonulni, mert szülei egy tehetős aggastyánhoz akarták férjhez adni. 
Dahne nem mozdult, de odabent valami élesen belémart a lelkébe, amikor egy rövid pillanatra egy roppant távoli, ám roppant fájdalmas emlékfoszlány hasította át agyát. Nem nézett Agwar felé, úgy is tudta, hogy a férfi most őt bámulja, és azt is tudta, hogy miért említette mindezt. 
- Ugye… - kezdett bele halkan az inkvizítor.
Dahne megrázta a fejét.
- Nem, ez nem fog befolyásolni. Ígérem.
A férfi bólintott.
- Egyébként…
A nő kissé felé fordult.
- … nem hinném, hogy ez volt a valódi ok – fejezte be Agwar.
- Hogy-hogy?
A férfi felmutatta az Ilaena kézírásával telerótt lapokat.
- Ezek a versek nem arról árulkodnak, hogy a lány tényleg Amsharyl kegyelmét kereste volna. 
Dahne az oldalára fordult, és felkönyökölt az ágyon.
- Akkor miért jött ide?
Az inkvizítor elmosolyodott, és a harcos rosszat sejtett.
- Te miért mennél Amsharyl kolostorába, ha valójában Kheserát imádod? 
- Nem mennék.
- De tételezzük fel… 
A nő megvonta a vállát.
- Tizenhat éves vagy, és a káosz istennőjét követed. Majd egy hazug, de jól hangzó indokkal a békesség istennőjének zárdájába jössz. Miért?
Dahne nem szerette ezeket a gondolatkísérleteket, ám tudta, hogy Agwarnak sokat segítenek az ilyen beszélgetések. Régebben a férfi magában beszélve vitatkozott önmagával, de a harcos egy idő után megszánta, és felajánlotta a segítségét… időnként bánta is.
- El kell rejtőznöm egy időre valami távoli helyen?
- Talán…
- Szükségem van valamire onnan? 
- De mire?
- Nem tudom…, valami értékesre vagy különlegesre.
- Mint például?
A harcos megadóan visszahanyatlott az ágyra.
- Egy könyvre? – javasolta Agwar.
- Nem, az túl egyszerű. Inkább egy másik tárgy.
- Fegyver? Ereklye?
- Ereklye.
- Amsharyltól?
- Kheserától.
- Itt, ebben a kolostorban? De hogyan?
A nő felült.
- Itt fejezzük be – mondta.
A másik bólintott:
- Köszönöm, Dahne.

A felkelő nap sugarai már bőven aranyszínben áztatták a vendégszoba két átmeneti lakóját, amikor Dahne felnyitotta a szemét. Agwar ébren volt, laposakat hunyorogva ült az ágyon, ölében, mellette, de még a padlón is, Ilaena versei hevertek szanaszét. Az olajlámpa az utolsókat pislákolta, egész éjjel ontotta magából a sárgás fényt, és most ő készült elaludni. 
- Megérte ébren maradni? – szólalt meg a harcos.
- A jövőt a jelen múltjában találod.
A nő összevonta a szemöldökét.
- Ez olyan rejtélyesen hangzik, hogy csak Krye súghatta.
Az inkvizítor helyeselt:
- Igen, ő volt az. De sajnos még nem tudom, mit jelent.
- Majd idejében rájössz – felelte Dahne, és ruganyos mozdulatokkal felkelt.
Agwarral ellentétben az álmosságnak legapróbb nyoma sem látszott rajta.
- Mivel kezdjük ma?
- Először is, - ásított hatalmasat a férfi, - kissé összeszedem magam. Azután beszélünk Carnyce nővérrel.
- Mikor akarsz bemenni a lány szobájába?
- Ha már biztos vagyok benne, hogy élve ki is jövök onnan – nézett fel az inkvizítor.

A kolostor étkezője egy óriási méretű csarnok volt, Amsharyl nővérei nem is töltötték be a helyet, amikor mind a harminckilencen megjelentek a reggeli imára, és az azt követő egyszerű reggelire. Agwarék udvariasan csak akkor léptek csak be, amikor az étkezést jelző csengő lágyan megszólalt. Helyet foglaltak egy hosszú asztal magányos végében, és türelemmel várakoztak, míg két apáca terítéket helyezett eléjük, majd ugyanazt a tál kenyeret és sajtot, valamint egy vizeskorsót, amit mindenki más előtt is láthattak. Csendben ettek, miközben a falakon kifeszített, mesteri kézügyességről tanúskodó szőtteseket nézegették, amelyeken változatos jelenetek látszottak – hol egy udvari tánc, hol egy fejedelmi lakoma, hol pedig egy virágoktól színes kert. De volt ott rengeteg más ábrázolás is, kisebb és nagyobb méretekben, precízen elrendezgetve. 
- Rendkívüliek ezek a gobelinek – jegyezte meg Agwar, miután a reggeli végeztével hármasban maradtak Carnyce nővérrel.
Az apáca kisimult arcán nyoma sem volt a tegnapi eseményeknek, tisztán és mosolyogva nézett a vendégekre. 
- Köszönjük. Ezek mind a nővérek munkái. De a sajt a közeli faluból való – nevetett fel.
A kacagás furcsán visszhangzott a hatalmas, és éppen üres csarnokban, ám a szőttesek hamar elnyelték a vidám csilingelést. 
- Carnyce nővér, - kezdte az inkvizítor, - van arról bármiféle elképzelése, miért jött ide valójában Ilaena? 
Az apáca gyanakvóan pillantott rá.
- Úgy gondolja, hogy a lány nem mondott igazat?
 Agwar előrehajolt az asztal fölött.
- Nővér, tegyük félre az udvariaskodást. Segítséget kértek tőlünk, és mi nagyon szeretnénk segíteni. Ám ez nehezen fog menni, ha nem vagyunk teljesen őszinték egymáshoz.
Carnyce lassan bólintott.
- Ön olvasta akármelyik verset is?
- Csak az egyiket mutatta meg a házfőnöknő. 
- Mit gondol felőle? Ön szerint Ilaena Khesera híve volt?
- Ez biztos… azok a költemények túlságosan is…
- Bizalmasak? Mélyek?
- Azt hiszem, igen – felelte az apáca.
- Ha előbb nem is, ekkor meggyőződhettek róla, hogy a lány félrevezette Önöket, és csak be akart jutni a kolostorba. Van ötlete arra, hogy miért akart bejutni ide egy Khesera hívő?
A nő megrázta a fejét:
- Nem, sejtelmem sincs.
Agwar kivárt egy kicsit.
- A harmadik emeleten sincs semmi, ami érdekes lehetett volna a számára? 
Carnyce egyenesen ránézett, és látta a barna szemekben, hogy az inkvizítor tudja, amit a legtöbben nem.
- Tudtommal nincs. 
A férfi felállt, és az egyik gobelinhez sétált. Egy fehérre meszelt falusi házat látott rajta, gyümölcsfákkal és két kutyával, akik lehasalva feküdtek egy roskadozó körtefa árnyékában.
- Mióta működik ez a zárda? – kérdezte végül, továbbra is a szőttest nézve.
- Úgy harminc-harminckét éve. 
- Az épület régebbinek tűnik – jegyezte meg Dahne.
- Igen, a házat Bornyd király adományozta Amsharylnak.
- És mi volt ez az épület azelőtt?
- Nem tudjuk. Bornyd őfelsége nem említette, és a dokumentumokban sem szerepel. 
Dahne a társára nézett.
- Sejtem, mire gondolnak. Amikor megkaptuk az épületet, a papjaink természetesen alaposan átvizsgálták minden apró zugát, mágiát is használva.
- Nem is érdekelte Önöket, hogy mi volt itt korábban?
- Én akkor még nem voltam itt, de a legjobb tudásom szerint senki nem firtatta, mi volt ez az épület azelőtt. 
Agwar átsétált egy másik kárpithoz, amelyen egy csapat fiatal lány táncolt egy rendkívül díszes bálteremben. Bő ruháik kecsesen lebbentek, arcuk kipirult a mozgástól és a nevetéstől.
- Átépítették?
- Igen, meglehetősen. Amsharylnak tetszően leegyszerűsítették a folyosókat és a helyiségeket. Különösen a legfelső szinten…
Dahne röviden köhintett egyet.
- Carnyce nővér, - fordult az apáca felé, - elképzelhetőnek tarja, hogy ez az épület korábban is kolostor volt? Esetleg épp Kheseráé? 
- Amsharyl irgalmazzon… - sápadt el Carnyce.
- Érthető lenne, hogy őfelsége miért nem említette – vetette közbe Krye inkvizítora.
- Az nem lehet, - mondta kissé habogva a nővér, - Bornyd király egyházunk legfőbb patrónusa. Kizárt, hogy ezt tette volna.
Agwar elnézett a két nő feje felett, valahová a terem túlsó végébe.
- Hacsak ő sem tudta…
- Ezen a vidéken a káosz istennője nem igazán követett – mondta a nővér. – Bornyd király igaz és egyenes uralkodó, amilyen az apja is volt. És az ő apja. 
Az inkvizítor tekintetében furcsa fény villant. Dahne elkapta a pillantását, és kiegyenesedett.
- Ezért nem mondta őfelsége, - mondta lassan Agwar, - mert tényleg nem tudta. Ahogy már az apja sem tudta, és talán az ő apja sem. Milyen régi lehet ez az épület?
Az apáca nem válaszolt, helyette a harcos szólalt meg:
- Nem több, mint négyszáz vagy négyszázötven. Azelőtt még másféle hidakat építettek, és a híd kövei megegyeznek a házéval. 
Carnyce elképedve nézett Dahnéra. 
- Tehát elképzelhető, hogy Khesera kolostora volt, de olyan régen került a királyság birtokába, hogy már nem emlékeztek rá, kitől is kapták vagy vették el.
- Így viszont egyből világos, miért jött ide Ilaena.
- Majdnem. Mert azt nem is sejtjük, mit akart itt.
- Khesera követője egy korábbi Khesera kolostorban? Ez elég nyilvánvaló – mondta Dahne.
Az apáca meglepődve kapkodta a fejét, kirekesztve érezte magát a beszélgetésből, és kezdett az a benyomása lenni, hogy a két idegen közötti dialógus egyre bizarrabb fordulatokat vesz.
- De ha ezen továbblépünk, akkor elérkezünk a rejtély fájó pontjához, hogy mi történt a főnökasszony szobájában és a cellában? 
- Leleplezték, és felelősségre vonták a lányt, aki megijedt, majd rémületében a káosz istennőjének mágiájához nyúlt – szögezte le a harcos.
Agwar elhúzta a száját.
- Hihetetlennek tartom, hogy Ilaena képes lett volna ilyesmire. Nővér?
Carnyce mintha álomból ébredt volna a rideg valóságra.
- Nem, nem hinném, hogy a lány tudott volna varázsolni…, különösen nem ilyen erős mágiát.
- Úgy van, - mondta az inkvizítor, - ez nem hétköznapi mágia, ez…
- … isteni eredetű – fejezte be Dahne.
- A lány csak csatorna volt, egy közvetítő.
Az apáca ismét elfehéredett:
- De…, de miért? 
Agwar bólintott:
- Igen, ezt még nem tudjuk. Talán a szobájában megtalálnánk a választ.
- De hogy mennek be? – kérdezte Carnyce halvány kétségbeeséssel.
- Ez az…, és itt van egy másik furcsaság.
- Micsoda? – kérdezte a nővér.
- Hogy ha az átok tényleg Khesera varázslata, akkor miért fogott az inkvizítorán? – szólt Dahne.
Az apáca feje zúgott, úgy érezte, ha ez így megy tovább, hamarosan elájul, miközben Agwar szeme egyre vadabban csillogott. 
- A jövőt a jelen múltjában találod – szólt a harcos.
- Régebbit, mint azt a szem látná, vagy az elme gondolná – bólintott az inkvizítor, és elmosolyodott.
- Mit? Nem értem… - nyögte Carnyce nővér. 
- Pedig egyszerű, - felelte az inkvizítor, - Khesera Zynna.
Az utoljára kimondott név hallatán Carnyce nővér elméje megadta magát a már eddig is körülötte ólálkodó ájulatnak, mire az apáca teste tompa huppanással csuklott a hűvös kőpadlóra.

Ma már csak a vallástörténelemben igencsak járatosak emlékeztek arra, hogy majd három évszázaddal ezelőtt egy furcsa egyházszakadás történt Eskhion világán, olyasmi, ami sem azelőtt, sem azóta nem esett meg. A közös időszámolás szerint 1901-ben Khesera főpapjai összegyűltek egy azóta sem megnevezett helyen, ahol egy súlyos döntést kellett meghozniuk. A káosz istennőjének akkori dogmája szerint az elhunyt Khesera hívek lelkei egy végeláthatatlan örvénybe, a kiszámíthatatlan és hektikus Káosztölcsérbe kerültek, ahol nem várt rájuk igazi megváltás, csak a kavargó zűrzavar. Nem volt meglepő, hogy ez nem jelentett túl vonzó perspektívát a hívők többségének, ezért az egyházi vezetők arra készültek, átírják az ósdi tézist, és egy kívánatosabb alternatívát kínálnak fel az istennő követőinek. Eszerint a lelkek ugyan a káoszba merülnek, ám ebben Khesera sajátos törvényszerűsége uralkodik, ahogy egyes filozófusok véleménye szerint a káosz is renddé tud fajulni. A szavazás azonban heves vitákba torkollott, egy szűkebb csoport ugyanis a végsőkig kiállt a Káosztölcsér tanítása mellett, és nem volt hajlandó elfogadni az új dogmát. Mivel szinte elenyésző kisebbségben voltak, az átalakuló egyház kitagadta, és eretnekeknek bélyegezte őket. Az elkövetkezendő években könyörtelen inkvizíciót folytattak a rebellis papok és hívek ellen, akiket úgy neveztek, Khesera Zynna, vagyis a Kivetett Khesera.
Természetesen a rivális nélkül maradt Khesera papság nem kívánt semmilyen közösséget vállalni az eretnekekkel, ezért minden olyan templomot, szent helyet vagy éppen kolostort, amelyet a zynnii-k használtak, és az inkvizítorok nem romboltak le, eladták vagy elajándékozták. Ez volt a sorsa az Anderan-hegység lábainál fekvő vízkerekes kolostornak is, amelyet a Bornyd-dinasztia elődje kapott meg Khesera egyházától, valamikor 1917 körül, azaz úgy 250 évvel ezelőtt. 

Krye inkvizítora, és gyönyörű társa, Ilaena cellájának kitárt ajtaja előtt álltak az elnéptelenedett folyosón. Agwar meghagyta Carnyce nővérnek, hogy ürítsék ki a teljes keresztfolyosót, még az onnan nyíló helységeket is, és semmilyen körülmények között ne lépjenek be oda, az elkövetkezendő egy órában. 
- Biztos vagy ebben? – kérdezte csendesen Dahne, amint a férfi mellkasán és derekán átvetett kötél csomózását ellenőrizte harmadszorra.
- Azt hiszem – felelte az inkvizítor. – De azért vagy itt Te.
A harcos megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, fog-e menni?
- Muszáj lesz. Ha az őrjöngés legelső jelét megpillantod rajtam, azonnal kirántasz a cellából, és villámgyorsan ártalmatlanná teszel. Tudod, hogy ez fordítva nem menne.
Dahne bólintott, de minden logikus érv ellenére is úgy érezte, képtelen lenne megütni Agwart, ráadásul olyan erővel, hogy az inkvizítor egyből eszméletét veszítse. Pedig tudta, hogy egyetlen esélye lesz, máskülönben a megzavarodott inkvizítor varázsereje még számára is életveszélyes ellenféllé teheti társát.
Amikor úgy két órával ezelőtt Agwar elmondta az ötletét, hogyan fog bejutni az elátkozott cellába, a nő tökéletesen egyetértett vele, ám most, itt állva a pokol tornácán, kételyek merültek fel benne. Pedig a férfi elképzelése akár be is válhatott. Agwar azt feltételezte, hogy Khesera inkvizítora azért lett áldozat, mert Ilaena a Kivetett Khesera megszállottja volt, nem pedig a jelenlegi istennő követője. Bár Dahne nem teljesen értette, hogyan lehet egy isten két, egymásnak ellenséges, felekezetéhez is hű, a teológia nem volt az erőssége. Mindenesetre hosszas töprengés után a vallásokat sokkal mélyebben ismerő Agwar arra a megállapításra jutott, ha Khesera Zynna segítségét kérve lép be a szobába, nem fog az átok hatása alá kerülni. A férfi első hallomásra őrültnek tűnő elméletére végül az tette fel hihetőség végső pecsétjét Dahne számára, hogy Ilaena versei jó pár helyen említették a Káosztölcsért, amely egyébként a cellája falán is ott örvénylett.
- Készen állsz?
A harcos bólintott, és két kézzel megragadta a férfire erősített kötelet.
Agwar még egyszer végigfutatta a szemét a cella kaotikus állapotán, a két szerencsétlenül járt ember tetemén, majd egyenesen a falra satírozott ábrára nézett. Pár másodpercig bámulta, majd lehunyta szemét, és felsóhajtott:
- Khesera Zynna, kezedbe teszem sorsomat, legyen a Te akaratod szerint, itt és most.

Agwar Feyn, Krye inkvizítora, egy határozott lendülettel átlépett a küszöb fölött, hogy beszippantsa őt az Ilaena egykori cellájában kavargó elementáris őskáosz szédítő, szemnek láthatatlan örvénye. Az első pillanatban a férfi nem érzett mást, mint ezt a képtelen sebességgel pörgő, fekete áramlatot, és azonnal érzékelte az elméje ellen feszülő kérlelhetetlen vadságot. Hirtelen azonban minden megdermedt körülötte, mintha megfagyott volna az idő, majd a sötétség oszlani kezdett, és lassan előbukkantak a helyiség körvonalai, majd a bútorok élei, és végül minden teljesen kitisztult. Agwar ép elmével és sértetlen testtel ott állt a cella közepén, karnyújtásnyira a falra vetett képtől. Visszanézett Dahnéra, ám az ajtó helyén nem látott mást, mint erőszakosan gomolygó fekete örvényt, amely csak arra várt, hogy újra elnyelje őt.
Társa ugyanakkor élesen látta őt, ahogy pár másodpercnyi bénultság után lassan körbepillant a cellában, és tesz pár lépést a könyvespolc felé. Dahnénak úgy tűnt, a férfi semmi érdekeset sem talált a felborogatott kötetek közt, mert hamarosan a szekrényben szétszórt ruhákat kezdte átvizsgálni. Ezután az ágyat túrta át, és legvégére hagyta a legnagyobb eséllyel kecsegtető íróasztalt. Papírokat vett a kezébe, olvasni kezdett, majd néhány ívet gondosan összehajtogatva a zsebébe tuszkolt. 
- Minden rendben? – kiáltott be a harcos, ám nemhogy választ nem kapott, de egyenesen úgy látszott, Agwar egyáltalán nem is hallotta meg őt.
Hirtelenjében meglepődött, majd egy váratlan ötlettől inspirálva enyhén megrántotta a kötelet. Most viszont megijedt, mert a kötél ugyan megfeszült, de nem a társa derekán, hanem mintha a kötelet egy, az ajtónyílásban lévő, láthatatlan fal nyelte volna el. Erősebben húzta meg a kötelet, de ugyanaz volt az eredmény – közte és az ajtó között megfeszült a kötél, de az ajtó és Agwar között nem. Dahne azonnal odalépett, és megérintette a láthatatlan falat; keze egy kemény felületnek ütközött, amely azonban nem volt merev, olyan érzése volt, mintha a szilárd felszín alatt valami vadul örvénylett volna.
- Agwar! – üvöltötte teli torokból, miközben hatalmasat csapott a falra.
Társa nem reagált. 
- Ördögfattya! – zihálta, és tanácstalanul nézett körbe.
Nem attól tartott, hogy a férfinek odabent baja esik, hiszen ha Khesera Zynna átka hatott volna rá, már nem lenne életben, hanem inkább attól, mi lesz, ha az inkvizítor nem tud majd kijönni onnan. Hirtelen az ablakra nézett, és latolgatni kezdte, megpróbáljon-e kirohanni az épületből, és felemelkedni a második emelet magasságába, ám ekkor Agwar feléje fordult, és felmutatott egy lapot. Az ajkai megmozdultak, de Dahne egy árva hangot sem hallott.
A harcos erőt vett magán, majd lehunyta a szemét.
- Hallasz, Agwar? – kérdezte pusztán a gondolataiban.
- Igen, de nem látlak – jött a felelet egy szempillantás alatt a fejében. 
- Rám ijesztettél.
- Sosem tennék ilyet.
- Gyere ki mielőbb, egyáltalán nem tetszik ez nekem – mondta összeszorított ajkakkal a nő. 
- Valami baj van?
- Nagyon is.
Az inkvizítor még egyszer gyorsan körbejárt a cellában, utoljára megnézte a szerteszét heverő berendezést és ruhákat, majd kezében egy csomó papírral egyszerűen kilépett a folyosóra. 
- Mi a gond? – kérdezte a harcost.
- Most már semmi – felelte a nő megkönnyebbülten. – Találtál valami érdekeset?
- Ezt – mondta Agwar, és felmutatta az előbbi oldalt.
Bár Dahne arra számított, hogy egy újabb, Kheserához szóló ódát fog látni, a lapon nem kacskaringós betűk, hanem szikár számok sorakoztak. Az egész lapot ugyanaz a négy szám töltötte be, rengetegszer leírva egymás mellé és alá – 4463. 
- Ez mi? – kérdezte végül.
- A válasz – mosolygott az inkvizítor. 
Miután aprólékosan beszámoltak a cellában történtekről a megrökönyödött Carnyce nővérnek, és Agwar elmagyarázta, miért nem lett volna bölcs dolog egy vödör vízzel és szivaccsal eltávolítani a falra festett ábrát, a férfi és társa visszavonultak a vendégszobába. Természetesen a zárda megbízott főnöknőjének elképzelése sem volt, mit jelenthetett az a négy szám a papíron, ezért újfent az idegenekre hárult a feladat, hogy lerántsák a fátylat erről a titokról is. 
- 4463, 4463…, mi lehet ez? – mormogta a rejtélyek istennőjének inkvizítora. – Nem évszám, annyi bizonyos. 
A harcos hallgatásba merült, Dahne most nem kívánt részt venni Agwar játékában.
- Kombináció? Hmm…, a nővér csak szólt volna.
A férfi még egy darabig elfoglalta magát, ám amikor valamivel később Dahne feléje pillantott, társa már félrebillent fejjel aludt, és álmában talán továbbra is a válaszokat kergette. Valamikor egy nővér vacsorára invitálta őket, de a harcos szótlanul megrázta a fejét. Lassan alábukott a nap, feltámadt a szél a hegyek felől, és hűlni kezdett a levegő. Elhaltak a madarak csivitelései, és helyüket átvette egy apróbb, ám népesebb zenekar – a tücskök kezdtek el ciripelni odakint. Sűrű, sötét leplével leszállt az éj, beborított tájat és épületet, és Amsharyl kolostora is lassan belecsúszott az álmok birodalmába.
Dahne nem gyújtott lámpást, hanem halk mozdulatokkal levette magáról a ruháit, és csendesen végigterült a padlón. Úgy.
- 4463 – suttogta magában, - 4463… 

Agwar teljesen kipihenten és frissen ébredt a többórás alvás után, úgy érezte, elméje kitisztult, és készen áll a rejtély megoldására, amit a furcsa számok jelentettek. Vidáman pillantott körbe a szobában, ám amikor Dahne arcára tekintett, összehúzta a szemöldökét. A nő az ágyán ült, felöltözve, hátát a falnak támasztva, és nagyon-nagyon észrevehetetlenül, de minden kétséget kizáróan, mosolygott. Az inkvizítor gyanakvóan nézett végig magán, majd értetlenül fordult a társa felé.
- Tudom, mit jelentenek a számok – vágott minden megjegyzés elébe Dahne.
Mondta mindezt olyan nyugalommal, mintha valami végtelenül egyszerű, hétköznapi és teljesen magától értetődő tényt állapított volna meg. A férfi meglepetése tovább nőtt, előrecsúszott az ágy szélére, és türelmetlenül tekintett a még mindig sejtelmesen mosolygó harcosra.
- Igen, és…?
- Ez nem négyezer-négyszázhatvankettő, hanem négy, négy, hat, kettő. 
- Vagyis?
A nő nem felelt, csak felemelte a mutatóujját, a fülére bökött, majd kifele a nyitott ablakon. A hajnali csendben nem hallatszott más, csak a Knuivar-folyó moraja, és a csendesen nyikorgó vízkerék szakadatlan kerepelése. Agwar fülelt, de az égvilágon semmi különöset vagy újat nem hallott. Szólni szeretett volna, de Dahne leintette. Kecses ujjaival egy apró köröket kezdett rajzolni a levegőbe. A férfi koncentrálni kezdett a vízkerék monoton recsegésére, de még mindig nem értett semmit.
- Most – súgta a nő. – Egy, kettő, három, négy…, egy, kettő, három, négy…, egy, kettő, három, négy, öt, hat…, egy, kettő…, és újra, egy, kettő, három, négy…
Az inkvizítor figyelt, és maga is számolni kezdett. És tényleg, a vízkerék hangja nem egy folyamatos, ütemtelen csikorgás volt, hanem négy nyikkanás után következett egy leheletnyi szünet, majd ismét négy reccsenés, és egy újabb apró szünet. Ezt hat roppanás követte, majd egy pici szünet után még kettő. Aztán az egész kezdődött elölről. 
- Lenyűgöző, – bökte ki végül Agwar, - ez bámulatos! 
Dahne aprót bólintott, majd csinos arcáról elpárolgott a halvány mosoly legutolsó cseppje is. 

A vendégek ezúttal nem jelentek meg a szertartásos reggelinél, hanem ahhoz a helységhez siettek, ahol a vízkerék épületen belüli szerkezetei voltak: egy hatalmas, súlyos vasajtóhoz, amely korábban egy lakattal volt lezárva, ám most csak a nyitott lakat volt visszahelyezve a pántra. Dahne könnyedén kinyitotta az ajtót, és a két idegen úgy érezte, egy mechanikus szörnyeteg gyomrába láthat be, amely éppen egy kiadós lakomát dolgoz fel. A tágas teremben fém fogaskerekek erdeje forgott, lassan vagy gyorsan, a nagyságuktól függően, karvastagságú, pörgő acélrudak csúsztak előre vagy éppen hátra, és olajtól csillogó láncok tekeregtek a fogak között, mint megannyi kígyó. Sötét volt bent, csak annyi fény áramlott be, amennyit a kitárt ajtó beengedett a széles, földszinti folyosóról. 
- Segíthetek? – hallották a hátuk mögül egy nővér bizonytalan hangját.
- Igen, - fordult felé Agwar udvarias mosollyal, - kérem, hívja ide Carnyce nővért. 
- Be akarnak menni oda? – hőkölt vissza Carnyce, amikor az inkvizítor közölte vele, hogy körül szeretnének nézni a szörnyeteg hasában.
- Igen. Le tudja állítani?
A nővér nemet intett a kezeivel:
- Ha akarnám, sem tudnám, hogy kell. Mindig a fővárosból jönnek mesteremberek, ha valami probléma adódik vele. 
- Akkor ez megnehezíti a helyzetet – mondta Agwar.
- Némileg, - bólintott Dahne, - de Ilaena is bejutott ide, ráadásul sötétben.
Carnyce nővér kikerekedett szemmel nézett rá.
- Hogyan?
Agwar röviden elmondta az éjszaka során tett felfedezésüket, és hogy mindez nem jelenthetett mást, mint hogy a lány alaposan betanulta a vízkerék forgási ritmusát, nyilvánvalóan azért, mert át akart jutni a halálosan őrlő fogaskerekek, rudak, és láncok között.
- De miért? Hisz nincs odabent semmi!
Az apácának igaza volt, a terem faburkolatú falain nyoma sem volt ajtónak, vagy akárcsak valamilyen apró résnek, ami jelezte volna, hogy érdemes megkockáztatni a bejutást. De valaminek mégiscsak kellett odabent lennie, ha Ilaena ennyit fáradozott azzal, hogy bejusson a kolostorba, majd oda, a kerekek közé. 
- Balgaság lett volna az egyenruhájában megpróbálnia, a bő köpenyt biztos bekapta volna valamelyik szerkezet – állapította meg Dahne, miközben lecsatolta kardjait.
Lerakta az ajtó mellé, akárcsak a táskáját, zubbonyát és ingét. Lábaira feszülő nadrágját magán hagyta, majd belépett a terembe. Pár percig figyelmesen szemlélte a fogaskerekeket, és az egyéb alkatrészeket, figyelte mozgásukat, és természetesen halkan számolt:
- Négy, négy, hat, kettő…
A folyosón álló négy ember lélegzetvisszafojtva állt, hogy ne zavarják meg Dahne koncentrációját. 
- … kettő – mondta a harcos, majd elrugaszkodott a faltól, egyenesen a csikorgó fémszerkezet közepébe.
Négyig számolt, majd a padlóra vetette magát, és a hátára pördült. Egy vaskos acélrúd húzott el a hasa fölött egy ujjnyival, miközben egy lánc hasította végig a termet derékmagasságban. Újra négyig számolt, és ezúttal felugrott, megragadva egy mozdulatlanná meredő rudat, felhúzva a térdeit a mellkasáig. Két fogaskerék akaszkodott össze alatta, olyan erővel, hogy porrá zúzták volna a gerincét, ha ott marad köztük. Hatig számolt, leugrott, és egy gyors bukfenccel átgurult egy másik fogaskerék pár között, majd a szorosan falhoz tapadt. Egy másik acélrúd lőtt ki felé, talán egy tenyérnyivel elhibázva derekát.
- Kettő…
Dahne a levegőben ugorva repült át két megfeszülő lánc fölött, hogy megérkezzen a helység túlsó végébe. Itt biztonságban volt az őrlő-morzsoló kerekektől, a felnyársaló rudaktól, és a pengeként kifeszülő láncoktól. Ujjai máris a fa bordázatot kutatták, és hamarosan rátaláltak arra, amit kerestek. A recsegéstől nem lehetett hallani semmit, de volt egy halk kattanás, ahogy egy burkolóelem engedett, majd a nő, továbbra is a falnak dőlve, félretolta a panelt. Gyorsan körbepillantott a feltáruló kőfalon, és különösebben keresgélnie sem kellett, mert két poros-olajos ujjlenyomat jelezte, hol kell megnyomnia a falat. Ilaena itt járt, ehhez most már kétség sem fért. 
Hangtalanul tárult fel egy szűk folyosó, amely azonban pár lépés után egy terembe torkollott. Az alig poros padlón nyolc hófehér, emberi csontváz hevert, egymás mellett, sorban elrendezve. Hét Khesera Zynna lila köpenyébe volt burkolva, a nyolcadik azonban egyszerűen csak viselte az egyenruhát – jelezve, hogy ő volt az utolsóként eltávozott. A maradványok mellett korsók, tálak és zsákok aludták örök álmukat, évszázadok óta üresek és használatlanok voltak. Dahne kitűnően látott a gyér fényben, észrevette a földre tett imakönyveket, pergameneket, és egy nagyméretű kódexet is. Ez utóbbi ki volt nyitva, bal oldalán tintával írt szöveg hullámzott, míg a jobb oldalon egy ábra díszelgett – az, amely a második emeleti cella falát is ékesítette. A nő azonban egy rövid pillantással megállapította, hogy a kódex szövege nem tartalmaz mágikus formulákat vagy praktikákat, pusztán egy liturgikus leirat volt. 
Alapos tekintetét ugyanakkor nem kerülte el valami különlegesebb: a falakon körben, vésett és festett szimbólumok sorakoztak. Ezek többsége vallásos értelmű volt, ám egy részük varázs-szimbólum, amely elrejtette ezt a helységet a fürkésző pillantások elől, még akkor is, ha a fürkész maga is mágiát használt. Ahogy végigfutotta az ábrákat, egy helyen ismét Ilaena foltos ujjainak nyomait fedezte fel, és ebből úgy tűnt, a lány különösen érdekesnek találta azt a szakaszt. Itt érdekes módon nem szimbólumok voltak, hanem egy távoli kontinens írásjelei, amelyeket a nő felismert ugyan, de megérteni nem tudott.
Dahne két kézzel nekitámaszkodott a falnak, tenyerei között a kérdéses jelsorozattal, és szemeit az írásra függesztette. Most sajnálta igazán, hogy nem tudott olyan jól rajzolni, mint Agwar, mert így meg kellett jegyeznie a jeleket. Minden idegszálával koncentrált, ahogy megpróbálta szinte az elméjébe égetni ezeket a karaktereket, hogy később mégis lerajzolhassa őket, legalább vázlatosan. 
- Minden rendben? – hallotta a fémes csikorgáson túlról az inkvizítor tompa hangját.
- Minden rendben – kiáltott vissza.
Alig fél órával a merész akrobatamutatvány megkezdése után, Dahne ismét felöltözve, az étkezőcsarnok egyik hosszú padján ült, és Agwar kíváncsi pillantásaitól követve emlékezetéből próbálta meg a lehető leghűbben lerajzolni társának a titkos szobában látott írásjeleket.
- Ez chirafein, – jegyezte meg a férfi, - méghozzá a korai változata.
- Érted? – kérdezte reménykedve a nő.
- Sajnos nem igazán. Legalább ezerhatszáz éve nem használják.
- Akkor hogy lehetett azon a falon? – vetette fel Carnyce nővér, aki eddig csendben ült mellettük.
Agwar megvonta a vállát. Számára egyértelmű volt, hogy a zynnii-k, akik abban a rejtett kamrában kerestek végső menedéket az új Khesera hívő inkvizítorok elől, egy olyan írást használtak, amit akkor sem értettek volna meg az üldözőik, ha megtalálják a szobát. Még az is lehet, hogy csak az egyik zynnii ismerte ezt a már akkor is holt nyelvet.
- Ez egyetlen, hosszú mondat, - mondta a kérdés megválaszolása helyett a férfi, - és meglehetősen furcsa. 
- Ez itt, - mutatott egy jelcsoportra, - annyit jelent, a Sivatag Köldöke. Ez csakis Wonskiron lehet, egy ősi város, valahol Inkodyl földjének déli részén.
- Aztán szerepel még benne a nap és a segítség szó, ez pedig azt jelenti, Revialla.
- Az egy növény, nem? – szólalt meg bizonytalanul az apáca.
- Úgy bizony, - helyeselt Agwar, - egy nagyon ritka, és kizárólag a sivatagban előforduló gyógynövény. 

Ekmir, Inkodyl déli részének egyik legnyüzsgőbb kereskedővárosa, és egyben a Kholag-sivatagba induló, vagy az onnan érkező tevekaravánok csomópontja, így nyár elején még éppen elviselhetően volt forró. Még pár hét, és a város tarkára festett falú épületei között olyan meleg lesz, hogy csakis az árusok által vastag leplekkel fedett utcákon lehet megmaradni, ám ott muszáj valamilyen túlárazott és javarészt értéktelen apróságot vásárolni a bazárból. A bölcsebbek inkább valamelyik kávézóban várták meg a napnyugta közeledtét, egy mentatea vagy egy gyenge kávé szürcsölgetése közben. 
Agwar és Dahne színes párnákon ültek egy csendes, nem túl zsúfolt kávéházban, amelynek hatalmas, tripla boltíves bejárata volt, és nem esett túl messze a karavánok rakodóhelyétől. Körülöttük turbános, sötétbőrű emberek beszélgettek vagy épp pipáztak, övükből nem hiányozhatott a jellegzetes íves tőr, amelynek gazdagon díszített hüvelye a társadalmi helyzetről is árulkodott. Habár a két idegen teljesen más stílusú öltözéket hordott, nem figyeltek fel rájuk, hiszen Ekmir igazi olvasztótégelye volt a különböző fajú és megjelenésű lényeknek, akik szerte Eskhionból érkeztek ide, legfőképp kereskedni, ám akadtak köztük szép számmal kalandozók is. Őket többnyire a Kholag-sivatag vonzotta ide, amelynek mesébe illő kincseiről még messze földön is lehetett hallani történeteket. Persze a tüzes homok nem adta olcsón vagy könnyen a gazdagságot, a kalandorok javarésze éppen olyan üres zsebbel távozott, ahogyan ide érkezett. A szerencsésebbek időnkét ráakadtak valamelyik eltévedt karaván értékes szállítmányára, vagy az egykori sivatagi kereskedővárosok gazdagságának elszórt töredékére, de bizony sokan voltak, akik nem találtak mást a sivatagban, csak halálos mérgű skorpiókat vagy a dűnék között vadászó kegyetlen homokférget. 
Ekmir két tulajdonsága miatt volt vonzó Krye inkvizítora, és fegyverforgató társa számára: egyrészt a városi archívumban minden forrás megtalálható volt a chirafein nyelv tanulmányozására, másrészt innen, egy tapasztalt sivatagi vezetővel, három nap alatt el lehetett érni Wonskiron egykori városát, amely mára csak egy néptelen romhalmaz volt valahol a homok forró ölelésében. Agwarék éppen arra vártak a hűvös kávéházban, hogy megérkezzen útitársuk, egy sivatagjáró kalla. Napnyugta előtt valamivel szándékoztak nekivágni a sivatagnak, hogy még a napközbeni forróság előtt egy jó darabot haladhassanak előre, hiszen a nap közepén őrültség lett volna ügetni a dűnék között. Bár a páros nem igazán szeretette más kezébe adni az irányítást egy ilyen veszélyes területen, belátták, hogy gyorsabban és biztosabban haladhatnak Ilaena nyomában, ha megbíznak egy helybéli vezetőt. 
A kalla pontosan érkezett, és mire a nap fáradtan, de még mindig perzselő sugarakkal szurkálva a sivatag aranyló homokját elindult éji pihenője felé, a trió már jócskán maga mögött hagyta Ekmir alacsony házait, és vékony tornyait, amelyekből szinte folyamatosan hallatszott egy álmosítóan lassú ritmusú, és hangszeres kíséret nélküli ének. A Kholag lágy karjai lassan teljesen körbezárták a kései utazókat, és csak Krye volt a megmondhatója, mit tartogatott számukra a végtelen homoktenger ezen a sziporkázóan csillagos, ám egyre hűvösebb éjszakán. 

Az istennő azonban kegyelmes volt az inkvizítorához, és két útitársához, így minden nehézség nélkül tudtak egészen napkeltéig haladni, amikor a vezetőjük eltért a romvárosba vezető útvonaltól, hogy az egyre izzóbb napkorong elől egy apró oázisba húzódjanak. Ezek a kis oázisok nem szerepeltek semmilyen térképen, ami nem volt meglepő, mivel nem csak hogy átmenetileg, pár holdnyi ideig, léteztek, hanem a sivatag furcsa szeszélye folytán még a helyüket is változtatták. Számtalan legenda keringett erről a különös jelenségről, a homok alatt élő varázserejű lényektől, a jinnektől, kezdve, egészen az egykoron itt élt hatalmas tudású és erejű magik balul elsült kísérleteinek következményéig. Akárhogy is volt, csak egy tapasztalt kalla volt képes rábukkanni ezekre a menedékekre, máskülönben a vándorok keserves órákat voltak kénytelen átszenvedni a homokdombok között. 
Az oázis alig volt nagyobb, mint egy közpark valamilyen kisvárosban, ám a három utazónak és állataiknak tökéletesen megfelelt, hiszen árnyékban lehettek, és ivóvíz is bőséggel állt a rendelkezésükre. 
- Miért igyekeznek a romvárosba? – kérdezte unalmas pihenésük közben a kalla.
Agwar ránézett a cserzett arcú férfira, és kurtán felelt:
- Egy barátunkat keressük ott. 
A sivatagjáró bólintott, és a tevék felé pillantott.
- Nem hallottam róla, hogy valaki is vezetőt keresett volna oda a közelmúltban.
Az inkvizítor lazán megvonta a vállát:
- Talán nem Ekmir felől jött. 
- Meglehet – mondta a kalla, és lezártnak tekintette a beszélgetést.
Habár az oázisban ültek, a sivatag forró lehelete időnként érezhető volt a pálmafák hűvösében is, és a melegben az embereknek nincs kedve túl sokat beszélgetni, különösen, ha az előző éjjelt a nem igazán kényelmes, és furcsán hullámzó mozgású, tevenyergekben töltötték. Dahne egy kicsit távolabb telepedett le a két férfitól, és egy pálmafa tövének vetett háttal ült. Szemei csukva voltak, de Agwar pontosan tudta, hogy nem alszik. Kardjai az ölében voltak keresztbevetve, és bár a nő viselte sötétkék zubbonyát, egy csepp izzadság sem gyöngyözött a halántékán. Az inkvizítor már vörös mellényét is levette magáról, inge mélyen kigombolva, csizmája kicsatolva. Ólomlábakon vánszorogtak az órák a melegben, a várakozáson kívül nem volt mit tenni, így ő is lehunyta a szemét.
- Ne mozdulj – csendültek Dahne hangtalan szavai Agwar elméjében valamennyi idő elteltével.
A férfi követte a tanácsot, ám szemhéját vékony résnyire nyitotta. Nem látott semmi furcsát, vezetőjük halkan szuszogott mellette, ráadásul az állatok is nyugodtan kérődzve álltak a vízparton, úgy tíz lépésnyire tőle. 
- Mögötted van – közölte a harcos. 
- Mi az? – sugallta Agwar a társa felé.
- Egy homokféreg. Még nem emelkedett fel, csak a felszín közelében szimatol.
Az inkvizítor nem ismerte alaposan ezeket a bestiákat, ám azt tudta róluk, hogy intelligens, és vérengző vadállatok, akik gondosan megtervezik a támadásukat. Egyedül vadásztak, de ez nem jelentett hátrányt, mivel óriási méretük volt, és rendkívül gyorsan fúrták előre magukat a homokban. Ha felbukkantak, általában azonnal elnyelték prédájukat, vagy lehúzták olyan mélyre a homokba, hogy önerőből ne tudjon kiszabadulni, legalábbis addig, míg a szörnyeteg ártalmatlanná nem teszi a többieket is. 
- Mit fog tenni?
- Ha nyugton maradunk, a tevéket fogja megtámadni. Ha megmozdulunk, akkor előbb minket, mert mi vagyunk a nagyobb veszély rá. 
- Fegyver vagy varázslat?
- Habár nincs ellenemre egy kis testmozgás, nem lenne szerencsés, ha elvesztenénk a vezetőnket, vagy akár csak az egyik hátast is. 
- Tanács?
- Ne lassan mozdulj, hanem amilyen gyorsan csak tudsz. De majd akkor, ha szólok.
Agwar nyugton maradt, de elméjében már készült a támadásra. A homokféreg látása egyáltalán nem volt jó, hiszen a föld alatt élt, a lény ezért inkább a szaglására, és arra a képességére hagyatkozott, amellyel kitűnően érzékelte a talaj rezgéseit. Az inkvizítor éppen ezt az utóbbit tervezte kihasználni, és egy kellően intenzív földmozgással elijeszteni a férget. 
- Elindult az állatok felé, nemsokára alattad lesz – közölte Dahne.
Agwar kisvártatva valóban érzett valami rendkívül enyhe, szinte észrevehetetlen hullámzást maga alatt, ahogy a hatalmas termetű lény óvatosan kúszott alig egy ölnyi mélységben. 
- Most! – jött a hangtalan parancs a férfihez.
Az inkvizítor úgy fordult meg, mintha egy skorpió marta volna meg, majd ökleivel olyan erővel csapott le a homokba, hogy csuklóig süllyedtek a kezei:
- Trebol din!
Ebben a pillanatban az egész oázist egy emberfeletti erejű kéz rázta meg, a homokszemek felpattantak a levegőbe, a tevék rémült nyerítéssel zuhantak a földre, a tó vize vadul hullámzani kezdett, és a három pihenő alak ide-oda gurult a talajon. A kalla üvöltve ébredt, kezei eszelősen kalimpáltak, és mintha hosszú lándzsája felé akart volna indulni, amikor a rengés egy újabb hulláma tehetetlen bábként lökte őt vissza a homokba.
- Maradjon a földön, – szólt felé Dahne, - mindjárt vége. 
Úgy is lett, egy gyorsan távolodó, és a mélyből sugárzó sikoltó hang után a földmozgás elállt, mire a sivatagjáró nyomban a hátasaikhoz ugrott, megnyugtatni az ijedten bőgő, és rángatózó állatokat. 
- Tybenára, mi volt ez? – rikoltotta a kalla.
- Egy homokféreg, de már biztonságban vagyunk – felelte nyugodtan a harcos. – Akár vissza is feküdhet, ha végzett.
A férfi úgy nézett körbe, mintha ezer bandita készülne arra, hogy rájuk vesse magukat, de semmit sem látott. A víz tükre elsimult, a homok ugyanúgy sárgállott, és lassan a tevék is lehiggadtak. Ha volt is a legcsekélyebb kétsége afelől, hogy megbízói nem hétköznapi kalandozók, akkor az most nyomtalanul elillant, akárcsak a szikkasztó napon a hajnali harmat. Nemsokára ettek egy könnyű, de tápláló vacsorát, felnyergelték a hátasokat, és újfent nekivágtak az egymás után loholó homokdűnék szélfodros lejtőinek és lankáinak. Némán haladtak előre a romváros felé, amely egyre közelebb került hozzájuk, és Agwar érezte a lelke mélyén, hogy Krye egy rendkívüli titokról fogja lerántani sötét selyemfátylát, ha majd odaérnek. 

- Íme, ez Wonskiron! – mutatott lándzsájával az előttük elterülő síkságra a kalla, amikor megálltak egy magasabb domb tetején, utazásuk negyedik napjának legelején.
A napkelte egy lapos, homokkal és kővel borított, kietlen tájra ontotta egyre erősödő fényét, ahol elszórtan torz épületmaradványok emelkedtek. A legtöbb ház évszázadok óta leomlott, és az egykori utcák felismerhetetlenül kanyarogtak valahol a vastag homoktakaró alatt. Mélységes csend, és teljes mozdulatlanság telepedett a romokra, de ez csak messziről tűnt úgy. Ahogy beljebb nyomultak a homok által leharapott falak között, itt apró állatokat láttak az üregekbe menekülni, ott csenevész kórókat rázott a szél. A trió egy viszonylag épen maradt épület felé tartott, egy beszakadt kupolás, repedező oszlopokkal körbevett, rogyadozó templomhoz, ahol nyilvánvalóan nem csak ők kerestek majd menedéket a felkelő nap gyilkos sugarai elől, hiszen a Sivatag Köldökében, irgalmatlan erővel tudott tűzni Krion, Eskhion egyetlen napja. 
A kalla behúzódott a kupola egy épen maradt darabjának árnyékába, alig két lépésnyire a valaha volt bejárattól, és bizalmatlanul meresztette szemeit a távolabbi homályba. Bár odabent semmi sem mozdult, a férfi jól tudta, a hűvösebb helyeken mindig sokkal több skorpió húzta meg magát, mint a melegebb részeken. Valahol beljebb egy lépcsősor indult a feneketlen sötétségbe, amelyet a sivatagi vezető leplezetlen undorral vizsgált a távolból. 
- Akármennyit is fizetnének, oda nem mennék le – jegyezte meg szárazan.
Agwar megrázta a fejét:
- Ne aggódjon, nem akarunk odamenni. Nekünk is jó lesz itt kijjebb. 
Az inkvizítor még kihasználta az emelkedő napkorong gyengeségét, és alaposan szemügyre vette a romvárost, majd amikor bőrén érezni kezdte Krion perzselő sugarait, ő is behátrált az árnyékba. Dahne már ott ült egy, a mennyezetről leomlott kőfej megrepedt csonkján, és a templom belsejét fürkészte. Amikor társa letelepedett mellé, és egy térképet terített ki a poros kőpadlóra, maga is arra figyelt. Agwar még az ekmiri könyvtárban találta ennek a térképnek az eredetijét, és ügyes kezeivel átmásolta a lényeges támpontokat. Most ezeket vetette össze a reggel megfigyelt tereptárgyakkal, apró korrekciókat eszközölve rajta, vagy éppen rövid megjegyzéseket fűzve hozzá. Ahogy dolgozott, és egyre újabb részleteket vitt fel a papírra, úgy rajzolódott ki a harcos előtt Wonskiron egykori képe, a főutcák, a középületek, a terek és a lakóházak. Alig egy óra múlva már egy olyan térkép feküdt előttük, amellyel viszonylag jól el lehetett tájékozódni a romvárosban. Legvégül Agwar három helyet jelölt meg a lapon, majd hátradőlt.
- Mik ezek? – kérdezte a nő.
- Ezek lehetnek az egykori Revialla kertek helyei – felelte az inkvizítor. – Ha már nem lesz ilyen meleg, megnézzük őket.
Dahne bólintott, felidézve magában az Amsharyl kolostor titkos szobájában talált chirafein felirat elejét:
- Ha felkeresed a Sivatag Köldökét, látogasd meg a Revialla kertet…
A nap hátralévő része eseménytelenül folyt el, bár láttak apró állatokat, köztük kígyókat és skorpiókat, egyikük sem jött a közelükbe. A romos épületnek számos kijárata volt, ha valamelyik lény kiutat keresett, könnyedén találhatott magának. Amikor végre kezdett tompulni a forróság, az utazók felkerekedtek, és sorra látogatták az Agwar által meghatározott helyszíneket – sajnos eredménytelenül. Ha volt is azokon a helyeken egykoron kert, annak már a legapróbb nyomait is elfojtotta a sivatag. 
- És most?
A Krye inkvizítor elgondolkodott. Az a titkos szöveg szerint bizonyos volt, hogy a városban valahol kellett legyen egy Revialla kert, ám ezek szerint nem ott, ahol azt a józanész diktálta volna. Némi töprengés után azonban felmerült benne, hogy abban az időben, amikor a zynnii-k a feliratot elhelyezték, Wonskiron már romváros volt, tehát a szöveg szerzője talán nem is egy valódi kertre célzott, hanem jelképesen értette. Agwar ráérősen járatta körbe tekintetét a romokon, majd kisvártatva megszólalt:
- Dahne, nézd meg azt a lapos épületet.
A nő hangtalanul biccentett, és elindult egy hosszúkás, roggyant épület felé, amelynek egyik vége a homok alá süllyedve pihent, akárcsak egy zátonyra futott hajó a tengerparton.
- Duhk, - fordult a kalla felé, - maga nézze meg azt a kerek házat, kérem.
A sivatagi férfi megvakarta az állát, de aztán megindult a viszonylag épen maradt építmény felé, amelynek csúcsos teteje már réges-rég beszakadt. Az inkvizítor maga egy négyszögletes romhoz sétált, melynek falai közül kettő leomolva állt, de a másik kettő továbbra is dacolt az éles szelekkel, és a napsugarak döféseivel. Néma szemlélődéséből a kalla kiáltása zökkentette ki, ahogy a férfi vadul sikoltozni kezdett, és Dahne felé rohant, lévén a harcos volt hozzá közelebb. Agwar ösztönösen a kerek házat nézte, tudván, hogy a sivatagi vezető a lehető legjobb döntést hozta azzal, hogy az ezüstfehér hajú nő irányába menekült, aki kardjait előrántva száguldott felé. A kerek épület sivárnak és elhagyatottnak tűnt, ám pár pillanattal később egy szőke fej bukkant ki egy másodpercre, majd gyorsan visszahúzódott a fal takarásába.
- Ilaena! – szólította meg fennhangon az ismerős ismeretlent Agwar, amikor közelebb ért az épülethez. – Ne féljen tőlünk, segíteni jöttünk. 
Minden mozdulatlan maradt, és a legapróbb nesz sem szűrődött ki a falak mögül. Dahne már ott állt társa mellett, kardjait visszacsúsztatta a hüvelyükbe, és türelmesen várakozott. A kalla kissé lemaradt, és idegesen tekintgetett körbe-körbe. 
- Segítünk megtalálni a Káosztölcsért, csak ne féljen – mondta az inkvizítor szelíd hangon, amelyből ezúttal valami megmagyarázhatatlan nyugalom és békesség áradt.
Nem telt el sok idő, majd az egyik faldarab mögül lassan kiemelkedett egy fiatal lány piszkos, és kócos szőke hajjal keretezett arca. Sápadt és vékony volt, akárcsak egy szellemalak, ugyanakkor zöld szemeiben eltökéltség izzott.
- Kik maguk? – csengett tompán megriadt hangja.
- Krye istennő követője vagyok, ő pedig a társam – felelt Agwar, és Dahnéra mutatott. - A kalla pedig a vezetőnk. 
- Mit akarnak tőlem?
- Beszélgetni és segíteni. Közelebb mehetünk?
A lány zavartan tekintett körbe, mint aki további embereket keres, ám senkit sem látott.
- Jöjjenek – szólt végül egy rövid szünet után.

Az ívelt falak árnyékába lépve először csak az emberfejnyi kőtörmelék, és a mindenhová hívatlanul is befurakvó aranyszínű homok várta a három utazót, ám ahogy szemük kissé hozzászokott a félhomályhoz, illetve alaposabban körül tudtak nézni odabent, Agwar tekintetében felismerés gyúlt. A vagy nyolc-tíz lépés átmérőjű, szabályos kerek alakú terem falain ugyanis nagyon halványan, de évszázadok után is felismerhetően egy különös mintázat tekergett, amelyet itt-ott egy jellegzetes, mostanra erősen megfakult, piros virág motívuma díszített. 
- A Revialla kert – mosolygott halványan az inkvizítor, és szeme sarkából látta, hogy Dahne is a falakat vizsgálja.
Egy nagyobb szikladarab mellé kuporodva, a fal mellett, ott kucorgott egy halvány szőke jelenés, akit a felületes szemlélő esetleg észre sem vett volna, vagy riadtan hőkölt volna vissza, kísértetnek vélvén őt. Nyilvánvalóan a kalla is éppen ezért ijedt meg tőle, és még most is, hogy társai mellette voltak, a rom legtávolabbi részében telepedett le. Ilaena sovány alakja, csapzott haja, az út porától maszatos arca és kezei, és számos helyen szakadozott ruhája valóban nem volt valami bizalomébresztő látvány. Zöld szemei már egyáltalán nem cikáztak riadtan, talán valahol megsejtette, hogy az átmeneti menedékhelyére belépő középkorú férfi, és ezüsthajú kísérője valóban nem jelentenek rá veszélyt. Tekintete inkább sugárzott fáradtságot és kiábrándultságot, mint félelmet, ám az Amsharyl zárdában tapasztaltak után sem Agwarnak, sem a harcosnak nem volt kétsége afelől, hogy a lány közel sem olyan ártatlan, mint amilyennek most látszik.
Az inkvizítor nyugodtan mellé telepedett, kulacsából friss vízzel kínálta, majd amíg Ilaena mohón ivott, lassan és nagyon tömören elkezdte összefoglalni a lánynak mindazt, amit tudtak róla és vándorlásának céljáról. A kamasz közömbösen hallgatta őt, és inkább a törmelékkel borított, száraz padlót fürkészte, semmint a beszélő pillantását kereste. 
- Az, hogy egy ilyen nagy utat tettél meg egymagad, dacolva rengeteg veszéllyel és nehézséggel, azt súgja nekem, hogy komoly indokod volt erre – fejezte be mondandóját Agwar. 
Ilaena nem válaszolt, továbbra is maga elé bámult.
- És ez a komoly indok aligha lehetett más, mint maga az istennő hívása – folytatta a férfi. – Amit a környezetedben senki nem értett meg…
A lány félresimított egy arcába lógó hajtincset, de néma maradt.
- … még az istennő papjai sem – zárta le a gondolatot Agwar.
- Maga is pap? – kérdezte olyan halkan Ilaena, hogy szinte csak az inkvizítor hallotta.
- Nem egészen. Krye istennő szolgája vagyok, de nem mint pap, hanem inkább amolyan segítő – felelt óvatosan a férfi.
- Ki az a Krye? – nézett fel a lány.
- A titkok és rejtélyek istennője.
- És maga megért? – kérdezte Ilaena, egyenesen a szemébe nézve.
Az inkvizítor érezte, hogy most jött el a beszélgetés döntő pillanata, amelyen áll vagy bukik, hogy megszerzi Ilaena bizalmát, vagy éppen örökre elveszti úgy, hogy igazából még nem is volt meg neki. 
- Hazudnék, ha azt felelném, igen – kezdte Agwar, - ugyanakkor Te segíthetsz, hogy jobban megértsem. És mint mondtam, segíteni szeretnénk.
Ileana nem szólt azonnal, csak az inkvizítor arcát vizsgálta.
- És miért segítenének? 
- Hogy ez a zarándoklat mindenki számára, de leginkább neked, megnyugtatóan záruljon. 
- Eddig is eljutottam magam, miért kellene nekem segítség? És különben is, meg tudom védeni magam – emelte fel dacosan a fejét Ilaena.
- Tudom, – bólintott Agwar – tudom. Mióta is vagy itt?
A lány elfordította a fejét, és tekintete Dahnéra esett, aki kissé távolabb ült le tőlük. A harcos komoly pillantásából sokkalta inkább érzett erőt, mintsem sajnálatot vagy lekicsinylést. Ilaena nem válaszolt a kérdésre, amely legutoljára elhangzott, csak némán bólintott. 
- Úgy négy holddal ezelőtt történt, hogy a piactéren egy vándorprédikátor beszélt – kezdte a lány. – Sosem gondoltam sokat sem az istenekről, sem a papokról, de amikor azt a férfit hallottam, valami történt bennem. Éreztem, hogy megragad valami. Biztosan érti, miről beszélek, ugye?
Agwar bátorítóan biccentett fejével.
- Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy egyáltalán ki az a Káoszistennő, de úgy ripakodott rám, mintha legalábbis felgyújtottam volna a házat. Aztán egy alkalommal, amikor vásárolni küldtek, betértem egy templomba, és ott is megkérdeztem. Csak annyit válaszoltak, hogy jobb nekem, amíg nem tudom.
Dahne arcán egy halvány grimasz suhant át.
- Aztán nem sokkal ezután felmentünk a nagyvárosba, ahol megláttam egy nőt, aki pont olyan nyakláncot viselt, mint a prédikátor. Valami kifogással elszakadtam anyám mellől, és követtem a nőt, majd egy alkalmas helyen megállítottam és tőle is megkérdeztem. Ő kezdetben szívélyes volt, és sok dolgot mesélt Kheseráról. Ám a modora azonnal megváltozott, amikor a Káosztölcsért említettem neki, és nyersen azt felelte, ne beszéljek ilyesmiről, mert hiába vagyok ilyen fiatal, komoly bajba kerülhetek. 
Agwar felhúzta a szemöldökét:
- A vándorprédikátor talán szólt a Káosztölcsérről?
Ilaena jól láthatóan zavarba jött. A kulacs szíjával babrált egy ideig, majd megvonta a vállát:
- Azt hittem, már mondtam… volt egy álmom is valamelyik éjjel. Egy nőt láttam, aki egy ilyen tölcsérszerűen forgó örvény mellett állt.
Az inkvizítor csendben várt a folytatásra, hogy ne zökkentse ki a lányt.
- Ő mondta, hogy keressem őt a Káosztölcsérben.
- Arra esetleg még emlékszel, hogy milyen színű volt a ruhája? – kérdezte szelíden Agwar.
- Lila, gyönyörű, élénk lila. 
- Ez Khesera Zynna – halotta a fejében Dahne hangját. 
- Láttad máskor is ezt a nőt, Ilaena? – faggatta tovább Agwar a lányt.
A kamasz bólintott:
- Még pár alkalommal, amikor szükségem volt segítségre az utamhoz. Ő mutatta meg a kolostort is.
- Ha már ezt említed, emlékszel, mi történt ott, a főnővér szobájában?
Ilaena megcsóválta a fejét:
- Nem igazán… csak azt tudom, hogy mérges lettem rájuk…, aztán hogy bezárkóztam a szobámba és festettem a falra… meg hogy éjjel kimásztam az ablakon, és elfutottam…
- Emlékszel a fogaskerekekre? – szólt közbe a harcos.
Ilaena ismét csak megrázta a fejét.
- Négy, négy…
- … hat, három – fejezte be a lány, és értetlenül bámult Dahnéra. 
- Nem olyan lényeges – mosolygott rá Agwar. – Most már nem. Hogyan kerültél ide?
- Egy karavánhoz csatlakoztam, majd amikor az álomban megjelenő nő szólt, elszöktem tőlük és idejöttem.
Az inkvizítor megsimította az állát:
- Értem, de honnan tudtad, hogy a Kholag-sivatagba kell jönnöd, Wonskironba? 
Ilaena megvonta a vállát:
- Folyton itt motoszkál bennem egy mondat…, abban szerepel a Sivatag Köldöke.
- És a Revialla kert – mutatott körbe Agwar.
A lány elkerekedett szemmel nézett a férfira:
- Honnan tudja? – kérdezte, és vékony hangjában a bizalmatlanság apró csengettyűi szólaltak meg.
- Ahonnan a számokat is – kacsintott rá.
A lány összehúzott pillantással szemlélte az inkvizítor arcát, ám nem látott mást, mint higgadt és magabiztos vonásokat.
- Neked is megvannak a titkaid, - mondta Agwar finoman, - és nekünk is van néhány. 
A férfi elővette oldaltáskáját, és némi motoszkálás után egy félbehajtott papírlapot húzott elő, majd átadta a lánynak. Ilaena kihajtotta, gyorsan végigfutott a papírra írt szavakon, és bólintott.
Ha felkeresed a Sivatag Köldökét, látogasd meg a Revialla kertet; ott légy tanúja a nap halálának, és kérd az első siratóasszony segítségét. 
- Megvan a kert… – kezdte Agwar.
-… a nap halála pedig a naplemente… - folytatta Ilaena, - de ki a siratóasszony? 
- Ez hamarosan kiderül – jegyezte meg Dahne, és felállt a helyéről.
A homokdűnék hullámos hátai fölött egyre lejjebb süllyedt Krion tüzes korongja, hogy Tybena örök rendelésének engedelmeskedve hamarosan alábukjon a horizonton, meghalva a mának. Ahogy a nap lassan eltűnt a buckák takarásában, úgy vált egyre hűvösebbé a levegő, és az eddig ragyogóan szikrázó romok között a sötétség apró szigetei kezdtek megtelepedni, hogy a fény elmúlásával egyre nagyobb területeket követeljenek maguknak. 
Mindannyian felálltak és némileg tanácstalanul pillantottak körbe, vajon ki vagy mi lehet az a bizonyos siratóasszony, amelyre a rejtélyes mondat utalt.
- Ha az első siratóasszony segítsége kell, akkor nyilván több is van – jegyezte meg Dahne.
- És feltehetőleg sorban jönnek – töprengett Agwar. – Te látsz valami változást?
A harcos körbenézett az egyre homályosodó romokon és a folyamatosan kifakuló dűnéken, majd megrázta a fejét.
- Talán egy furcsa árnyékot kellene keresni? – vetette fel Ilaena halkan.
Az inkvizítor nem felelt, próbált valahogyan elszakadni a közvetlen látványtól, keresni egy másik perspektívát, egy új szemléletet.
- Ki siratja a napot? – morgott félhangosan. – Zikarion, a hold, túl egyértelmű lenne…, de talán…
Agwar először csak a szemeit fordította az égbolt felé, majd lassan felnézett. Odafent egyelőre a lemenő nap utolsó sugarai által narancssárgára festett ürességet látta, ám a keleti oldalon már türelmetlenül várakozott a tinta kék, és sarkában a mélyfekete, hogy átvegyék az uralmat. És ott, ahol a világos már kezdte megadni magát a sötétnek, egy apró, még a forrósággal és fénnyel egyaránt remegve küzdő, kicsiny fénypont gyúlt ki. Ő volt Onekron, az éj hírnöke és az utazók megbízható társa, Eskhion legfényesebb csillaga. Az inkvizítor nem szólt, csak felmutatott az égre. Egymás után három szempár fordult arra, és legalább egy minutumig megbabonázva bámulták az egyre tisztábban ragyogó pontot, amely egyetlenként szemlélte végig Krion fénypompás halálát, hogy annak eltűnésével ő maga legyen múlandó és talmi mása.
Agwar Dahne felé fordult, és szólni szeretett volna, ám a nő már készen állt:
- Nasar – súgta leginkább magának, és nyomban a levegőbe emelkedett.
Nem kellett utasításra várnia, tudta, hogy Onekron jelöli az irányt, amerre lennie kell valaminek, ami elég egyértelmű lesz, ha meglátja, leginkább odafentről. Egyre feljebb repült, és közben a csillag felé indult, alaposan szemügyre véve az alant suhanó egyhangú tájat. Kifelé repült a Sivatag Köldökéből, oda, ahol már csak a csupasz homokdombok harapták egymás sarkát, és ahol a sötétség már apró tavakként töltötte fel a köztük kuporgó völgyeket. Ilaena lenyűgözve figyelte a harcost, ahogy az merev, ugyanakkor légies pózban szállt, akárcsak egy hatalmas sólyom. 
Hamarosan Dahne megtorpant a levegőben, és lassan egy kört írt le a magasban. 
- Itt van valami – hallotta az ismerős hangot a fejében Agwar. – Ez egy szabályos kör alakú völgy, ilyen sehol máshol sincs errefelé.
- Remek – felelte félhangosan a férfi, - majd holnap korán reggel megnézzük, most már túl sötét van.
Ilaena kérdőn pillantott rá:
- Mi az?
- Talán az, amit keresünk…, talán valami más. De akárhogy is, csak holnap tudjuk kideríteni.
- De most… - kezdte a lány, ám az inkvizítor megcsóválta a fejét.
- Semmi sem fog történni addig, és a nap első sugaraival együtt mi is ott leszünk – szólt megnyugtatóan Agwar.
De a titkok istennője ezúttal nem volt túlságosan kegyes követőjéhez, és habár az éjszaka valóban nyugalomban telt el, másnap hajnalban nem csak Krion érkezett meg a Kholag-sivatag közepébe, hanem valami, pontosabban inkább valaki, más is.

- Én itt maradok az állatokkal – szólt határozottan a kalla, amikor a kis csoport annak a dűnének a tetején állt, ahonnan kényelmesen beláthatták az elsőző este felfedezett, szabályos kör alakú völgyet.
Ebből a magasságból ugyan nem volt egyértelmű, hogy pontosan milyen alakja volt, lehetett éppen kerek is, de akár más formájú is, ha a szemlélő úgy akarta. Semmi, a világon semmi, nem különböztette meg ezt a helyet a körülötte elterülő tájtól, pontosan ugyanolyannak tűnt, mint sok milliónyi társa a sivatagban. Enyhén fodrozott homok lepte az egész mélyedést, mintha csak egy gigantikus hosszúságú kígyó tekergett volna végig nemrég benne, vagy Tybena kertészének keze rendezte volna el így. 
- Akkor mi menjünk le – szólt Agwar Feyn, és nyomban el is indult, nyomában a két nővel.
Talán félúton járhattak a dűne aljába vezető lejtőn, amikor odafentről egy halk szisszenést követő, tompa csattanást hallottak, majd hátrapillantván a kalla élettelen testét látták lomhán alábucskázni a homokban – torkában egy kéktollas nyílvesszővel. Nem sokat elmélkedhettek, mert a domb másik oldaláról erős férfihang harsant:
- Ez legyen az utolsó és egyetlen értelmetlen halál! Adják át a lányt, és már véget is ér ez a rövid találkozás.
Ilaena ijedt pillantást vetett az inkvizítorra, aki azonban hangtalanul türelemre intette. Agwar lassan visszakapaszkodott a bucka tetejére, hogy kilásson a támadóra, Dahne szorosan a nyomában, míg a lány kissé lemaradva követték őt. A dűne város felőli alján öt alak várakozott, hárman a Khesera inkvizítorok jól felismerhető, sötétkék formaruháját viselték, a többiek sivatagi álcaköpenyt, amelyek testüket igen, ám felhúzott hosszúíjaikat egyáltalán nem fedték.
- Köszöntöm Krye nemes szolgáját – szólalt meg ugyanaz a hang, - és az egyházaink közötti hallgatólagos békesség nevében kérem, hogy engedje ezúttal Khesera akaratát érvényesülni.
A beszélő egy izmos testalkatú, magas férfi volt, jobbján egy női inkvizítorral, balján pedig egy másik férfival. Bár nem volt a kezükben fegyver, övükön jól láthatóan ott függtek a sötétkék pengék, amelyekről egyesek úgy tartották, nem csak a kovácsok ügyessége miatt csillogtak olyan szépen, hanem a gyakorta rájuk kent halálos mérgek miatt is. Így akár egyetlen felületes karcolás is elegendő lehetett ahhoz, hogy Khersera ellenségei görcsökben fetrengve haljanak kínhalált, ha ugyan előbb nem végeztek velük a fegyverek további vágásai. 
- És mi lenne Khesera akarata? – szólt vissza Agwar, miközben a szeme elé táruló látványt igyekezett minél pontosabban közvetíteni a harcos felé, remélvén, hogy Dahne már ott lopakodik valahol az elméje falainál.
- Hogy adják át nekünk a magukkal lévő lányt, Ilaenát!
Agwar próbált időt nyerni társának:
- Honnan tudják, hogy valóban ez az istennő akarata? A lány egészen mást mond, és az ő elbeszélése is Khesera akaratának hangzik!
- Nem hiszem, hogy a titkok istennőjének inkvizítorát egy ilyen egyszerű hazugság megtéveszthetné – mondta nyájasan a férfi. – Ha már beszélt vele, maga is meggyőződhetett róla, hogy a lány eretnek tanokat hirdet!
- Vajon ember bármikor is eldöntheti-e, mi egy isten akarata? – kérdezte Agwar.
A Khesera inkvizítor összevonta a szemöldökét, mert érezte a dombtetőn álló szavaiból áradó kettősséget. Vajon Ilaenáról beszél, vagy az évszázadokkal ezelőtti egyházszakadásról? 
- Nincs itt az ideje, sem a helye, ilyen vitáknak – kiáltott vissza, - csak adják át a lányt, és elmehetnek! Higgye el, kegyes ajánlat, mert mi vagyunk túlerőben.
Agwar hallotta, ahogy háta mögött halkan előcsusszannak a kékeslila rúnákkal díszített katanák, és hogy Dahne összeszorított ajkakkal mormol valami nem túl hízelgőt. Ugyanakkor valahonnan a mélyből Krye inkvizítorának tudatalattija megálljt parancsolt. Három inkvizítor és két íjász? Ez volna a túlerő? 
- Úgy vélem, az álcaruha nem véletlen – jegyezte meg magában, de már hallotta is társa ellenvetését.
- Azért meglepnénk őket, azt hiszem.
- A meglepetésnél itt valamivel több kell – felelt Agwar, és ebben a pillanatban még fogalma sem volt, mennyire szólt belőle a próféta.
- Engem akartok?! – harsant váratlanul Ilaena dacos hangja pár lépéssel távolabbról.
Agwar és Dahne annyira a saját stratégiájukra koncentráltak, hogy egy picit el is feledkeztek a kamaszról, aki megunván a sehová sem vezető egyezkedést, felmászott a dombtetőre, és most kitárt karokkal szaladt lefelé az ugyancsak meglepett Khesera inkvizítorok felé. Talán ez volt az a pillanat, amikor a kékruhás alakok megértették, miért küldött az egyházuk egy kisebb osztagot a lány elfogására: ahogy Ilaena szakadt ruhájában, csapzott hajával, természetfölötti haragtól izzó zöld szemeivel feléjük száguldott, olybá tűnt mintha nem is egy éretlen kamasz futna esetlenül a homokban, hanem egy elátkozott banshii suhanna a talaj felett, hogy egyetlen sikolyával az iszonyatos pusztulásba taszítson minden halandót. Egy rövid időre zavarodottan álltak, ám aztán hirtelen mozdulattal a tőreik fel kaptak. Elkéstek.
Ilaena összezárta kinyújtott karjait, amelynek nyomán egy szempillantás alatt örvényszerűen meglódult alattuk a homok, hogy esztelen pörgésével forró szorításba nyelje az öt alakot, akik tehetetlenül vergődtek az egyre mélyülő tölcsérben.
- Soha – rikoltotta a lány, - soha! 
Amilyen gyorsan és váratlanul jött, ugyanolyan megfoghatatlanul is tűnt el a homokörvény, a legapróbb nyomát sem hagyva annak, hogy az imént még hús-vér emberek álltak ott. Ilaena lerogyott a földre, és apró ökleivel a talajt csapkodta.
- Soha, soha, soha! – ismételgette, miközben kihulló könnycseppjeit mohón itta fel a száraz homok.
Agwar mellétérdelt, átkarolta a remegő vállakat és csendesen odasúgta:
- Menjünk vissza a völgybe, mielőtt ideérnek a többiek.

- Ez nem úgy alakult, ahogy terveztük – törte meg a csendet egy nő, miközben egy sötétkék bársonyleplet terített egy díszes márványtálra, eltakarva ezzel a benne lévő vizet, amelyben végignézhették a sivatagi jelenetet.
- Nem – felelte kurtán egy másik, idősebb nő, aki fáradtan dőlt hátra egy magas támlás, pazarul kifaragott mintázatú széken. 
Rajtuk kívül még hárman voltak az elsötétített csarnokban, amelyre most a némaság terhe telepedett, ahogy mindenki az imént látott eseményeken töprengett. Mindannyiuknak Khesera szimbóluma díszítette a ruháját, és tisztelettel hallgatva vártak a főpapnő megszólalására. 
A kaotikusan összefonódó indákat formázó székben ülő alak lassan körbepillantott a társain, majd rekedtes hangon ezt mondta:
- A Káoszból születtünk, és a Káoszba merülünk el. Testvéreink immár az istennőnél vannak, imádkozzunk, hogy megtalálják az Ő rendjét.
Egyetértő mormolás futott végig a rideg kőfalakon.
- A másik csapat legyen ezért sokkal körültekintőbb, és kerülje el a nyílt konfrontációt. Mindazonáltal egyikük sem maradhat életben, még Ilaena sem, ha másképpen nem intézhető. Khesera fondorlatossága segítse őket.
- Azonnal elküldöm az üzenetet, nagyasszony – hajolt meg egy pap, és szinte nesztelenül elsietett. 
- Tartson velük egy tapasztalt magi is! – kiáltotta utána a főpapnő.

Többször tíz napi lovaglásra tőlük, egy háromfős társaság a sivatag egyre felforrósodó homokját vizsgálta aprólékosan, hogy legalább halvány jelét felfedezzék annak, miért oly különleges az az apró völgy, ahol voltak. Egyikük, egy vékony, fiatal lány, kezével ásott a homokban, mit sem törődve annak kellemetlen hevével, ám a széthúzott szemek minduntalan visszafolytak a frissen kapart lyukba. Egy másik nő, magas és karcsú, fegyveres alak, felegyenesedve járkált, és tekintete hol a környező dombok tetejét, hol pedig társát, egy feketehajú férfit, fürkészte. Amaz fél térdre ereszkedve, fejét leszegve bámulta az aranysárga takarót, és azon töprengett, mi lehet alatta, és legfőképpen milyen mélyen. 
- Bárcsak lenne egy hosszú, hegyes vasrudunk – elmélkedett félhangosan.
- Olyan, mint ez? – kérdezte pár minutummal később Dahne, és a kalla lándzsáját tartotta a kezében.
Agwar bólintott, átvette a fegyvert, és saját testsúlyát beleadva, függőlegesen lefelé szúrta a lándzsát, bele az éles penge előtt engedelmesen szétnyíló homokba. Egy ölnyi süllyedés után megállt a dárda, ám az inkvizítor nem volt elégedett. A harcosra nézett, aki megragadta a még kiálló nyelet, és még vagy három arasszal mélyebbre tolta a fegyvert.
- Eddig lehet – jegyezte meg.
- Szóval úgy másfél ölnyi homok – becsülte meg Agwar. – Húzódjatok hátra.
Dahne finoman megragadta Ilaena vállát, és a két nő felsétált a dűnén, ám arra gondosan ügyeltek, hogy ne látszanak ki a dombtető takarásából. Egyedül maradva az inkvizítor megragadta a lándzsa kilátszó darabját, majd furcsa nyelven beszélni kezdett. Először csak a felszíni homokszemek gurultak lomhán félre, mintha egy lány szellő futott volna végig rajtuk, majd egyre több és több homok kezdett a férfitól távolodni, és hosszú, elnyúló porfelhő uszályként kirepülni a völgyből. Ahogy Agwar egyre folytatta a különös nyelvezetű kántálást, egyre erősebbé vált körülötte a légfuvallat, és szép lassan a homok is elkezdett eltűnni mellőle. Egy idő után már a lándzsa fele szabadra került, majd a harmada, és végül a völgy alja úgy nézett ki, mintha egy óriás ujja kotort volna bele, mély vájatot hasítva a talajba, amelynek alján a kalla dárdájának hegye egy fekete kőlapon nyugodott, Agwar kezében. 
A férfi nem pazarolta az időt, hiszen a légáramlat elapadásával a homok is nyomban elkezdett sietősen visszafolyni a vájatba, hanem a fegyvert felemelve, másik tenyerét tapasztotta a kőre:
- Edoer din! – kiáltotta, és érintése nyomán a sötét kő azonnal olyan lággyá vált, hogy abban a pillanatban elfolyt, és beömlött egy láthatatlan kútba.
Agwar maga sem számított rá, hogy milyen következménye lesz ennek a hirtelen ötletnek, és amint a stabilitást adó kőpadló kifolyt alóla, maga is zuhanni kezdett lefelé. Villámgyors mozdulattal keresztbe fordította a másik kezében még mindig szorongatott lándzsát, amely mérhetetlen szerencse folytán éppen elegendő hosszúságúnak bizonyult, hogy megakadjon a varázslat által keltett nyílás két ellentétes peremén, és megtartsa a lezuhanó férfi súlyát. Azt nem tudta, meddig bírja a sivatagi vezető fegyvere a terhet, ám a következő szempillantásban már Dahne ujjait érezte a csuklóján, majd a harcos egyetlen rántással kiemelte őt a mohó mélység torkából. 
Hosszú ideig nézték, ahogy a visszacsurgó homok hasztalanul ömlött lefelé a feneketlen sötétségbe, majd amikor végre abbamaradt a folyás, óvatosan lepillantottak a feltárult kútba. Bár valami fény bejutott a nagyjából két lépés átmérőjű lyukon, semmit sem láttak odabent. A harcos sem, pedig neki nem jelentett gondot még a mágikus sötétség sem.
- Mi van odalent? – hallották Ilaena izgatott kérdését a hátuk mögül.
- Egy hatalmas, végeláthatatlan lyuk – felelte közömbös hangon Agwar.
- Le tudunk menni? – kíváncsiskodott tovább a lány.
- Megoldjuk.
Dahne komótosan előhúzta egyenes pengéit, összezárta maga előtt az alkarjait, és egyenesen beugrott a verembe.
- Nasar – hallották még társai, aztán elnyelte őt a feketeség.
Agwar letelepedett a nyílás mellett, és türelmesen várt. Nem kellett aggódnia, így nem is tette. Akármi is legyen odalent, Krye irgalmazzon neki.
A harcos azonban meglepően hamar kibukkant a mélységből, és továbbra is a levegőben lebegve intett feléjük:
- Leviszlek benneteket egy darabon.
Átkarolta Agwart és Ilaenát, majd újfent alábukott a sötétbe.
- Koltabrei – súgta az inkvizítor, mire mágikus világosság ragyogott fel körülöttük, hogy megvilágítsa a semmit.
Egy olyan széles veremben lehettek, hogy a fény nem tudta elérni a falait, így egyelőre csak az egyre hűvösödő levegőt érezték maguk körül kavarogni. Nem kellett azonban sokáig várni, a varázsfény egy fekete kőből durván kifaragott falszakaszra esett, amely szinte függőlegesen zuhant alá, ám egy helyen lépcsők íve emelkedett ki belőle. Erre a hozzávetőlegesen karnyújtásnyi széles, egyik oldalán a fekete sziklafallal, a másik oldalán a tátongó ürességgel, szegélyezett lépcsőre tette le őket Dahne.
- Ne eresszétek el a falat – javasolta, - fogalmam sincs, még milyen mély lehet.
Agwar felpillantott, és magasan a fejük felett látta az azt az apró kört, amit az ő varázslata ütött ezen a vermen, de olyan kicsinynek és jelentéktelennek látszott, hogy egy pillanatra az is kétséges volt, valóban ott jöttek be. A lépcsőkön lefelé haladva, és végig a hűvös kőfalat tapintva, egyértelművé vált, hogy a lyuk belseje enyhén szűkül, ahogy egyre mélyebbre érnek, és hogy tulajdonképpen a belső falán spirálisan tekeredő lépcsősoron araszolnak alá. A fény elegendően világította meg az előttük nyújtózó lépcsőket, így nem kellett attól tartaniuk, hogy ez is olyan romos, mint a felszíni város, és a következő lépésük egyben az utolsó is lesz, amit életükben tesznek. Ilaena alig észrevehetően remegett, a harcos ment előtte, az inkvizítor pedig utána, ha mégis történne valami. 
Agwar nem is próbálta számolni, mennyi idő telhetett el, mire először felbukkant a fénykörben a túlsó fal, és amíg végül leértek a keskenyedő kúp, vagy még inkább tölcsér, legaljára. Egy nagyjából kerek, fekete kőlapokkal kirakott, itt-ott friss sivatagi homokkal lepett padlón álltak, egy iszonyatosan mély és évszázadok óta elhagyatott verem fenekén.

A három látogató olyan halkan mozgott és suttogott, mintha csak szentségtörésnek éreznék a jelenlétüket ennek a mérhetetlen sziklatölcsérnek az alján. Szó mi szó, talán senki nem tudta volna még csak megbecsülni sem, mikor lépett utoljára ezekre a kőpadlókra élő ember, azt meg elképzelni sem, mikor hagyta is el élve ezt az elfeledett helyet. 
- Az, hogy jó helyen járunk, vitathatatlan – jegyezte meg Agwar. – Egy ilyen képződmény nem lehet a véletlen műve.
Dahne egyelőre hallgatott, és a falakat vizsgálta.
- De hisz itt nincs is semmi! – fakadt ki Ilaena, miután hasztalan nézelődött körbe.
Csalódott hangja tompán visszhangzott a valóban teljesen üresnek látszó helyiségben.
- Rúnák futnak a padlón – szólalt meg végül a harcos.
Mindannyian a lábuk alá néztek, és a fekete kőben csakugyan kopott írásjeleket vettek észre. Az inkvizítor közelebb hajolt és hosszasan tanulmányozta a véseteket, de végül is csak a fejét csóválta. 
- Bizonyára értelmes jelek, és jelentenek valamit, de számomra teljesen idegenek. 
- Nekem ismerős – csendült a kamaszlány hangja bizonytalanul, - de így nincs semmi értelme. Olyan, mintha valaki össze-vissza leírt volna rúnákat. Túl sok a jel, és nincs benne rendszer.
- Hol láttál ilyen írást? – kérdezte meglepetten Agwar.
- Az álmaimban… azt hiszem.
- Másra nem emlékszel velük kapcsolatban?
Ilaena megrázta a fejét.
- Nem igazán… mindig sötét helyeken láttam őket.
- A fény – vetette közbe Dahne.
Az inkvizítor egy néma kézmozdulatot tett, és nyomban rájuk borult egy hegynyi sötétség. Először semmit sem láttak, ám hamarosan egyes rúnák halványlila színben derengeni kezdtek. Ilaena lassan ízlelgette őket, kereste az értelem szikráját a jelek kavalkádjában. Ajkai hangokat formáltak, de beszéde sokszor megakadt, mintha nem lenne elégedett azzal, amit felolvas.
- Elentoir khesna livelen thena – ejtett ki végül egy mondatnak tűnő szókombinációt, amire egy halk kattanás volt a válasz, valahonnan a padló közepéről.
Agwar és Dahne nyomban felismerték a kövön csúszó kő jellegzetes súrlódó hangját, és azt, ahogy egy apró remegés futott végig a talajon. A térség közepe felé léptek, és magukkal húzták a lányt is. Semmi kétség nem volt, a padló egy darabja lassan megindult lefelé, akárcsak egy felvonó, miközben a súrlódó hangok mellé halk fémropogás és távoli lánccsörgés is társult.
Egy újabb, talán egy ölnyi széles, lyukban süllyedtek lefelé, mire Agwar ösztönösen ismét fényt varázsolt maguk köré, ám a kerek felvonó abban a pillanatban megtorpant. Az inkvizítor egy csalódott grimaszt vágott, majd kioltotta a fényt. A felvonó ismét mozgásba lendült, és bár a harcost leszámítva semmit sem láttak, el tudták képzelni a keskeny kútban lefelé araszoló padlót.
Váratlanul ismét megállt a süllyedés, ám a távolról, nyilván a vastag falak mögül, beszűrődő fémes csikorgások nem hallgattak el.
- Most mi… - kezdte Ilaena, ám nem tudta befejezni.
- Hasra! – csattant fel Dahne.
Eszük ágában sem volt megkérdőjelezni az utasítást, csak ösztönösen hasra vágták magukat a szűk kútban. Látni továbbra sem láttak semmit, de azt nagyon jól érezték, ahogy egy fél arasszal a fejük felett vad sebességgel átsuhant valami, ami a fal egy rejtett vájatában futott végig. A következő pillanatban a harcos halk mormolását hallották, majd érezték, ahogy Dahne megragadja őket az öveiknél, és már a levegőben is voltak. Két szisszenő hang suhant végig a lyukban, nyilvánvalóan egy borotvaéles pengepár, amelyek könyörtelenül kettéhasították volna mindnyájukat, ha nincs velük a nő. Csend támadt, majd a három kalandor jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a padlólap ismét elindult lefelé.
- Ez… - szólt Agwar
- A falhoz! – szakította félbe társa, éppen időben, hogy még elkerüljék a padlóból felcsapódó négy, embermagasságú acéltüskét.
Ilaena felsikoltott, ahogy az egyik tűhegyes rúd megszúrta, felhasítván a bőrt és belemarva a húsba.
- Ne mozdulj – szólt rá azonnal Agwar, - most még ne!
A lány összeszorította fogait és csendben reszketett a fájdalomtól. 
- A bal combom – nyögte, amikor a tüskék halkan visszahúzódtak, és az inkvizítor megragadta őt.
- Semmi baj, csak egy apró karcolás – bátorította Agwar, miközben kitapintotta a sérülést.
Meleg vér csorgott a kezére, és Ilaena felszisszent, amikor a férfi ujjai a sebhez értek.
- Renhoi – szólt az inkvizítor, és a lány érezte, ahogy nyomban kellemes forróság tölti be a lábát, amelynek eltűnésével a fájdalma is teljesen megszűnt.
- Köszönöm – mondta, és félszegen mosolygott hozzá, ám Agwar ebből semmit sem látott.
Tovább ereszkedtek a lassan mozgó platformon, mígnem a padló felől bágyadt lilás fény szűrődött fel, mintha csak el akarná önteni a kicsiny felvonót. Ahogy tovább süllyedtek látták, hogy a padló egy nagyobb terembe érkezik, ahol egyre erősebb lett a fény, és élénkebb a levegő. Ami kisvártatva a szemük elé tárult, az még a két tapasztalt utazót is megdöbbentette.
Az ölnyi széles, kerek felvonó egy kolosszális méretű barlangba ért be, amelyet teljesen betöltött a halvány lila fény. A barlang valódi mérteti megállapíthatatlanok voltak, gigantikus dimenzióit csak szuperlatívuszokban lehetett volna leírni. Agwar szerint elfért volna benne Krye központi székesegyháza, a körülötte elterülő tágas térrel, parkkal és a szomszédos piactérrel, de még így sem tudta volna akárcsak a negyedét sem betölteni annak, amit láttak. A csarnok nem csak hosszában és szélességében volt felfoghatatlanul tágas, hanem magasságában is. A kicsiny padlózat csak egyre süllyedt alá, rajta a megigézett látogatókkal, de nem akart vége szakadni az ereszkedésnek. Mindemellett a barlang nem volt üres – számtalan kisebb-nagyobb sziget lebegett benne, egymás mellett, fölött vagy alatt, különböző távolságokra. Mindegyik csupasz kőből volt, és szabálytalan alakú platformokat alkottak, pár lépés szélességtől az akár kőhajításnyi átmérőig. Legtöbbjük üres volt, de Agwarék több ilyen szigeten láttak kőből faragott oltárt, szarkofágot, állatokat mintázó szobrokat vagy éppen felismerhetetlenül amorf kőformákat. Ahogy azonban egyre mélyebbre süllyedtek, tekintetüket egy domináns kősziget vonta magára, amely méreteiben és tartalmában is teljesen egyedi volt.
Ez volt a leghatalmasabb lebegő sziget, ráadásul egy széles lépcsősor vezetett hozzá, lila színben csillogó kristályból. Már a távolból is észrevehető volt, hogy ezt gondosan kifaragták, nem csak durva csapásokkal kivájták valami ismeretlen bányából. Szabályos kerek alakja volt, szépen illesztett kőlapok fedték, és a közepén egy méretes boltív állt, kaotikusan egymásba fonódó indákból művészien kifaragva. Amint Ilaena megpillantotta a különös faragványt, többé nem tudta levenni róla a tekintetét, arcába visszaköltözött a szín, és zöld szemeiben különös ragyogás támadt.
- Khesera – suttogta olyan hangon, mint amikor valaki egy rég nem látott anyát üdvözöl, vagy egy csatából hazatérő hitvest ölel át.
Az inkvizítor és karcsú társa is megbabonázva nézték a jelenetet, és ha képesek lettek volna rá, talán egy könnycseppet is elmorzsoltak volna. Dahne tekintetében furcsa fény égett, homlokán hajszálvékony ráncok hasítottak át egy rövid pillanatra, mint aki egy távoli emléket idéz fel, majd felejt el újra sietősen. 

A szűk padlózat apró rezzenéssel megállt alattuk, és csak ekkor vették észre, hogy maguk is egy levegőben úszó szigetre értek. Ott álltak ennek az elképesztő méretű barlangnak a közepén, körülöttük mindenfelé sziklaszirtek lebegtek mozdulatlanul, előttük pedig a lilás kristályból faragott lépcsősor indult a díszes kőkaput tartó platform felé. Sem szólni, sem inteni nem kellett, még csak egymásra sem néztek; mindhárman megindultak a lépcsőkön, és hamarosan ott álltak a kerek padlózaton, szinte a két ember magasságú boltív előtt. Bár eddig nem tűnt fel nekik, de ilyen közelről jól látszott, hogy a faragott indák nem voltak mozdulatlanok, állandó csavarodó, csúszó és tekergő mozgásban voltak, teljesen nesztelenül. Ezt leszámítva minden nyugodtnak és nem evilágian békésnek tűnt. Ilaena egy bátortalan lépést tett előre, mire az indák megtorpantak, és az eddig teljesen átlátszó boltívben egy sápadt lilás folt jelent meg. A lány szintén megállt, és kérdőn nézett vissza kísérőire, Agwar azonban aprókat bólintott, mintha csak arra ösztökélné, hogy haladjon tovább. 
Az inkvizítor a kamasz hirtelen megnyúló arcára kiülő rémülettől, a harcos pedig kifinomult érzékeitől sugallva szinte egyszerre pördültek sarkon. A kicsiny felvonó felett öt alak repült feléjük – Khesera két inkvizítora, két íjász és mögöttük egy köpenyes alak, egy magi. 
- Utolsó esély, Krye inkvizítora – harsogott az egyik Khesera követő, - adják át a lányt és menjenek békével! Ha nem, mindannyian itt pusztulnak ennek az átkozott veremnek az alján!
Agwar meg sem próbált alkuba bocsátkozni. Széles mozdulatot tett bal karjával és felkiáltott:
- Zadei!
Ugyan látni semmit sem lehetett, ám előtte egy erőpajzs formálódott, amely elegendően szilárd volt ahhoz, hogy visszatartsa a nyilván mérgezett nyílvesszőket. Dahne ugyanekkor rutinos mozdulattal előkapta két katanáját, amelyen felizzottak a kékeslila rúnák.
- Nasar – suttogta, de még nem emelkedett a levegőbe. 
Az íjászok elengedték a felajzott inakat, mire halk süvítéssel két kéktollas nyílvessző indult halált hozó útjára, ám mihelyst elérték a láthatatlan pajzsot, tehetetlenül hulltak a padlóra. Ezt látván a két inkvizítor sebesen feléjük repült, mindkettejük egy-egy hosszú tőrrel és egy kis pajzzsal a kezében. A magi kapkodva egy szaggatott ábrát írt a levegőbe, majd egyenesen előre mutatott, ujjai hegyéből pedig villámgyors szikrák pattantak ki, és csapódtak be Dahne karcsú testébe. A nő szája sarkában egy halvány mosoly jelent meg, majd csak annyit súgott:
- Zad kevor.
A következő pillanatban már ott lebegett a kissé meglepett varázsló mögött, és két pengéjét előrelökve a magi felé szúrt. Bár kivételesen ritkán fordult elő, hogy hibázzon, a két kard ezúttal ujjnyival is elvétette a varázsló testét, és még a köpenyét sem tudta felhasítani. A férfi megpördült a levegőben, hogy szembenézhessen támadójával, és valamit mondani akart, ám ekkor tekintete egybefonódott a harcoséval, és valami olyan erejű kétségbeesés futott át rajta, hogy mozdulni sem bírt. Tátott szájjal bámulta, ahogy a nő az arcába súgja:
- Nizel.
A magi azonnal érezte, hogy a jó előre, gondosan kitalált és precízen elmondott védőformulák lefoszlanak róla, köztük az is, amelyik eltérítette a kardszúrások íveit. 
- Te nem lehetsz… - hörögte zsibbadt szájjal, ám nem volt lehetősége végigmondani.
A Pokol tüzén edzett pengék újra lesújtottak, ezúttal akadálytalanul és halálosan. A magi teste megbillent, majd egyre gyorsuló iramban zuhanni kezdett a barlang távoli mélye felé.
Agwar sem tétlenkedett, kezeivel egy félkörívet rajzolt a levegőbe, majd egyetlen mozdulattal összekötötte az ív két végét. Halvány izzás maradt az ujjai nyomában, ám amikor végzett, a rajzolat vörösen lüktetni kezdett, majd egy csataíjjá formálódott, öt nyílvesszővel. A férfi villámgyorsan célba vette az egyik íjászt, és kiengedte a vesszőket. Halk sivítás törte meg a csendet, majd a mágikus lövedékek brutális erővel csapódtak be az áldozat mellkasába, szakítva inat, húst és szerveket. Vér buggyant ki a férfi száján, egy elfúló hörgés hallatszott, majd a test gurgulázva hullott alá a semmibe. 
A másik íjász, felmérvén a helyzetet, könnyen tovarebbent, hogy új lőállást találjon, majd habozás nélkül lőtt. A vessző kérlelhetetlen eltökéltséggel hasította a közte és célpontja közötti távot, majd kíméletlen pontossággal fúródott bele Ilaena vállába. A lány felsikított, és a padlóra rogyott. Most még csak a hegyes acél ütötte seb fájdalma jutott el a tudatáig, ám nyomában már ott áradt szét törékeny testében az alattomos méreg. 
A két inkvizítor ebben a pillanatban ért talajt, és már lendültek is előre, amikor Agwar váratlan mozdulattal öklével a padlóra sújtott:
- Kraon din! – kiáltott, és ütése nyomán szikár karók vágódtak elő, felnyársalva Khesera szolgáit.
Bár a tüskék nem okoztak súlyos sérüléseket, kivételesen masszívak voltak, így nemcsak megtörték a támadók rohamát, hanem kiszabadulni is csak kellemetlenül fájdalmas percek alatt lehetett tőlük. Dahne egy minutummal később már a magányosan maradt íjász mögött bukkant fel, és a lövész már csak azt konstatálhatta iszonyatos kínok között, hogy két, rúnákkal ékesített, egyenes penge mered elő a mellkasából. 
Agwar egy ugrással Ilaena mellett termett, tenyerét a nyílvessző vágta sebre szorította:
- Kettoe! 
A kamasz ugyan fizikailag nem érzett semmit, ám az inkvizítor bátorító biccentéséből sejtette, hogy akármit is varázsolt, feltehetőleg az életét mentette meg a nyílra kent néma gyilkostól.
- Menj! – szólt a férfi és felsegítette a lányt.
- De ti…
- Menj! – ismételte, és enyhén megtaszította Ilaenát a kapu irányába.
Ilaena előrebotorkált, mire a boltívben derengő lilás folt felerősödött, és kivehetően egy örvénylő alakot kezdett felvenni.
- Bátran!
A lány egy fáradt mosolyt eresztett meg a Krye inkvizítor felé, majd sajgó vállát markolva előrelépett a kavargó fénybe.
- Átkozott légy! – üvöltötte az egyik Khesera hívő, ám Ilaena ezt már nem hallotta.
Elnyelte a forgatag, az örvény, a lilás derengés. Megérkezett, akármi is volt az úticélja. 

- Ne aggódjatok – fordult Agwar a még mindig a karók közt vergődő inkvizítorokhoz, - hamarosan ti is ott lesztek istennőtök karjaiban.
Felhúzta a csataíjat, amelyen ismét megjelent az öt nyílvessző, és a legapróbb kivárás nélkül lőtt. Szinte ugyanakkor, amikor Dahne megjelent a tébolyultan vicsorgó másik alak mellett, hogy a két Khesera szolga egyszerre láthassa meg a Káosztölcsér ellenállhatatlanul vonzó forgatagát.