A 900 tonnás, elegánsan kecses, hófehér klipper úgy hasította az Indiai-óceán ijesztően türkizkék felszínét, akárcsak egy frissen élezett kés a vajat. A három hatalmas árbocon tizenhat vászonvitorla dagadt az élénk nyugati szélben, a kötelek pedig olyan szilárdan feszültek, mintha nem is kenderből lettek volna fonva, hanem tűzben edzett acélból kovácsolva. A hatvan méter hosszú fedélzet végében állva a kapitánynak egyáltalán nem olyan érzése volt, hogy hajója a hullámzó tengervízen siklik, hanem mintha legalábbis egy arasznyival a tajtékos habok fölött repült volna. Ilyen sebességnél már nem hánykolódott az egyébként tehetetlen hajótest, hanem szinte rezzenéstelen merevséggel zúdult előre távoli célja felé.

A nap sugarai befurakodtak a fehér vitorlák közé, végigfutottak a vásznak ívein, belekapaszkodtak a háromujjnyi kötelekbe, és pajkosan megcsillantak a csörlők tükörsimára suvickolt felületein. A szél kétségbeesetten próbálta kikerülni az útjába feszített házoldalnyi akadályokat, ám amikor belátta, hogy ez még neki is lehetetlen, dühödt erővel fújta meg a vitorlákat, szinte fékevesztett száguldásra késztetve ezzel a hajót. Az orr felől hűvös vízcseppek hullottak a vágtató klipper előfedélzetére, különleges csillogást kölcsönözve ezzel a fémkorlátoknak, és az összetekeredett farokkal pihenő vasmacskának. A kapitány elégedetten hallgatta a fapallók gyenge csikorgását, a gerendák halk ropogását, az árbócok tompa recsegését, a vásznak lágy pattanásait, és a kötelek éles fütyülését. Talpa alatt ott lélegzett, élt és mozgott a hajó, amely mint egy gondos kéz tartotta meg mindannyiukat az óceán több ezer méternyi mélysége felett, hogy mihamarabb biztonságban egy kikötőbe juttassa őket. 

A mögötte álló kormányos alig érzékelhetően tekert egy ujjnyit a kormánykeréken, de ő felismerte a szélirány talán fél fokos változását az arcán, és tengerészösztöneivel érezte, ahogy a lomha hajótest engedelmesen fordul egy leheletnyit. A tengereken töltött évtizedek alatt megtanult szinte együtt lélegezni a törékeny klipperrel, úgy ismerte minden porcikáját és sóhaját, akárcsak a saját testének csontjait és izmait. Ha behunyta a szemét, egy lett a hajóval: érezte a víz sóját, a szél szárazságát, és a nap perzselését. Arcizmai megkeményedtek, teste enyhén előre dőlt és kezeit összekulcsolta a háta mögött. Ha ilyenkor valamelyik embere felpillantott a hátsó fedélzetre, megesküdött volna, hogy nem is az elemek, hanem maga A’kos kapitány hajtotta a hajót egyre csak előre és előre.