Galamb Béla VIII. kerületi lakos február 29-én reggel belépett öt négyzetméteres bérházi fürdőszobájába, és álmos szemeivel megpillantotta saját magát, amint klottgatyában borotválkozott. Nem, nem a tenyérnyi tükörben vette észre magát, Galamb Béla egyébként sem szokta észrevenni magát, igaz, mások sem őt, hanem hús-vér életnagyságban állt ott a kövezett csempén, az ajtónak háttal és borotválkozott. Még dudorászott is, de ezt megdöbbenésében nem tudta tisztán megfigyelni.
Galamb Béla 2, vagy 1, ez nézőpont és kellő filozófiai ellazultság kérdése, borotvahabos képpel felé fordult és röviden rászólt:
- Csukd be az ajtót apukám, mert baromi cúg jön be az előszobából. És a szádat is csukd be, mer’ abból meg baromi büdös jön – tette hozzá, hogy mondandóját személyre szabja.
- Tisztelettel, – nyögte ki Galamb Béla 1, – de mégis mit tetszik csinálni a fürdőszobámban?
Galamb Béla 2 ezt a kérdést meglehetősen ostobának találta, hiszen egy vak számára is nyilvánvaló lehetett, mivel is foglalatoskodik éppen, feltéve, ha az a vak egyén elég kifinomult hallással bír, hogy felismerje a borotvapenge sercegését a borostás arcon, és orra elég érzékeny ahhoz, hogy megérezze a borotvahab kellemes illatát. Mindezt végiggondolva, Galamb Béla 2 úgy gondolta, elmondja a frankót:
- Nézz meg jól, apukám, példát statuálok neked a téridő kontinium spontán és temporális diszfunkciójáról. 
- Hogy mit tetszik? – értetlenkedett Galamb 1, de valahol a klottgatyája mélyén érezte, hogy úgysem fogja megérteni ezt az egészet.
Galamb 2 kezében megállt a penge, és a férfi a tükörbe pillantva visszanézett a nehéz felfogásúnak tűnő hasonmására.
- Borotválkozom – sóhajtotta feladóan.
- De hogy tetszik idekerülni? Ez az én lakásom.
- És az enyém is.
- Azt nem hiszem, kéremalássan. Legalábbis biztosíthatom róla, hogy tegnap este kilenckor még nem tetszett itt lenni – magyarázta Galamb Béla 1.
- Most sem tetszik itt lennem, de momentán nem tehetünk mást, apukám.
- És mégis meddig tetszik itt tartózkodni?
- Egy perc, egy óra, egy nap…, ki tudja – rántotta meg a vállát a borotválkozó Galamb, de azonnal rájött, hogy ez hiba volt, mert a váratlan mozdulattal meg is vágta magát.
- Banyek, ennek nyoma marad – morogta a tükörképébe, – van valami sebre való dolgod, apukám?
- Hintőpor, esetleg – fintorgott az ép arcú Galamb, mert neki nem fájt ez a mozdulat.
A vágottképű gyorsan befejezte a műveletet és lemosta arcát.
- Ha megengedi, izé, uram, akkor most mit tetszik majd csinálni? Nekem ugyanis 7 órára a gyárban kellene lennem – kezdte bátortalanul Galamb 1 – és kellene a borotva, ugye.
- Megáll az eszem – horkant fel Galamb 2 – az ember nyugodtan borotválkozik, majd rátörik az ajtót kopogás nélkül, és akkor még a borotváját is elkommunizálnák! Bődület!
Galamb, az éparcú, viszketni kezdett a klottgatyája mélyén.
- Tessen megbocsátani, de ez az én lakásom, és maga tolakodott be ide, és használja az én borotvámat.
- Ez az én lakásom – szögezte le a sebhelyesarcú.
- Nem.
- De.
- Nem.
- De.
- De nem.
Galamb Béla 2 szava fennakadt, reggelente nem volt felkészülve ilyen mélyenszántó logikai eszmecserékre. Ami azt illeti, egyébként sem volt kedve eszmét cserélni, mert azt hallotta, fájdalmas, különösen, ha nem hozzáértő agysebész végzi. 
- Tök fölső – vágta rá pár pillanat múlva.
Most Galamb Béla 1-en volt a meglepődés sora, ugyanis nem tudta hova tenni a választ. Legszívesebben a kamrába tette volna, mert minden hasztalan dolgot oda tesz, de valami azt súgta neki, a „tök fölső”-t nem fogja tudni odatenni. 
- Tök ász – mondta szinte gépiesen, mert civilben megrögzött zsugás volt, a Kis Pista nevű harmadosztályú vendéglátó-ipari egység ultikirálya. 
- Te ultizol, apukám?
- Igenis, kéremalássan – biccentett Első Béla (nem, nem a király) és enyhén összeütötte a bokáit is. 
A két Galamb mélyen a gondolataiba merült. Egymást fürkészték és látszott, hogy valamin nagyon törik a fejüket. Szerencsére előbb eszükbe jutott a megoldás, mintsem nyolc napon túl gyógyuló fejsérülést szenvedtek volna.
- Mi lenne, ha hoznál egy paklit – kezdte Galamb 2, a vágottarcú.
- És eldöntenénk kié a lakás, tisztelettel – fejezte be a simaképű.
- Látom kened, apukám.
- Persze, kérlekalássan.
Negyed óra múlva a kicsiny, és már meglehetősen izzadságszagú fürdőszoba a Föld legnagyobb ulticsatájának színterévé vált. De az is lehet, hogy az univerzumé, hacsak a földönkívüliek nem játsszák ezt a játékot valahol. Röppentek a lapok, a két Galamb emberére akadt, amely hasonlatban az a jó, hogy visszafelé nem igaz, mert hogy hangzana az, hogy a két ember galambjára akadt?
- Kontra – mondta be Galamb, a sebhelyes.
- Rekontra – replikázott a simaképű.
- Szubkontra.
- Mordkontra.
- Hirsckontra.
- Fedák Sári!
- Kerekes bicikli!
- Lámpabúra! – kurjantott Galamb 1.
- Olyan nincs is! – tromfolt Galamb 2.
- De van. Most esik a fejedre, kérlekalássan.
- Banyek… - de a mondatot már nem tudta befejezni, mert a súlyos üvegtest fejbe verte. Galamb Béla 2 elnyúlt a földön, és többé nem moccant. Az élő Galamb odahajolt, és óvatosan megnézte a szerteszóródott kártyalapokat. 
- Pancser, tisztelettel – motyogta. 
- Mi történt, Béla? – hangzott egy álmos női hang valahonnan a szoba belsejéből. – Megütötted magad?
- Nem én – szólt ki Galamb, miközben a felnyalábolta a másik testet, és a lichthofablakba gyömöszölte.
- Tetszett volna előbb kiszállni, Galamb úr – mondta és kilökte a halott Galambot.
- Biztos jól vagy? – tudakolta a neje, aki közben megérkezett a fürdőszobához.
- Soha jobban…, anyukám – szólt Galamb és borotválkozni kezdett, miközben azon töprengett, hogy mi az a temporális diszfunkció, mert a klottgatyája mélyén sejtette, hogy ez valami nagyon komoly dolog lehet. Tisztelettel, kérlekalássan.