Eltekintve a laptop kijelzőjének tompa, kékesen derengő fényétől, illetve egy útválasztó őrülten villogó zöld LED lámpáitól, teljesen sötét volt a szobában. A hideg, elektronikus fénypászmák erőtlenül próbálták bejárni a helységet, így alig jutottak túl a modern kialakítású íróasztal pereménél. A szinte teljesen leeresztett redőnyök résein helyenként bejutottak ugyan az ablakon túli lámpaoszlopok csúcsán vakító HPS izzók sugarai, ám odabent gyorsan elragadták őket a sötétség láthatatlan karmai. Valahol távolabb egy autó motorja zúgott fel, ahogy valaki sietve végighaladt az egyébként kihalt utcán, de a hangját hamar elnyelte a nagyteljesítményű számítógép hűtőventillátora által generált monoton búgás. 

A szoba unalmas egyhangúságába váratlanul egy új zaj tört be, ahogy Orsay ujjai hirtelen gépelni kezdtek az előtte fekvő, bíbor kék klaviatúrán. A nőt egyáltalán nem zavarta a sötétség, villámgyorsan nyomta le a betűket akár vakon is, ha arra volt szükség. Ahogy a gép egyértelmű parancsokat kapott, azonnal megadóan reagált, és új adatsorokkal töltötte tele a képernyőt. Hosszabb-rövidebb szavak, értelmezhető és értelmezhetetlen szimbólumok, vagy látszólag jelentés nélküli betűk villantak fel Orsay szeme előtt, aki úgy igazodott el a kódok és sztringek világában, mint más a nappalijában. Ez volt az ő élete: bitek és protokollok, tűzfalak és perifériák, amelyek mind egyetlen entitáshoz kapcsolták őt – a fényesen ragyogó információs szupersztrádához. 

Most nem dolgozott, ez egy személyes ügy volt, mégis a tőle megszokott precizitással és hűvösséggel nyomta le a soron következő utasításokat, amelyek révén a londoni Mayland Bank legféltettebben őrzött adattárolói felé tartott. Vagy féltucatnyi műhold, talán több száz szerver és majdnem kétezer router fedezte törvénytelen behatolását, és bár tudta, hogy ezek még hosszú percekig elrejtik őt a biztonsági szoftverek éber tekintete elől, ujjai úgy siklottak a billentyűk felett, mintha három másodpercen belül végleg kizárná a rendszer. 
- Még két utasítás... koncentrált Orsay. - Még egy utolsó parancs... és enter. 
A klaviatúra legnagyobb gombja éleset koppant, ahogy a nő elégedetten lenyomta, majd alig észrevehetően csikordult egyet alatta a forgószék, amint halvány mosollyal hátradőlt benne.
- Ez most majd egy ideig kurvára elgondolkodtatja őket, hogy legközelebb ne nyúlják le a tízéves kamatot egy állatmenhely számlájáról, igaz Neo? – mondta félhangosan, miközben jobb kezével beletúrt az asztal lapján kényelmesen szendergő kandúr éjfekete bundájába. Elégedett dorombolás volt a válasz, és a macska egy pillanatra rávillantotta zöld szemeit, mintha csak egyetértett volna az egésszel.